Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-11-27 / 48. szám
— Nézd csak mi fekszik ott? — szólalt meg az autóból kiszálló férfi, és felemelte a kabátja gallérját, mert kellemetlen, hideg eső esett. — Mi fekszik ott? — kérdezte a felesége és kiíeszítette esernyőjét. Azután hirtelen szinte kővé me rétivé az Ijedtségtől, bámulták a csator- nalefblyó fölött fekvő férfit. A fekvő férfi nagyon előkelőnek látszott. Szmoking volt rajta, lakkcipő és fehér, ing A haja ősz volt, majdnem egészen fehér. Az egyik kezét maga elé menesztette. A kezén aranygyűrű és aranyóra csillant meg a gyenge világításban. Ami a leglényegesebb: a férfi halott volt. Ez a- zoranaí látható volt. Az élet elhagyta, és ezzel Félelmetes módon sze- miélytelenítette. Emberek gyűltek össze körülötte, bevitték a legközelebbi kapu alá, nekitámasztották a falnak. Ekkor látták, hogy az Ing elején egy kis lyu- kacska van: nedves vtlágospiros folt. A felügyelő már otthon volt. Mérgesen tekintett fel az égboltra, az eső még mindig ostorozta az utcákat. Utálta ezt az időjárást. Nagyot sóhajtott, mert tudta mi vár rá: egy idegen, szürke, hideg kép. A kapualj, ahol már jelen voltak a bűnügyi osztály emberei, Harry Klein, Grabert és Heines, hideg, tompa nedvességet lehelt magából. Helga Lauter egy lépcsőfokon ült, és térdeire támasztva jegyzettömbjét, feljegyzéseket csinált. Még mindig esett az eső. A felügyelő saemügyre vette a halott férfit, aki néhány órával ezelőtt még nagyon Is élő volt. Grabert jelentett: A halott neve doktor Werner Steiner. Mindene megvan. Igazolványok, pénz, értéktárgyak. Egy kártyát forgatott a kezében; „Meghívó ' a Külkereskedelmi Társaság bankettjére. Mai dátummal. A meghívót használták, az egyik sarka le van tépve.“ — Hol volt ez a bankett? — kérdezte a felügyelő. — Este kilenckor a Művészet Házában. — Most éjfél után egy van —, mondta a felügyelő, — itt fekszik egy csatomalefolyőn a Keleti Pályaudvar mellett, és halott. — Hát igen —, széleit meg Helenes —, hogyan jön ez az ember a váróinak ebbe a részébe. Ide nem szokás szmokingban járni. — Autókulcsok nem voltak nála? — kérdezte a felügyelő. _ Nem, nem találtak semmit. Gra- bert kiment az utcára, és néhány pillanat múlva egy kulcsköteggel jött vissza. — Ott voltak a földön, ahol feküdt. Nyilván a kezében tartotta, a- roilkor lelőtték. Pár perc múlva megtalálták a kocsit is. Egy nagy Mercedest, amely legalább olyan előkelő volt, mint a tulajdonosa. A felügyelő és Gnabert Legyalogoltak a kővel felszórt gyalogúton a házig. A ház bejáratánál ijedt házvezetőnő fogadta őket. Arca krétafehér lett, amikor meghallotta, mi történt: — Agyonlőtték? — a hangja elcsuklott. A villa hallja nagy volt, és berendezése kifinomult Ízlésre vallott. A falakon értékes festmények, gobelinek, angol stílbútor. A felfelé vezető lépcsők mahagonifáből készültek, Gnabertnek önkéntelenül eszébe jutott a ház ura, aki a város egy elhagyatott utcáján, a csatarnalefolyón feküdt, szakadó esőben, holtan. Steiner doktor özvegy volt. Felesége három évvel ezelőtt halt meg. Két mostoha gyereke volt, akik a felesége -első házasságából származtak. A huszonfcétéves Robert főiskolás volt, és a városban lakott. A tizenkilenc éves Inge itt , lakott a mqs- tohaapjánál. — De ő sincs idehaza még —, mondta a házvezetőnő, Vogel asz- szony, elment valahová és még nem tért haza. — A fiú mért nem lakik itt? Vogel asszony kicsit bizonytalan arcot vágott — Inkább egyedül akart lakni. — Ez azt jelenti, — folytatta Grabert —, hogy doktor Steiner és mostoha fia között nem volt valami nagy a megértés? A házvezetőnő előbb köntörfala- zott, azután azonban be kellett vallania, hogy a mostoha apa és fia közötti viszony meglehetősen rossz volt. Robert utálta a mostohaapját. — Mikor hagyta el doktor Steiner ma este a házat? — Körülbelül tízkor mentek el. Grabert felfigyelt, — tehát nem egyedül távozott? — — Nem, Rőtbe asszonnyal ment. Rothe asszony Steiner doktor menyasszonya. Grabert felemelte a fejét. Steiner doktor tehát vőlegény. Nem egyedül ment a Külkereskedelmi Társaság bankettjére. De a Keléül Pályaudvarnál már egyedül volt, és holtan feküdt a csatomatefolyőn. — Mért mentek csak tíz órakor, — akarta tudni a felügyelő, — hiszen a bankett kílenökor kezdődött. — Igen, — dadogott a házvezetőnő, — valami közbejött. Kilenc előtt valaki hívta Steiner doktort és Itö- zölte vele, ha elmegy a bankettre, agyonlövi. v Grabert a felügyelőre bámult. — Agyaiul övi? — Hangja hitetlenül hatig zott. A házvezetőnő tovább mondta az eseményeiket. Steiner nem tudta ki a felhívö, nem Is tulajdonított az e- gésznek fontosságot, csak nevetett az egész ügyön. Csak Rothe asszony félt, nem akart elmenni a bankettre, Steinernek soká kellett beszélnie, a- mlg elszánta magát, hogy elmenjen. A felügyelő elkérte Rothe asszony, a menyasszony., telefonszámát. \ — Marianne, — szőlalt meg Inge, — Werner meghalt. Grabert kivette a lány kezéből a kagylót, — Rothe asszony, itt a bűnügyi rendőrség beszél. Fél őrán belül önnél vagyunk. Marianne Rothe, édesanyjával, egy régimódi bérházban lakott. Magas, széles lépcsőház, bombasztikus gipszdíszítéssel. Marianne anyja nyitott ajtót. Apró, babaszerű asszony, már túl a hatvanon. Bár már lassan reggel volt, az idős hölgy haja ápoltnak tűnt, egyáltalán nem lehetett látni rajta, hogy az álmából zavarták volna fel. — Uraim, — szólt feltűnően kedvesen, — jöjjenek be, a lányom kétségbe van esve. A hölgy az édesanyjával lakott Giesingben. Meglehetősen hosszú ideig tartott, amíg a másik oldalon felvették a kagylót. Rothe asszony édesanyja jelentkezett. A lánya még nincs otthon. Az ég szerelmére ki keresi őt ilyenkor éjszaka. Grabert befogta a kagylót. — Mondjak valamit neki, főnök? — *Nem,.— válaszolt a ' felügyelő, — ha hazajön, hívjon Ide. — Grabert letette a telefonkagylót, megfordult, és egy lányt pillantott meg a bejárati ajtóban. Inge T1H- mann, Steiner doktor mostohalánya volt. A nagyon csinos kislányon miniszoknya díszelgett, oipőjét a kezében tartotta. Nyilván mezítláb futott át az esőokozta latyakon. A másik kezében egy vizes esőköpenyt szorongatott. Haja ázottan, esővíztől csöpögve lógott a vállára. Amikor meghallotta, mi történt, kiejtette a kezéből a cipőket és az esőkabátot, mintha villám sújtotta volna, úgy bámulta a felügyelőt. — Werner halott? — szólalt meg szinte hangtalanul és leült a legközelebbi székre, — Róbert tud már róla? Felállt, hogy felhívja a bátyját. — Szabad hívnom ugye? — Igen, — válaszolt a felügyelő. Mielőtt azonban kitárcsázta volna a számot, megszólalt a telefon csengője, Marianne Rothe, a menyasz- szony hívott. Marianne Rothe harminc éves volt, karcsú, magas, egyáltalán nem ragyogó szépség. Arca vékony, ujjai hosszúak, és az-egész alakot mintha az előkelőségnek valamiféle fátyla lengte volna körül. Grabert el volt bűvölve, szerette a -nőknek ezt a fajtáját. Marianne valóban kétségbe volt esve. Mély nyugtalanság, zavar volt rajta látható. Minden remegett benne. Tudni akarta hol és mikor lőtték le Steiner doktort. — A Keleti Pályaudvarnál? — csodálkozott. — Hogyan jutott oda? Mit csinált a városnak aljban a részében? Az anya Jött be a szobába és megkérdezte, mivel szolgálhat, teával, kávéval, vagy... — Amit az urak kívánnak. — Tudják, — mondta szigorúan anélkül, hogy valaki kérdezte volna — ez a férfi nem sokat ért. Azt hiszem elérte az a sors, melyet megérdemelt. — Mama — kiáltott 'rá Indulatoson Marianne Rothe. — Kedvesem, jogom van megmondani a véleményemet, — válaszolt az idős hölgy. Hangjából elszántság és energia sugárzott. — Kérlek mama. — Marianne hangja most már kérő volt. Az anya kiment a szobából. — Valamit el kell mondanom — kezdte Marianne, és beszélt a titokzatos telefonhívásról. (Folytatjuk) Kupons Tibor Illusztrációja ■ „Biennale 73“: Verseit elolvasva úgy érezzük, hogy van tehetsége, de ez a tehet* ség még művelésre szorul. Elsősorban a versépítésben kell megjavulnia, s gondolatilag elmélyülnie. Ami zavaros, még nem modern — ezt soha ne tévessze szem elől. A versnek, az 1- rodalonmak hatnia kell az olvasóra — ebben van az értelme. Ahogy Galileis mondja: „Minden művészet igyekszik tetszést kelteni. A művészet azokat a csábítási eszközöket veti harcba, a- melyek sajátosságai; ezeket hatékonnyá tenni, részben ez a művészi tehetség.“ Tanuljon, művelje.magát, s í- dővel jelentkezzen újra! ■ „Vaktaps“: Mint levelében írta, már több mint két hónapja foglalkozik versírással, s nagyon kíváncsi milyen eredménnyel. Nos, azt hiszem, még nagyon sokszor 'két hónapig kell próbálkoznia, ha elfogadhatót akar írni. Talán nem ártana ha a helyesírással is jobban megismerkedne. A hétsoro-s levelében ugyanis huszonkét durva hibát számoltunk meg. És még valamit. Lehetőleg ne slágerszövegek alapján tanulja a versírást! ■ „Iskolatáska“: Két hozzánk küldött verse még túlságosan naív, nyers próbálkozás. Egy példa talán: ! A fák kopár ága, szomorúan néz — a tájra / Levél se zizzen már — lehullt / A kismadár se csicsereg — elvonult / stb. Ez sajnos nem költészet. A költőnek ugyanis mindent újra -kell teremtenie, ön pedig csak mindent felsorol, anélkül, hogy mondanivalóját megpróbálná egy kicsit Is általános érvényűvé formálni. A másik verse már meglepőbb: / Mi fáj ott, mi szúr / Ott lent mélyen ni, / Csavar, megöl, jaj! / stb. Első olvasásakor egy picit zavarba jöttünk, de azért reméljük, hogy nem arról szól, amire hirtelenjében gondolni lehetne. Tanuljon, művelje magát! A SZIÁMI PILÓTA ÉS A FRANCIA TÁNCOSNŐK A világsajtó hasábjain napvilágot látnak az Interpol adatai, a- melyek szerint valóságos szindikátusok foglalkoznak, leánykereskedelemmel. Több ezer jólképzett alkalmazottjuk van, az ő feladatuk a lányok toborzása, és beszerzése. Ezek egyre jobban tökéletesítik a munkamódszereiket, s nemcsak fehér nőkkel kereskednek. hanem feketékkel és sárgákkal is. Sőt, nemcsak nőkkel, hanem férfiakkal és gyerekekkel is seftelnek. TITOKZATOS ELTŰNÉS Vasárnap délelőtt volt. Kairóban a repülőtér épületéhez elegáns taxik érkeztek. Fiatal és szép lányok szálltak ki belőlük. Látszott rajtuk, hogy európaiak. Kiváncsi férfi szemek kísérték tikét, amint felmentek az emeletre a kávéházba és jégbehűtött limonádét rendeltek. Olyan nyugodtan ültek, mint a többi utas, aki a repülőgépére várt. Valamivel később egy tunikába öltözött arab lépett a tizenhat szépséghez, udvariasan meghajolt az egyik lány előtt és valamit mondott neki. Ezután ismét eltűnt s egy egyenruhás pilótával tért vissza. Az is mélyen meghajolt, és halk hangon közölte: — Jen Lt úr az elnézésüket kéri, hölgyeim, hogy ilyen sokáig megvárakoztatta önöket. Nem volt szabad repülőgépe, de minden rendbe jött. A gép indulásra készen áll, rögtön be lehet szállni. Mihelyt a hivatalos formalitásokat elintézzük, azonnal startolhatunk. Egy órával később felszállt egy \nem túlságosan nagy és elegáns, valamilyen magántársaság tulajdonába tartozó gép, s a lányok azt remélték, hogy két nap múlva már Sanghajban lesznek, ahol siker és dicsőség vár rájuk. A tizenhat európai szépség a zonban nem érkezett meg Sanghajba, valahol útközben elveszett. Eltűnt a gépi is a sziámi pilótával. Jen ti egy hétig hiába várta Sanghajban a gépet. Jelentette a rendőrségen, hogy mi történt. A lányok ugyanis táncosnők voltak, Párizsban szerződtette őket a kabaréja számára. Fellépéseiktől nagy sikert és komoly hasznot várt. Már a reklámra is sokat költött, és most siránkozva fogta a fejét. A brit rendőrség azonnal megkezdte a nyomozást, mely azonban eredménytelenül végződött. A pilótát Lao Tatnak hívták, a papírjai rendben voltak, nyilvántartott pilóta volt. A repülőgép iratai is kifogástalanok voltak. Ezek után nem maradt más, mint az a feltevés, hogy a gép lezuhant a pusztában vagy elrabolták. A rendőrség nem zárta ki annak a lehetőségét sem, hogy a pilóta e- gyüttműködött a banditákkal, és valamilyen titkos repülőtéren szállt le a lányokkal. A rendőrség addig nyomozott, amíg a nyomozás holt pontra nem jutott, aztán az egész ügyet lezárta. Egy évvel később azonban szenzációs fordulat állott be az ügyben. A rendőrségen jelentkezett egy lány, aki azt állította, hogy ő egyike annak az eltűnt tizenhat táncosnőnek. Így mondta el az esetet: — Madeleine Dufaur vagyok, huszonkét éves múltam, francia útlevéllel rendelkezem. Egyike vagyok azoknak a lányoknak, akik azzal az egy éve eltűnt szerencsétlen géppel repültek. Rögtön a start után a pilóta bejelentette, hogy valami hiba van a géppel, ennek ellenére tovább repültünk. Kitűnően éreztük magunkat, aki először repült, úgy lelkendezett, mint a gyermek. Egyszeresük a vezetőnk, Jane izgatottan felkiáltott: „Nézzétek lányok a napot! A hátunk mögött van. Kelet helyett, nyugat felé repül velünk a pilóta.“ — Ekkor már világos volt, hogy nem repülünk Sanghaj felé — folytatta elbeszélését a lány. De mégis, mi történhetett? Mit akarnak velünk csinálni? Megkérdeztük a pilótát, de az néma volt, mint a sír. Csak néhány óráig voltunk a levegőben. Amikor leszálltunk, ismét Észak-Afrikéban találtuk magunkat. Ezután a lány elmondta, hogy az ismeretien repülőtéren néhány autó és fegyveres kíséret várta őket. Az autók nekivágtak az éiszakénak. Egy elkerülhetetlenül szükséges megállónál, a lány kiugrott az autóból, és eltűnt a sötétben. A francia lány vallomása igen különös volt. Semmi közelebbit nem tudott mondani. Azt se lehetett megállapítani, hogy hol tartózkodott az események óta eltelt tizenkét hónap alatt. Bizonyára megfélemlítették. Nem sokkal később megtalálták az eltűnt repülőgépet is. Nem Észak-Afrikéban, hanem Sanghaj közelében egy pusztában. A szakemberek megállapították, hogy több, mint tizenegy hónapja senki sem használta. Ennél többet sohasem tudott meg a rendőrség. A párizsi táncosnők végleg eltűntek. Kétes dicsőség és veszélyes foglalkozás Attikában táncosnőnek lenni.-«sv*/\yv|V V rs7\ \ \
