Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-12-18 / 51-52. szám
BOÖR ANDRÁS ALEKSZANDRPUSKIN: KARÁCSONY Zúzmarás csönd éji virágom Fekete gyöngyszem libben a fákon Lendül a szánkó szikra a talpa Szél-kacagását hó betakarja Városi álmok futnak a fényben Ablak-üvegszem hajnalig ébren Olvad a gyertya éji virágom Fekete gyöngyszem libben a fákon JOSEF KjELLGREN: KOPÁR TÉLI REGGEL Kopár téli kora reggel, pőre utcák, megfagyott pára a C9atornarácsokon. Kinn szürkeség, puha talpain még be sem osont a hajnal, szürkeség, vak horizont, és a sötét mint fekete fátyol süpped az utcák szakadékéiba. Ki ne ismerné a hétköznapok kietlen kora hajnalát, mikor még görnyed a hát, mikor még zsibbad a kar, mikor a kéz, már a szerszám nyelén, még kissé elidőzne? Kinn kemény sarkok koppannak a puszta járdán, görnyedt árnyak surrannak a homályban. Ö! kísérteties téli korareggelek, pőre utcák, fagymerev arcok, ki ne ismerné őket? És ki ne tépné ki a naptárból ezeket a napokat, és szórná boldogan a szürke téli szelekbe? Tótfalusi István fordítása Napfény és fagy: csodás jelenség! S te kedves, ágyban szenderegsz még? Gyönyörűm, ébredj végre meg. Pillád álomtól gyönge zárja nyíljon ki, Észak hajnalára csillagként nézzen föl szemed. LUCIAN BLAGA: Emlékszel, tegnap hóvihar volt, zajgó ködtől szürke mennybolt, sötét felhőkben bukdosott a halvány hold sárga foltja, te meg csak ültél búslakodva - de most... figyeld az ablakot! HOLLÖ Fehér mező. Koromból surésiilt fekete halló leszáll. Látod-e, Anna-leányom? Az ősszel itt kihunyt arany-legendánk, gesztenye hullt, rítt a mókus az ágon. A hulló gonddal méri léptét: Ír a hóba új testamentumot, tán mennyei jelnek, valakihez, ki áthalad e tájon s olvasni még végkép el nem telejtelt. Ml elfeledtünk, emberek! Jékely Zoltán fordítása A kék eget látod mögötte, s pazar szőnyegként tündökölve a napba szikrázó havat, sötét csupán a fák csoportja, zöld a fenyő dér lepte orma, s csillog a víz a jég alatt. FRANCIS JAMMES: A MUNKA NAGY CSUPÁN A munka nagy csupán s aikt munkálkodik: ki tejjel fej tele üres sajtárokat, ki szúrós és kemény kalász közt válogat, ki barmokat legeltet az égerfák alatt, ki gyantát gyűjt az erdőn vagy száraz gally a kő ki fűzfák vesszejét kosárnak fonja meg, ki vén cipőt javít, fölötte elmereng, és félhomályban él, egy vén fogatlan kandúr s alvó rigó között, s körötte sok gyerek dúl; ki sző, s míg a vetélő csak csattog végtelen a kertben tücskök zengnek éjfélig éberen; ki kenyeret dagaszt, akt bort szüretel, ki fokhagymát nevel, káposztát ültet el, s langyos tojásokért földig hajolgat. Szobánk borostyán-fénysugárban fürdik velünk. Lobog vidáman a kályha pattogó tüze. A heverőn tűnődni oly jó, de ugye jobb a már toporgó kancát a szánba fogni be? Gyerünk a reggel friss havába, suhanjunk együtt, hív a vágta, hajtsak a szán tüzes lovátl Űzzük elárvult pusztaságon, erdőn, mely oly dús volt a nyáron, s a régi kedves parton át. Fodor András fordítása Öh, és ml mindent tudtak azok a kezek! Ügy kezelték a fúrót, akár a hegedűt. Ha bárdot vett a kezébe mindjárt áccsá változott. Ha csipeszeket, órássá, ha pedig fogókat, bádogossá. Kaszával a kezében mindenki kaszásnak nézte, ha pedig ecsetet fogott senki se mondta volna rá, hogy nem festő. Késsel és vésővel a kezében azonnal szobrásznak vélték. És ezek közt a kezek közt születik a bányászszállás új betleheme. Egy napon Mazúr előhúzott a zsebéből egy kétdecis lapos, pálinkával telt üveget. Persze a legfőbb Ideje elkészíteni a karácsonyi pálinkát. A vízbe égetett cukor, fahéj, szegfűszeg, egy kevés szagos diő és szesz kerül, s máris elő lehet venni a kétliteres szögletes üveget és megtölteni pálinkával. Álljon még vagy két hetet, hogy karácsony estéjére jól beérjen. Az én oldalbordám már felkészítette; ott áll a szögletes butélla a szekrényben, mint valami értékes kis szobor. Csak néha nézek rá, sóhajtok egyet és nyelem a nyálamat. Isten őrizz hozzányúlni! Bizony! Mert a várakozásban is, hogy mikor kor- tylnthatotk már belőle, a karácsony varázsa van. Az ember néha kísértésbe esik, hogy egy kissé megdézsmálja. Csak egy pioit. Kortyot, vagy csak felet... De nem. Én a család feje nem engedhetem ezt meg magamnak! A kísértés mindig megvolt, de mindig ellenálltam neki. Maziirral más a helyzet. Jóságos asszonykája van, csendes, vidám, kedves akár egy falat kenyér. A hét gyereke is mind olyan. Csendesek, jól neveltek, ügyeseik, sikerült gyerekek. Mazúrral aztán nyeltünk egyet, és később még egyet. A többit későbbre hagytuk. Majd megisszuk, ha a munkát befejezzük. Én bizony hiába sürgölődnék az asz- szony körül, őt kemény fából faragták. Úgyse adna, így aztán meg se próbálom. Csak a társakéval édesíthetem meg kissé az életemet. Hiszen karácsony után majd megadom neki. Vagy ha eljön énekelni. Persze, még az lesz a legjobb. — És a betlehem meglesz, Flltpkém? — vetettem fel, miután lenyeltem és megdicsértem a pálinkát. — Ha meglesz, meglesz... lehet... ki tudja... A szaván bizonytalanság és keserűség érződött, mintha nem örült volna, hogy megkérdeztem. — De hiszen én csak úgy kérdezem. Tudom, hogy meglesz. Hogy a szó ne álljon köztünk, hogy a szánk össze ne nőjön... Mazúr ült és a kezében kis darab hársfát forgatott, a- melyből a Máriát kellene megformálnia. A lelki szeme e- lőtt nőt alakok sorjáztak el, ő meg vizsgálgatta az arcukat, simogatta a kezüket, hajukat, figyelte a szemüket és ajkukat, de a gondolata állandóan visszatért ugyanahhoz az asszonyhoz — a bányászanyához, az anyjához. A homloka alatt, mélyen beeső jóságos szemét, sápadt arcát, cserepes ajkát látta... És az öt gyereket, közöttük magát Is, az anya körül. Aztán az András-akna csarnokát látta, ahová az ércet jártak válogatni az asszonyok a gyerekekkel. Látta a2 anyját és önmagát és a többieket Is. Száz teknő hideg kő és húsz teknő érc ment át naponta anyja kezén. Ki tudja mennyi arany vagy ezüst lesz abból, de a munka csak krajcárokat és garasokat termett. Munka után futva igyekezett haza, hogy mire a férje hazaér, ebéddel várja. Aztán látta esténként. Jozef Horák: Ha összejöttünk a szállásunkon, egészen belevaló gyerekeknek látszottunk, de amikor magunkra szedtük a bányászgöncöket, olyanok voltunk, mintha a koldusok farsangi mulatságán lettünk volna. Mit lehet tenni, a bánya így követeld meg. Csak az aknamesterek és azok, akik a vizes nyolcas táróban dolgoztak, mutattak valamit vastag posztóból készült csuklyás ruhájukban. Egyesek éppen megérkeztek, mások már öltözködtek, csak mii vártunk az eligazításra, elkeseredve a decemberi locspocstól, amikor az ősz ugyan már elmúlt, de az igazi tél még nem érkezett meg. Mert locspocs volt, úgy festett, mintha az ősz birokna kelt volna a téllel. A tél minden éjszaka havat hozott, az ősz meg nappal elolvasztotta. Így aztán néha olyan Idő kerekedett, hogy a kutyát Is kár lett volna kiverni. A bányászoknak azonban legkésőbb reggel fél négykor el kellett indulniuk az aknákhoz. Végre megjött Pajtás, a csoportvezető és Kubus, az ellenőr. Ügy tűnt, hogy jó éjszakája volt, mert állandóan a fekete bajuszát sodorgatta, és a szája szögletében mosoly bujkált. Hát ma aztán nem fogunk unatkozni az eligazításon. Sok újjal ugyan nem találkozunk, mert így a- hogy itt vagyunk mindnyájan, legalább két hete már u- gyanazokra a munkákra járunk. Egyesek a nyolcasba, a vízbe, mások a harmadik táróba a csaknem ötven fokos hőségbe, mi pedig a Mária-aknába. Ott most kutya munka vár ránk, mert az aknán át hideg levegő zúdul be a bányába, és a lejárati létrákon jég képződik úgy, hogy minden harmadik nap fejszével kell lefaragnunk róluk. A többiek a tárókba kerülnek a csillékhez. így aztán ez a tépett koldushad pillanatokon belül szétszóródik a Jere- miás-tárna részlegeiben. A hivatalnokok leültek az asztal mögé, felütötték könyveiket és megkezdődött az ismerős iltámia, ki hol kezdi a műszakot. Mondom, hogy ma ez kész cirkusz Itt, mert az ellenőrnek jő kedve van. El is kezdte: — Pazúr, (ez én vagyok) és Mazúr a Máría-aknába, Haj- damák, Semerák és Sedmák is velük megy. Kár, hogy nincs egy Nyolcasunk Is — vigyorgott és könyökével oldalba lökte a csoportvezetőt —, tömködné a pipátokat és kaparná belőlük a bagót, hahaha... — tette még hozzá. Aztán tovább lapozott és folytatta: — Koza a lóval, Medved a csillékhez! — Ez azt jelentette, hogy Koza hajtja majd a bányalovat, amely a csilléket vontatja a Hármas raktártól az aknáig, Medved pedig a csilléket kezeli. — Hahaha, Jó társaság — röhögött az ellenőr, és könyökével a csoportvezető oldalát bök- doste. — Hrőka és Trcka a hármasba, Máőik és Sedliaőilk velük. Hahaha, Máölk, Sedliaöik, jól összeszedtek benneteket... Hahaha... — bökte meg újra könyökével a csoportvezetőt, aki az ellenőr által felsorolt neveket jegyezte be a könyvbe. De ezzel ki Is merült a kombinációk lehetősége, és a további eligazítást már a névsor szerint végezte. Aztán az öreg H6z hangosan imádkozni kezdett. A bányászok csak úgy fél füllel hallgatták a régi, talán már száz éves szöveget; csupán a fiatalabbak, akiknek még a hideg futká- rozott a hátukon ha megreccsent az ácsolat, mormolták buzgóbban az imádságot. H6z után. Aztán Hóz énekelni kezdett. Mindenki hegyezte a fülét. Már hogyne hegyezte volna. Az ember el is felejti, hogy advent van, ha ez az öreg bányászpróféta nem figyelmeztet rá énekével: — Hozd el mihozzámk te magaddal az isteni békességet... Abban a sötét szürkeségben jól jött a változatosság, hát vele énekeltünk mindnyájan. Abban a sötétségben tényleg olyanok voltunk, mint a szent próféták, mert a szállásunkon takarékoskodtak a világítással is, csupán egy árva hatvanas körte pislákolt a mennyezeten; a hivatalnoki asztalon a lámpa zöld papírral volt beárnyékolva, jól esett a tüdőnket egy kissé kiszellőztetni az énekléssel. Csak ez a Sedmák fogná vissza egy kicsit a hangját. Nem mondom elég jól énekel, csak egy negyed hanggal mindig magasabban, s ez az én fülemnek olyan, mintha vasat fűrészelnének, vagy mintha a fogamat 'húznák. De üsse kő, közeledik a karácsony, énekelj csak bányász, ha a Sedmák hangjától futkározlk is a hátamon a hideg. Nem tudom, Koza mit csinált a lóval, biztosan rakon- cátlankodni kezdett neki az Istállóban, mert az Istennek se akart az aknarakodóba megérkezni az üres csillékért, amelyek ott álltak, és csak feleslegesen hátráltatták a munkát. Legalább az út feléig minket Is elvitt volna. Nem jött, hát nekivágtunk az útnak gyalog. Jó kis séta volt. Csaknem két kilométert kellett megtennünk a táró sötétségében. Még szerencse, hogy az ember legalább egyenesen járhatott, és nem kellett attól tartania, hogy valamilyen kőbe beleveri a kobakját. Csendben haladtunk, csupán Sedmáknak nem hagyott békét a „megváltó eljövetele“, hát állandóan dudorászott. Az egész ügy hatott, mintha a kenetlen csillék kerekeinek a csikorgását hallgattam volna. De hagytam. Énekelj csak komám, nekem itt, ötszáz méterre a föld alatt nincs kedvem énekelni. Mazúr lépkedett mellettem ugyanúgy csendben, szó nélkül. Az utóbbi időben valahogy furcsának tűnt. Nem tudom, ml Jár a fejében, de szemmel láthatóan nincs a bőrében. Mintha valami szürke fátyol borítaná az arcát. Ha el Is neveti néha magát, nevetése hamar az ajkára fagy és nem terül el az egész arcán, mint annak előtte. Pedig ez a nagy darab bányász olyan Jóízűen tudott nevetni. Otthon se Igen történhetett vele semmi. Úgy tűnik, hogy minden a legnagyobb rendben van. Nem panaszkodik, nem morog, nem káromkodik, csaik tűnődik, gondolkodik és dolgozik, mint a gép. — Holnap el kell ugranom az erdőre. — Hagyta abba az éneklést Sedmák. — Fenyőgallyért? — kérdeztem. — Igen. Hóban kellemetlen szedni. Mohám van elég magamnak is meg a bányának is. — Csak betlehemünk legyen — bököm meg Mázért. De az megint csak mosolyog. Nem szói egy szót se. — Úgy bizony komám, nehogy hoppon maradjunk. Mazúr meghimbálta a mécsest, mint a tömjénfüstölöt szokás. Aztán azt morogta: — Majd lesz, ahogy lesz... Nemrég ugyanis még közös szállásunk volt a fejtőkkel. Ök azonban elköltöztek a ttaenhetes fejtésre és magukkal vitték a betlehemet Is. Márpedig a karácsony a bányában se lehet meg betlehem nélkül. így aztán Mazúr eszkábál nekünk össze egyet. Egy újat a mi bányászszállásunknak. A Mária-aknában abbahagytuk a munkát, és az ötödik táróba kerültünk át dolgozni. Ketten voltunk csak Mazúr- ral. Néha Mazúr kezére pillantottam. Különös ujjal voltak. Ugyanúgy kővel dolgozott ő Is akárcsak én, az ujjal mégis finomak, fehérek és simák voltak. Mint zenész ze- nészszemmel néztem ókét. Hogy tudnának ezek az ujjak futkározni a billentyűkön. Még a kántorunknak se voltak ilyen ujjal. amikor az apjára Bányászkaracsony
