Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-02-06 / 6. szám
új ifjúság 3 EGY KISLÁNY IGAZA A kislány nem és nem akar óvodába járni, említettem többször is a férjem és a gyerekeim előtt. Egyszer aztán így szólt a férjem: „Jaj, az Istenért, csak vigyázzatok arra a Kislányra, mert olyan rosszat álmodtam az éjszaka.“ # * * — Húsvét után, kedden, amikor felébredt a lányka, megint sírt, kö- nyörgött, hogy ő nem akar óvodába menni. Én végül engedtem a könyörgésnek, s ez lett a vesztem. Ha elküldöm vagy elviszem, akkor ez biztos nem történik meg. Hat gyerekem van, ő a legfiatalabb. Ezért is volt talán olyan kedves. Mindnyájan nagyon szerettük, s mégis vele kellett megtörténni... Talán azért, mert mind nagyon jó gyerekek voltak, okosak. Mondják is többen, hogy ne sírjak, ennek már így kellett lenni, hiszen az örömbe mindig vegyül üröm is. Az isten ... De miért? # * * — Délelőtt az apja mellett játszott egy kicsit. Végül megunta, és hátrament a bátyjához, aki a kertben tanult, érettségire készült. Nem hagyta őt békében. Elszedte a könyveit, állandóan kérdezősködött. Aztán kért is a fiam, hogy vigyem el, foglalkoztassam, hiszen így megbukik a vizsgákon. Mindez húsvét után, kedden volt. Az ünnepektől még maradt egy kis étel, nem kellett hát főznöm. Kimentünk a ház elé és ott a járdán sétáltunk. Én stoppoltam, ő meg biciklizett. Volt neki egy kis háromkerekű biciklije, azt tologatta, azzal bíbelődött. Vártuk a postást, mert a fiam, aki akkor katona volt, nem kapott szabadságot, nem jött haza az ünnepekre, és azt gondoltuk, hogv talán valami baja esett. De aztán nem bírtuk kivárni, hiszen az apjának akkor délutáni műszakja volt, s lassan munkába kellett mennie. Már rá Is szóltam, hogy jöjjön ebédelni, mert elkésik. Ogy fél egy lehetett, amikor bejött. Leült, hogy megebédeljen. Még a kislány Is az asztalnál ült. Évelődöt t az apjával, kérte, hogy ne egye meg az összes levest, mert ezt ő is szereti. Ekkor észrevettem, hogy a férjem munkaruháján hiányzik két gomb. Kettő. Nekifogtam, hogy felvarrom. A kislány még mindig bent volt. Az ajtót mindig zárva tartottuk. Mindig. Azt sem tudjuk, hogyan mi- radt nyitva. Jött a nővére az Iskolából, s talán épp elé vagy a szomszéd kislányhoz akart szaladni... A másik gomb még a kezemben volt, amikor kiabálva berohant a szomszéd- asszony ... Olyan rémült volt. Mi is nagyon megijedtünk. Rohantunk ki... — ön vált legközelebb, ön emelte fel • kislányt, hogyan történt ez az egész? — Az az ügy még mindig nem aludt el?... Én nem láttam, hogy hogyan történt az egész! Én csak a csikorgást hallottam. Első pillanatban azt gondoltam, talán valami baromfiféle szaladt az autó alá. Háttal álltam az autónak, épp a kerékpáromat támasztottam a kerítésnek. Nem láttam semmit, legalábbis a gázolás pillanatában. A sofőr kiszállt az autóbői, megnézte a kocsi elejét, kétségbeesetten Intett a kezével, maid ismét a volánhoz ült s egy kicsit visszatolatott, hogy felvehessük a kislányt. A ba! lába volt a kerék alatt. • « • — Ogy tizenkettő után lehetett, Szépen sütött a nap. Megálltam a kocsma előtt a traktorral, hogy cigarettát vegyek. Alit ott már egy traktor, és azt mondják, hogy időközben még egy került mögém. A kocsmában egy kicsit elbeszélgettem. Mikor kimentem, épp jött az autő. Ismerem a sofőrt, mert mindig 5 hordta hozzánk a takarmányt. Láttam, amikor a kocsma felé pillantott. Nézte, nincsenek-e ott azok a munkások, akik a takarmányt szokták lerakni. Közben valaki rám szólt. Visszafordultam, és ekkor kezdődött a- fékek csikorgása. Az autó megállt. Ogy negyven méterre lehetett tőlem. A kislány akkor már a kerekek alatt volt. Eddig a tények, mindaz, amit az 1989. április 8-án elgázolt négyéves Anna Kaplfková Srobárovói kislány balesetéről elmondanak, elmondhatnak a szülök és a szemtanúk. Persze csak akkor, ha hivatalos közeg előtt nyilatkoznak a tanúk, mert amint az utcán, vagy netalán- tán a szegény bánkódó szülők előtt szólnak, akkor egy egy sokat sejt- tető mozdulatukból azt lehet kiolvasni, hogy a közbiztonsági szervek előtt esetleg valamiféle kényszer hatása alatt nyilatkoznak. Bezzeg, ha még egyszer szólhatnának, akkor elmondanák az igazságot. És így a szülőkben továbbra is megmarad az az érzés, hogy valaki visszaélt hivatali kötelességével, és a kislányuk ügyében, akinek később amputálták a bal lábát a komárnói (Komárom) kórházban, nem jártak el helyesen. Magam is valami ilyen beszélge lésnek voltam fültanúja. Amikor kiderült, hogy újságíró vagyok és e- setleg utána is nézhetek az ügynek, még kértek is, hogy tegyem meg. Akkor körülbelül a következőt mondták: — Nézze, azok ott, úgy látszik, nagyon összetartoznak. Mindenki mindenkit Ismer, védik egymást. Valaki áll a sofőr mögött. Azért nem akarják elítélni. Az ilyen állításokra — akár van alapjuk, akár sincs — az újságírónak már oda kell figyelnie. Persze nagy dolog lenne kideríteni az igazságot. De hát be kell látni, hogy nem mindig ránk' várnak, legalábbis ebben az esetben ez nem így volt. Az ok: a kocsi vezetője valóban nem volt hibás. Mert mint ahogy a tanúvallomások igazolták, és a helyszíni vizsgálat is mutatja — valamint a róla szőlő jegyzőkönyvek a- zóta is tanúsítják —, rendesen, a megengedett sebességen belül haladt, és az említett traktorok miatt nem láthatta az úttestre szaladó gyereket. Mindezt természetesen az egyes tanúk meghallgatásából és az ügyészségi okiratókből, amelyeket készségesen a rendelkezésemre bocsátottak, tudtam meg. A szülők az ügyészségi döntést, különböző leiratait, végzéseit többször is megfellebbezték — az elején joggal — és így az ügyészség háromszor is új vizsgálatot rendelt el. 0- jabb tanúkat hallgattak ki, de valóban nem derült ki több, mint az első tanúvallomásokból: A kislány váratlanul az úttestre szaladt, s a teherautó vezetőjének már nem volt lehetősége, hogy elkerülje a balesetet. Fékezett, megpróbált kitérni a kislány elől, de annyira közel volt, hogy végül az mégis a kerék alá került. Különben a vizsgálatba bevont közlekedési szakértőknek is ugyanez volt a véleménye. Persze, mindezért nem kellett volna megírni a riportot. Mint ahogy maga a kislány mamája is beszélgetésünk elején feltette a kérdést: Érdemes azt az egész esetet újra felbolygatni? Ugyanúgy gondolkoztam én is. Mégis úgy döntöttem, hogy megírom, s erre a következő tények ösztönöztek: Az ügyészség elejtette a vádat, mert nem volt a kezében kellő, a bűnösséget igazolé tény. Ezt a dón fésűket igazságosnak és jogosnak tartom. Legalábbis az egész vizsgalati anyag áttanulmányozása alapján így látom. Persze, ezzel nem akarjuk azt mondani, hogy a szülök panasza a kezdetén nem lett volna jogos. Miről is van szó? Arról, hogy a körzeti közbiztonsági szervek a vizsgálatot elég késön kezdték, nem hallgatták ki az ösz- szes tanút, s ígv joggal ébredt fel a szülőkben a gyanú. Az Ugvészség azonban később min dezt felismerte és újabb vizsgálatot rendelt el, de mint ahogy már fentebb jeleztük, ez a vizsgálat sem tudott felderíteni újabb adatokat. Amiért még okvetlen papírra kívánkozott a négy évvel ezelőtti gázolás története — akkor is, ha tudatában vagyok, hogy ezzel elsősorban a szülőknek okozok nagy fájdalmat —, ebben az esetben több tanulságot látok. Az egész délelőtt története, ha így utólag vizsgáljuk, már magában hordta az esemény csíráját, és mint az antik sorstragédiákban. olyan kérlelhetetlenül] sodródott mindenki a tragédia kifejlődéséhez, és az végül be is következett. Bekövetkezett annak ellenére, hogy nemcsak a szülők, hanem a szemtanúk közül is többen elháríthatták volna a balesetet. Többen is figyelmeztették a kislányt, hogy menjen haza (mint ahogy az a tanúvallomásokból kiderül). De elég ez? Mások azzal járultak hozzá a tragédia kifejlődéséhez, hogy bár a községen keresztül vezető országút meglehetősen keskeny, mégis nyugodt szívvel odaállítgatták traktoraikat a kocsma elé, amíg ennek a kis és értelmes leánykának a lábába nem került. Jellemző az is, hogy rögtön az e- set másnapján kitették oda a táblát, hogy az úttest szélén parkolni tilos. Sajnos, ezt is csak a baleset másnapján. Ezen kívül találtam még a tanú- vallomásokban egy egészen jellemző és nem eléggé elítélhető félmondatot: — „Megnéztem, hogy az én lányom van-e az autó alatt, de nem az volt,, ezért aztán bementem az udvarra, mert...“ Hát igen, ha az ő lánya lett volna. akkor siránkozott volna, akkor járta volna a bíróságokat. Talán még vehemensebben és felháborodot- tabban követelte volna az Igazát, mint bárki más. De így. .. fgy nyugodtan bement az udvarára, megpróbálta elfeledni. Hát nem felháborító?! Nos. ezek utáo jogos a kérdés: Mi lett volna, ha a hét-nyolc ember közül, akik a baleset előtti időpontban kint tartózkodtak az utcán, csak egy is kézen fogta volna a kislányt és hazavezette volna? De még Itt sem tudom nyugodt szívvel befejezni az írást. Elsősorban azért, mert épp a Kaplík kislánnyal történt az eset. Az egyik falubeli asszonyka önkéntelenül is így jellemezte a családot: — Hát tudja, még ha valami ág- rólszakadt, elhagyott gyerekek lettek volna, ök mindig olyan gonddal nevelték a gyerekeiket, hogy azt már megmondani sem lehet. Nos, ez az, ami még okvetlen említésre méltó. Kaplfkéknak hat gyermekük van. A kis Aniőka és nővére az alapfokú iskolába járnak, négy idősebb testvérük mind érettségizett vagy érettségizni fog, egyetemre járnak; az e- gyik például távúton végzi az asztronómiát. De nem ecsetelem tovább a dolgokat, hiszen minden olvasónk tudja, hogy ez mit jelent egy hatgyermekes család esetében. És én ezt láttam Kaplíkéknál. Nem nélkülöznek, rendes, tiszta ruhában járnak, saját családi házukban laknak, de az mindenképpen meglátszik, hogy a szülök nagy lemondás és önmegtagadás árán tud ják csak megvalósítani, hogy minden gyerekük tanuljon. Mindehhez jött a legkisebb gyermek, Anifika tragédiája. Joggal érzik a szülök ügy, hogy bizony valami támogatást, segélyt érdemelnének, hiszen a kislány most már nagyobb gondoskodásra, jobb ellátásra szorul, több kiadásba kerül. így érzem én is. Ha más ütőn nem lehet ezt megoldani, gondolom, akkor a község nemzeti bizottsága vagy annak szociális komissziója révén kellene megkapniuk a támogatást. Ezt a kislány érdekében is meg kellene tenni, mert hiszen jövőre nézve az ö iga- így foglalható össze, és a sorsa is csak így egyengethető igazán. Németh István A RENDŐR NOTESZÉBŐL Veszek majd Szuperfilte t Mellé ülök, i abban a pll* lanatban elfordítja a tejét, bogy ne lásson. — Hány éves vagy, kUIe> gúny? — Tizennégy — vágja rá. — Tizennégy... és már annyi autót loptál... Mondd, mi lesz belőled? — próbálok beszélgetni vele. — Az az én dolgom — veti telém a szót. és űjbél alföldül. Tenyerembe veszem az fiiiát és magam felé fordítom akaratos fejét. Valóban még gyerek. Tekintete ártatlan: a természet még nem engedi, bogy arckifejezése elrettentő legyen. — Mikor mosakodtál utoljára? — kérdezem. — Már nem emlékszem — válaszai közömbösen. A keze olyan piszkos, bogy akár be lehetne vetni. — Vannak szüleid? — Vannak __ Dolgoznak — teszi hozzá sietve. Nyilván jártasságbél tndja, hogy úgyis megkérdezném, dolgnznak- e. Elvégre legalább tizedszer jár a rendőrségi őrszobán. A kihallgatásokat úgy megszokta. akár egy hivatásos betörő. Az asztalon fekszik agy doboz Sparta. — Dohánvzbi? — Érdeklő düm. jóllehet szembetűnően sárgák az ujjal a nikotintól. — Tessék, gyújts rá! — nyújtom elé Mars-clgarettás dobozomat. — Ezt nem szoktam szívni — hárítja e! a kínálást megvető mosollyal. A kihallgatást vezető rendőrhöz fordulok: — Hadnagy elvtárs. megenged). hogv megkínáltam a legénvt az ön Spartájábúl? — Én nem dohányzom. Az asztalon az a doboz az övé. — Hát akkor gyújts rá a magadéból! — biztatom a Hót. Kiváncsi vagyok, mit tesz erre. Olyan rnttnos mozdulattal gyűjtött rá, bogy valóban meglepett. — Mióta dohányzol? Menynyit? — Tízéves koromtól.... naponta úgy harmincat. — Honnan van rá pénzed? — Eleinte az apám adott, két dobozra minden rgggel, de mostanában már magamnak keli gondoskodnom miitden- ről. — Magadnak... Hogyan szerzed a pénzt? Lopással? Mélyen hallgat. — Jártál Iskolába? — folytatom a kérdezgetést. — Jártam. Negyedikben elcsúsztam. Észreveszem. hogy a rövid Idő alatt cigarettájából csak a szűrő van már. — Te. gyerek, hiszen bz kész tüdőrák! — Na féljen, bácsi, biztosan nem kapom meg. Még ma veszek Sznperflltet — lep meg határozott válaszával. A hadnagyhoz fordulok: — Folytassa a kihallgatást, hadnagy elvtársi — és a furcsa tapasztalatok hatása alatt szinte szédülve kiléptem a folyosóra. Odakint a gyerek apjába botlottam. Elbeszélgettünk. Azt tapasztaltam: szakasztott olyan, mint a fia. E- szembe ötlött egy mondás, s éreztem, tele van bölcsességgel: nem esik messze az alma a fájától. (ford. P. J.) G örföl Zsuzsával ismerősökként üdvözöljük egymást. Tavaly, amikor a senecl (Szene) gimnáziumban jártam, osztálytársai elárulták, hogy Leningrádba készül újságírást tanulni. Most Itt áll előttem, s az első, amivel eldtcsekszik: — Minden vizsgám terminus előtt letettem. — Hát ez nagyszerül Egy kezdő főiskolás számára a legnagyobb buzdítást az első vizsgák sikeressége jelenti. Most szüneted van? — Igen. A Szovjetunióban nincs karácsony, csak szilveszter és újév, s a diákok Is az újév után kapják meg a téli szünidőt. — Mint Jövendőbeli kolléga, most mit kérdeznél tőlem? — Milyen volt az első újságírót élményed? De én a- zonnal saját élményeimmel válaszolok a kérdésre: interjú egy Szovjetunióban tanuló amerikai diákkal. Élmény volt, mert mindketten csak „törtük“ az orosz nyelvet de a végén mégiscsak létrejött a beszélgetés. Az NOSZF 55. évfordulójának ünnepségein a felvonuláson a karok diákjai tanulmányi eredményeik szerint sorakoztak egymás mögött. Az újságírók a menet élén haladtak. Ez ugvan nem újságírói élmény, de annál nagyobb büszkeséggel mondom A másodikos újságírók érdeme. Dp jövőre majd mi !s megmutatjuk. — Milvenek a lenlngrádl egyetem tanárai? — Szigorúak és segítőkészek. Sokat foglalkoznak velünk, végtelen türelemmel. Talán nem Is érdemeljük meg. — Mi yen a leningrádi diákélet? Vidám és mozgalmas. Nem Ismerjük az unalmat. Egy diákvárosban lakunk — ez tizenegyemeletes épülettömbökből áll és ott lakik Leningrad minden diákja. Emlékezetes marad számomra a diákváros szilvesztere, az újév- várás. Ez ott yaióságos népünnepély. Éjfélkor elénekeltük a szovjet himnuszt, és éjfél után kettőkor — az ottani időszámítás szerint — a csehszlovák himnuszt, szovjet kollégáink segítségével. Felemelő érzés, ha az ember idegen országban sem érzi egvedü! magát — Hol szoktad tölteni a szabad idődet? — Sok nincs, az igaz, de azt a keveset a városban töltöm. Furcha? Ogy érzem, hogy lehetetlen betelni Le- ningráddai. Rendkívül olcsó a múzeumok belépődíja — diákoknak kedvezményes —, úgy hogy a 85 rubel ösztöndíjból akár naponta is ellátogathatok az Ermitázs- ba. — Milyen az orosz diákkonyha? — Olyan, mint bármely orosz háztartásé, és különben is: nézz rám Még senki sem mondta, hogy lefogytam Remek, nekem ízlik a főztjük. Még a szokatlan, eredeti o- roszos keleti ételek 1» Búcsúzom, és sok sikert, Zsuzsa. A Senecl Magyar Tannyelvű Gimnázium hírét te vitted a legmesszebb. Ugye £rzed ezt a felelősséget? Beszélgetett: Zácsek Erzsébet; Zsurnalisztka
