Új Ifjúság, 1974. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1974-09-24 / 39. szám
ElképMlhetö, hogy az ember és a föld nagyon hasonlít egymáshoz. A föld nagy, fekete arc, de érzékeny szem Is lehet, amelynek a kék ég a héja, a szempillák pedig a napsugarak. Vendel arra gondolt, hogy most jobb lenne, ha lába alatt nem föld lapulna, feje felett pedig nem az ég kéksége vergődne, így egy elképzelt világ középpontja lehetne, vagy akármi: embertenyerü virág, halarcú sás, fo- lyópert vagy jégesöcsepp. Csalódottan vette észre, hogy a lába gyökér, az ujja fa, a bőre őszi köd a lihegő határ fodrokban húzódó barázdál fölött. Azon vette észre magát, hogy játszik a homloka alatt zuhogó képekkel. Ha mag lenne — gondolta —, elültetnék, ö lenne a kert gazdája, övé lenne minden: a cseresznyefa, a meggyfa, a diófa, a fokhagymasorok köaött feltörő gyom, a barackfán nyüzsgő férgek, stb. stb. Akkor ébredt rá, hogy mindez szamárság, hiszen ö egyszerűen csak ember, s ha akarna se lehetne más, mikor lába az út széli éles köbe botlott. Fölszlsszent. Messze látott az,^^ú- ton, amely szürkén hullámzott előtte. A hullámzás a délibábot pergette gondolatába. Mint a legyet az arcáról, elhessegette ezt a képet is. Ment. Ment. Gyermekkorában valami jelképeset érzett a gyöikerekben. Kúsznak a földben, olyanok, mint a kígyók, megszületnek, növekednek, kúsznak — vonszolják testüket egyre előbbre, az utódaik felé. Irigyelte az ártatlan növényeket, mert mindnek megvan a maga helye: hacsak egy suhintásnyi földdarab is, amely csakis az övé. Innen szívhatják a nedvességet és a sókat. S ha valamelyik eléri a szomszéd gyökeret, nem háborognak, hanem összefogódznak, és egymás felé közvetítik bölcs üzeneteiket. Gyermekkorára gondolt. A trágyát dobálta ki az Istállóból. A nehéz szalmaszálak gőzöltek. Nem tartotta undorítónak a trágya szagát. Mintha a bűz valamilyen varázslatot bocsátott volna rá, szívesen gondozta az állatokat. Erezte, hogy állandóan mozognia kell, értelmes mozdulatokat végezni, hogy éjjel nyugodtan aludhasson. A sötéttől mindig félt, mintha a teret Ijesztő lények nőtték volna be. Állandóan várta a reggelt. 0- lyan volt számára a hajnal, mint amikor valamilyen titokzatos kapu kinyílik, s beengedi a világosságot. Amikor elvégezte a nyolcadik osztályt, apja bíztatta: — Legalább valamilyen szakmát tanuljl Legyen kenyér a kezedben. — Maradok, kár a gőzért. Apja haragra lobbant: — Esztelen! Megalmozott, a jászolba szénát dobott, az istálló sarkába kukorlcakórót hordott, és kiült a kerítés mellé. Szögletes arcát, mintha faragták volna, haja állandóan az ég felé berzenkedett. Szeme a ház előtt kanyargó agyagos utat fürkészte. Hat év múlva meghalt az apja. A temetés után tudatosította, hogy az élet és a halál olyan mint az egyenes két pontja. Arra Is rájött, hogy ezt a két pontot nem is mindig egyenes vonal köti össze. Apja Is negyvenötig szolgasorban tengődött, aztán kubikos lett, ahogyan ö szokta mondani, a nedves gödrök számúzöttje. Aztán haszonbéres földekkel gürcölt, és amikor már ezzel sem tudott mit kezdeni, eladta a tehenét, lovát, malacait, és elment egy nagy építkezésre <Jol- goznl. Segédmunkásként kezdte, aztán csoport- vezető lett, s még a kömüvességet Is kitanulta öregségére. Mikor minden a legnagyobb rendjén ment, akkor halt meg. Vendel érezte, hogy az apja élete a táj sorsa volt: az állandó változás és a változtatni akarás heves Igézete. Vendel az anyjával maradt, aki főzött, mosott, vasalt rá. Elégedetlen lett a sorsával, beállt a szövetkezetbe. Aztán megismerkedett egy lánnyal. Szeretet volna valakihez tartozni. Testvérei nem voltak, valakihez menekülnie kellett. Vilma tetszett neki, pedig anyja állandóan azt duruzsolta a fülébe: — Vendi, ne vedd el! Mit kezdesz egy olyan nővel, akinek rövldebb az egyik lába. Hiába szereted ót, az élet nem a sántáknak írja a törvényeket. Vendel hajthatatlan maradt. Odaköltözött Vilmához. — Vadházassági — súgták össze a háta mögött. ö azonban érezte, hogy nem .tartozik ezért senkinek magyarázattal, egyedül saját lelklís- meretének. Két hét múlva elment Vllmáékhoz Vendel anyja. Vendelnek hevesen dobogott a szíve anyja láttán. — Ma lesz a kultúrházavató, — ugrott fel Vendel. Elmegyünk. Vilma és Vendel 'anyja egymásra néztek. Nem tudták elképzelni, ml történt Vendellel, akinek az arca hirtelen kipirult, mint egy kamasznak, szeme tágra nyílt. Az alkonyat csöndes volt és puha. A házak előtt a kiskertek arcát virágok simogatták. Csöndesen ballagtak. •— Nem ismerek rád, Vendel — szólt az a- nya. — Megünnepeljük, hogy megbocsátott —• lelkesedett Vendel. — Ott lest az egész falu, ők is látni fogják. .Az új kultúrház pompás építmény volt. A bejárat előtt téglalap alakú betonsávök között sűrű fű zöldellt, Vendel a két asszony között állt, akik belé karoltak. Nemzetlsztnű szalag várta, hogy a puha párnán lapuló fényes olló ketészelje, hogy aztán a betóduló emberek még érezzék a mész friss szagát. Aztán felcsendült a muzsika. Az asszonyok édes pálinkát ittak, magának pedig gint rendelt. Nézelődtek, szívták magukba a csodálatos látványt. — összespórolunk egy kis pénzt, és mi Is építkezni fogunk, — fordult Vendel az anyja felé. — Még meg sem esküdtetek, — riraánkodott az anyja. — Számít is az! — Nyelve van a falunak. Már hetet-havat összehordtak rólatok. Vilma lehorgasztotta a fejét, érezte, hogy az aszonynak Igaza van, ő is szengtné, de nem szólt, mert érzéseiben házasság nélkül is vállalta Vendelt. Nyolc órakor, már a terem közepén hullámzott a tömeg, öreg és fiatal egyaránt ropta a táncot. — Táncoljunk ml is, — nyújtotta Vendel Vilma felé a kezét. Vilma úgy érezte, mintha először tűz futott volna végig a testén, homlokát pedig hideg borzalom áraszfotta el. — Tudod, nem szeretek táncolni, — mentegetőzött. A szomszéd asztalnál Tamás ült két húgával. Vendel felállt, odasúgott valamit Tamásnak, aztán meghajolt Mari előtt, és már táncoltak is. Mari nem volt szép lány. Haja vörösbe játszott, magas homloka alatt szürke szemek gömbölyödtek. Vendel álláíg ért. — Miért nem a feleségeddel táncolsz, — kérdezte Mari gúnyosan. Vendel nem felelt, csak nézett Marira, mintha világosság gyúlna agyában. — A szerelemhez nemcsak- szépség kell, — gondolta. — Mari nem szép, mégis jó érezni fürge mozdulatait, és testének közelségétől mintha apró meleg források törnének fel a bőröm alatt. Vilma egy darabig, mint a víllámsüjtott fa, mozdulatlanul ült. Szeretett volna ott helyben megsemmisülni, szidta az apját, az anyját, hogy miért nem fojtották öt meg a születése pillanatában. Miért kell szenvednie a lába miatt? Aztán elsötétült előtte^ minden, nem érzett semmit, csak sorsának igazságtalanságát és halántéka körül az erek vad dobolását. Megfogta Vendel anyjának a kezét, és futottak. Amikor vége lett a táncnak, Vendelt az asztalnál csak az üresen lapuló párnás székek- fogadták. Reggel érkezett haza. Az anyja a folyosón ült, kezében zsebkendőt szorongatott, szipogott, szeme vörös volt a könnyektől. — Megmondtam, ugye, hogy nem lesz jó vége, — vetette Vendel felé csöndes haraggal. — Miért hagytak ott? Nekem Is jogom van táncolni. Ha ö nem táncol, hát ki tehet róla? — Te választottad. Tudtad, hogy szerencsétlen. S most otthagyod ót, mint favágó a fát, amelyet vastag törzséért kivágott, de aztán rájött, hogy csomós, göcsörtös, soha sem lesz belőle jó deszka. S ha lenne Is, nem mindenre lehet használni. Vendel csak állt, anyja szaval a húsába martak. — Keveset tudok az életről — gondolta. Vilma képe jelent meg előtte, akit anyja kivágott fához hasonlított. Most Itt megy az úton, kóválygó tejjel, Víl- ^ mához. Erősnek kell lennie, mint a fának. Zöl- ' dellni, virágozni, teremni, és erős gyökerekkel megkapaszkoidnl. A föld és az ember nagyon Is hasonlatos egymáshoz. Vendel megy az úton és érzi, hogy gyerekei lesznek, és építkezni fog. BAiLADA 27 HŐSRŐL A piskorovi erdőt kövér fű nőtte be, a sok nyom eltűnt régen, forrást iszik a felhő, dús nyár ragyog a réten, út visz a sűrűbe. A piskorovi tájon, a határ peremén bősz szarvasbikák bőgnek. Az egyet tónak látom, megcsókolja a földet az anyás, meleg fény. A piskorovi erdő ferde lejtőre dől, hátán a falu vége sugár és fehér felhő szelíd oltalmát kérve kúszik a völgy felől. A piskorovi tájon elvész a fű között nyoma huszonhét hősnek, a gyönge vadvirágon lágy esőcseppek függnek. Eltűnt a szürke köd. Hős volt mind a huszonhét, sorukat golyók várták csaták és gyászok üszkén; nedves volt a rög, a rét, szívükkel írták büszkén a kor bús balladáját. ' S az erdők álltak némán, s mint zizegő madártoll, megmozdultak a lombok. Esett. S a lomb homályán nyomukból dalszó bomlott: Hej. lángol a tűz, lángol! Hős volt mind a huszonhét, nstorszij zúdul rájuk, s nem bírja őket jajra. Tarolt földön futnak szét Fasiszta rajtól hajtva. Balladát sir bukásuk. A néma hegyek látják, csak állnak a magasban. Hullatja leveleit az erdő bükkje, tölgye. Tüzelj! Mint kemény szálfák dőlnek a honi földre. Hős volt mind a huszonhét. Iiúszéves legények és deres hajú vének, ágyat vetett a zöld rét a két Medvecí-tivérnek $ még huszonöt szegénynek. A halál keze győzött, a kihullott piros vért átázott rögek itták, ifjú és öreg hősök életUk kincsét adták egyetlen életért. Hős volt mind a huszonhét, az őszben pokol lángolt, tölgyek és fenyők árnyát, a málnabokrok tövét fegyvercsövek vigyázták. Szomorú vonulás volt. Hős volt mind a huszonhét, húszéves legények és deres hajú vének; ágyat vetett a zöld rét a két Medved'-fivérnek s még huszonöt szegénynek Hős volt mind a huszonhét. Mind szerette a napfényt, anyját, nejét, testvérét; s most a virágos zöld rét költ róluk büszke regét, hogy sorsukat a szelek nekünk Is elbeszéljék. Veres János fordítása Szabó Gyula: PARTIZÄNSIRATÖ (fametszet) Megyek a szeptemberi piacon, és nézegetem a virágokat. Az észtrózsák a legszebbek-, ócska vödrökből kandikálnak kijeié. Lám, milyen békésen megjér egymás mellett a tűz és víz! A vödör vlze-’fnég Izzítja is a szirmok kék parazsát. Az anyóka, akitől egy csokorra valót vásárolok, olyan gyengéden tartja kezében virágait, mint hajdan újszülött gyermekét. Ősz húrja zsong, villan fel bennem a híres vers. De vajon csakugyan zsong-e mindnyájunkban? Vajon a hajszában, melyet a „felgyorsult“ Idő a huszadik század, hozott, jut-e időnk és erőnk megérezni — meglátni a szeptember, október illatait és színeit? Vajon vágyunk-e szilva- fák, diófák, mogyoróbokrok társaságába egy kiskertbe? Megpillantja-e szemünk a hegyoldal nagy átalakulását, amikor — mintha egy óriási szemajóT láthatatlan színcseréjét látnánk — vörösre váltanak a bokrok? Az őszt az elmúlás időszakának szokás nevezni, pedig a legharsányabb, leg- pompázóbb évszak. De vajon észrevesszük-e most is, az egyre gyorsuló időben, a fűbe pottyant gesztenyéket? A paprika pirosát? Az aranyszögekkel átvert faleveleket? Emlékszem, vagy hét esztendeje szorgalmas festő dolgozott a piac sarkában, vásznain rózsákat, vödrökből lángoló kardvirágokat láttam viszont. Hová lett az a festő? Miért nem hozza most is álványát és ecseteit? Mert egyszerűen kiszorult a kis térről, ahol ügy nyüzsögnek az emberek, hogy talpalatnyi szabad hely sem akad? De vajon nyüzsögnek-e csupán, napi bevásárlásaikat végezve, vagy bennük is zsong már az őszi húr? Megörülnek-e a párás reggeleken leereszkedő ökörnyálnak, vagy bosszúsan tépik le finom fonalát magukról? Az embernek szüksége van a szeptember színeire, neszeire, ízeire. Ezek azok az apró kincsek, melyeket a természet ingyen pcty- tyant a zsebünkbe. Gazdagabbak és jobbak leszünk általuk. Meg kell találnunk a módját annak, hogy jusson l- dönk a lábaink elé guruló diókra és gesztenyékre, a vödrökből lángoló virágokra, kék pardzsú őszirózsákra. Mindenkiben zsongnia kell az ősz csodálatos húrjának, mert ez a zsongás a jót zabadítja fel bennünk, ez a hang a nyugalom, a csend, a megbékélés hangja, nélküle aligha munkálhatnák szíveinket a mélyebb, tisztább érzések. Megyek a szeptemberi piacon, és nézegetem a virágokat. Az őszirózsák a legszebbek; ócska vödrökből kandikálnak kifelé. Az a- nyóka, akttól egy csokorra valót vásárolok, olyan gyengéden tartja ókét kezében, mint hajdan újszülött gyermekét. 1974. szept. 4 BATTA György
