Új Ifjúság, 1974. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1974-09-24 / 39. szám

XVI. — Vlgyüik kl — szölalt meg egy kis Idő után a ta­nító. — Xe fogd meg az egyik kesét én meg a másikat. A folyosón így elboldogul­tak vele, az udvaron azon­ban fel kellett emelni. Ne­héz volt, mint a zsák. Mi­kor a’ tüzoltószertár ajtajá­ban megálltak vele, a falu­ban megszólalt az estéU ha­rangszó. Letették. A tanító keresztet vetett. Katarina kicsit habozott, de aztán 6 is keresztet vetett magára. A tisztet behúzták az ajtó mögé. Minden tűzoltófecskendő­nek láda van a két oldalán, amelyben a tömlőket tart­ják. A tanító a baloldaliból átrakta a tömlőket a jobb­oldaliba, s így a baloldali, hosszú akár egy koporsó úgy maradt üresen. A tanítónak, amikor a pisztolytáskát lekapcsolta a tisztről és a pisztolyt a sa­ját zsebébe süllyesztette, e- szébe jutott valami. — Le kellene húznunk ró­la az egyenruhát. Az egyik halott olyan mint a másik. Ha meg is találják, nem Jönnek rá mindjárt, hogy ki­csoda. — De úgyis rájönnek — mondta Katarina. — De nem mindjárt. Ne­künk meg most minden percre szükségünk van. A tanító kezdte vetkőztet- ni a németet. Katarina el­fordult, de a legszívesebben segített volna az apjának, hogy mielőbb végezzenek. A holttestet aztán nagy nehe­zen beemelték a ládába és egy lakattal lezárták. A kul­csot Katarina vette magá­hoz. A tanító összecsoma­golta az egyenruhát, de e- löbb még átnézte a tiszt pa­pírjait. A pénztárcájában nyolcezer hatszáz huszon­nyolc szlovák koronát ta­lált, aztán néhány márka volt még ott és egy tucat­nyi fénykép Andenken an Folles tórgér de Paris fel­írással. A tisztet Joachim Kaiuweltnek hívták. — Ennek így kellett len­nie, te szoknyapecér ■— mondta Slvko tanító, és a szemérmetlen képeket vlsz- szadugta az egyenruha zse­bébe. — Csak nehogy most üs­sön ki a tűz a faluban — jegyezte meg Katarina. — Csak meg ne verjen az Isten bennünket — sóhaj­tott fel az apja. Visszamentek az iskolába. A kiíűzött hátizsák ott he­vert az ágyon. A pisztolyt, amikor a németet kicipel­ték, az asztalra tette. Gyor­san bekötötte a hátizsák száját és becsatolta a szí­jakat. A pisztolyt most már a kabátzsebébe süllyesztet­te. Az ajtóhoz lépett, de még egyszer körülnézett a szobában. Az apja lépett o- da hozzá és megcsókolta. — Te menj Jankó után, én megyek a többiekhez — mondta. — Apa, meg kell talál­nod Jankó egységét. Elvo­nultak valahova, de nem tudjuk, hogy hova. — Eljövök értetek. Menj csak lányom, menj. — Az autóbuszban várunk — mondta Katarina búcsú­zóul. — Az autóbuszotokba jö­vök — Ismételte. — Amikor hazajö'ttél, és segítettem ne­ked csomagolni, úgy érez­tem, hogy a kelengyéd cso­magolásában segédkezem, mintha a lakodalmadat ké­szítenénk elő. A vége te­metés lett. De nem sajná­lom, csak egy kissé megle­pődtem, pedig adódnak az ember életében olyan pilla­natok, amikor nem szabad meglepődnie. Intett, és eltűnt az ajtó­ban, hogy legalább a leg­szükségesebbet magához ve­gye. Katarina kilépett az ud­varra, s a méhes mellett el­haladva átvágott a réten az erdő felé, mint ahogy előt­te való este Kerublnnal tet­te. Már teljesen besötéte­dett. Megszaporázta lépteit. Csak fent a tisztáson, a- hol a nápolyi ö-blükről ál­modoztak, vette észre, hogy a pokrócot az Iskolában fe­lejtette. Legyintett. Már nem érezte annyira felhábo­rítónak, hogy Kerubinnal együtt egy lópokróc alatt háljon. 11. Az a két óra, rfinlóta le­szállt az este, Kerubinnak örökkévelóságnak tűnt fel. Most döbbent csak rá, hogy milyen nehéz Is az ember­nek egyedül lenni. Az em­ber agyában rajzanl kezde. nek a feltevéseik, s minden apróság tragikus színezetet ölt. Kerubin féltette Kata­rinál. Megint a legrosszabb­ra gondolt: szerencsétlenség történt, nem Jöhet, s helyet­te majd a németek jelen­nek meg Itt az autóbusz­ban. Felállt, és egy darabon felkapaszkodott az út fölöt­ti hegyoldalban, és leült a sarjerdő szélében. Bent az autóbuszban nem bírta to­vább. Az éjszaka itt volt a legsötétebb, az üt fölött a- zonban mintha az égboltnak egy világosabb sávja húzó­dott volna végig. Ezért vet­te észre mindjárt a lány közeledtét. Megállt az autó­busz ajtaja előtt, aztán meg­hallotta a hangját Is: — Janikéi Kerubin halkan füttyen- tett egyet, és óvatosan le­ereszkedett a lejtőn. Úgy tapogatták egymást, mint a vakok. A szemüket, a szá­jukat, a vállükat, a megtö­mött hátizsákot... — Vedd le gyorsan, biz­tosan nagyon nehéz. — Igen, Jankó, mindjárt — mondta engedelmesen. — Nagyon sokáig hagytál várakozni. — Nem jöhettem hama­rabb. — Nagyon féltettelek. — Tudtam, hogy féltesz. — És mégse siettél? — Ahogy csak lehetett, úgy siettem, Jankó — mond­ta és a fiú mellé ült a kü­szöbre. Majd hirtelen gör­csösen átölelte a nyakát, és sírva fakadt. Kis idő múlva felkelt, megtörülte a szemét, be­nyúlt a zsebébe, és átnyúj­totta neki a pisztolyt. — Be kell neked valla­nom valamit. .Azért kértem el a pisztolyodat, mert at­tól féltem, hogy kárt te­szel magadban. Amikor lá­zad volt, rajtakaptalak, a- hogy játszadoztál vele. És a pisztoly közben ki volt biztosítva... Ma este pedig agyonlőttem vele a tisztet... A kemény priccsen feküd­tek a lószagú pokróc alatt, fogták egymás kezét és na­gyon nagyon boldogok vol­tak. Bár Katarínának állan­dóan a történtek jártak a fejében, és bár Kerubin Is egyre azt ismételgette ma­gában, hogy a lány mindent őérte tett. Egymásba fonták ujjaikat, és a szerelem min­den boldogsága végighul­lámzott rajtuk. — Tudom, hogy szeretsz — mondta Katarina, mintha önmagát akarná meggyőzni a szavak Igazáról. — Nagyon szeretlek. — De félek, hogy ml lesz majd aztán. — Mikor aztán? — Majd akkor, ha már minden újra a régi lesz. — Akkor Is foglak sze­retni. — Csakhogy akkor annyi Lesz mindenütt a szép lány... — De hiszen te velem le­szel. — Tanulni aikartál. Bent a városban. — Práigában. — És én? Velem m,l lesz? — Egyetlen napra se hagyjuk el egymást. Ha tud­nád, mit éltem át azalatt a két óra alatt, míg rád vár­tam...! — Hátha még te tudnád, hogy nekem mit jelentett az a két óra. — Ne beszéljünk róla. Fe­lejtsük el. — Azt nem lehet elfelej­teni. Azt soha nem lehet el­felejteni. Még akkor se, ha már majd mindennek utána leszünk. De remélem, hogy ezután már csak a tiszta és szép dolgok maradnak meg a világon. — Gyermekeink lesznek, Katarina. Ugye? — Te feleségül vennél en­gem? — Nem akarom, hogy tör. vénytelen lányaim legyenekl — Nem fiúk? — Nem tudom miért, de eddig mindig csak lányne­veken törtem a fejem. És mindegyik név L betűre kez­dődik. Eudmíla, Lucia, Len­ka, Lida, én magam sem ér­tem, hogy miért akarok mindenáron L betűs nevű lá­nyokat. Mindennap virág­csokrot hozok majd neked, Katarina. — Együtt járjuk majd a világot, és mindent megmu­togatok neked rajta, ami ne­kem tetszik. — Ez lesz a kötelessé­ged, ez lesz majd az egye­düli dolgod. — Vállalomt Azt akarom, hogy a szépnek egy piciny, ke szikráját se szalasszuk el. így szólok majd: Jankó, nézd csak milyen gyönyörű! A kanadai tavak. Igen, ez volt Kerubin régi álma. Ö- rák hosszat ült a kopott tér­kép ,fölött, és hangosan ol­vasgatta az idegen neveket. Sőt az Indiában tartó hajók kapitánya Is volt, keresztül vezette hajóit minden viha­ron, segítséget nyújtott a hajótörötteknek, de volt prémvadász Is, jó pénzért árulta a prémeket, hogy a további útjaihoz az anyagia­kat megszerezze. Most Ka- tarlnának mesélt: — Tudod, Katarina, az én apám postás volt. Pontosab­ban sofőr. Postakocsival Járt, és külföldi bélyegeket hordott nekem. Esténként e- gyütt üldögéltünk, és azok­ról a furcsa nevű országok­ról beszélgettünk, amelyek­ről egyikünk se tudott sem­mit. — Édesapád már nem él? —• kérdezte Katarina. — Nem. — És... hogyan, miben halt meg? — Tüdőbajban — mondta, de mindjárt el Is hallgatott. Miért hazudott neki? Mi­ért ejtette ki ezt a betanult szót olyan természetesen, a- mlkor minden másképpen történt? Azt nem akarta ta­lán, hogy Katarina Is maga előtt lássa azt az utolsó reggelt úgy, mint 6? Vagy azért, mert még nem szok­ta meg hogy tényleg min­dent elmondhat neki? Éppen felkelt, feketekávét ívott, és a két darab zsíros kenyerét csomagolta be a kopott kis táskájába... Nem, Kerubin tényleg nem akar­ta, hogy Katarina is maga előtt lássa azt a képet úgy ahogy 6 látja... A házmesternövel jöttek. Az asszony zárta a három vadászkalapos férfi sorát. Mint valami slratöasszony ballagott mögöttük. Nem szóltak semmit, csak el­kezdtek ordítani és fenye­getőzni. Mindent felforgat­tak, mindent szétdobáltak, s közben még egymást Is tartottálk, mintha még egy­másban se bíznának. De mi­nél tovább túrtak Burda la­kásában, annál Inkább ké- nyelmesikedtek. Nem ordí­tottak, nem mennydörögtek már, de annál csalódottabb képet vágtak, s a végén már ,csak ténferegtek a tönkre "zúzott lakásban és o- dább odább rúgtak egy-egy eléjük kerülő bútordarabot. Egy szóval se mondták, hogy miért jöttek, csak any- nylt árultak el az édesa. nyámnak, hogy az apámat ne várjuk haza. Ma? kér­dezte ö, és a férfiak rábó­lintottak, Csakhogy nem jött haza a következő napon sem. Helyette egy levelet kaptunk a lehető legször- nyübb mondattal, amilyet valaha Is olvasott valaki. — És édesanyád — kér­dezte Katarina. — Édesanyám él — mond­ta és még hozzátette: — Legalább Is remélem. — Hogyhogy remélem? — csodálkozott el a lány. — Kitudja mi minden tör­tént azóta vele — mondta. És talán most először döb­bent csak rá, hogy 6 nem véletlenül került a hegyek­be. A szülei egész Idő alatt e. szébe se jutottak. És most hirtelen Itt voltak vele. É- desanyja a kerek, jóságos arcával és a szikár, beesett arcú apja. Azon a. vasárna­pon éppen Rlrándifltek. Ott volt az egész posta. A te­herautóra padokat raktak, valaki mandolint pengetett, de Kerubin leginkább a kis alacsony kövér Pefára em­lékezett, a hivatalsegédre, aki egész úton vicceket me­sélt. Ez egy bohóc, ennek talán még sohase volt rossz kedve, mondta akkor az ap­ja. A réten levették az autó­ról a katlant, és Pefa hoz­zálátott a gulyásfözéshez. Végtelenül sokáig tartott míg a hús megpuhult. A gyerekek azalatt járták az erdőt, gallyat gyűjtöttek, s közben nagyokat rlkkant- gattak. Aztán a tányérral a kezükben leültek a fűbe, és hallgatták a felnőtteket, a- kik égig magasztalták Pefa gulyását. Látod, Jankó, mondta akkor az apja Ke­rubinnak, az embernek min­denhez kell érteni, még a gulyásfözéshez Is. Mert so­se tudhatod, hogy mikor ke­rülsz olyan helyzetbe, ami­kor magadnak kell minden­ről gondoskodnod. — És te sohasem akartál fiúkat? — kérdezte Katari­na. (Folytatjuk J • „Szőke hajú lány: „Hányszor tettél olyat / mit utána megbántál.“ Ezt a két sort nem véletlenül Idézzük. Ezek a versel olyanok, a- melyeket feltétlenül meg kell bánnial Se nyelvileg, se gondolatilag nem érik el a közölhetőség színvonalát. Gyermeteg, nehézkes sorok. Ha tanácsolhatunk valamit: Inkább olvassa a verseket! • „Tisza": Nagyon saj­náljuk, de versével nem tu­dunk mit kezdeni. Hogy ő- szlnték legyünk nem is na­gyon értjük. Egy példa ta­lán: „Ezek, ennék meg tej­jel / Ekésember kenyerét e- gészet? / De nem kell e- zeknek egész tejesedény, / És lenne embereknek elég fehér kenyér! / Hát igen! Itt Is csak egyet tudunk ta­nácsolni, ha szereti a verse­ket, inkább olvassa őket! • „Szerelem“: Epekedé­seit olvasva egy tréfás (Ka­rinthy) versike jut eszünk­be: „KI térde kell? Kit érdekel.“ Amit ön művel, kevés. Ha komolyan akar verseléssel foglalkozni nagyon sokat kell tanulnia. Nem ártana ha a magyar nyelvvel Is foglalkozna egy kicsit, mert ilyen szavakat mint: Feliol­vasok (felolvasok), árruló (áruló) stb, még egy „köl­tőnek“ is kell tudnia helye­sen leírni, • ,,Kedvenc költőm Pető­fi Sándor“: Kedves Bará­tunk! Nem tudom észievet- te-e, hogy a jeligében hely­reigazítottuk Petőfi nevét (ön ugyanis Pethöfinek Ir­ta). Nos, aki még a ked­venc költője nevét se tudja helyesen leírni, az annyit sem érdemel, hogy válaszra méltassuk. Ezt a pár sort Is csupán a felháborodás dik­tálta! Lebeszéljük! De olvas­ni azért megtanulhat! • „Hárman“; Szívesen ol­vastuk írását! Arra kérnénk, küldjön többet is, hogy te­hetsége megítélésére tá- gabb lehetőségünk nyíljon (Örkény István kötetei köny­vesboltjainkban kaphatók! J • „Várok“: Oj verseiben már Itt-ott felcsillannak a tehetség fegyel. Dolgozzon tovább, s Idővel Jelentkez­zen újra! Egy jövendő feleség problémája Még mint középiskolás összebarátkoztam egy nálam a- llg Idősebb fiúval. Most már magamnak Is hihetetlen, de egyazer engedtem az unszolásának. HIzelgett, hogy any- nyira udvarol, attól tartottam, ha tiltakozom, megharag­szik, különben nem láttam az egésznek a jelentőségét. Rögtön utána elveszítettük egymást: az édesapját máshová helyezték. Amikor több eszem lett, nagyon bántott, amit ostobaság­ból, gyengeségből tettem. Élményt nem adott, s azóta Is Irigylem a lányokat, akik nem dobták oda magukat. A fiú­kat messze elkerültem. Olvastam, zenéltem, kerestem ön­magamat. Most már önálló, kereső lány vagyok, és azt hi­szem, végre megtaláltam a hozzámvalót. Nagyon szeret­jük egymást, de a „múltam“ megzavarja a nyugalmamat. Igaz, mindent megtettem, hogy bebizonyítsam: egy ifjú­kori meggondolatlanság nem kell, hogy elrontson valakit. De hogyan mondjam meg a vőlegényemnek? Elhlszí-e majd, hogy rendes lány vagyok? Nem tesz-e majd utólag szem­rehányásokat? Eddig nagyon megértőnek ismertem, de megérthetl-e ezt? Jelige: Aggodalom Régimódi lány A kislányom sorsa aggaszt, ezért kérek tanácsot a fia talok lapjától. Csinos, komoly, tavaly érettségizett kislány Jelenleg gyermekgondozó és távútan végzi az óvónőképzőt A fiúk körülrajongják, de őt senki sem érdekli. Fura do log ez, hiszen én tizennyolc éves koromban mentem fér] hez, egy évvel később pedig már megvolt az első gyér. mekem. Nem tudom, ml lesz ebből a válogatásból. A volt osztálytársnői között már menyasszonyok, férjes asszonyok vannak, a többi Is állandó partnerrel jár. ö — tessék el­képzelni — színházba, moziba, mindenhová a húgával megy. A múltkor már örültünk az urammal: egy jő meg­jelenésű, jó családból való fiatalembert mutattak be neki. Ügy láttam,^ tetszett a lányomnak. Egy este házibulira hív­ta meg, ahonnan a lány egy órán belül visszajött, egyedül. Elképedtem, mire 6 nyugodtan kijelentette: „Unalmas volt. Füst, lárma és Italozás.“ A fiú Is ivott, és bizalmaskodni kezdett, mire a lányom otthagyta. Persze a fiatalember azóta sem jelentkezett. Azt hiszem, a kortársai máris ré­gimódi vénleányjelöltnek tartják. Ha nem ad le az Igé­nyeiből, egyedül marad. Mit tegyek, hogy ne rontsa el végleg az életét? Egy aggódó anya Válasz a Nyugtalan vagyok című levélre Amikor elolvastam a levelét, elhatároztam, hogy segítek önnek. Szerintem nincs oka a féltékenységre. A férje még sohasem hazudott magának. Hagyja abba az örökös sirán­kozást, mert a férje előbb vagy utóbb komolyan megunja. Inkább segítsen neki, amiben tud. Beszéljék meg, hogy 1- dönként magának Is szüksége van szórakozásra. Bízom benne, hogy megértő lesz magával szemben. Egy nagyon fiatal lány Válasz a Második kudarc című levélre Nagyon csodálkozom a szavaidon és a tapasztalatlansá­godon. Nem Ismered a férfiakat, s azt hiszed, hogy ha valaki rátér a „lényegre“, az szerelmes. Ebben nagyon té­vedsz. Az a bizonyos boltvezető, ha igazi érzéseket táplált vol­na irántad, nem tért volna rögtön a „lényegre“, hanem udvarolt volna, hogy ,te is megszeresd. A leírt esetből az derül ki, hogy csak kalandot akart. Ezt bizonyítja az a tény is. hogy az elutasításod óta rád sem náz. Ha ko. moly szándékai volnának, és valóban szeretne, akkor fo­kozottabb mértékben tisztelné benned a becsületes nőt, és közeledni igyekezne hozzád. Ne hidd. hogy ő most gyötrődik. Nem Is gyűlöl, amiért a tervei nem sikerültek. Nem érzelgős, mint te. A férfiak, ha el akarják érni céljukat, nem mindig folyamodnak tlsztésséges eszközökhöz. Törődj bele, hogy 6 Is csak azt a bizonyos „lényeget“ akarta nálad elérni, s amikor rád ünt volna, akkor ért volna a második kudarc. így azonban csak őt érte kudarc. Ne alázkod] meg előtte. Az ilyen jellemtelen férfi nem érdemli meg, hogy fejet hajts előtte. Ha szereted is, ak­kor se feledd, hogy női büszkeség is létezlkl K. Éva ui.wiimfl

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom