Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-05 / 10. szám
Mimikában a gólkirály A selicei I sokszelócei 1 szövetkezet elnökét nem találtam az i- rndajában, ezért a következő ajtón kopogtam. A helyiségben a párttitkár valami jelentést diktált. Mondom neki, hogy a szerelőkről szeretnék Írni. jó — válaszolja és felveszi a telefont, hogy átszóljon Supená Györgynek, a javítóműhely vezetőjének. Így aztán ő már várt is, de én rögtön képnél hagytam, mert láttam, hogy az emberei mág bent ülnek az öltözőben, és ilyenkor könnyebben megy a beszélgetés. J 1 gondoltam, a fiatal és özépkorú munkások nem- sak szívesen fogadtak, haem beszédeseik ts, — Csak üljön le nyugodtan, — összébb húzódnak á pádon, hogy leülhessek közéjük. — Együtt? — kezdem. — Igen, együtt. Mi összeszokott parti vagyunk mondják, és megtudom, hogy Fülöp Vince, Zsák Alfréd, Mészáros József, Kubicsko István, Ru- kovánszky József, Takács Árpád, Valikén Gyula, Valko Péter és Fekete Ferenc mindig együtt szokott tízóraizni. Most is ezt tették. Az asztalon mál- riás-, teás-, mustáros üvegek, konzervdobozok — a tízórai maradványai. — Mi Jő volt a tízórai? — Csák olyan hazai! Zsíros kenyér, szalonna, sonka, pástétom. Természetesen a beszélgetésüket megzavartam, ezért jó lenne valahogy visszakanyarodni rá. Nem nehéz, készséggel tájékoztatnak: — A katonaságról beszélgetünk. Tegnap jött haza Valko Péter katonai gyakorlatról, aztán felidéztük a régi emlékeket. — Még miről szók talk beszélgetni? — A futbal írói. Itt ül közöttünk Mészáros Róbert, a sóki csapat gólkirálya. Aztán mindig megvitatjuk a mérkőzéseket — mondják és Zsák Alfréd oldalba böki Robit, hogy húzza ki magát. Robi a fordítottját teszi, mosolyog és még jobban a válla közé húzza a nyakát. A naptár szerint ugyan még nincs tavasz, de az időjárás, az emberek, a föld — mind azt mondják: tavaszodik. Ezek a hónapok a készülődés hónapjai. Ellátogattunk a selicei (sókszelőcei) szövetkezetbe és elmondhatjuk, hogy a tavaszvárás alatt a szövetkezet dolgozói nem semmittevést értenek... Várják, hogy mozduljon a föld — Eddig elég jól vezetnek — mondja a másik pedig,hozzáteszi: — Nincs rájuk panaszunk! Vannak u- gyan problémák, de hol nincsenek? Kétezerhét száz hektáron gazdálkodunk és Trnovec (Tornóc) után mi vagyunk a galántai járás legjobb szövetkezete. Sőt, na csak a földet vesszük, akkor talán a legjobbak a járásban, mert a tornóciakat a mellékági üzemük tartja ilyen magas szinten. Évente négy lakást építenek, és ezt a fiataloknak adják... — Csak a falu ne lenne olyan sivár. Tíz éve megszűnt a mozi, és azóta csak hitegetnek, hogy majd ekkor meg akkor tesz, aztán még ma sincs. Az útjaink is nagyon rosszak, nyáron porosak, télen és tavasszal pedig sárosak. Vize sincs a falunak. Sokszor huszonheten ugyanabban a vízben mossuk meg a kezünket, mert hiába nyitjuk ki a csapot, nem folyik belőle semmi. Ivóvizünk Is csak annyi van, amennyi a gyerekeknek kell. Néha bejárjuk az egész falut, amíg találunk egy olyan kutat, amelyikből víz folyik — mondják, aztán odaállnak a gépek mellé. JH íHlszáros Róbert és Valkár íta,ÁEfcyula valami kis keretet Rforraszta na k és rá szitát e- K * jjgrősítenek. Valko Gyula valamit reszel, Takács egy kis megforrasztott karról veri le a salakot. Engedek Supená György meghívásának, és vele együtt körbejárom a telepet. Menet közben mondja: — Minden a legnagyobb rendben lenne, csak ez a szállítási részleg ne lenne a nyakamon. Dologidőben azt sem tudom, kit hová küldjék, Ilyenkor meg nem tudom, hogy mtíyen munkát is adjak nekik. A telep, akár a többi szövetkezeti gépjavító műhely telepe, majdnem rendezetlen, de ott hátul a kész és megjavított sarabolók, ekék, boronák, vetőgépek szépen sorba állítva várják az idejüket. A kovácsmühetyben is megállunk. Az Idős kovácsok mellett fiatal emberek is dolgoznak. Míg beszél, én a telepet figyelem. Itt is, ott is dolgoznak az emberek, nyugodtan, lassan. Nem sietnek, és az a benyomásom, mintha valamire várnának. Talán, hogy mozduljon a föld, mert az az ő idejük... Németh István munkáról Is szoktak beszélgetni? — Igen. Az egyik ilyen gépet javít, a másik olyat, aztán megbeszéljük, mit hogyan kellene. Az idősebbeknek több a tapasztalatuk, és esetleg már javították is azt a gépet, úgy hogy aztán mindig megtárgyaljuk, mi a teendő. — Csak az alkatrészek ne hiányozzanak! Elkészítettük a kombájnokat, de hiányzik két fogaskerék, és így nem tudjuk befejezni a munkát. Hogy ezt az aLkatrészkérdésít nem tudják megoldani, az nagy baj. — Ha végképp nem tudnak beszerezni valamilyen alkatrészt, akkor mit csinálnak? — A kisebbeket megforrasztjuk vagy valamilyen régi gépből keresünk helyette olyat, ami könnyen kiigazítható. Esetleg csinálunk. Van egy esztergapadunk, azon! De az is megesik, hogy két hónapig áll a traktor a műhelyben. — Volt olyan ts, amivel egyáltalán nem boldogultak? — Olyan azért még nem volt. Van egy német rakodógépünk, és ebbe már egyáltalán nem lehet motort szerezni. Ezért nekiláttunk, és átépítettük. Egy csehszlovák gyártmányú Major 20 típusú motort építettünk bele. — Ez volt a legnagyobb fegyvertény? — Nem éppen... Csináltunk egy fűszerpaprika-szeletelőt is, meg a Kt- rovec-féle ekék fejét is átépítettük. Ezt sokan eljöttek megnézni, és azóta ók is így csinálják. — Elég korán jön a tavasz. — Hozzánk jöhet. Készek a sarabolók, a vetőgépek, a kombájnok. Minden gépünk, ami az aratásig kell, rendben van. akár holnap kihajthatnak velük a földekre. Most már csak azokra kell ügyelnünk, amelyek menet közben futnak be, romlanak eh — Elégedettek? — Csak így legyen továbbra 1«. Nem mondjuk, jobb lehet, csak rosz- szabb ne. Mindenki tudása legjavát adja, és a fizetést hozzáigazítják. Az átlagos órabér kilenc korona körfii van, de aki igényes munkát végez, az kijön tizenkettőre Is. iron a munkaidő hasznsabb, több a pénz is. esöcsmunkák 'idején wsszabbított műszakban lolgozunk, és ketfcen- hárman bent maradnak műszak után is. Addig nem mennek haza, amíg be nem jönnek a gépek, vagy amíg meg nem javítják a meg- hibásodottat. Néha bizony egész reggelig is itt vannak. Ahogy mindezt elmondják, közben kimegy Supená György, és a személyére terelem a szót. — Három éve van itt, de semmi rosszat nem mondhatunk róla. Mindegyiknek megvan a maga szakmája, neki Is, és ő ezen kívül még elvégezte a hároméves esti egyetemet is. Ha kell, keményen meg tudja mondani a véleményét. Amióta ő a mű- liely vezetője, két-, két és félezer koronával emelkedőt az évi keresetünk. A műhely vezetőjéről most a szövetkezet veztöségére terelődik a szó. Hogyan is kellene ezt megjavítani... Pihenés Néhány gondolat Igaz történeteket írók élő és időközben elhunyt eiv- társakról. A mozaikszerűen az élet regényébe olvadd események, életsorok sorozatában a szlovákiai kommunista mozgalom egyik freskóját igyekszem megrajzolni. A három kötetre tervezett, egészen a mába nyúló történetek láncolata közel hat évtizedet ölel föl. Bárhol és bármikor játszódjanak is, hősük mindenütt ugyanaz, akit a nép egyszerűen kommunistának nevez. Szinte jelkép is lehetne, amit az egyik történet szereplője mond: „Az egyik elmegy, de mások jönnek a helyébe. Itt nincs megállás, örökösen megújulunk, mint az élet. A megkezdett regényt írjuk tovább, ha más-más névvel is, de ugyanazt a sorsot folytatjuk...“ Az első kötet eseményei már a történelemmé érett múltat idézik 1939-ig (az Oj Ifjúság e kötet kéziratából közli most folytatásokban az egyik történetet) —, de erős meggyőződésem, hogy a mához és a holnap nemzedékéhez is szólnak. Elődeink olyan korban értek kommunistává, amikor mai életünkről csak álmokat szőhettek. Egy hosszú életen át csak az áldozatvállalást ismerték. Az emberi gyarlóságoktól mentes cselekedeteik, önzetlen magatartásuk, szilárd elvi állásfoglalásuk ma tiszta forrás számunkra, hogy bármikor meríthessünk belőle, és megfrissüive, tetterővel gazdagodva térhessünk visz- sza hétköznapjaink forgatagába. Ezek az elvtársak — és sokan, nagyon sokan mások — történelmet alkották, mai életünk megalapozói voltak. Ne feledkezzünk meg róluk. Befejezésül hadd idézzem Julius Fučík nak a pankrácl börtönnaplójából írott szavait, felhívását az élőkhöz: „Egy szép napon a ma múlttá válik. Beszélni fognak róla, mint nagy időről, beszólni fognák névtelen hőseiről, akik történelmet csináltak. Szeretném, ha tudnátok, hogy a hősök nem voltak névtelenek. Hogy emberek voltak, névvel, arccal, vágyakkal és reményekkel... Szeretném,, ha valamennyien közel éretnétek őket magatokhoz, mint ismerős embereket, rokonokat, mint saját magatokat.. “ A foglár belöki a cellaajtót. — Tompa! Gyerünk! — Hová? — morgom. — A táblabíró úrhoz! Mozgás! Mondjam neki, hogy nem ezt vártam? Semmi értelme. De amikor pillantásom a szemébe akaszkodik, és látom, hogy a tekintetével is tuszkol kifelé, felforr bennem valami, amit sem dühnek, sem haragnak nem nevezhetek, hanem olyasvalaminek, ami rokonságban van velük. Talán undorító ellenszenvnek mondhatnám. Mert mi mást erezhetnék, amikor ez a szolgalélek pattogó parancsszavakkal kíván eleget tenni a kapott utasításnak. Mogorva arca kifröccsemti belőlem a szót. — Ha azt a parancsot kapná, hogy bitófia alá vezessen, akkor is így buzgólkodna? Elképed. — Mi? — Csak azt mondom, lasabban a testtel. Emberek vagyunk, keressük az igazságot! — A tőrvényt nem én írom, Tompa! — vágják a szemembe. — De egyszer ml is írhatjuk, vagy nem?! — Csak a vak tyúk károg így, Tompa... — A vak tyúk is talál néha szemet — válaszolom, és akaratlanul Is elnevetem magam. És csak pillanatok múlva, utólag villan az eszembe, hogy nevetni kell a fájó dolgokon, mert ha a mosoly elkopik az ember arcáról, oda az erő. A megkeseredett ember csak önmagát őrit, s úgy megfogyatkozhat, hogy még az édesanyja sem ismerne rá és napestig sopánkodna: Hogy szülhettem ilyen csenevész embert, akit még a szél is ide-odafüj? — Gyerünk, Tompa! — sürget a foglár. — Mehetünk — felelem nyugodtan. Kilépek a cellából. — Ma letelt a büntetésem — mondom. — Tudom. — Akkor miért nem nyitja ki előttem a nagykaput? — Nem kaptam rá parancsot. — Mit akar a táblabíró úr? — kérdem. ~~ Majd megmondja magának... Egyszer már a szemebe vágta: lázító vagyok, dicsérem az ellenséges államot-------------------------------------Azt gondolja, Tompa, hogy túljár az eszünkön, amikor a harmadik járásba kutyagol, hogy ott mondja el az uszító beszédét?! — pattan fel az ügyész. — Május elsején — teszem hozzá hidegvérrel, hogy el ne felejtse az ügyész úr. — És nem kutyagoltam, hanem pedáloztam, még hajnal előtt útra keltem... — Hogy lázítsonl Forradalomra uszítson! — A tanúk vallomása a tekintetes bíró úr asztalán fekszik — mondom. — Tessék újra felolvasni, és győzzön meg engem róla, hogy lázítás-e az amiről beszéltem. Tessék, bizonyítsa be, hogy hazugok az állításaim! Már több mint kétszáz gyárat csuktak be Szlovákiában. Csupán Krompachyn, ahol munkésvér folyt... — Hallgassanl — Az igazságot nem lehet elnémítani. Krompachyn kétezer a munkanélküli, a családtagokkal együtt öt- hatezren érheznek, és kétségbeesésükben!... — Csak a kérdésekre feleljen — figyelmeztetett a táblabíró. — Nem Krompachy miatt vádolják magáit. — Magának az nem fáj, tekintetes bíró úr, hogy a kassal aranyífjak odajárnak, hogy egy darab kenyér árán meggyalázzák a lányokat?! — Újra figyelmeztetem .. — Ha az állításaim nem felelnek meg a valóságnak, akkor ml az igazság? — cseng a hangom, mint a kt- feszített acél. Nem fojthatják belém a szót, mert e- nyém az igazság. — Kommunista propagandával itt nem ér el semmi;, Tompa! — emeli fel hangját a táblabíró. —Csak súlyosbítja a helyzetét! — Egy-két nappal többet sóznak rám! Mit érnek el azzal?! — körülnézek. — Zvolenlek vagyunk Itt mindnyájan — mondom. — Az Union, a mii gyárunk, amely szintén a Rimamurányi Társaság tulajdona volt, mint a korompai üzem, múlt év szeptemberében leállt. .. A bíró únott arccal legyint, mintha azt mondaná, ezt a kisgyerek fs tudja, aztán megkérdi: — Mit tud még a mentségére felhozni? — Nem hallgattam el a május elsejei beszédemben sem, hogy tavaly, ezerkilencszázhuszonkettő szeptemberében Gerőfy űr, az Union igazgatója magyarul kijelentette: „Zólyom lesz, de vasgyár nem lesz!“ Megértettük tolmács nélkül Is. Igazat mondott. S én ezt az igazságot ismételtem meg a beszédemben, amiért most ítélkeznek felettem. Miért nem ítélik el Gerőfy urat,
