Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-12-11 / 50. szám
új ifjúság 9 Németh István kél verse: SORSTÄJ Fekete földeken bandukulok. Itt Ilyen a táj, hosszan mégy és alig érsz valahová. Tegnap az anyám szólt, s végtelen sikoltásként szállt a földeken az ökörnyál. Apámnak lehajlanak a vállal, két tallérja védi a fejét, és él. Egyszer kiszalad alóla a kerékpár, és föl egész a holdra. Igaz, másképp Is elképzelheted, Megeszi vacsoráját, lefekszik, s reggelre kinyújtva, mint aodrófa, fekszik be az alagútba. A föld nylrkus, ragad a csizmádra, de mész, mész, akár egy oszlop, rovod a sorsod a tájba. * PEDIG VÁRNAK Egyszer majd elveszik málló-porladó testünk a föld lapjai közt — itt kétségek ölnek, magunkba bújnánk, mint kígyók, mint a tárgyak. Húsunk széna lesz a réten, vérünk csermely a hegyek közt, a fék lombjai alatt tüdőnk árama árad. Csókold meg az anyádat, utolsó emlék, utolsó bánat. Nincs visszaút, hiába várnak. Pedig várnak. Kisteiic Éva rajza Tóth László két verse: Ének a megénekelthez (CSOÖRI SÁNDORNAK) (A kéri a kép átfordul a szemhatároo). Dél. Hináros egek alatt harangszó zuhog a tájra —lópaták, vágtatások,. dobok és áttünések — túl közel, a bőröd alatt már a zene. a megfoghatatlan bizonyosság, gyászruhás fecskék és vadászrepiilök húznak délnek, északnak, ősznek, nyárnak: koponyád barlangfalai között fölhúzott térdekkel az Ismeretlen Katona, szőlőlevél-szemledele lepereg. És vitorlák és halotti ingák: úsznak a szélben. fOrszág is lehetnék, táj, haze eget tartó két kar, télbe roggyanó bodzabokor. Ismeretlen Katona). VALAMI FÖLD (NEKED) Valami tér kell a szónak, valami tenyér, mi fölemeli az arcodig. Valami végtelen, hol túljuthat önmagán, valami föld, melyben önmaga lényege. Valami tér kell az arcnak Is, valami rímtelen bokrokról csüngő havazás. Valami kép, valami hullám, valami tenger, valami parttalan folyamágy. 1L|A POPOVSZKI: I % p SZOVJET HUMOR ■ SZOVJET HUMOR * SZOVJET HUMOR ■ SZOVJET HUMOR * SZOVJET HUMOR ■ SZOVJET HUMOR * SZOVJET HUMOR ■ SZOV CSÜNYA ORR \ Az alábbi eset velem és a fiammal történt meg ' tagnap úgy 15 óra tájban. jön haza az én Nacsko fiam az egyetemről, én meg éppen akkor akadtam rá egy szerelmes levelére. amelyből jőnéhány örömteli dolgot tudtam meg. Megvártam az ajtöban, bevezettem a szobába és nagyon bizalmasan megkérdeztem: — 0, fiam, te szóval, így, ml? — Mi az, hogy így? — kérdi olyan ártatlan képpel, mintha kettőig se tudna számolni. — A saját szememmel láttam. — De apa, mit láttál?! — Téged láttalak! Kézenfogva Had/sijovicsova elvtársnövel. . — Jovicsovával? Mikor? — Tegnapelőtt, estefelé. Azt hiszem a cukrász ' dából léptetek ki éppen. 'V Nacsko elgondolkodott. — Ö, igen! — szólalt meg aztán. — Meghívtam Ormányoskát egy fagylaltra. — Mit mondtál? Kit hfvtál te meg? — Hát öt. Hadzsijovicsova elvtársnőt. Mi csak Ormányoskának hívjuk. — Meg vagyok döbbenve! — mondom neki keményen, de tárgyilagosan. — A legnagyobb fokú tiszteletlenség, embertelen és apolitikus magatartás egy lányt holmiféle sértő gúnynevekkel illetni. — Várj csak apa. Hiszen ő maga találta ki ezt a gúnynevet. — Akkor is. Ha az ember tárgyilagosan és szigorúan nézi a dolgut, a legnagyobb fokú sértés ilyet mondani. — De tárgyilagosan és szigorúan nézve — neki tényleg csúnya orra van! Nézem egyetlen fiamat és hirtelen elönt a pulykaméreg: létezhet ilyesmi egyáltalán, hogy eny- nyire rövidlátó és ostoba legyen valaki? jelentéktelen részleteken lovagol, az alapvető, a lényeges dolgokat pedig figyelembe se veszi. Nacsko azonban nem engedte, hogy elmondjam a gondolataimat, megszúlalt: — Bocsáss meg apa. de te. hogy finoman fejezzem ki magamat, nagyon furcsa dolgokat beszélsz.... — Ki beszél Itt furcsa dolgokat? — robbanok kt. — Tudod to hálátlan és goromba fráter, hogy kiről beszélsz ilyen sértő módon? — Tudom. — Nem tudsz semmit! Futólag észrevetted egy szépséghibáját és márts véleményt formáltál róla. Ellenben, ha alaposabban, minden oldalról és szögből megnézted volna, ba megkeresed a dialektikus összefüggéseket jovicsová elvtársnő más értékei között, a nyakamat rá, hogy te is más nótát fújnál. £s még valamit: tudod te. ki áll emögött az orr mögött? A fiam hallgatott. — Persze, hogy nem tudod. Az apja. te süket, az apja, a tisztelt Hadzsijovics elvtárs. aki a fémfeldolgozó kamara elnöke, aki a városi tanács tagja és a tudományos akadémia levelező tag ja! Na látod, mi áll emögött az első pillantásra csánya orr mögötti — De, apa... — Semmi „de"! Huszonkét éves vagy és hivatalosan legalább is felnőtt férfinek számítasz, de az eszed, isten tudja, hol jár. £s tudod te, te zöldfülű, hogy mit vihet véghez egy Ilyen Had- zsijnvics vajé? Tudod te. milyen lehetőségek és távlatok nyílnak meg előtte? Tudod? — Apa. hagyd már abba, kérlek. Nagy nehezen, de elhallgattam. Nézem Nacskot — hát vörös a föle tövéig. — Először Is — ez az én dolgom. — Mi? — Hát ez — az apósom megválasztása. — Igen? Köszönöm! £s másodszor? — Másodszor — Ormányocska apja cipész. — Micsoda?! Minek mered te Hadzsijovics elv- társat nevezni? — Annak ami. Ormányocska apjáról beszélek — Atanasz Hadzsijovlcsről, aki foglalkozásét nézve cipész. — Atanasz?!... Szóval... az a lány... nem a... — Nem az igen tisztelt Hadzsijovics lánya. Nagyon sajnálom, de nem az. Bámulok a fiam szemébe. A komolytalan, felelőtlen és dühtől szikrázó szemébe. — Ej, gyerek, gyerek, ostoba gyerek — kezdek a lelkére beszélni —, meddig, meddig a- karsz.... — Mit meddig akarok? — Meddig akarsz holmiféle jöttment, csúf orrú lányokkal mászkálni, meddig?! E» ne bámulj rám ilyen kihívóan és szemtelenül, hallottad?! —tó— fordításai — Miért Írsz novellákat? — — Ml bajod a novelláimmal? — Nem a novelláiddal van bajom. Veledl A te korodban mások hosszú elbeszéléseket és regényeket írnak. Neked nehezedre esne? —• Igen. Nekem két-hérom oldal elegendő ahhoz, hogy elmondjam, amit akarok. — Ez lehet. De Ilyen terjedelem mellett sohasem lesz kocsid. Segíteni akarok rajtad. Tudom, mi a gyöngéd. Történeteid hősei alig fordulnak meg valahol. Küldd hát el őket. Gyakrabban. Minél messzebbre annál jobb; és rögtön regény lesz a novellából. — Nem értelek. — Mit nem értesz?! Hol ábrázolod készülő írásod hősét? — Gyárban, üzletben, a stadionban, moziban. A tévé előtt... — Kevés! Küldd el a zeneakadémiára, egy hegedűversenyre. — Nem olyan típus, aki hangversenyre jár. — Annál inkább! Csak ismerkedjen meg a zenével. Aztán a Tretyakov Képtárral. Meg a nép- gazdasági kiállítással. — Ennyi talán elég Is lesz. — Elég? Ez csak a kezdet! A VARLEN SZTR0N01N: KIS ÍRÓ — Akibe beleszeret... — Nem! Megmenti az életét egy támadó ragadozótól. Plusz tíz oldal. S ha mégis szerelembe a- karna esni, emlékeztesd a feleségére. Plusz húsz. De ami azután következik, az már a regény második része lesz. Mindent felírtál? — Mindent. — És hány oldal lett? — Két és fél. — Micsoda! — kiáltott fel Ismerősöm. — Most olvastam egy regényt, semmivel nem volt több benne, mint amit elmondtam. ÉJ tudod, hány oldal volt? — Hány? — Ötszáz! Ötszáz oldal! Te viszont javíthatatlan alak vagy. Soha sem lesz kocsid. Buszon kezdted, buszon fogod végezni is! MÁS DICSŐSÉGÉVEL A < i r helyi szervezet elnöke behívatott bennünket és felolvasott egy levelet, amelyben az állt, hogy valaki a mi osztályunkról, éjszaka találkozott az Ismert rúdugróval lés összeverekedett vele. A rúdugró a kollégánk nevére lnem emlékszik, de a munkahelyére annál Inkább. — Ma valaki közületiek szidást kap — kezdte az elnök, és csúnyán végigmért tjennünket. — Nos, ki volt az aki éjszaka a Gépgyár utcában garázdálkodott? Mindnyájan rám néztek. — De kollégák — háborodtam fel —, csak nem képzelik, hogy én... Mindnyájan hallgattak. — Igaz ugyan, hogy a bátyám, aki a Gépgyár utcában lakott, épp aznap ünnepelte az új lakását, amelybe beköltözött, de... Én nem találkoztam semmiféle rúdugróval... — Hát ez aztán a szemtelenség — sóhajtott fel az elnök. — Úgy tűnik, hogy többet ittál a kelleténél, és most nem emlékszel somimire. — Nem, nem úgy volt, esküszöm — hajtogattam. — Nem esküdözni kell Itt — mondta az elnök. — Magam is emlékszem, hogy egyszer felöntöttél a garatra és aztán hőbö- rögté!. Hogy később mi történt, azt nem tudom. — De én világosan emlékszem mindenre! Kiléptem a házból, és alig néhány méternyire találtam egy taxit... — Lehet, hogy a rúdugrót nézte taxinak és megpróbálta megállítani — gondolkodott hangosan valaki a jelenlévők közül. — Valószínű — jegyezte meg az elnök. — Higgyétek el, barátocskáim — avatkoztam be a vitájukba —, aznap színjózan voltam! Végignéztem a jelenlévőkön: arckifejezésükből úgy láttam, meg vannak róla győződve, hogy csak én lehettem a garázdálkodó. — Nézzetek rám, nézzétek a termetemet, az izmaimat! Hát összeverekedhetnék én egy sportolóval, méghozzá rúdugróval? — fogtam könyörgésre a dolgot. — Van egy ismerősünk — szólalt meg a ra|zo!6 — aki így első pillantásra gyenge, cingár emberke, ennek ellenéi« egy ültő helyében kéfies elfogyasztani nyolc adag főételt és meginni hozzá tizenkét sört. — Ismerd be a tettedet! Az lesz a legjobb — mondta .figyelmeztetően az elnök. Beismertem. — Igen, verekedtem. ígérem, hogy többé nem fordul elő — mondtam csendesen és leültem. — Mondd el részletesen, hogyan történt! — kiáltott rám az elnök. — Hogyan verekedtél vele pssze, miért és milyen körülmények között. A szidást úgyis megkapod. Nem azért jöttünk Itt mindnyájan össze, hogy csupán megállapítsuk a tényállást. — Miféle részleteket mondjak el? — kérdem meglepetten. — Hazafelé tartottam. Nézem, hát velem szemle, a járdán, jön egy nagy darab ember. Megkérem, hogy menjen le a járdáról az úttestre. Meg se mozdult. Hát behúztam neki egyet, hogy mindjárt az utca túloldalán találta magát. — Ö, micsoda vasgyúró — sikoltotta egy nőt hang. — Fantasztikus ütés lehetett! — mondta valaki. — Elég volt neki egy ütés ts? — kérdezte az elnök körültekintően. — Minek pazaroltam volna rá többet — vetettem oda hanyagul. — Bocsássatok meg! — rontott rám a villanyszerelőnk. — Más dicsőségével akarsz te itt hencegni? Nem fog sikerülni, megnyugtatlak! Mindenki rá nézett. A villanyszerelő sohasem szólalt fel a gyűléseken. — Engem szidjanak meg — mondta. — Én ütöttem meg a hires rúdugrót. —tó— fordítása kultűrálődás Őrá! után indítsd útnak egy kolhozba, mondjuk krumpllszedésre. — Krumpliszedésre? — Arra. És ha elfárad, akkor menjen szabadságra. Például a Krímre! — Nem megy. A történet szerint hősöm a szabadságát az é- desanyjánál tölti falun. A feleségével és a gyerekével. — A hős oda megy, ahová te akarod. Te pedig a Krímre küld- jed. Mibe kerül ez neked? — Nekem? Semmibe. De a történet logikája miatt sem mehet a Krímre... Az egész családdal... — Szerezz neki olcsó beutalót! Csak nem akarod azt mondani, hogy meg kell Izzadnod érte? — Nem... — Akkor mit ugrálsz? Koncertet és Krímet járt hősödet ezután távolabbi utakra killdheted. — De minők? — Hogy-hogy minek? Egyenesen a dzsungelbe velel Tudód te. hogy csak a dzsungel leírásával terjedelmet?! mennyivel növelheted az oldal- , — De én még sohasem láttam , dzsungelt... — Na és? Nézd meg a tévében a legújabb útlfllmsorozatot és olvasd el Brehmtől az állatok életét... , — Megnézem. Elolvasom. De { ebből csak felületes Írás szülét- . hét. Mélység nélkül. — Minek neked behatolnod a dzsungel mélységeibe? Küldd oda magad helyett a hősödet, s hogy rátaláljon egy szépséges < bennszülött lányra, 1 A kávéházban ültünk, amikor a barátom hirtelen rosszul lett. A levéltárcájából kivett egy Valokordtnt. Poharunk a- zonban nem volt, így nem tudta mivel bevenni az orvosságot. Hívtam a pincérnőt: — Kérem, a barátom hirtelen rosszul lett. Megkérhetném, hogy hozzon nekünk egy tiszta poharat? — Maguk mindnyájan rosz- szul vannak, értem én, ne féljen. — Akkor hoz? — És minek lenne az maguknak? — Az orvosságot bevenni. Rosszul lett, érti... — Már hogyne érteném, csak ne idegeskedjenek. Hiszen pihenni, lazítani tértek be hozzánk. Még nem ts ittak semmit, és mégis ilyen izgatottak. Nekem ts van szemem, látom, hogy nem érzi jól magát. De maga azt hiszi, hogy én iái érzem itt magam? Bizony én is szívesen felhajtanék egy keveset abból az orvosságból... — Nem pálinkáról van szó, hanem gyógyszerrőlI — Aha, szóval gyógyszerről?! Olyan zaj van itt, hogy az ember a saját szavát se hallja. Nekem úgy tűnt, hogy orvosságról beszélnek — mármint vodkáról. De gyógyszerünk nekünk nincs. Gyógyszerért el kell ugranlok a patikába. Mi csak innivaló dolgokat tartunk. — Kérem, küldje ide nekem a főpiacért..., Pőúr, kérem! A barátom, ni, hirtelen rosszul lett... — Jó estét, jó estét1 Hogy méltóztatnak érezni magukat nálunk? Van talán valamilyen kívánságuk? — Hát, csak a barátom rosz- szul érzi magát.« — Hogyan?! Nálunk rosszul érzi magát? Mindjárt eligazítjuk, kérem. Ki szolgálja ki ö- n&ket? — Nem, nem arról van sző, ön félreért engem... A kiszolgálással nincs baj... — Hát, kérem, az is valami, ha nincs baj a kiszolgálással. — De kérem, a barátom csakugyan nem érzi fól magát. — Egy pillámat... Mása! Te szolgálsz itt fel? Kérlek a vendég panaszkodik, hogy nem érzi jól magát nálad. Hozz tiszta abroszt, a sertésbordát cseréld ki maira... mondd meg Lu- kicsnak, hogy én parancsoltam. — De értse már meg, ez az ember rosszul van, beteg! Egy pohár vízre van szüksége, nem sertésbordára!II — Po-há-rr?! ö, már értem... — ...hogy bevehesse az orvosságot. — Vagy úgy, most tehát orvosságnak hívják, mi? És azt nem tudja a kedves vendég, hogy a hozott italokat itt nem szabad elfogyasztani? — Hívja ide, kérem, az igazgatót! Megjött az igazgató. Tisztelettudóan köszönt. Megkérdezte, hogyan mélióztatunk érezni magunkat náluk, és mi a kívánságunk. Figyelmesen meghallgatott bennünket és villámgyorsan intézkedett. Megparancsolta, hogy azonnal hozzanak nekünk egy tiszta poharat. Aztán ránk kacsintva megkérdezte: — és dugóhúzójuk van? —á— fordítása
