Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-11-27 / 48. szám
új ifjúság 9 FECSÓ PÁL VERSEI: Hófehér mezők álma Hófehér volt a legelső álmom, betűket rá a varjak szárnya rajzolt, hó mezőn jártam túl a magányon, magával vitt sokezernyi lábnyom, fehér mezőkről álmodtam mindég, fehér mezőkön mezítláb jártam, fehér papírra betűket róttam ete önmagam meg nem találtam ÁRNYÉK A fény testvére az árnyék, sötét köpenyű fekete rokon, kísérője minden örömnek, s tanyát ver az arcomon, — számomra te vagy az öröm, én fényed árnyéka vagyok néha előtted járok, majd eltűnök és hallgatok. Nehéz a fényt követni, de ez a parancs: így legyen! Árnyék vagyok, s te fényes pontként ott ragyogsz a szívemen. EÄTOMÄS nevettél, sírtál, harcoltad ellenem a harcod, éltél, nevettél, megfordultál; homályos lett a nagy üveg... hazafelé számolgatom a kilométerköveket KÖSZÖRŰ Kirakat tükrébe néztem, ott láttam az arcod, éltél, Tested, melyből kiszakadtam merev lett, mint a téli rög, Anyám nem sír fiad, nem üvölt csak nyöszörög. Némaságba fűit a jajgatás, > elmentél s így minden, minden egészen más. Emlékké gyötörted magad, engem kétségek korbácsolnak, összefoglaltad összefoglalásom, pontot tettél a vessző után, magam maradtam, szobádat járom, s most már tegezlek Édesanyám. levél megzizzent a kezében. Légi A levélpapír, fakókők, ékezet nélküli betűk, leborotvált fejű sorok. „Szükségem van rád, azonnal gyere, variak“. Oly régen nem érezte, hogy szüksége van rá. Apró figyelmességekkel vásárolta meg, hogy törődjenek vele. Néha belenyllallt, hogy mi lesz, ha ingatag e- gészsége elszippantja gyöngédség-tartalékját, s csak annyi erőt hagy meg, hogy tologassa a napokat. Most még bírja energiával Csodálkoznak is rajta. Valóban hetvenéves: Nem vállal túl sokat? Dehogynem! Ez tartja egyensúlyban. Ez segíti át az emlékek szorongató körén, ez süllyeszti homályba Elek betegágyát, — ott állt a sarokban, hosszú évekig. Munkával takarja el Veronka mozgékony vonásait, haja krizantém-göndörségét. Vízért szaladt ki a bunkerból. Antikor megtalálták, két ujját feltartotta, mintha Jelentkezne: itt vagyok! Ki kell tölteni az üres hétfőket, a oam- mogó keddeket, az ásító szerdákat. A nyugdíj csak arra elég, hogy létezzen. Órákat ad. Franoiaórát, németórát. A szoba megtelik hangokkal. Kapkodó gyerekhangok, zavart fe Inő ttdörmögések, kislányok buzgó hadarása. Két ipari tanulót is tanít, végigböngészi a szótárakat, ismerkedik a kétkezi munka szakkifejezéseivel. Ezzel is telük az idő, kopik a magány. Estére elhervad, mint a drótozott szegfű. Zsibong a feje, az egyedüllét felduzzasztja a zsibon- gást, nem haitik át rajta elmerült évek sóhajtása. Ügy Intézi, hogy vasárnapomként meghívják. Készül a vasárnapokra, derűs történeteket gyűjt, vidám históriákat, hogy kiérdemelje a családi légkört. Szükségem van rád, írja Ancsurka. Hát persze. Franoia férj, francia gyerekek. Nem értik a fájdalom félszavait. Sírni csak anyanyelvén tud az ember. Olyan anyát elveszteni, mint Karola voltl — Utazom Párizsba — közölte a növendékeivel. — Két hétig maradok. — Hátha nem enged vissza Ancsur. Majd megmagyarázom... nem bírnék másutt... ezer szál köt ide. — Szerkessz kérdéseket a következő mondatokhoz — diktálta Zsuzsinak. — Á- nette sürgősen hívja Mária nénit. Mária néni látogató útlevelet kért. Párizsba utazik. — Praktikus szöveg. — Anette divattervező, ott nőtt fel Párizsban, ott ment férjhez, a férje elektromérnök. Anette húsz éve nem járt Magyarországon, Mária néni képeslapokat küldözget neki az Erzsébet- hídról, a Margitszigetről. Gondolj át, fiám, minden mondatot, és úgy kérdezz. A vasárnapi ebéden Karoláról mesélt. Egy jónevű festőművésznőt testközelből bemutatni hálás téma. Bizalmas közlései őt magát is meglepték. Tényleg így volt? A háziasszony figyelt, faggatózott, hosszúra nyúlt fia kilépve közönyéből, az iránt érdeklődött, mennyi vagyon maradt utána. állat vont. Fontos éz? Kinek fonV tos. Karola nagy házat vitt. Picasso is megfordult nála. És ez a békeharcos amerikai .filmszí- nésznő, aki... A fiú közbevágott: — Azért jól jönne egy kis örökségl Elhárltóan köhécselt. Milyen közönséges... hogy mondják manapság... krapek. Van a francia nyelvben a krapekra megfelelő sző? — Szellemiekben volt gazdag Karola — jegyezte meg, és bánatosan telemerte a tányérját. — Micsoda tévedhetetlen ízléssel rendezte be a lakását. Régi porcelánok, csipkék, szobrok, szőttesek... — Nemcsak ízlés, dohány is kell hozzá. — Mindenesetre... kétségkívül. — Nem fog vitatkozni. Tavaly náluk töltötte a karácsonyestét. Idén" Is remélhetőleg. Ki hív meg karácsonyra egy magányos öregasz- szonyt? — Karola szépen keresett. Amerikában ezer dollárt fizettek egy portréjáért. Én azokat a képeit szeretem... — Bizonyára gondoskodott rólad — szakította félbe a háziasszony. — Ancsur nem akarta megírni, Ilyesmit legjobb személyesen. Elnyújtott Oh szakadt ki belőle. Táskájából celofánba burkolt fényképeket halászott ki. — Együtt vagyunk levéve, még felsőleányiskolás korunkban. A koszorúba font hajú lány Ka rólaÁtöleli a vállamat. Itt meg a korcsolyapályán. Akkor mutatta be az unokabátyját, Lexit. A Tearózsabálon megkérte a kezemet. Ancsurának viszem a fotókat. — Zsebkendőjét az orrához nyomta. — Ötvenöt évig őriztem. Egy karcolás sincs rajtuk. — Idukám, vesepecsenyét ígértél. — A házigazda bort töltött. — Tisztán vagy szódával? Mária néni, arra igyunk, hogy érezze jól magát. És ha már így történt... szomorú... tisztességes megélhetést biztosítsanak magának. — KI gondol erre? Ez olyan mély kapcsolat... túl a rokoni köteléken... — Amilyen anyagiasak, nem értik, hogy Ancsurka elsüllyedt gyerekkorát keresi benne, az anyja nyomát, azokat az esztendőket, melyeket nem ismer. A fájdalom teljességre törekszik. — Varrd be a bugyidba a frankokat — súgja Ida. — Mi megvesszük tőled feketén. zekkel töltött el annyi vasárnap E délutánt? Inkább a négy fal tolakodó csöndje. Naplót fog írni. A magány kicsalogatja az emlékeit. Az öreg bútorok — rájuk férne egy alapos javítás — elkopott reményeket, kifakult vágyakat ébneszt- getnek benne. A párizsi látogatást is megírja majd. Éjfélbe nyúló beszélgetésék, szakadozott vallomások. — Haza kell sietnem, ne haragudjatok. — Persze, ütáláz. Mit magyarázgasson. Úgysem értenék. Szép lassan elmarad tőlük. — Köszönöm a finom ebédet. — Jellemző, hogy vesepecsenyét tud szerezni. És minden évben beutalói Gályára. A vonat daktllust kattogó kereket elál- mosították. Álmából kibukott Ancsurka arcának sápadt oválja, ahogy rátapadt, síkos kis könnyei elvegyülnék saját köny- nyeivel. Sietős csőik koppant a bőrén, ölelésre tárt karja a levegőbe szúrt. Zöld kockás kosztüm, hetyike kis kalap. 0 évekig gyászolta Verőnkét. Fel - sem bírt volna venni valami színeset. Hullámos haját feszes kontyba csavarta. Ancsurka homlokán ficánkoló tincsek. Szemhéja kékre festve. Rúzsos szája mosolyra nyílik. — Csakhogy itt vagy! — És betuszkolja a kocsiba. — Hívtál — mondja szűk torokkal. — Holnap mindent megbeszélünk. — Miért csak holnap? Most mindjárt. Ogy képzelte, magukra zárják az ajtót, Ancsur a lábához kuporodik, s ő csitít, nyugtat, mesél, a- míg oldódik az elvesztés görcse. — Vendégeket várunk. Te bizonyára holtfáradt vagy. Valóban fáradt. Nem vett couchette-t, a kupé sarkában gubbasztott zsibbadt tagokkal. — Anyád barátai? — Az én barátaim. A szokott péntek esti parti. Az ékezet nélküli betűk felütötték a fejüket. „Szükségem van rád.“ — Nem vagyok fáradt. — Fürödj meg, vacsorázz, feküdj le. Paul már kísérte is a szobájába. — Ide nem hallatszik be a zaj. — Az asztalon néhány szendvics, két szelet gyümölcstorta, vörös bor. — Ha teát. akar, itt a villanykapcsoló, a kanna. arola régi cserépkannája. LegaK lább nem lesz egyedül. A hintaszék is az övé. Az aranybarna szőnyeg. Hangok szivárogtak a szobájába, besaédfoszlényok, ne- vetgélés, majd valami gyors ütemű, ropogós zene. Ancsurka eltépi magát a halál zaklatásától, muzsikával beszéli túl a fájdalmát. Reggel összesodort cédula a kulcslyukban. „Megtaláltad a cukrozott gesztenyét? El kellett rohannom.“ Kisétált a ( Luxem- bourg-kertbe, képeslapokat írt, Ivott egy feketét, számolgatta, mennyi pénze maradt. Ancsurka ellátja mindennel. Buszra sem kellett költeni. Kocsijuk van, vadonatúj Peugeot. „Elmegyünk anya lakásába, de előbb...“ Paul kiáltott érte, az előbb után nem jött semmi, csak topogó órák, várakozás. Dolga van. Hát aztán! Nem hanyagolhatja el a munkáját. Önmagával szemben Is védte Ancsurkát, messze túlmenően azon, amit érzett. Végre kettesben voltak. — Mária néni, ugye segítsz? — Ancsur megigazította a zsabóját, tenyerébe fogta a kezét. Azt mondtam Louise-nak, hogy neked kelti a szoba. Az istennek se akar elmenni, mama állítólag megígérte, övé marad a manzárd. Annyi mindent kapott a mamától. Bútort, edényeket, készpénzt. Paul már ügyvédhez fordult. Talán te... szeretném elkerülni, hogy jogi úton... — Húsz évig szolgált édesanyádnál. — Elhúzta a kezét. Ancsúr tenyere hűvös és síkos volt, mintha műanyagbél volna. — Nem tudjuk kiadni a lakást személyzeti szoba nélkül. Beszélj a lelkére. Mondd, hogy szükségem van rád. Ideköltözködsz, neveled a gyerekeimet. alfflmii ütést érzett, a térde elcsúV szott alóla. A lakás kopársága megismételte az ütést. 'Felgöngyölt szőnyegek, egymásra rakott ládák, formátlan csomagok. Mindenből feléje hullámzott az idő, egyszerre zsugorodva, tágulva. Louise a kezére hajol, és hirtelen megöleli. A fiatal Louise almaképével, az öreg Louise ráncai hálójában. Ancsur megérinti a könyökét, „ftiost szólj“ mozdulattal. Csend. A könnyek fészkelödésének nincs hangja. — Válassz valamit emlékül. — Van egy önportréja. Festékfoltos köpeny, csipetnyi mosoly az ajkán. — A képeit Paul leltárba vette. Két műkereskedővel is tárgyal. — Kinyitotta a szekrényt, karjára dobott egy bundát. A lépcsőházban belekarolt. — Nem szóltál. — Nem. — Majd holnap. Neked- adnám a bundát, de Paul számon tart mindent. Elad, cserél, ért a pénzcslnáláshoz. Igazi francia. De én egy napot sem bírnék tó nélküle. Mária néni, van egy karkötőm,’amiről nem tud. Akarod? Ugye, szólsz? Tagad61ag rázta a fejét. — Megígértem Paulnak. Hisz annyira hozzánk tartozol, úgy voltatok mamával, mint a testvérek. Másnap hazautazott. Hogy muszáj, és sajnos. A növendékei várják. És hasogat a vállában. Rövidhullám kezelés, masszázs... Ancsuhka kikísérte az állomásra. Magazinokat vett neki, szendvicses csomagot. — írjál Louise-nak. Két hónap múlva érkezel, addigra kerítsen magának szobát. Két hónap.... Reális. Re-á-iis... re-á-lls... zümmögtek a kerekek. Elmúlik, felelt a zümmögésnek, s már csak az fog fájni, hogy nem fáj. Aztán Zsuzsi ott ült előtte, nyitott füzettel. Piros ceruzával aláhúzta a hibás mondatokat. ajd rövid habozás után feltárM csázta az ismerőseit. Tréfás történeteket mesél majd párizsi útjáról, mert tót érdekel egy öregasszony csalódása. — Halló... megjöttem. — Nagyot, szárazai nyelt. — Már az utam is mókás volt. Egy kockás nő... mit találjon ki? Nyirkos tenyere végigcsúszott a kagylón. — Egy kockás nő... — Nem hallom. Olyan mesziről jön a hangod. Halloó-ó! — Még mókásabb a Ms Simone esete a matyó babával, mert azt vittem neki. — Mennyi mindent fektetett ebbe a látogatásba! Maradék reményeit, megspórolt forintjait és az álmait is persze... A matyó basának valami csattanós befejezést... — Ez a három nap csupa élmény... Karola régi barátai, új ismerősök... — Rekedt vagy? Alig hallak. Gyere el inkább. A család Is élvezni akar. Vasárnap... — Megnézem a noteszemet. Vasárnap? Jövöki
