Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-12-18 / 51-52. szám

16 */*» A szürke este, a felhő- szakadás, mintha csak hangsúlyozta volna hangu­latomat. Egy vas nélkül ma­radtam és nem tudtam, hogy merre Induljak az e- sős alkonyaiban. Betértem egy talponállóba, sört ren­deltem, és fohászkodtam az égiekhez, hogy küldjenek nekem ajándékba agypár bankót. Tíz perccel később ta­nácstalanul forgattam ke­zemben az üres poharat, só­hajtoztam, egyre hangosab­ban, üres zsebem miatt, és ekkor a sors meghallgatta fohászomat. Az ajtóban egy óriási termetű férfi jelent meg. Széles váliável szinte kitöltötte az ajtókeretet. Já­rás közben himbálózott, mint nyírfa a szélben. Az asztalom mellett állt meg. — Szervusz, Mike — kö­szöntem neki. — Régen nem láttalak. — Ügy látszik, nem vi­rágzik éppen az üzleted — ereszkedett le a székre. — Szegény vagyok, mint a templom egere. — Akarsz nekem dolgoz­ni? — Neked? — Miért ne? Szükségem van valakire, akiben száz­százalékosan megbízhatok. Három ember kell az üzlet­hez. — KI a harmadik? — Eric Brierly. Okos em­ber, nem kérdezősködik fe­leslegesen. No, elvállalod? Elgondolkodtam. — Revnolds, az én Időm drága. Határozd el végre magad. Haboztam. Ilyen nagy ne­vek, mint Mike Trevi®. nem fognak össze csak úgy 1- lyem kis senkikkel, névtelen zsebmetszőkkel, mint én. — Mi a terved? — Meskönnyítiük Cart­wheel üzletét néhánv ezer font sterlinggel. — Mi? Hiszen Cartwheel tízféle rád lóbe rendezést szereltetett páncélszekré­nyére! Ezenkívül éjjeli őrö­ket szerződtetett, a páncél­szekrény reltielét pedig na­ponta megváltoztatja. — Én pedig túl fogok jár­ni az eszén. — Bizalmasan a fülemhez haiolit. — A mű­veletet úgy fogiuk vé ere­hajtani, mintha filmet for­gatnánk az üzletről — Eric és én az utcán filmezünk, amíg te kirámo­lod a páncélszekrényt? — Igen. így nappal egy­szerűbb lesz a dolog, már csak azért Is, mert ilyenkor a riasztóberendezés ki van kapcsolva. — De hiszen a járókelők körénk fognak csődülni! — Annál jobb, még hite­lesebb lesz a dolog. Na, benne vagy? — Mennyi lesz a részem? — kérdeztem, és közben el- mélyülten szemléltem a po­haram. — Kétszáz. Ennyit kap Eric is. No, csapj bele! — Rendben! xxx Mike megmondta, hol fo­gunk találkozni. Autóbuszon érkeztem. Egy elhagyatott ház pincéjébe vezetett. A sarokban ott álltak a film­kamerák. — Mi az, kiraboltál egy filmstúdiót? — kérdeztem. — Kibéreltem a filmfelve­vőket egy kölcsönzőtől. Minden a törvényes keretek között van, emiatt ne fájjon a fejed. Megnéztem a 16 millimé­teres kamerákat. Hamaro­san hozzánk csatlakozott Eric Is, egy sovány, halsze­mű emberke. Hallottam már róla, de most találkoztunk először. Mike elmagyarázta, mit kelt tennünk. Én a be­járatot fogom „filmezni“, Eric pedig oldalról az ut­cát. — Én berohanok az üz­letbe, megfenyegetem az alkalmazottakat revolverem­mel, felkapom a pénzt, és kirohanok. Mihelyt eltűnök, ti is autóba vágjátok maga­tokat a filmfelvevő gépek­kel együtt. Később ugyan­ezen a helyen találkozunk. Izegtem-tnozogtam a szé­ken. Tudtam, hogy ez a munka óriási Idegfeszült­séggel jár, nem lehetetlen, hogy gyomorfekély lesz a vége. Aztán gondoltam egyet, és húsz font ster­ling előleget kértem. — Hová mégy? — kér­dezte Mike, amikor elindul­tam a pénzzel. — Bevásárolni — vála­szoltam. A felhők egyre tömörül­tek, Mike azonban ragasz­kodott hozzá, hogy azojjnal kezdjünk munkához, ftégy órakor találkoztunk Cart­wheel üzlete előtt. Vagy öt percig próbáltuk a jelene­tet, és közben felhívtuk ma­gunkra néhány gyerek és asszony figyelmét. Kíváncsi pillantások követték mozdu pililantások követték minden mozdulatunkat. Megkezdődött a forgatás, a kamerák zümmögni kezd­tek. Mike odarohant gép­kocsinkhoz. Ki tudja, mit keresett ott. Aztán vissza­jött, felgyürte zakója gallér­ját, kendöt kötött a szája elé, és berohant Cartwheel üzletébe. A tömegben egy sötétkék egyenruhás személyt pillan­tottam meg. Izgalmamban nedves lett a tenyerem, a- líg bírtam tartani a gépet. Ekkor Mike jelent meg az ajtóban. Hóna alatt dobozt cipelt, futás közben két bankjegy a földre esett. Az arcáról lecsúszott a kendő, me’lőttünk Erin ab bahagyta a fényképezést, én is megállítottam a gépet. Ebben a pillanatban el­eredt az eső, a tömeg szét­szaladt. Eric futólépéssel haladt az autó felé, s köz­ben még visszaülteti a ren­dőrnek. A kamerákat a hát­só ülésre tettük. Azonnal előrenyúltam, hogy bekap­csoljam a motort, ekkor a- zonban elhűlt bennem a vér. A ktilcs nem volt a zárban! Mike elvette. Ahelyett, hogy megrémül­tem volna, növekedett ben­nem a bosszúvágy. — Száll] ki lassan — szóltam oda Erlcnek. — Ne fordulj hátra, menj a sa­rok felé. Mihelyt a sarok mögé ér­tünk, futásnak eredtünk. Egyenesen hozzám tartot­tunk. — Megölöm — mondta habzó szájjal Eric. — El akart bennünket fogatni! Eltaposom a férget. — Hát féregnek nem ép­pen féreg — nevettem el magam. — Nézd csak meg! Megmutattam neki a fil­met. — Azt akarod mondani, hogy te valóban ftlmre vet­ted a jelenetet? — csodál­kozott el. — Hát mit gondoltál? — bólintottam. — Remélem, tisztán látszik a filmen. A cfme: Mike Toevis a Cart­wheel üzlet kirablása köz­ben. Idősebb korában csa­ládi« körében valószínűleg gyakran megnézi maid. — Oda akarod neki ad­ni? — Miért ne? Bármibe fo­gadok, hogy az egés\fesák- mányről lemond ezért a celluloiddarabkáért. Vagy nem? C-ed-) helmuf hochraín:----------­balkon-tragédia Szidtuk az építészeket, pedig gyakran kellemes dol­gokat találnak kt. Például az út épületeket szép, tá­gas, kellemes balkonokkal díszítik. Lendületesek, vi­dámak, és talán egy kissé hivalkodóak ts ezek a bal­konok és a legutolsó divat szerint még színesek is. En például szeretem a balkonokat. Leó barátom a- ionban gyűlöli Okét. Bárhol megpillant egyet, becsmér­lő megjegyzéseket mormol a bajsza alatt. — Olyanok, mintha daganat lenne a házon... anyá­sok hafléka, no meg kétlak — mondta megvetOen. Ha rajta múlna, a mérnököket fejvesztés terhe mel­lett tiltaná el a balkonépítéstől. Leó balkonytszonya nem túlságosan régi keletű. Két évvel ezelőtt egy legénylakást bérelt. Természetesen balkonnal. — Ha az embernek baPkcmja van — mintha még egy szobája lenne — oktatott ki. Ez az összekötökapocs a természet és a lakás között, és ha úgy alakul akár egy olaszországi nyaralást ts pótol. Vásárolt egy napernyőt, két gerániumbokrot és egy hintaszéket. Ezt az utóbbi kelléket tulajdonképpen In­gének — tmádottjának, féltg-meddtg menyasszonyának szánta. A csinos Inge minden lakó szeme láttára üzletzárás után, hétvégeken birtokába ts vette a hintaszéket és a balkont. Aztán eljött a szabadságok tdefe. Leó egy földközi- tengeri üdülést választott kettőjüknek, csakhogy a ba­rátomnak váratlanul egy beteg kollégáját kellett he­lyettesítenie, és így nem vehette kt a szabadságát. Vi­gasztalta Ingét: „Sokáig alszol majd, aztán eljössz Ide, és a balkonon kényelembe helyezed magad. Esténként majd egy viharlámpát teszünk az asztalra, és ha még egy pár lampiont Is felakasztok a balkonon, majdnem olyan lesz, mintha Olaszországban lennénk.* Inge beletörődött, és úgy tett, ahogyan Leó taná­csolta. Nem unatkozott, mért egy fiatal férfi, aki egy emelettel feljebb lakott, szintén balkon-vakációját él­vezte, és magnó, meg lemezjátszó segítségével szinte dzsesszfesztlvált rendezett balkonján. Ogy látszik a- zonban nemcsak saját magának és nem is minden cél­zat nélkül, mert amint kiderült nemsokára élénk esz­mecsérébe keveredtek a Beatlesék és a Póling Stone- sok felett, és így lassan, de biztosan áthidalták az e- meletek közti különbséget. A fenti gavallér nytlvrf ki­ismerte maaát egy pihenni vágyó, szabadságát élvező leányzó lelkivilágában. Különböző képesújságokat, üdí­tő italokat és édességet csomagolt egy bevásárló sza­tyorba —, mindezt spárgán'leeresztette —. és azután megtörtént, ami előre látható volt. Inge szabadságá­nak utolsó előtti napján Leo árván találta a hintaszé­ket. Viszont azt Is látta, hogy Inge nagy kerek kalapja eav emelettel feljebb lóg a balkon peremén. Ha egy-két századdal korábban élünk, Leó valószí­nűleg megfojtja vetélytársát, vagy teszúr ja, vagy eset­leg más szörnyűséget művel véle. Dehát ki tesz már manapság Ilyesmit? Manapság az ember elegánsan levonja a konzekvenciákat. Ezt tette Leó is. Összecsomagolta a hintaszéket, a gerániumbok­rokat és egy távoli negyedbe költözött. Ezúttal balkon nélkül, természetesen. Fordította: — sí— M indig Mildred kelt fel elsőnek. Most Is hallottam, amint mezítláb lelopó- zott a lépcsőn, s a következő pilla­natban már az ágyam mellett állt. Reme­kül festett rózsaszínű hálóruhájábam. — Roger — suttogta. — Ogy látszik, Wallace bácsi visszatért. — Visszatért? — kérdeztem döbbenten. — Hogy érted azt, hogy visszatért? — Ne mondd meg Cecilnek I Cecil az öccse volt. Mindig ö volt a csa­lád kedvence, biztosan puha szőke haja és kék szeme miatt. Költőként kezdte a pá­lyafutását, de rádöbbent, hogy abból nem lehet megélni, és elhelyezkedett a BBC-nél. — Honnan gondolod, hogy Wallace vlsz- saatért? — kérdeztem megint Mlldredtól. — Több dolog is erre utal. Már napok óta tudom, de nem mertem megmondani. Napok óta ott találom kedvenc pipáját a szekrényen. A helyére teszem, másnap Is­mét a szekrényen van. — Talán Cecil... — Mikor pipázott Cecil? — kérdezte fölháborodva Mildred. — Aztán. Emlékszel még rá, Wallace bácsinak az volt a szo­kása, hogy a fürdőszobában szanaszét ken­te a fogkrémet. Hát néhány napja a fürdő­szoba úgy fest, mintha Wallace bácsi csak öt perccel előbb lett volna benne. És utá­na a bácsikénak az volt a szokása, hogy az ebédlőbe ment, kinyitotta az újságot, el­olvasta a futtatások eredményeit. Reggel ott találtam az újságot az asztalon, a futtatások eredményeit közlő oldalon volt kinyitva. Semmi kifogásom sem lett volna az el­len, ha Wallace bácsi visszatér, hiszen mindig kedveltük egymást. Sajnos, ez tlsz- tárra lehetetlen, már csak azért Is, mert a bác9ikám három hónappal ezelőtt meg­halt. — Biztosan van rá valami elfogadható L. P. DA magyarázat — vigasztaltam Mildredet. — Gondolod? Hát akkor halljam — fon­ta össze a karjait. — Ogy hagytam az új­ságot az asztaion, ahogy reggel megtalál­tam. Gyere, győződj meg saját szemeddel róla! Engedelmesen követtem. Az újság való­ban ott volt az asztalion, és még valami más Is. Wallace bácsinak az volt a szoká­sa, hogy mindennap letépett egy szál szeg­fűt az Uvegházban. Nos, a virág ts az asz­talon volt. Elgondolkodva felemeltem. — A szegfűt észre sem vettem — kiál­totta rémülten Mildred. — Remélem, most már elhiszed. — De nem értem, miért... — Én eltöprengjem már rajta. Csak egy dolog hajthatta vissza, és ez Cecil. Walla­ce bácsi soha nem szerette. Biztosan azért jött vissza, hogy elűzze innen. Világéleté- ben mindennek az ő akarata szerint kel­lett történnie, s úgy látszik, azóta sem változott meg a helyzet. — Azt hiszem, közölnünk kellene Ce­cillel — szóltam. — Jobb, ha tőlünk tud­ja meg, mintha maga döbben rá. — Nel — kapott szívéhez Mildred. Cecil ebben a pillanatban lépet be, szo­kása szerint kopogtatás nélkül. Selyem- köntös volt rajta. Ragyogott a tisztaságtól. — Mildred — szólalt meg nyafogva —, nem hoztad a teámat és a gyomortablet- tátmat. Tudod jól, hogy szükségem van rá! — Rettenetesen sajnálom — szőlt Mild­red. — Éppen most keltem fel. Menj csak az ebédlőbe, mindjárt elkészítek mindent. — Csak ne csináld olyan édesre a teát, utat a múltkor — ezőlt vissza, és elballa­gott. Amikor becsukódott mögötte az jtó, fel­lélegeztem. De már vissza ts jött, a szét- nyltott újság volt a kezében. — R! hajtotta szét az újságot — for­ty ong ott a dühtől... — Mintha csak... Nem fejezte be a mondatot. A kezemre nézett, amelyben még mindig szórakozot­tan forgattam a szegfűt. Gyorsain a párnám alá dugtam. Ceoil az újságra nézett, az­tán a párnámra, majd rám és Mlldredre. De lehetett olvasni az arcáról, hogy min gondolkodik. — Jobb, ha mindjárt megmondjuk neki... — szólaltaim meg. Mildred behúzta a nyalkát, és elfordítot­ta a fejét. — Cecil — suttogta — készül) fel egy kellemetlen hírre. Wallace bácsi vissza­tért! — Hogy kísértsen — tettem én hozzá, hogy eloszlassam a -félreértéseket. — Elájult! — zokogott fel Mtldred. — Tudtam, hogy ez fog történni. Amikor magához tért, megkért bennün­ket, hogy vezessük ki a kertbe. Ott üldö­gélt addig, amíg én összecsomagoltam hol­miját. Aztán kivittem az állomásra. Távozása után a házban megváltozott az élet. Mildred egy ideig sírdogált, aztán megnyugodott. És végre én Is megpihen­hettem. Nem kellett többé hajnalban kel­nem, újságot hajtogatnom, virágot szedni, pipázni, fogkrémet kenegetnl... Köszönöm, Wallace bácsi! Megszabadul­tam egy unalmas élősködőtől. (—cs—) Holefiko Viktor illusztrációja HoIeCko Viktor illusztrációja

Next

/
Oldalképek
Tartalom