Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-12-18 / 51-52. szám
IV tJ a nij ISZ u S sei kaJ =UDVARIASSÁGI HÉT = — Tisztelt uram, bizonyos fokig figyelmetlen volt, s belém szaladt. E- gészen benyomta az autóm hátsó részét. — Hát igen, szépen egymásba szaladtunk, de engedje meg, hogy felhívjam becses figyelmét arra a tényre, hogy ön a teherautó előzésénél nem volt kedves a jelzőt használni. — Elnézést kérek, tisztelt uram, de az a benyomásom, hogy szavat nem felelnek meg a valóságnak. £n u- gyanis használtam az irányjelzót. — És én veszem a bátorságot, s megmaradok előbbi véleményemnél. — Ismét elnézését kérem, én a- • ionban úgy gondolom, vitába szánhatok afelett, vajon az ön ténykedése megfelelt-e az autóközlekedés 1- rányvonalának. Nem merném erre ragadtatni magam, ha nem lennék meggyőződve róla, hogy ön, igen tisztelt uram, nem a legalkalmasabb pillanatban Igyekezett megelőzni. Tudniillik éppen akkor, amikor én előztem a tehergépkocsit. — Én kérem, ezer bocsánatát, de megbeszélésünk során a vita újabb elemeire kell hivatkoznom. Én már akkor megkezdtem az ön gépkocsijának előzését, amikor önben még fel sem merült a gondolat, hogy elhalad a teherautó mellett. Ez esetben u- gyanis nyilván megtette volna azt a szívességet, hogy idejében felvillantsa számomra a jelzőlámpát. — Bocsásson meg, de szükségesnek tartom megállapítani, hogy jeleztem. — Nem akarok szőrszálhasogató, vagy konok, esetleg merev lenni, de engedje meg ismételten megjegyeznem, hogy az index nem volt bekapcsolva. — Tisztelt kartársam, elnézi t, de már-már úgy tűnik nekem, mintha látóképessége nem lenne teljesen reijd- ben. — Csak nem azt akarja ezzel kifejezni tisztelt uram, hogy én nyomorék vagyok, aki még a körülöttem levő tárgyakat sem tudom egymástól tisztességesen megkülönböztetni?! — Ugyan, ugyan! Honnan is venném a bátorságot, hogy ezt fgy kijelentsem. De a jelen esetben nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy valami befolyással volt figyelmére, s ez okból volt olyan szíves, hogy gépkocsimat az előzés során megrongálta. — Remélem, hogy ön készséges és nagyvonalú ember, mégis minden ön. iránt érzett tiszteletem mellett meg kell mondanom: ha egy bekapcsolt , Irány jelző figyelmeztetett volna... — Még egyszer kérem szívességét, vegye tudomásul, hogy az irányjelzö működött. — Magának esze ágában sem voj* hogy bekapcsoljál — Dehogynem! Ezt csinál am, 's most már legyen olyan jé, ismerje el ön is. . jV — Nem. Elfelejtettel — Én villogtattam I — Nem. — Nagyon kérem, ne lökő üssön. — Miért ne lökdöshetnék a jár- ; dán? — Hogyhogy a járdán? — Mert most van a kulturált közlekedés hete. Az úttesten nem tudom megmondani neked, de a járdán Igen. hogy mit gondolok' rólad, te vaksi öszvér, mankón kellene közlekedned, nem autón! — Szégyentelen fráter! Azt hl- szed, a Járdán beszélhetsz ígv?! Te Dlmasz! Süket Is vagy! Nem hallót- . tad tegnap a rádióban, hoev a kulturált közlekedést kiterjesztették a gyalogjáróikra Is?! = A LIFTNÉL ===== A llftajtó eiótt álltam egy Ismeret len társaságában, Ha azt mondanám, hogy a várakozás szinte a végtelenbe nyúlott, talán akkor fejezném ki magamat a legpontosabban. Lehet, hogy éppen ezért néztem az órám helyett a naptárba. A 2000. évet Irtuk’. — Biztos, hogy megnyomta a gombot? — kérdeztem. — Természetesen — nyugtatott meg az Ismeretlen. — Akkor már minden pillanatban Itt kellene lennie... Ojra csend szakadt közénk. Most azonban az ismeretlen törte meg. — Mit szól ehhez az újabb szabadnaphoz? — De hiszen már várható volit — feleltem. — Igen, Igen, nem rossz ötlet — szabad csütörtöki — Ojra léptünk egyet előre. Jól jött annak idején a szabad szombat. Nagyszerű kezdetnek bizonyult! — Bizony. Csak a szabad vasárnap nagyon rövid volt a pihenésre. Amikor aztán bevezették a szabad szombatokat, mindjárt lehetőség nyílt arra, hogy az ember két napra kimozduljon valahová, és teleszívja a tüdejét friss levegővel] — Es ez csak fokozódott, amikor később a pénteket Is szabadnappá nyilvánították. Három napra az ember még messzebb utazhatott. A lift . még mindig nem Jött meg. És semmi jele se látszott annak, hogy esetleg a közeli pillanatokban megjelenik. — A négy szabad nap azonban, — jegyeztem meg —, nekem már egy kissé soknak tűnik. Négy napra már megéri kiruccanni akár külföldre is. — Ez a szabad csütörtök olyan, mintha az égből pottyant volna — bizonygatta az ismeretlen Is. — És mindezt a műszaki haladásnak. a munka gépesítésének, a számítógépeknek, a nemzetgazdaság sikeres Irányításának köszönhetjük... Hiába, a gép egyre Inkább pótolja az embert! — Néhány évvel ezelőtt senki se hitte volna!.,.. Mit gondol, bevezetik majd a szabad szerdát ts? Ezen mélyen elgondolkodtam. — Nincs kizárva. Ha ez így megy tovább kitudja dolgozunk-e majd kedden is? — Hogyan? — csodálkozott az ismeretlen. — Hiszen akkor már szabad lenne a vasárnap, a szombat, a péntek, a csütörtök, a szerda A* a kedd isi — Miért, maga mit képzel? — magyaráztam neki. — Ilyen szédületes iram és műszaki haladás mellett ma már minden lehetséges! És aztán elgondolkodtam egy nagyon aktuális témán. Mégpedig azon, hogy a liftek tervezése és szerelése a gépesítés általános fejlődésének nem valahol a farka végén 16g-e? A lift ugyanis még mindig nem jött meg. — MI lehet vele? Már elég soká várjuk! — Bizony, már csaknem négy órája! — mondta az ismeretlen. — Négy órája! Hiszen ez botrány! — robbantam ki. — Dehogyis! Már miért lenne bot- v. rány?! — ellenkezett velem az Ismeretlen. — Miért, ml másnak lehetne nevezni?! Csak nem gyönyörűségnek, 1 vagy haladásnak?! — Nem, nem erről van szől Hanem ©gy rendkívül ügyes találmányról! — Miféle találmányról? Csak nem azt nevezi találmánynak, hogy romlik a lift? Fürkészön méregettem végig beszélőpartneremet. 0 a bolond, vagy engem tart annak? Ám egy kis Idő múlva a társam határozottan kijelentette: — A liftnek semrnt baja. Ez ugyan- { is különleges Mft, késleltetett hívással. A modem embert szolgáló legújabb találmány! — Találmány? És mire szolgál ez a híváskésleltető?! Már több mint négy órája várunk itt, és még azt sem tudjuk, hogy megjön-e egyáltalán az elkövetkező négy órában! De kinek lehet az Ilyen találmányokra szüksége? — Mindenkinek! Mindannviunknak! — kezdett türelmes magyarázatba az Idegen. — Mert képzelje csak el, mit kezdenénk különben annyi szabad 1- dővel, ha nincs mondjuk ez a várakozás? Hát ebben azért volt némi Igaz- r ság. Végtére Is a várakozás a szabad idő eltöltésének szintén bizonyos formája. Én azonban mégiscsak a tettek embere vagyok. Otthagytam az ismeretlen a gondolataival együtt a litt» jtó előtt, és elindultam föl a lépcsőn a magam !: százhetvenedik emeletére. —tó— fnrd'tása Nevessünk HIÁNYÉRZET... Az állatkereskedésben egy férfi vipera után érdeklődik. — Ó, csak nem kígyógyújtö az úr? — kérdezi az eladó. — Nem mondhatnám — feleli a vevő. — Csak, tudja két éve meghalt a feleségem, és azóta egyfolytában hiányérzetem van a lakásban... VESZÉLY..: Az anya így szól lánya megmentéséhez: — És nem gondolt az önre leselkedő veszélyre, amikor a vízbe vetette magát a lányom után? — Miféle veszélyre? Először is biztosítva vagyok, másodszor kitűnően úszom, és harmadszor nős vagyok! LÉPCSŐ — Ne járjon a lépcsőn, míg le nem vesszük a gipszet a lábáról — mondja a betegnek az orvos. Három hét múlva a beteg megkérdezi: — Mikor használhatom már a lépcsőt? — Annyira fontos? — kérdi az orvos. — Belefáradtam már — vallja a beteg —, hogy az ereszcsatornán csúszkáljak... VADNYUGATI TÖRTÉNET Egy texasi bárban csendesen iszogat egy idegen, átutazó marhakereskedő. Közben szóba elegyedik a pultnál a mixerrel: — Csinos helyiség, de mondja, miért szórták fel a padlót vastagon fűrészporral? — Ez nem fúrészpor, uram, Tegnap estig ez volt a berendezés!.,. A Scotland Yard emberei átfésülnek egy temetőt, mert a besúgó szerint ott rejtőzik egy körözött gyilkos. A nyomozók behatolnak egy kriptába, s ott találják a gyilkost, amint éppen az igazak álmát alusz- sza. Pisztolyt szegeznek rá, és ráordítanak: — Fel a kezekkel! Ki vagy? Az álmából felriadt férfi ijedten mondja: — John Smith vagyok, uraim. Az egyik nyomozó mérgesen ráförmed: — Még hazudsz is, nyavalyás? Hiszen a kriptára az van írva: „Itt nyugszik Sir Arthur Brown!“... A KÉRDÉS... , Az orvost tapintatosan megkérdezi a férj: — Megmondhatja, mi baja a feleségemnek? — Nem súlyos. Csak egy kis idegesség. Ettől még száz évig elélhet! — És én meddig? Nevessünk új ifjúság 17 ,A ''MATTHlASZ-PANZlÖ bemutatója a Madách Kamaraszínházban 1965 februárjában. Németh László régóta szendergő ,Jcö>nyvdrámáfa“ a színpadon komoly sikert arat. A közönség lelkesen tapsol a pompás szereplőgárdának, és függöny elé követelt a szerzőt. A sok lázas premiert próbált kiváló író a színház irodájában idegesen, sápadtan áll a gratulánsok gyűrűjében. — Laci — rázza a szerző kezét egyik régi barátja —, ez igazán nagyon szép siker. Hallod, micsoda taps...? A nézők téged akarnak üdvözölni... De Németh László — a túl érzékeny, a mindig rósz- szat sejtő, mindig gyanakvó, keserűen rázza a fejét: — Dehogy! Az ellenségeim látni szeretnék, hogy üt meg a függöny előtt.a guta! SiOTjlSíS e;. r,| y - -.á ■HRSnBHfiBSa <29EH AZ ELSŐ Magyar Szocialista Munkáspártban viselt vezetőségi tagsága miatt 1925-től kezdve Hajdú Henriket többször előállította, letartóztatta a a Horthy-rend- őrség. Ma is gyakran emlegeti: abban az időben szokott be a Zrínyi utcába, ahol akkor a rendőrkapitányság volt, s ahol ma lakik. Letartóztatásai alkalmával rendszerint ugyanaz a detektív hallgatta ki, s a kihallgatás mindig uagyanazok- kal a kérdésekkel kezdődött: — Neve? — Hajdú Henrik. — Foglalkozása? — író. — Milyen író? — Versíró. Ilyenkor rövid tűnődést szünet következett. Utána a detektív ravaszul meqfaggatta: — Olyan, mint Petőfi? Hajdú Henrik tudta, hogy a húszas évek ellenforradalmi rendőrségének Petőfi — vörös posztó. Meg kicsit szerénytelennek is érezte az összehasonlítást. De mivel egyfelől nem akarta megtagadni Petőfi Sándort, másfelől ez volt az egyetlen lehetőség, hogy foglalkozását az írnoktól, szerelmi levelezés- és címíróktól elhatárolja, vállalta a rokonítást. — No, nyissa már ki a száját! Olyan, mint Petőfi? 1935 NOVEMBER táján József Attila ajándékot szeretett volna venni nevesít leányának, a 12-13 éves Szántó Svának a születésnapjára, s nem volt miből. Mégis, mikor a kislány betoppant a szobába, hirtelen felderült d költő arca: — Sva — mondta a leánykának —, magát mától kezdve tegezni fogom. Nincs egy vasam sem, tehát a tegezést kapod tőlem ajándékba a születésnapodra. Szervusz. A kis Sva ragyogó szemmel nézett a költőre. Elkapta a kezét, és rajongva kérdezte: — És Attila-''bácsi... én is visszategezhetem? — Várjunk", kislányom — emelte fel ujját Attila azzal még várjunk egy kicsit. Azt majd karácsonyra a- dóm ajándékba. A RÉGI ÉS AZ 0] irodalom képviselőinek furcsa ősz-1 szezördülése zajlott le a század elején, egy köznap dél- ; előtt, a hajdan-híres képes hetilap: a Vasárnapi Újság :j szerkesz tőségében. Az ifjú Nagy Endre, író, publicista, a későbbi nevezetes konferanszié, a kor élő újságja, Ady Endre bccrá- ti címzésével: „a magyar parlament“ — nagyon pénztelen helyzetében előlegért baktatott fel a Vasárnapi Újsághoz. Az akció nem maradt eredménytelen. Nagy Endre érvei — fiatal házas volt, a felesége kisbabát várt — megindították a szigorú kiadóhivatali igazgató, Gárdos úr szívét, s két perc alatt kiállította, aláírta a jelentős summáról: száz koronáról szóló, utalványt. A harmadik percben azonban egy alacsony, nyírott fehér szakállú öreguracska lépett a szobába. Nagy Endre rögtön megismerte: a kérlelhetetlen kritikus, az irodalmi etika szigorú őre: Gyulai Pál volt, a Vasárnapi Újság kiadójának, a Franklin Társulat igazgatóságának tagja. „Harcos Gyulai Pál", ahogy Ady nem sokkal ké- p söbb búcsúztató versében nevezte, inkább csak tiszte- \ letbeU igazgatónak számított, de ha már belátogatott ; a Vasárnapi Újsághoz, megkérdezte, hogy miért kapja „ fiatal írótársa a szép összegről szőlő utalványt. — Előlegbe — mondotta Gárdos, és „vitéz kis Úr. f Gyulai Pál úr” paprikavörös lett a hirtelen indulattól, f — Előleg? — kiáltotta felháborodottan, s igazgatói | hatalmánál fogva azonmód letiltotta a kiutalást. — g Nincs előleg!? Tessék dolgozni! — mutatott Nagy End- | rére, akinek ebben a pillanatban minden vér az agyába szaladt. A gyors öröm és a hirtelen csapás váltakozása olyan viharos volt, hogy a fiatal író — mai szóval élve: „ki- borult”. — Oktondi vénemberI — ordított rá kétségbeesetten Gyulai Pálra —, mit üti bele az orrát a más dolgába! Tönkreteszi az életemet. Szégyellje magát! Koppanás hallatszott. Gyulai Pál kieftette szálából a cslbukot. Utána percnyi csend. Aztán az öregfrr lehajolt a pipájáért, felvette, körülményesen megtörölte ~s csendesen odaszólt Gárdos Igazgatónak: — Utálja mégiscsak ki azt a száz koronát, Gárdos... Néhány nap múlva pedig, amikor Nagy Endre kézirattal jelent meg a Vasárnapi Újságnál, Gárdos igazgató félrehtbta. — Tudja, mit mondott magáról az igazgató úr? — súgtg g fülébe. — Azt mondta, hogy régen találkozott ilyen nyílt modorú, rokonszenves fiatal emberrel. mint | maga...
