Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-12-11 / 50. szám
Visszaindultok a kocsijukhoz. Gra- bertnek már a kezében voltok a kocsi kulcsai. — Graberl, — szólalt meg a felügyelő, — neked már kezedben vannak a kocsikulcsok? — Igen, — mondta Grabert, a kulcsokra nézett, majd a felügyelőre — hiszen indulunk, nem? — Igen, — mosolygott a felügyelő, -— így szokott ez lenni. Ha valaki kiszáll a kocsijából azonnal elteszi a kulcsokat, hogy el ne veszítse őket. Ha azonban a kocsihoz jön, kiveszi a zsebéből, a kulcsok a kezében vannak, és így közelít a kocsijához. — Igen, — csodálkozott Grabert. A felügyelő Grabérttol abba az utcába hajtatott, ahol Steinert agyonlőtték. — Steínemek kezében voltok az autókulcsok. A kocsija az utca másik oldalán állt Feltehető tehát, hogy nem a kocsitól jött, hanem vissza akart menni. — Igen, — válaszolt Grabert figyelmesen. —r Akkor a gyilkos ott állt, abol Steiner kocsija. Ott várt rá, és akkor lőtt, amikor Steiner ki lépett az utcára. Mivel Steinemél nem volt sem esököpeny, sem esernyő, nagyon valószínű, hogy ebből a kapuból lépett ki. — Tehát, — mosolygott a felügyelő — menjünk* be a házba. Mit kereshetett itt? — No, főnők, ahogy én ismerem magát, már tudja is. — A következő az elgondolásom. Egy férfinak elfut a menyasszonya, összevesztek. Az estéje el van rontva. Mit kezdjen az estéjével? Grabert gondolkozott, majd kérdően nézett a felügyelőre. — Volt itt egy elme? — Igen, van itt egy nyilvántartott „éjjeli pillangó“. — Nyilvántartott? Csak nem gondolja, hogy Ilyen helyzetben levő férfinek, mint Steiner, szüksége volt lyen nőre? — A lányt Anna Kopeknek hívják, az édesanyjával lakik, és arról ismeretes, hogy nagyon kedves, idősebb és gazdag urakkal tart fenn kapcsolatokat. — Érthetetlen, — mondta Grabert szárazán. Egy idősebb asszony nyitott ajtót, figyelmesen megszemlélte a két jövevényt és csak ennyit mondott. — „Te magasságos ég!“ Azután visszafordult a folyosó felé és bekiáltott, — Annuska! A rendőrség van itt. A felügyelő és Grabert beléptek a szobába, amely minden valószínűség szerint Anna szobája volt. Egy tökéletes testtel, de láthatóan szegényes szellemi képességekkel bíró lánnyal találták magukat szemben. Grabert szemügyre vette Annát és irigység töltötte el az idősebb gazdag urakkal szemben. Visszapillantott a szobába, és elállt a lélegzete. Az ajtó mellett, falfehéren Marianne Rothe állt. — No nézzük csak, — szólalt meg III. a felügyelő — szóval maga tudta hova ment Steiner doktor a bankettről? — Igen' —, válaszolt halkan Marianne —, bocsásson meg, hogy nem voltom képes megmondani önöknek, hogy tudom, hol volt Steiner. — Marianne nagyon halkan beszélt. Láthatóan kellemetlenül érezte magát itt. Látszott, tudatában van annak, hogy egy rendes nő számára nagyon alkalmatlan helyen van. — Honnan tudta, hogy Steiner alkalomadtán itt tölti az éjszakáit? — Robert Tillmanntól. Grabertet mintha áramütés érte volna. — Főnök, szóval Robert Tillman n tudta. A felügyelő Anna Kopekéhez és édesanyjához fordult. Kérdései pontosak és kemények voltok. Steiner körülbelül egy órát töltött Itt. Semmi különlegeset nem vettek • észre. Steiner nem mondott semmit. Félni? Nem, nem beszélt félelemről. Nagyon kedves volt. A lövést természetesen hallották. Az ablakból látták Steinert a csatornalefolyón feküdni. De ezenkívül valóban semmit sem tudnak. Marianne úgy állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába, fehéren, lehajtott fővel. — Elmehetek? — kérdezte a felügyelőt. Ez igent intett. Robert Tíllmannhoz hajtottak. Amikor a házhoz értek, Róbert, még mielőtt csengethették volna, ajtót nyitott. — Várt minket? — akarta tudni Grabert. — Én mindig várom magukat, — mondta a fiatalember gúnyosan. — Ügy gondoltam, egyszer 'letartóztatnák "és’ magukká! visznek. A felügyelő tudni akarta, honnan értesült Tillmann arról, hogy Steiner néha-néha felkeresi Anna Kopeket. — Te szent ég —, nevetett Robert, — pontosan tudni akartam, mit űz az Ilyen típusú ember este. Napokig követtem. így bukkantam rá Kopekere. Csinos lány, mi? — ön tudta tehát, hogy Steiner néha ellátogat Anna Kopekéhez, hogy kocsija a ház előtt áll, és hogy valamikor elhagyja a házat, ahol Kopeke lakik, — támadott Grabert. — Igen. Látja . nem igen fogják tudni elkerülni, hogy magukkal vigyenek — hangjában ismét gúny érződött. A felügyelő gondolatban a távolban járt. Lelki szemével Inge Till- manot látta, ahogy megjelenik az ajtóban, kezében az idegen esőköpemy- nyel. A csinos lény, akit Steiner be akart vezetni a társaságba. A felügyelő hirtelen felállt. — Jöjjön Grabert! Elmentek, hogy megkeressék azt a fiatalembert, aki a gyilkosság éjszakáján hazahozta Ingét és kölcsönadta az esőköpenyét. Egy diák volt, Robert Tillmann barátja. Manfred Biegemek hívják. Manfred megdöbbent, miikor megjelent a két férfi a bűnügyi rendőrségtől. A szimpatikus karcsú, fiatalember Ideges volt. Szeme ide-oda járt. Ezzel nem lesz sotk dolgunk, gondolta Grabert, lágy mint a vaj. Ha tud valamit, gyorsan megmondja. Manfred nem tagadta, hogy Ingével volt. Meglátogattok néhány szórakozóhelyet. Válaszai udvariasak voltak, gondolkodás nélkül válaszolt, valami könyörgő volt a bestédében. Ügy tűnt, mintha állandóan visszatartaná a lélegzetét. Mi lehet vele? gondolta- Grabert. A felügyelő tovább 'kérdezett. Kérdései céltudatosak, nyugodtok voltak. — Van levéltárcája? Megmutatná? Manfred elővette a levél-tárcáját. Mit kereshet a felügyelő? A felügyelő kinyitotta a levéltárcát. Fényképek, fényképek Inge Till- mannról. — Szereti a lányt? — Igen. Igen, természetesen. Szemmelláthatóan bizonytalan volt. A felügyelő tudni akarta, milyen volt a kapcsolat közöttük. Szerette a lányt? Több volt, mint barátság? Grabert nem tudta, lio-va akar a felügyelő kilyukadni. Mért érdeklik annyira a.-fiatalember érzelmei? A felügyelő közelebb hajolt Man- fredhez, hangja megkeményedett. — Mit szólt Steiner doktor igyekezetéhez, a lányt, amelyet ön szeretett, a társaságba vinni, az egyik társaságból a másikba cipelni? Nem aggódott? Nem féltette Ingét? Nem volt féltékeny? Ide figyeljen, — a felügyelő még nyersebb lett, — magának utálnia kellett ezt a Steinert. Manfred Biegert elöntötte az izzadság. Kinyitotta a száját. De a felügyelő nem hagyott neki időt, hogy megszólaljon. — Mi volt a gyilkosság estéjén? Steiner doktor bankettre készült. Rothe asszonnyal. De lehet Ingével is? Válaszoljon! A felügyelő megfogta a fiú vállát, közelebb húzta magához. — Maga hívott? Grabert megrökönyödött. Szóval e- zért? A hívás! Természetesen valakinek hívni kellett. Manfred Blegier üresen nyelt. — örült voltom, tudom, nagy hibát követtem el,, úgy viselkedtem, mintegy gyerek. Én hívtam. Azt mondtam, ha elviszi Ingét, lelövöm. A fiatalember most részvétet ■ keltett. Szája félig nyitva volt, szemei kialudtak. Grabert feleszmélt. — Pillanat főnök. Steiner azt mondta, akkor lövik le, ha ő megy a bankettre. — igen — mondta a felügyelő — nem mondta, hogy valaki ’ hívta, ha elviszi a bankettre Ingét, lelövi. Az Ingét elhallgatta. — Főnök — Grabert alig lélegzett — de hiszen akkor Steiner tudta, ki hívta fel. — Igen, de nem mondta meg. Nevetett és megjátszotta a nagy bátrat. Annál .inkább is, hiszen Inge nem ment velük. — Ezzel viszont nem volt már oka ennek a fiatalembernek végrehajtani fenyegetőzését. — Igen! — a felügyelő most már mosolyogva fordult Manfredhez. A- lépcsőn mentek le. — A dolog kezd érdekes lenni — morogta Grabert, és gondolatban mindinkább Marianne Rothe felé irányította gyanúját. A rendőrségen Rothe, a volt férj várt reájuk. Láthatóan ideges volt. Negyven év körüli, kopaszodó, nyilván nagyon müveit. A felügyelő egy Ideig szemügyre vette, mielőtt beszélgetni kezdett véle. — Igen, — mondta Rothe, — a volt feleségem meglátogatott. Nagyon zavart volt. Rosszul bántok vele, tanácsra, segítségre volt szüksége. A felügyelő pontosan tudni akarta, mikor jött Rothe asszony, percre pontosan, telefonált-e előtte, meddig tartott, amíg megérkezett, taxival jött-e vagy saját kocsijával? Megismételte a kérdéseket, összekeverte őket, nem hagyott időt Rothenak a gondolkodásra. Grabert tudta, ha a felügyelő ezt a módszert használja, nem hisz Ro- thénak. A felügyelő .közelebb lépett Rothéhoz, kis szünetet tartott, hogy szaval súlyt kapjanak. — Szereti még a volt feleségét? Rothe mélyet lélegzett. — Mit jelentenek ezek a Személyes kérdések. Nem tartoznak az ügyhöz. — De igen. Ön most a volt feleségének alibit ad egy gyilkossági ügyben. Tudnom kell ki kicsoda. — Alibit? — Rőtbe láthatóan bizonytalan lett. — Csak nem gondolja, hogy Marianne... — Felnevetett, de szemében mély megrendülés látszott. — Csak nem gondolja, hogy Marianne lőtte le? — Hát Idefigyeljen — avatkozott Dele Grabert, — Steiner a vőlegénye volt, összevesztek. Steiner nevetségessé tette, hazudott neki és megcsalta. Annyira elképzelhetetlen, hogy este amikor a szeretője házát elhagyta, a megcsalt menyasszony a fegyverhez nyúl? A felügyelő behívta Rehbein titkárnőt. — Vallomását most jegyzőkönyvbe vesszük. Maga esküerejü aláírással látja el a jegyzőkönyvet. A tárgyaláson esküt kell tennie majd erre a vallomásra. A felügyelő ismét szünetet tartott. — A hamis tanúskodáisért börtön jár. Valóban börtönbe akar jutni a volt feleségéért? Rothe habozott, és ez már fél vallomás volt. Félóra múlva Rothe tökéletesen megtört. Csak egy idegcso- mó maradt belőle. — Rendben van. Bevallom, nem volt nálam. Felhívott és kért, mondjam azt, hogy nálam volt. Rothe vizet kért és engedélyt, hogy rágyújthasson. Tökéletesen ösz- szezavarodott. Azzal vádolta magát, hogy csődöt mondott. — Nem tudják eltitkolni — szólalt meg kérőén — hogy elmondtam az igazat? — Nem — vágta oda együttérzés nélkül a felügyelő. Grabert és a felügyelő lementek és beültek a kocsiba. Grabert tudta, most Marianne Rothé- ra kerül sor. Most ki kell jönnie az igazsággal. Valóban ő a gyilkos? Marianne anyja nyitott ismét ajtót, és kedvesen Invitálta be a rendőröket. Ismét babaszerűnek és jól ápoltnak látszott. Nem, a lánya nincs idehaza, de azért csak lépjenek beljebb az urak. Egyikről a másikra nézett. — Még mindig az a rettenetes történet? Igen, még mindig az, közölte a felügyelő, és elfogadta a meghívást. A hölgy a szalonba vezette őket. Empír stílusú bútorok, porcelán csecsebecsék, rojtok a selyem lámpaernyőn, madárkalltka. A falakon emlékfényképek. A hölgy követte a felügyelő tekintetét. Az .egyik képen, egy férfi őrnagyi egyenruháiban. — Az elhunyt fécjem, — szólalt meg a hölgy, — hivatásos tiszt volt. Teával és likőrrel kínálta a felügyelőt. — Mondja nem lehet egyszer nyugodni hagyni ezt a rettenetes ü- gyet? A felügyelő majdnem felnevetett. — "Nem, ezt nem lehet tenni. Nagy komolysággal fordult a felügyelőhöz. — Hiszen ez a férfi nem érte meg a szót. Nem tudott viselkedni, mod őrt a lan volt és elvtelen. Nem ért semmit. Mindez kétségtelen. — Ez már így szokott lenni. Az emberek olyanok, amilyenek. A felügyelő először csak kötetlen beszélgetésbe kezdett, majd egyszer csak váratlanul megkérdezte, tudja-e, mikor jött haza a lánya. {Folytatjuk 1 ■ „Alice“: Verseiben egyre inkább magára talál. Bár nagyon sok még némelyikben a felesleges túlmagya- rázás, egy-egy szép sora, képe arra enged következtetni, hogy megbirkózik a kezdet nehézségeivel. Egy példa talán a szép sorokra: / ma már / hervadt szegfű- illat / a szád / stb. vagy: / zúzmara csillog / minden mosolyod / magányában / stb. A legsikerültebb verse mégis a „Búcsúzás“ című. Bíztatásként közöljük. / Almos hajnalokon / ködfátyol borítja a tájat / a fák mögött az erdő / megszégyenített ölén / eljöttél, de már / csak emlék vagy / álmok tengerén / eltévedt hajó / minden lépésed / ál-pirka- dás / a hajnal ízeit mész sze fújta a szél / Legközelebb küldjön több verset, mellékeljen fényképet és rövid életrajzot is magáró', hogy bemutathassuk olvasóinknak. R „Jolana 73“: Azt, hogy van-e értelme továbbra is foglalkoznia az írással elsősorban önnek kell éreznie. Van-e mondanivalója? Olyan monadnivalója, amit ha nem tesz közklnccsé, szegényebb lesz a világ; halványabb a napsütés, savanyúbb a szél, ljedtebbek a mosolyok... Ml önnek nem adhatunk felmentést! Most küldött versei közül az „Éried?“ című a legsikerültebb: / Megígértem I hogy holnap érted megyek / Csak / valaki lecsókolta rólam /a tegnapokat / s azt hittem, ma még I korán van. / Tanuljon, dolgozzon, s jelentkezzék újra! ■ „MZ X“: Kíváncsiak lennénk a többi írására is! ■ „Hová“?: Verseit elolvasva ezt kérdeztük mi is — Hová akar kilyukadni? det nehézségeivel. Egy pél- kérdések különösen azután merültek fel bennünk, hogy az Idegen szavak szótára segítségével sikerült „verseit“ úgy-ahogy megfejtenünk. Értelmet persze így se nagyon találtunk bennük. Talán inkább olvassa a verseket! FEMKS DERECKI: SZERENCSÉS VÉLETLENEK A főkönyvelő gondosan eligazította az iratkütegeket az asztalon, elővigyázatosan meg törölte a szemüvegét, és csak ezután emelte fel a tekintetét az előtte álló látogatóra. — A, maga az, Pokutka óv — mosolyodon el. — Mivel szolgálhatok? A vendég egyik lábárál a másikra állt. — Emlékszik? Két hónappal ezelőtt történt. .. Pénz tűnt el. — Hogy emlékszem-e?! — kiáltott fel bosszúsan a főkönyvelő. Attól őszültem meg. El sem tudja képzelni, mit éltem át akkor. Szigorú vizsga lat, éppen hogy csak el nem bocsátottak... Ö, ha a kezembe kerülne az a gonosztevői... Pokutka nyelt egyet, aztán kibökte: — Az a gonosztevő én vagyok. — Mi?! — pattant fel a főkönyvelő. — Igen. ón vagyok az — ismételte meg szomorúan Po- kntka. — Nem... értem... miért... hogyhogy maga? — Nem tudom... megkísértett az ördög... Bejöttem ide az irodába, nem volt itt senki, a páncélszekrény tárva- nyitva volt... Szinte automatikusan kezdett dolgozni a kezem. Felkaptam a pénzt, és már itt se voltam. A főkönyvelő még mindig nem tért magához. — Ki hitte volna! Mindig becsületes embernek tartattam magát. — Az Is voltam, amíg meg nem történt a dolog. . . De szeretném jóvátenni... Tessék, itt a pénz. Egy fillért sem költöttem belőle. Számolja meg! — Pokutka vastag bank- jegy-köteget tett le az asztalra. A főkönyvelő összehúzta a szemöldökét. — Ügy látszik, viccel... — Hogy viccelnék?! Szünte- lenül marcangol a lelkiismeret.. állandóan gyötör, kínoz, aludni sem tudok. — Ne mérgesíisen tovább! Azonnal vigys innen azt a pénztl — mordult rá a főkönyvelő. — Hogyhogy? — csodálkozott Pokutka. — Hát maga azt hiszi, hogy bármikor idejöhet. és csak égy ukmukfukk visszadabatja? A tettest nem találták meg, a nyomozást beszüntették. A pénzt leírták tőlünk. A maga lelkiismerete kedvéért mégsem változtathatom meg a mérleget. — Nagyon kérem, tegye el! — Egy hónappal ezelőtt kellett volna jönnie, amikor folyt a vizsgálat, és még nem volt kész a mérleg. — Akkor még nem voltak 1- lyen lelklismeretfurdalásaim. — Ahá. tehát csupán a lelkiismerete miatt teszi! — csattant fel a főkönyvelő — Metafizika? Nem veszem át, és kész! — Ez már az ön dolga, azt csinál, amit akar. — És Pokutka elindult az ajtó felé. A főkönyvelő rámeredt a bank- jegycsomőra. A homlokán ve- rejtékcseppek gyöngyöztek. Várjon csak, Pokutka úr — mondta. — Nem kell mindjárt heveskedni, beszéljünk normális emberek módjára. Képzelje magát az én helyembe. . . A példás mérlegért prémiumot kaptam. És ha most kiderül. .. — Ahhoz semmi közöm — mondta Pokutka. — Most érzem csak, mekkora kő esett le a szívemről... — Mondja csak, nem tudná ezt az összeget valamilyen jótékonysági célra fordítani? Pokutka egy pillanatig gondolkodott. — Nem — csóválta meg a fejét. — A pénz a szövetkezeié. Miért adnám uda jótékony- sági célokra? — Hót nem érti, hogy már nem a szövetkezeté?! A vizsgálat befejeződött, az összeg a „veszteség“ rubrikában van bejegyezve... Ez most már, hogy úgy mondjam... a maga pénze. Nyilván akar venni valamit a lakásába, bútort, e- setleg. . .? Pokutka renditbetetlen volt: — Nem élünk odahaza tudj’ isten milyen fényesen, de a vétkemet mindenáron jóvá a- karom lenni! A főkönyveié gondolataiba roélyedt: — Ha ágy vesszük, nem Is olyan nagy összegről van szó — próbálta meg félrevezetni Pokutkát. — Ml az a pár ezer! Költse el hölgytársaságban, még kevés Is lesz... — Nem nagyon tetszik az ajánlata. — Drága barátom, könyörüljön rajtam! - A főkönyvelő térdre borait, és összekfllcsol- ta a kezét. — Feleségem van. gyermekeim... — Nekem Is... A főkönyvelő felállt: — Ha már nem akarja meglenni az én kedvemért, tegye meg a szövetkezetért, valamennyiünkért... a társadalomérti — Nem! A főkönyvelő szemében gonosz szikrák lobbantak tel. — Undoiító alak — mormogta, aztán megragadta a pénzköto- get és lendületes mozdulattal Pokutka felé hajította. Pokutka azonban röptében elkapta és visszadobta a főkönyvelő elé az asztalra. Mindkettőjükben forrt a düh. a bankjegyek ide-oda röpködtek. A főkönyvelő lehajolt, a bankjegycsomó beleütközött a kandallóba és a lobogó tüzbe esett. Egy másodperc, kettő — máris elhamvasztották a lángok. — Hurrá, meg vagyunk menlve! kiáltották szinte egyszerre, és szfvélyescn össze- őlsikeztek. s
