Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-10-23 / 43. szám
A csehszlovákiai magyar költészet „csendes lobogású“, sajátos hangú lírikusa. Csontos Vilmos 65 éves. Egész költészetén végigvonul munkás-paraszti életformájának vállalása, a munka, az ember szeretetének tiszta ragyogása. Nehéz út volt az övé. Nem a kávéházak márványasztalainál kereste az ihletet, hanem a műhelyben a gyalut markolva, vagy kint a mezon a kasza-, kapanyelet szorítva. írói munkásságának ez sokszorozza meg hitelét. A nép jküldte az irodalomba, s ó minden sorával hú maradt népéhez. A hatvanötéves Csontos Vilmosnak mind magunk, mind az olvasóink nevében sok szeretettel gratulálunk, és erőt, egészséget, töretlen munkakedvet kívánunk neki. CSONTOS VILMOS VERSEI: MŰHELYBEN Árnyék, piszkos falak — künn napsütés. Rajtam a muhelyszag, mint száz ütés. Künn a tavasz hint virágillatot, Én itt a penészszagtól sápadok. Míg künn virágzó akár. bólogat, Nekem a gyalu sír bús dalokat. Nekem itt nincs napsütés soha. Nem cirógat meg csókos mosolya. Nekem nem lehet, mint másnak élnem: Csak titkon szabad bíznom, remélnem. Csak azt tudom: míg bírját a karok, dolgozzak itt, ha élni akarok. Csak egyszer van Csak egyszer van az életben tavasz, Virágos május, dalos kikelet. Csak egyszer jön el, akit szeretünk, S aki minket is igazán szeret. Csak egyszer szabad álmodnunk csodást, Egyvalakiről a I legszebb mesét. Csak egyszer látunk csillagragyogást, Csak egyszer mondjuk: á tavasz be szép. S ha ez a tavasz egyszer messze már, Hiába jön el újabb, számtalan. A szívünk alszik mélyen, csendesen: Egy rég-tavaszról csodás álma van. 1935 Oly jóleső a gondolat Oly jóleső a gondolat, Hogy megméritek dolgomat. Szemmel kíséritek leplem, S aggódtok egy kicsit értem. Mint gyermek, ha járni tanul, Sokat lép bizonytalanul, Botladozva kétségeken. — Ügy léptem át az éveken. Mentem, mégis ott maradtam .Közietek, hol szárnyra kaptam. Házak, utcák s annyi arcnak Vonásai fogva tártnak. Nyugtató szót, mit adhatok? Az álmaim nyugtalanok. A dalok szárnyukra vették, 1932 Cél: neki a végtelennekf, Oly jóleső a gondolat, Hogy megméritek dolgomat, Szemmel kíséritek léptem, S aggódtok egy kicsit értem. 1955 Hiszek az emberben Hiszek az emberben. Kit széppé formál a Fejlődés törvénye, Ki a másik embert Ügy nézi. úgy látja, Hogy néki testvére. Hiszek az emberben, Ki sziklát repesztve. Erejét se féltve Vágja az új mezsgyét, Felfelé ívelve A napba, a fénybe. Hiszek az emberben. Megizmosod ottan Ki indult a mélyből, Akinek az élet Magja már pirosán Perdül a kezéből. Hiszek az emberben. Akit békevágya Glóriával ékít, Kinek új korszakot Emel már a válla, S új hajlékot épít. Hiszek az emberben, A jelenvalóban, Aki hittel éltet; Egyesülök véle. Mint csöpp a folyóval, Hogy tengerbe érjek! 1959 eülök a vasúti vendéglőbe, B gondolta Zárába, amikor a vonat az állomás felé közeledett, vagy lefekszem egy padra a váróteremben, alszom három-négy órát, és az első reggeli vonattal továbbutazóm. Istenem, csak gyorsan! Még van valami remény, még mindent meg lehet menteni; hiszen oly sok óra van még hátra addig! De a vendéglő már zárva volt, és az e- gyetlen várótermet egy katonai transzport töltötte meg. A katonák végigfeküdtek a padokon, az asztalokon, a padlón, és mindenütt, ahol lehetett, fejüket nekitámasztották az asztal lábának, a köpőcsészéknek, vagy gyűrött papírt terítették a földre és arra feküdtek, arccal lefelé, egymásra halmozva, mint a hullák. Záruba kimenekült a hideg, folyosóra, ahol két elkínzott gázláng reszketett a kátrány- és vizeletszagú nedves félhomályban. Itt Is elég ember di- dergett és ásítozott a fiadokon, türelmessé fásulva a hosszú várakozástól, de azért itt mégis akadt hely egy ember számára, legalább egy kis hely, ahol aludni lehetett. Záruba talált magának egy padot, s a lehető legmelegebben és legkényelmesebben elhelyezkedett rajta. Testéből zugot é- pített álmának, ágyat, vackot, négyszöget, menedéket... Ö, de kényelmetlen, szakította ki magát szunyókálásából: hova tegyem a kezem meg a lábam? Sokáig és erőlködve gondolkodott ezen; végül ellenállhatatlan, gyermekes vágy fogta el, hogy lefekhessen, s mindjárt el is nyúlt a pádon. De a pad rövid volt. Záruba kétségbeesetten küszködött méreteivel, s a pad két végén 'elhelyezett támla ellenállása egészen elkerítette. Végül Is úgy helyezkedett el, mintha gúzsba kötötték volna; fiúsán kicsire zsugorodott, meg se mozdult, s mereven nézte a lehunyt szemhéján köröző fénykorongokat... Hiszen már alszom, villant át az agyán, s abban a percben felnyitotta a szemét; két szögben összefutó falat látott maga előtt, és szörnyű zavarba jött: Hol vagyok? Mi ez itt? Szemét kímeresztve valami támpontot keresett a tájékozódásra, de sehogyan se tudta visszanyerni tér- és i- rányérzékét, s minden erejét összeszedve felállt. Most már megint jól látta a hosz- szú, hideg folyosót, de szomorúbbnak é- rezte, mint az imént, és rádöbbent, hogy végképp felébredt. Szájában megérezte a virrasztás keserű ízét. Ojra leült, és térdének támasztva könyökét, gondolkozni kezdett az ügyén. Kihasználni az utolsó lehetőséget is, mindenáron megmenteni, amit lehet, igen; ó, de milyen sok óra van még hátra addig! Szórakozottan nézegette a folyosó piszkos kőkockáit, az összetaposott papírdarabokat, undorító váladékot és számtalan szomorú lábnyomot fedezett fel rajta. Amott meg mintha egy emberi arc lenne a padlón, a szeme sár, a szája nyál... és mintha mosolyogni próbálna... borzalmas... Utálkozva fordította el a szemét. Ott a másik pádon egy katona alszik fejét hátraszegve, és úgv nvög, mintha haldokolna. Valamivel arrábli egy asszony ül. szintén alszik, kislánya feje az ölében. Gonosz, sovány arca van; alszik; de a kislány sápadt szeme nvltva, és szája suttog valamit; hosszú állacskáia előremered, szája széles, szomorú nagv szeme ide-oda repked, s arcocskáié sovány és öreges: Az a testes ember ott. egészen beledagadt az alvásba, tehetetlenül 16g le a pádról, bambán, cso- dálkozón;- lágy anyag; egyszerűen ráom- lik az első szilárd pontra, amelyet maga előtt talál. Balra, egy zöld kalap alól, fiatal, élénk,' fekete szem kacsingat a sápadt szemű kislányra. — Gyere ide — sziszegi a fiatalember, szétrágott fogai hézagán keresztül —, gyere ide — suttogja nevetve. A kislány zavartan izeg-mozog, és szörnyű, öreges, fogatlan mosollyal válaszol a hívásra. — Gyere ide — sípolja a fiatalember, és odaül a kislány mellé. Tenyerével két kis térdét simogatja. A kislány szorongva, nem szépen mosolyog. Az alvó katona hörög, mintha halálán volna. Záróba összerázkódik a hidegtől és az undortól. gy óra van éjfél után. Az idő kín* E zó lassúsággal vonszolja magát, s Záruba úgy érzi, hogy a vánszor- gó percek magukkal cipelik, s a növekvő, íránytalan feszültség minden gondolatot kiszív a fejéből. Jól van, gondolja magában, behunyom a szemem és kibírom gondolat nélkül, mozdulatlanul, akármeddig, órákig, amíg csak át nem áramlik rajtam az idő. S ült mereven, szoborhelyzetbe kényszerítve magát, kíváncsian, meddig bírja ki. A percek tartama végtelenné rögződött, számolásukra nem akadt szám, késedelem késedelmet szült. Végre, árélhetetlen idő múltán felnyitotta a szemét. Egy óra múlt öt perccel. Folyosó, papírdarabok, kislány, ugyanaz a zavart, öreges mosoly... Semmi se változott. Minden egy helyben álló, makacsul közeli jelenbe merevedett. És Záruba hirtelen felfedezett egy embert. A sarokban ült mozdulatlanul, mint ő, és nem aludt. Ez olyan, mint én, gondolta Záruba: az idő öt se engedi aludni. Mire gondol vajon? A várás végtelenségéi-e, mint én? Az ember megremegett, mintha a néma kérdés kellemetlenül érintette volna. Záruba önkéntelenül belenézett a formátlan arcba. Nyugtalan rezzenést vett rajta észre, mintha légy szállt volna rá. Aztán az ember felállt, lábuiihegyen .végigment a folyosón, és letilt Záruba mellé. — Kellemetlen volt magának, hogy nézem — szólította meg fojtott hangon Záruba. — Igen. — Mindketten sokáig hallgattak. — Nézze — suttogta végre az ember, ujjával a földre mutatva —, az ott olyan, mint egy emberi arc. — Már az előbb is néztem. — Már nézte — ismételte az ember réve- tegen —, akikor maga is ‘ úgy érezte magát... — Hogy? — Semmi se nehezebb a várakozásnál — felelte az ember. — Hogy éreztem magam? — Nem jól. Nehéz várni. Bármi jön Is, az ember felszabadul. Várni nehéz. — Miért beszél erről? — Mert nehéz várni. Maga Is megfigyelte a sárból, nyálból összeállón arcot. Maga is kínlódott. Semmi se kinzóbb a jelennél. — Miért? — Mert^ várni nehéz. — Az ember elhallgatott és a földet nézte. — Hová utazik? — kérdezte Záruba néhány [perc múlva. — Csak úgy utazgatok — felelte az ember mélabúsan —, szórakozásból. Gyakran találok szép helyeket. Olyan messzire kell menni, hogy már semmire se tudjon gondolni az ember, és akkor váratlanul szép helyre ér. Egy patakhoz, vagy forráshoz valami erdőben, vagy valami egyéb váratlan, szép dologhoz... vagy gyerekekre bukkan... És akkor meglepetten rádöbben, hogy mi a boldogság. — Mi a boldogság? — Semmi. Az ember csak úgy rábukkan. Furcsa, dé így van. Gondolt néha a pogány istenekre? — Nem gondoltam. — Hát az úgy volt, hogy senki se várta őket, aztán egyszerre csak megjelentek. Az emberek meglátták őket. A vízben,' vagy a bozótban, vagy a tüzek lángjában. Azért voltak olyan szépek. Ö, ha ezt ki tudnám fejezni! Csak ki tudnám fejezníl — Miért gondol az .istenekre? — Csak úgy. A boldogságra gyorsan és váratlanul kell rábukkanni. A boldogság különös véletlen! Olyan váratlan esemény, hogy az ember felkiált: ah, micsoda kaland! Találkozott már Ilyesmivel életében? — Találkoztam. T- Bizonyára úgy érezte magát, mintha álmodna. A kaland a legszebb benne. A- mint a szerelem nem kaland többé, rögtön szenvedéssé válik. — Miért, miért van ez így?! — Nem tudom. Nem tarthatna tovább, ha nem válna szenvedéssé. A régiek ugyanazzal a szóval jelölték meg a szerencsét és a véletlent. És ez a név isteni név volt. ortuna, gondolta Záruba szomorúF an. Bárcsak találkoznék vele e- zen az utamon. De milyen nehéz a véletlenre várni! — Várni nehéz — kezdte újból az ember —, olyan nehéz és kínos, hogy bármire vár az ember, csak egyre vár: a várás végére, a várásból való szabadulásra. Olyan nehéz, hogy amit kivár az ember, az már nem lehet se szép, se boldogító, hanem csak furcsa és szomorú és fájdalmas a várástól... Nem tudom, hogy mondjam meg jobban. Minden megváltás ilyen: sohasem nyújt igazi boldogságot. Miért mondja ezt? — gondolta -Záruba; hogyne tennék boldog, ha kivárhatnám azt,- amit akarok. — Várták az Istent — hallotta Záruba szomszédja szavait —, és milyen ember jött, hogy megváltsa őket a várakozástól? Nem volt se szép, se erős, utolsó volt a férfiak közül, a fájdalom fia; magára vette kórságainkat, magára vette fájdalmainkat, mintha nem is volna Isten. — Miért beszél erről? — Várni nehéz; a várás az Istent is megtöri és megalázza. Az ember évekig vár valami szerencsére valami nagy és szép e- seményre; aztán bekövetkezik az, amit vár, és akkor már kicsi és komor, rűint a fájdalom; és az ember mégis azt mondja: ( gén, istenem, ez az, amire anny‘ év óta vártam, ez’ az, ami engem megvált. — Mit akar ezzel mondani? — Ezzel azt akarom mondani, hogy a várás egyetlen jutalma a várás vége; és csak ezért érdemes várni. Ezért, ezért kell várni. Ez a hit értelme. — Milyen hité? — Bármilyené — felelte az ember és elhallgatott. Az emberek ébredeztek a folyosón és járkálni kezdtek. A fogatlan kislány elaludt anyja ölében, elveszve a nagy kendő alatt. Valami kis élet áramlott át a folyosón. céltalan és disszonáns volt, de megmozdult’ és tartamot ígért. — Mit akart mondani azokkal az istenekkel? — kérdezte Záruba hangosan. — Széppk voltak — felelte az ember. — Elég volt egy kis szerencse vagy véletlen, hogy az ember meglássa őket, és maga is istenné váljon egy kicsit. Ezért gondolom, hogy a boldogság furcsa dolog, hogy az ember csak véletlenül, vagy csoda következtében bukkanhat rá. De aki vár, az o- lyasmire vár, aminek be kell következnie; valaminek be kell következnie, ami befejezi a várást... Mindenki vár... maga is. Letértünk az öröm és a boldogság útjáról, hogy nagy dolgokat várjunk. Várni: az é- let nagy feszültsége, majdnem olyan, mint a hit. De minél többet várunk... Bármi jöj- ji#i is, megvált bennünket... Nézze, már reggel van. z állomásra embertömeg robbant A be. nevetve, köhögve, kiáltozva. A lárma, mint valami óriási seprő, végigsöpörte a folyosót, kikergeí- te a megfeküdt csendet és megtisztította a poros hangokat. Az utasok Felálltak a padokról, lerázták magukról az álom pókhálóját, és barátságosan néztek egymásra az éjszaka teremtette közösség tudatában Kint az ablakok mögött egyre világosabban csiliogott a nappal. Az ember, aki beszélt, eltűnt a tömegben. Űjabb csoportok, jegyek, lárma, csengetés. A nagyhangú fekete vonat berobo- gótt a pályaudvarra, magába itta a tömeget, szuszogott, sóhajtott egyet és elindult célja felé. Istenem, csak gyorsan! gondolta Záruba, még nem veszett el minden; még mindig van remény
