Új Ifjúság, 1974. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1974-10-01 / 40. szám

8 u| ifjúság XVII. — Nem, soha. — Dfl miért? — Nem tudom. Egyszerű en csak nem akartam. — Biztosan titkolsz vala­mit előlem?! — Nem, nem titkolok. — Akkor azt áruld el legalább, hogy miért Jöttél tulajdonképpen Szlovákiá­ba? — De hiszen már mond­tam. — Megszöktél a kényszer- munkáról. Nekem ezt mond­tad. De lehet, hogy apád miatt kellett eljönnöd, és erről nekem nem szóltál semmit. Sőt, szinte biztos vagyo-k benne Jankó, hogy apád miatt... — Egyszerűen csak eljöt­tem. — És a hegyekbe? Nem felelt. — Vagy nem tudod ta­lán? — De azt hiszem, tudom, most már biztosan tudom. — Ogy látszik, nagyon na­gyot csalódtál, Jankó, de bennem nem fogsz csalódni, bízzál bennem, én soha nem csaplak be. — Azért hozok majd ne­ked mindennap illatos vi­rágcsokrot. — Mindent megteszek majd, amit csak akarsz. Mondd, Jankó, mit szeretné! 3 legjobban? — Most, vagy majd aztán? — Majd ha véget ér a há­ború. — Egy délelőtt elmentünk sétálni a rétre. A nap gyö­nyörűen sütött. Nem tudom, Katarina, miért Jutott most éppen ez az eszembe, de azt a napot soha nem fo­gom elfelejteni. A levegő remegett, tudod, hogy resz­ket a levegő, amikor na­gyon meleg van? Harangoz­tak. Mondtam már, hogy va­sárnap volt? Nos, akkor a- pám átfogta édesanyám vál­lát így nt, és azt mondta; Jó, hogy van ez a fiúnk, kinek maradna mindaz, ha ml már nem leszünk? — Az embernek sohasem szabad magára maradnia. Én majd mindig kézen foglak, és így szólok hozzád; Oda­nézz, Jankó, milyen gyönyö­rül Egymás mellett feküdtek egy pokróc alatt. A kezük állandóan kereste egymást, ujjaik, össze-öeszefonódtak, annyira közel voltak egy­máshoz, de csókokkal kihoz­ták csak egymást. Kerubtn nem tudta, hogyan Is kezd­jen hozzá. Kereste a szava­kat, de mire kimondta vol­na ókét azok széthullottak mint a gyöngyök. — Katarina, volt már va­lakid? — nyögte ki végül mély, elváltozott hangon. A lány sokáig hallgatott. Meg se moccant. A keze Is mintha elaludt volna. Keru­btn hegyezte a fülét, de a lélegzését se hallotta. Az ar­cát nem látta, meglehet, nem Is mert volna a lány szemébe nézni, de hirtelen megérezte, hogy Katarina mosolyog. — Te leszel az első — mondta csendesen, és Keru- bln csak most döbbent rá, hogy miért Is hallgatott o- lyan sokáig... — Mikor, Katka? — kér­dezte újra gyámoltalanul. — Én a tied vagyok. A- mtkor te akarod. A tied va­gyok, és neked mindent sza­bad, nagyon szeretlek. Elaludt és Kerubtn érez­te, hogy a leheletének érett i körte szaga van. ' 12 Mialatt a lucfenyő tövé­ben a krumpli főtt, Katari­na, mint valami balettáncos, a kimosott fehérneműt tere­gette ki száradni, majd nyakba vetett törülközővel a kis kutacskához ballagott. Vetkőzni kezdett. Kerubln egy fatönkön ült, és a luc­fenyő koronájában eltűnő füstkigyőt figyelte. Lassan, óvatosan, hogy a lány ne vegye észre, hátat fordított neki. A tekintete égett, alig bírt magával, amikor meg­hallotta, hogy már a vizet fröcsköli. Szavakkal igyeke­zett hát nyugtatni magát. — Te, s^zszorszép, te — mondta neki. — Ne beszéljl — nevetett a lány teleszájjal. — Te százszor szebb vagy, mint maga a szépség. — Mondd csak, nem les- kelődsz te, Jankó? — Nincs hozzá elég bá­torságom. — Nyugodtan ide néz­hetsz, nézz csak Ide... — Ha odanéznék, soha többé nem tudnék semmi mást csodálni... — Alkkor a biztonság ked­véért a keteddel te takard el a szemedet. — Te, nefelejcs, te — ki­áltott fel Kerubln. — Kék és zöld. — Ez azt jelenti, hogy so­hase felejtelek el. — Jankó, nézz Ide, hiszen a tied vagyak. — Nem, nem te kakukk­fű. — Nézd a réten mennyi van belőle. — A hajad Illata édesa­nyámé, a hangod édesanyá­mé, és az ujjaid slmogatása Is édesanyáimé. — Ez a víz olyan hideg, mint a jég. — Melegítsd meg a te­nyeredben, te napraforgói Ragyogsz, sütsz, be kell hánynom a szemem. — Add ide a törülközőt! Kerubln hátra lépett hár­mat, és odadobta neki. Ak­kor fordult csak meg, ami­kor a törülközőt már maga elé szorította és úgy állt ott előtte, mint valami szobor. — Te kinyílt rúzsa tel — mondta még, de ekkor távo­li, gyanús zajra lettek fi­gyelmesek és mindketten az eget kezdték kémlelni. Meg­értették, hogy vége a gond­talan napoknak. Attől az éjszakától kezd­ve minden gondról megfe­ledkeztek, Szerették egy­mást, és nem töirődtek más­sal. Legalábbis azt hitték, hogy Így van. Az első na­pokban féltek. Katarina még tüzet sem akart rakni, ne­hogy a füst elárulja őket, de aztán bükkfával tüzeltek, és a füst a hatalmas lucfe­nyő koronáján át kígyózva beleolvadt a levegőbe. Eleinte csőtésztát főzöget- tek aztán pedig köményma- gos krumplit. A köménymag azonban elfogyott, a cső­tésztát Is már két napja megették, s kenyerük se ma­radt. Így aztán Kerubtn ép­pen ezen a reggelen végső elhatározásra Jutott. Amikor felkeltek, minden előzetes bevezetés nélkül azt mond­ta: — Katarina, utánuk kell mennünk. — KI után? — kérdezte, bár tudnia kellett, hogy a Mű kikre gondol. — Nincs más választá­sunk. Az ennivalónk elfo­gyott, és ha tovább Is Itt maradnánk csalónak érez ném magamat. Nem tölthe- tem itt... Érted, Katarina, én nem szabadságon vagyok Itt... — Veled megyek — hatá­rozott a lány Is. — Meg kell őket talál­nunk, meg kell tudnunk, hogy hova menteik. — Ne siess annyira, Jan­kó — mondta. — Édesapám megígérte, hogy értünk Jön. Ml az, kifogásokat keres? Azért mondta csak, hogy el­határozásának a me.gmásítá- sára bírja? Vagy tényleg van Idő? Egy-két napon tényleg nem múlik? — Jól van Katka — mond­ta, hogy tényleg megbizo­nyosodjon afelől, mit Is a- kar a lány. — De ml törté­nik, ha apád nem Jön meg? Már negyedik napja rosto- kolunk Itt. — Mlért ne Jönne? — Lehet, hogy nem talál­ta meg őket. — Akkor megkeresi őket, és utána Jön meg. Az én a- pám, én Ismerem. — De amikor nálatok vol­tam az Iskolában, akkor azt mondtad, hogy nem akarja magát a ml dolgunkba ár­tani... — Már megváltozott! — vágott a szavába. — Hlgy- gyél neki Jankó. Hallod? — mutatott az erdő felé, ahon­nan újra felhangzott a tá­voli zaj. — Messze van — jegyez­te meg Kerubln, de ez nem egészen volt igaz. — Hallod, közeledik. — Igazad van — Ismerte be Kerubln. Katarina a tűzhöz ugrott, és egyetlen mozdulattal S2)éttúrta a tüzet.' Aztán ké- zenfogta Kerublnt és a luc­fenyő alá húzta. Egymást át­ölelve álltak és hallgatóz­tak. A távoli zúgás most már felhőket tépő vad ber­regéssé erősödött, majd új­ra elhalkult, végül teljesen megszűnt, elenyészett. Lövések dördültek, hol e- gyenként, hol meg soroza­tokban. — Ezek csak a légelhárl- tó ütegek lehetnek — Je­gyezte meg Kerubln. — Hal­lod? — A gépet lövik — mond­ta Katarina. — Csakhogy a mieinknek nincsenek légelhárltó ágyú­ik. — És nem dobhattak le nekik? — Vagy a németektől zsákmányolták őket. Ha a mieink, akkor nincsenek messze. — Nem felejted el az 1- rányt? Bólintott, de még hozzá tette: — Időnként úgy ér­zem magam, mint valami szökevény. Meghúzom ma­gam a pokróc alatt. — Jankó, te most a tábo­ri kórházban vagy. — Nászúton vagyok. És azzal áltatom magamat, hogy még mindig nem gyó­gyultam meg. — Nem Is olyan régen még tényleg beteg voltál. A gép zúgása hirtelen megváltozott. Kerubinnak úgy tűnt, hogy közel, hol meg valahol messze repül, mintha az erős szél el-elvln- né a hangokat. Hirtelen fel­nézett az égre. A gép, mint valami zöld árnyék húzott el a tejük fö­lött. A motor zúgását nem hallották, csak a szél fü­tyülését és zúgását érzékel­ték, majd hatalmas reccse- nés reszkettette meg a le­vegőt. Kerubln még látta a gép szárnyain a fekete ke­resztet, aztán csa'k fekete füstcsfk maradt utána. — Germán! — kiáltott fel Katarina. — És ég! — A mieink kapták el! — állapította meg, és Kerubln rádöbbent, hogy azt mond­ta, a mieink. A robbanás hangja oly erős volt, hogy Kerubln hirtelen azt hitte, a gép ide az au­tóbusz fölötti vágatba zu­hant le. Erős, tompa dörre­nés volt ez. Egyszerre In­dultak a hang Irányába. Ka­tarina haladt elöl, Kerubln pedig a nyomában. Rövide­sen ott álltak a vágatban és nézték a vastag, fekete tömeget... Később se Kerubln, se Ka­tarina nem tudták megma­gyarázni, hogy tulajdonkép­pen ml Is hajtotta őket a lezuhant géphez. A kíván­csiság talán, vagy Inkább az, hogy a saját szemükkel győződjenek meg róla, hogy az elle'nségnek vége? Több mint egy órát gya­logoltak mire a gép köze­lébe értek. Megálltak az e- gylk bokorban, és onnan kémlelték a roncsot. — Lehet, hogy a pilóta bent van — mondta Keru- bin és klbiztosltotta a pisz­tolyát. Felesleges óvatosság volt, hiszen a gép eleje lángok­ban állt, s a kabinban sen­ki se maradhatott volna é- letben. Kerubln nézte a ron­csot, de a gép típusát nem tudta megállapítani, s ez bosszantotta. Szeretett vol­na Katarina előtt felvágnia hozzáértésével; Messer- schmtdt. Áradó, Stuka. Csak­hogy a gép a fellsmerhe- tetlenséglg szétroncsolódott, csupán a törzsének egy da­rabkája maradt meg. A mo­tor félig a földbe fúródott. A bal szárny elégett, a ka­bin teteje olyan volt, mint­ha valaki késsel nyitna fel egy szardíniásdobozt. Külön­ben mindenütt csend volt, csupán a gép belsejében pattogott Időnként valami. Kerubln úgy határozott, hogy nem mennek mind a ketten a roncshoz. A lány ott marad az erdő szélén. Nincs értelme kockáztatni. Egy pisztolyuk van csupán. 0 fogja fedezni a roncs túl­só oldaláról. Ha valami tör­ténne, amit ö nem láthat, azonnal Jelzi. (Folytatjuk) • „Ascanio“: Mielőtt a verseivel foglalkoznánk, egy sort Idéznénk leveléből: „Nekem is jár az Ojifjúság, melynek állandó olvasólye vagyok...“ stb. A bemutatko­zást mindjárt két durva hi­bával kezdi — Oj Ifjúság, olva.só|a —, s ez ugyancsak elszomorító. Különösen ak­kor, ha valaki rendszeres, állandó olvasója a lapnak. Verseiben üres. szólamokat „házasít“ össze híg pátosz- szál. Egy példa talán: „A- mint hozzádér, érzed forró kezét, ^ arcodon égő tekin­tetét / és vágytól csillogé szUrke szemét, / suttogó — mély — szavát hallod, / mely megigéz “ stb. Nos, minket ez a vers (sajnos a többi semj egyelőre nem 1- gézett meg. Ha szellemesek akarnók lenni, önnek Is Ka- rlnthyval kellene válaszol­nunk: ,,Ki térde kell? / Kit érdekel?“ A tanulást ajánl- Jukl • „Mecskatark“: Levele első sorát Idézzük: „Én is az Ojifjúság olvaskújinak széles táborába tartozom.“ Ebben az esetben Is az Üj Ifjúságot és az olvasúinak szót Irta rosszul a „költő je­lölt.“ Nem vagyok benne biztos, de az az érzésem, hogy már . alapiskola má­sodik osztélyáha-i}' Is Illik tudni, hogy a hírlapok és folyóiratok címábeB — a cím belsejéhpn •. szereplő névelők és kötössák kivéte­lével — raiitdan' eltet nagy kezdőbetűvel írunkl. Ennyit erröll Ami a verset Illeti, nézzük talán a ,íl9áí“ clmljt: „Ritmikus mozzanat / böm­bölő gép / hangos ricsaj ! tarka forgatag ! por füst / csillogó szemek / átszelle­mült tekintetek /' villany­fény és félhomály / ital ci­garettafüst.“ Ez a vers, saj­nos. még az sémi Vegyen egy Illyés Gyula kötetet" és olvasson el egy verset, le­hetőleg a „Koszorú“ címűti • „Tél 74“: Mindjárt Kosztolányit Idéznénk: „Any- nyiban vagyok, amennyiben különbözöm...“ A már szám­talanszor megénekelt dol­gokat rosszabbul újraírni nem érdemes. A költőnek verselt sajátos Jegyekkel kell felruháznia. Ojjá kell bennük foialmaznla min­dent, ÚJ szavakkal, új vilá­got kell teremtenie. Csak így, csak akkor érdemes... Mindig csalódtam Most érettségiztem. Első gimnazista koromban talál­koztam életem nagy siaerelmével, egyik iskolatársam­mal. Két évig boldogok voltunk, de közbejött egy má­sik kislány. Néhány hónap múltán a fiú visszatért hoz­zám, kibékültünk, de már nem volt ugyanaz. Megegyez­tünk, hogy csupán Jó barátok maradunk. Próbáltam vigasztalódni. Nyaralás közben Ismerkedtem meg egy kedves fiúval, ügy éreztem, mellette majd elfelejtem az elsőt, de nem sikerült, — benne ts csalódtam. Szakí­tottunk. Barátnőm tanácsára ezután már nem korom­beliekkel, hanem komoly fiatalembenel akartam meg­ismerkedni. Levelezni kezdtem egy gépészmérnökkel. Személyesen Is megismerkedtünk; a rokonszenv köl­csönös volt. Gyakran eljött már hozzánk Is. Sajnos é- desanyám nemsokára beteg lett, és meghalt. Udvarlóm, akire ekkor a legjobban számítottam, egyszerűen el­maradt, és hónapok óta nem is ír. Én bíztam benne, vele terveztem a Jövőmet. Felejtsem el őt is? Majd Jön egy másik, és rendbejön minden? Mi lesz velünk, csa­lódott lányokkal? Várjuk a „királyfit“ fehér paripán? De közben felettünk Is eljár az Idő. B. Ilona Üldöz a balszerencse Huszonkét éves vagyok, s már kétszer mentem férj­hez. Első házasságomat külön engedéllyel kötöttem. A férjem húsz évvel volt Idősebb Inálam. Még sohasem volt nős, mert amint mondta: túl Igényes. Egyébként jól kereső, diplomás, s a cslllagoka't te lehozta volna értem, még az esküvő után egy hőnappal te. Aztán ki­derült, hogy sajnos alkoholista, zsarnok, durva, és ré­szegségében úgy megvert, hogy hazamenekültem. Csak nagynehezen szabadultam meg tőle. Szüleim követelték, hogy fejezzem be a tanulmányaimat. Le te érettségiz­tem, megszereztem az ápolónői diplomát. Két éve Is­mertem meg a második férjemet. Érdekes, végtelenül Intelligens férfi, de kibírhatatlan a túlfűtöttsége. A já­rási székhely nővérszállására költöztem tőle, elváltunk, de még így sem hagy nyugton, folyton ostromol. Fél év óta ogy orvos barátom van, nagyszerű meg­jelenésű, művelt. Nagyon jól éreztem magam vele, el is tartajia, hogy ne kelljen dolgoznom, de ebbe nem merek belemenni. A felesége öt éve elvált tőle, és kez­dem hinni, hogy Igaza volt, mert elviselhetetlen a fél­tékenysége. Megőrül, ha csak szóba állok valakivel. Fojtogat, megöléssel fenyeget, félek tőle. S nem tudom, hogyan szabaduljak, hiszen együtt dolgozunk. A szü­leimnek kezd elegük lenni az én „rómdrámáiimbőr, pedig én nem tehetek róla, hogy üldöz a balsors, és mindig Ilyen őrültekkel kerülök össze. Vagy mégis én vagyok a szerencsétlenségem oka? Jelige: Pipacs Válasz a Visszavárom című levélre Ogy érzem, hogy a szakításban, moly köztelek bekö­vetkezett, egyikőtök sem hibás. Amikor te azt mond­tad a fiúnak, hogy akár el Is mehet, nem gondoltad komolyan. Ez abból te látható, hogy utána azonnal meg­bántad. A fiú bizonyára azt hiszi, hogy nem gondolsz rá, s mivel önérzetes (akárcsak te), nem alázkodlk meg. Így csak az idő múlik, és ti nem találkoztok. Pe­dig Itt nem megalázkodásról vana sző. Nem lenne szá­modra lealacsonyító, ha pár sort Imái neki. Te küld led el őt, s most, ha úgy érzed, hogy szükséged ven rá, neked kell visszahívnod. Talán azért vagy bizonytalan, mert nem tudod, hogy 6 mit gondolna a közeledésed­ről. Ne félji Ha szeret és gondol rád, minden jóra fordul. Ha elfelejtett, nincs mit bánkódnod miatta. Én bízom benne, hogy minden elrendeződik köztelek, a- melyhez sok sikert kívánok. Mókuska Válasz a „Töprengő kislány“ című levélre Fél éve Ismersz egy srácot, akiben csak azt látod, hogy jóképű, és tud a te nyelveden beszélni, de bi­zonyára nem te vagy az egyetlen, akivel barátkozik. Te meg akarod ót tartani, és ehhez azt kívánja, hogy az övé legyél. Gondolkozz egy klosltl Hiszen mégcsak nem Is szereted, s 6 sem szerei téged. Te inkább az övé leszel, nehogy elmaradott falusi libának nézzen. Ez a jelzó sérti a hiúságodat, de szerintem az elmara­dottságnak nem az a mércéje, hogy lefekszik-« az em­ber egy férfinak vagy sem. Inkább tegyél valamit an­nak az érdekében, hogy ne légy elmaradott. Olvass könyveket, újságokat, műveld magad. Járj. társaságba és figyeld az embereket, de necaak a külsejüket. Pró­báld értékelni belső tulajdonságaikat Is. Pár év múlva magad Is meg tudod majd különböztetni a Jóravaló, be­csületes fiúkat, az üresfejű, beképzelt, dumás haverok­tól. A jelenlegi sofőr haverodtól Igyekezz megszabadul­ni, és ne akarj az övé lenni. Ha az övé lennél előbb, utóbb elhagyna, mert érzelmi kapcsolat nem fűzi hoz­zád. Csak azért dumál, hogy elérje a célját. Szabadul] tőle, amíg kapcsolatotoknak nincsenek következményei. Fiatal vagy, találsz olyan fiút is, aki nem követel töb­bet a megengedettnél. T. Tíbnrné > t

Next

/
Oldalképek
Tartalom