Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-22 / 4. szám
HAJNAL ANNA: LENINHEZ MESTERHÁZI LAJOS Nincs bátorságom, csüggeteg ütök, küszködő költő, magyar és szerény, szemem homályos; szívem reszkető hű dadogása ez a'költ ernény. Hogy szóllak hozzád, túl időn, síron? ki jelkép lettél, egünk csillaga. De szólnék Hozzád! hű szívemen át szól Hozzád, szólna e próbált haza. Sebek vara, alvadt vér és piszok, ' kéreg borítja feszülő szívem. Hogy szabadulnaI Vad szívemen át sírból emelkedő hazám izén. Mily rég nem mondtam ki e szót: hazám, szívem fuldoklóit, ujjongott, remélt, de szólni nem mert, mint ki sírból kellet megszólítani félt. A költő némá: magad szólj, hazám, szólj, feltámadó nemzetem, ki vagyok én, hogy szóm ily óriásnak szószólója legyen? Szólj, népem! szóinak már testvéreid, nagy karban szólnak, nyugatcm-keleten a halotthoz, ki ideküldte népét: szabadítónk legyen. Szólj, magyar, Hozzá, aki embersorsra szánt baromsorsú, nyúzott népeket, szólj népem te is, új földeden állva, sóhajts fel végre, vágy lélegzetet szólj népem, szólj, árvíztől, fagytól félve magadét félted magad földjein, csengő kapával, döngő kalapáccsal, zúgó sarlóval mondjad: él Lenin! Gyógyul a seb a partizánok vállán a Fruska-Gora szabad bércein, a boldog korty a kecskepásztor ajkán, a zsíros tej ezt mondja: él Lenini Völgyekben kanyarog az Omladinszka Pruga, ujjong a napfény Tito sínéin, szerb, bolgár, magyar, cseh, román erekben, az ifjúság szívében, él Lenin! Görög völgyekben, ahol ibolyákra hanyatlik most a halott hős feje, a szél a véres városokon átzúg, Ö a szabadság nagy lehellete. S majd győz a hűség és a boldog pásztor legleúet Rhesos szabad rétjein, s a pásztorsípban, mátkák énekében, a békességben él Lenin. 1947 ütvén éve halt meg a világ első szocialista államának a megalapítója Vlagyimir Ujics Lenin. Életét, munkásságát az egész világon ismerik. Halálának évfordulóján mindenütt megemlékeznek róla. A világ első szocialista országa, a Szovjetunió, az ô tanításai nyomán született meg több mint ötven évvel ezelőtt. Most, Lenin halálának ötvenedik évfordulóján Írásainkkal 1» tisztelgünk emléke előtt. BENJAMIN LÁSZLÓ: Lenin Mohosszakállá, vén orosz parasztok arcán, pufók kölykök szemén feledte mosolyát; a komoly nőkre, a hős férfiakra harcát bízta, hogy ők vigyék, ők folytassák tovább. Szive, elméje csak minket őrzött, az osztályt; és szabaditóját őrzi a nép: Lenint. A munkásság: Lenin. Lenin: a munkásosztály. Egyek barátaink és ellenségeink. Görög hegyek között tankcsapda, szikla-mellvéd, az ukrán földeken hullámzó rozsvetés, Madrid pincéiben elásott, drága jelkép, a Ganzban öntudat, növekvő termelés. Rosztovban iskola, énekszó, gyermekotthon; Nankingba ágyúszó viszi az ö nevét, ki győzni hívta a munkást és a parasztot, és karddal szegte meg a népek kenyerét. Gyűrűzik az idő; a most még bőven ömlő vért és könnyet lemossa arcáról a világ, és kibomlik jövőnk, mint duzzadt, édes emlő; és ringatja a főid kétmilliárd fiát. 1949 ROMJÁT ALADÁR: MEGHALT LENIN A döbbenetben talán a dolgok érverése is megállt. Szám ód ba ta ttal milliók gyászuzzák őt, mint senkit még. mióta föld a föld. 1 I Fölordít bennünk a fájdalom s a düh! S bennük, * kiket temérdek öklével lerontott, most felnyavalyog a reménykedés. Hohó, utak Hatalmas volt Lenin, igazító kezű, de csupán törvényt teljesített 6 is. Törvényt, ami puszitíthatakianul kik vér vagyunk a véréből: megianny lünk ban él. Lenin ledőlt. S elhullat még derék ezer s akár ezerszer ezer! A megmaradtak testük vasét összébbre közelítik az fij parancsban: Legyünk egyszerűek, mint ô voltl Tudatosak, mint ő voltl Akaratosak, irgalmatlanok, s mindent merőek, mint ő: Lenin volt. Éltető legenda „LENIN ÉL...“ Él az egész világ forradalmi munkásmozgalmában. Él legnagyobb alkotásában, ebben az országban, ahol a lvovl repülőtéren az ő szobra fogad, a moszkvai pályaudvaron az ő szobra búcsúztat, a leningrádin az ő szobra áll a sínek felénél... Él a tanításban, vaskos kötetek sok százezer sorában, amelyet apró, vékony, sűrű írásával maga szántott papírra, vagy diktált a feleségének. Él Lenin — egyik legmegtndf- tóbb tapasztalatunk, hogy menynyire él — az emberek emlékezetében. Megérkezésünk másnapján a róla elnevezett moszkvai villamos- sági gyárban, az egykori Mtchel- son-müvekben jártunk. Április 4-t ünnepséget rendeztek a munkások, meghívtak, szólaljunk fel. Végigmutogatták az üzemet Is. Nem tudom, hány emberrel beszéltem, de ahánnyal, az mind elmondta: itt tartott beszédet Vlagyimir Iljics 1918-ban, innen tá- voztában sebesült meg a merénylő golyójától... Vlagyimir Iljics — így emlegetik általában, így emlegette az a kislány is, történészaspiráns, aki a Kremlben kalauzolt. Beszélt Vlagyimir Iljics mindennapjairól, életmódjáról, szokásairól... És csak utóbb jutott eszembe: az a szakszervezeti elnök, vagy az a munkás ott, a gyárban, talán akkortájt született, amikor Lenin meghalt. Annak a kis történészaspiránsnak meg még az anyja sem lehetett nyolc-tíz évesnél több 1924-ben. A KÖZPONTI LENIN MŰZEÜMBAN Azt a Michelson-gyárl beszédet egyébként másnap filmen Is láttuk, a Lenin életéből maradt híradófelvételek közt. Hideg, havas nap volt, száján a szavakkal sűrű párafelhők szálltak, hevesen beszélt, nyugtalan gesztusokkal, amelyeknek a dinamikáját még a korabeli mozgötechnika is fokozza. A felvevőgép nyomon kísérte, ahogy leszállt az emelvényről, munkásoktól kísérve, még mindig vitatkozva elindult. Talán csak egy pillanat még, és eldördül a revolver annak a Kaplan nevű eszer nőnek a kezében. Ott van a múzeumban a fekete télikabát is. Vállán és hóna a- latt fércjel mutatja a golyó apró nyomát. Az ilyenfajta — jobb szó híján — „fétls“-szerü dokumentumok egyébként, mint az a kabát, kis helyet foglalnak el a hatalmas múzeum anyagában. És ez jó. Mert igaz, az ember megílletődlk egy katonazubbony, egy kitaposott cipő láttán, de végül is — miben visznek a halott tárgyak közelebb az élő Leninhez? A múzeum pedig éppen ezt szolgálja, ás nagyon jól szolgálja. „Három forradalom múzeumának“ Is nevezhetnők. Képekben, makettekben, nyomtatványokon és eredeti kéziratok tömegében híven Idézi fel a múlt század u- tolsó évtizedeinek légkörét, azt a páratlanul hősies és áldozatkész harcot, amelyet a bolsevikek húsz éven át folytattak. Aki olvasni tud az arcvonásokból-----s azt hiszem, végül Is a legtöbben tudunk —, annak millió betűnél meggyőzőbb az a néhány száz korabeli fényképfelvétel: mennyi vértanúságra kész elszántság, mennyi emberszeretet és okosság gyűlt fókuszba ebben a mozgalomban. Magyar vonatkozású okmányokkal Is találkoztunk. Olvashattuk például a Kun Bélához címzett 1919. március 23-1 rádiógram kéziratát. (Német nyelven szól a sürgöny, és Lenin — szokásától eltérően — nagy betűkkel. Igen olvashatóan Irta; ne okozzon a táv- irásznak nehézséget.) Az utolsó mondatban („Teljesen kétségtelen, hogy a magyar forradalom sajátos körülményei közt hibás lenne a mi orosz taktikánk minden részletében való puszta utánzása...“) törlés látható. A tőmondat eredeti, enyhébb fogalmazásét Lenin kihúzta, és a sor fölé irta: „Teljesen kétségtelen“... S az utolsó mondatban még egyszer, hangsúlyozottan az aggodalom: ml a biztosíték rá, hogy a hirtelen „megtért“ partnerek va lóban akarják a proletárdiktatúrát! Saplentl sat. Különösen ml ért hetünk belőle. TÁRGYAK NAGYlTÄSA Nem mindig holt az a holt tárgy sem, nem mindig pusztán a kegyelet záloga. Lenin két lakása — a szmolnijbelt és a kremli, mindkettőt változatlanul őrzik — a hathatós tanítás, ré sze az éltető legendának, amely Lenint kíséri. A Szmolnij — mint köztudómá- sú — nemesi leánynevelő intézet volt: hatalmas épület, alkalmas rá, hogy a párt és kormány székhelye legyen, együtt minden közhivatalé, a forradalom első hónapjaiban. A palota a múlt század elején épült, klasszicista stílusban. Szép, fehér-sárga épület. Most a lenlngrádí területi és városi pártbizottság székhelye. Ennek az épületnek egyik szárnyában élt feleségével a forradalom vezére. Egyetlen kis szobában. Nem is tanárnőé, csak egy felügyelőnőé volt annak előtte. Deszkafallal választottak le belőle aprócska hálószobát: a maradék: dolgozó- és fogadószoba, ami csak egy fehér huzatú „garnitúra“ körül elfér. Ismerős a képe: Itt festette meg Lenint Bo- rovszklj (elmerülten dolgozik, nem ért rá modellt ülni, lehajtott feje, kopaszsága alig hagy valamit az arcból); ezt a szobát ábrázolja Szokolovnak, Komarovnak egy-egy Ismert festménye (Lenin vöröskatonákkal, munkásküldöttekkel). Nos, hagyján, forradalom volt, s a keskeny vaságyon azokban a hónapokban Lenin nem sokat pihent! A kremlbell viszont évekig — a gorkijl megszakításokkal haláláig — volt otthona. A leningrá- dihoz képest kényelmes szállás. Előszoba, konyha, négy szoba ts van benne (Igaz, abból egy az üljanov-lányoké). Piciny szobák. (Amikor állandó kezelésre volt szüksége, s orvosa a Kremlbe költözött, háromszor akkorát u- taltak neki, és a berendezése Is — összehasonlítva — fényűző. Elvégre — egy kiváló specialista, neves orvos...) A konyhában ylaszvászonnal terített asztal. Itt melegítette magának a vacsorát, itt evett Lenin, ha későn jött haza, s nem akarta a nőket álmukban zavarni. Azután sorban: Krupszkája szobája; vaságy, íróasztal, könyv- szekrény. Néhány Lenln-fotó, közülük az egyik két példányban is: a legkedvesebWk, s talán az utolsó. Lenin télikabátban, prémes kucsmában, bíztató mosoly- lyal hunyorít. Azt mondják, Krupszkája kasírozta kartonra, hogy megálljon. Az a mosoly, a halál előtt néhány nappal, az a bíztató, vigasztaló mosoly: „Kutyabajom sincs!“ Évek óta tudta, hogy gyógyíthatatlan, évek óta titkolta, hogy tudja. Ogy verekedett a betegséggel, mint valami politikai ellenféllel. Feküdni? Az ő temperamentumával, rengeteg tennivalójával? Nemi Kanapét állíttatott a szobájába, sétált, diktált, és közben, ha már nem bírta, félig leült, félig lefeküdt a kanapéra, úgy mondta tollba utolsó írásait. E- gyébként az ő szobájában ts: vaságy, íróasztal, könyvespolc. És a falon semmi más: édesanyja fényképe. Mindkét szobában feltűnő a rend. Az íróasztalon semmi sincs elől, csak a naptár, az írószer- számok, előjegyzési napló. (Hány nagy embert ismerünk, a- klnél a lélek nagy kalandjait eldobált cigarettacsikkek, rendetlen öltözék s hasonló külső megnyilvánulások Is kísérik!) Leninben a forradalmiság belső és külső renddé érett. A „vllágfelforga- tás“-ban, a fennálló rend szét- dúlásában a teremtést látta. Tiszta ember volt minden megnyilvánulásában, fegyelmezett és pózta lan. , A póztalanságl... Mert a puritánság, ami itt lebeg a szobákban, lehetne végül póz Is. A kicsiny fogadószoba, asztal, hat szék, pohárszék (más el sem férne), ahol barátokat, még külföldieket is vendégül látott, hivatali szobájának egyszerűsége, rendje, a legapróbb részletekre kiterjedő gyakorlattssága — lehetne „megrendezett“ Is. Hiszen emlékszünk a hamis népvezérek purttánkodásalral... Csakhogy rá éppen az a jellemző, hogy ezekről a dolgokról soha nem beszélt: ezekben a kérdésekben soha nem lépett fel térítőnek. Orvosának nagyobb, szebb szobát adott: é rézzé jól magát! Senkitől sem vette rossz néven, ha különb la kást tart az övénél. De ő így érezte jól magát: pici szobák, éppen amennyi kell, rend — és minden, ami a munkához szüksé ges. Azon tűi? Van azon tűi mée valami, a munkán? Hivatali szobájában — ismerjük azt Is képekről — egy festmény: Marx, egy relief: Halturin; és egy szobor, az egyetlen dísztárgy az egész környezetében: emberszabá sű majom, könyvek kötetein (Darwin müvein) Ül, kezében — hamleti pózban — egy koponyát, lábkezében körzőt tart. Nem valami jó szobor, de éppen azt a szintézist fejezi ki szerencsésen, amelyben a forradalmárnak min dig minden részletet látnia kell. Aki nem érti minden mozzanatban, hogy a majom istenné válásáról van szó — az lehet igen derék hivatalnoka a forradalomnak, de forradalmár aligha. LENIN ARCA Talán senkiről annyi kép és szobor nem készült, mint róla. A legtöbbjük az Igazi Leninnek csak szimbóluma. A fényképei közül az a kicsit előrehajló, szemmel mosolygó a legsikerültebb, amelyik 1920-ban készült, és elég sok reprodukcióban látható. A hitelesség dolgában azonban Krupszkája akaratlan vallomása a döntő; vagyis az a prémkucsmás, hunyoritós kép lenne az Igazi, amit az özvegy két példányban Is Őrzött a szobájában, haláláig... Szobrai legtöbbször nagyítani akarják az alakját. Mintha Leninnek szüksége volna Ilyen „kozmetikára“! Nekem a Szmolnij e- lött álló tetszett a legjobban, V. Kozlov alkotása. A nagy erejű, a magával ragadó kisember. Szobámban azt az Igen közismert akvarell-reprodukclót tartom, amelyben az erőteljes áll adja a karaktert, s mintha Indulna, lendülne az egész arc a célt kiszemelő, éles tekintet nyomában... Nem ez az igazi Lenin-arc, bármennyire szép is amúgy a festmény. A mauzóleumban, amíg a háromperces lassú elvonulása az ü- vegkoporsó körül tartott, csak az arcát figyeltem, azt akartam nagyon az emlékezetembe vésni. (Így van ezzel mindenki: senki sem tudta megmondani utána, milyen Is maga a mauzóleum belülről!) Az agykoponyához mérten kicsiny arc; az ajkak távolról sem olyan hangsúlyozottak, mint a legtöbb ábrázoláson. Az alsó állkapocs egy cseppet előre ugrik, az alsó ajak nem simul a felső alá. Nem erőszakos száj, hanem dacos. AMIRE A LEGINKÁBB EMLÉKEZNEK Egy gyűjteményre való történetet hallottam róla a rövid két hét alatt. Kivétel nélkül egyszerűségéről, szerénységéről szól. Az utolsó történetet az elutazásom előtt néhány órával Hidas Antal mesélte, ö viszont a közvetlen forrásból vette, Kun Bé- lánétól. Igen szerette a zenét. A polgárháború éveiben mégis előfordult, hogy hónapokon át nem jutott Ideje hangversenyre. Egyszer Saljapln lépett fel, s Kun Bé- láné szerzett két jegyet. 'Nem állt ellen a kísértésnek, elment. A- hogy a terembe lépett, taps csattant, s szűnni nem akart. Először nem értette, hogy neki szól, aztán hirtelen faképnél hagyta kísérőit, és eltűnt a színfalak mögött. Azt hitték, talán onnan hallgatja végig a koncertet. Másnap reggel Kunná azzal a kérdéssel ts kezdett: „Nos, hogy tetszett Saljapln?“ ..Sehogyan, eljöttem' Hát hallott már ilyet? Nem feinaóorítő? Fellép a világ egyik legnagyobb művésze, és nekem tapsolnak!“ ÉLTETŐ LEGENDA... Két hét alatt az ember nem sokat ismer meg egy ország életéből, hát még ha az az ország olyan felmérhetetlenül nagy. A felülettel találkozik, s ha valamiben, akkor nemzeti önismeretben gyarapodik leginkább, azt látja elsőnek, ami a felületen visz- szatükröződlk. Egyébként: Inkább' csak „kontrollja“ az Ilyen rövid utazás mindannak, amit egy országról már eleve tud az ember. Két dolog volt mégis, amit csak ott értettem meg Igazán. Az ország mérhetetlen gazdagságát. És a nép szerénységét, áldozatkészségét. A nemzett önzés politikáiénak jegyében szinte nevetségesen könnyen megoldható lenne minden problémájuk. Éppen „csak“ a nemzetköz! forradalmi hivatásukról kellene lemondaniuk. Nem mondanak le. Inkább másról sok mindenről, ha kell. Nem azt mondom, hogy mindenki így érez ott. Biztos, hogy nem. De az ts biztos, hogy mégis ez uralkodik az egész közvéleményen. Olyasmi ez. amit a nyárspolgár képzelete meg sem közelíthet. Ezért beleköt, és erőnek erejével visszájára akarná forgatni az Igazságot. Az Igazság számára érthetetlen, az Igazság — valami csoda. Hát az. Csoda. És ezt a csodát a forradalom éltető legendája, Lenin legendája művelt. 1957
