Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-07-31 / 31. szám

ui ifjúság Coéötv ffowtwefr —■■■■ .... // TARTOZÁS Sir Harry Longbow-ra vetettük ki há­lónkat, a nagy hamisító meg én. Pontosan megfelelt elképzeléseinknek. Műgyűjtő volt, hihetetlenül gazdag, s ami még fon­tosabb, nagyon, nagyon öreg. Nem volt ugyanis türelmünk sokat várni. — Megfelelőbbet nem is találhattunk volna — dörzsöltem elégedetten kezemet. — Kis híján nyolcvanéves, másodszor nő­sült, a felesége sokkal fiatalabb nála. Ö- riási háza van, telve értékes festmények­kel, parkjában két fürdőmedencét is ása- tott. — Mit írjunk neki? — Felajánlunk neki egy Canalettí-fest- ményt. Az a fontos, hogy saját kezűleg válaszoljon. Mindegy, hogy mit ír, csak az a lényeg, hogy a szöveg elég hosszú le­gyen ahhoz, hogy hamisíthassuk kézírását. A nagy hamisító komolyan bólintott. Mint a neve is mutatja, a bűnügy történelmében nem volt nagyobb hamisító nála. Amit megbeszéltünk, véghez is vittük. Levelet írtam Longbow-nak, és egy Cana- letti-festményt ajánlottam neki megvételre. Hozzátettem, hogy a Kensington-palotát áb­rázolja a tóval a háttérben. A válasz hamarosan megérkezett.' Sir Longbow abbeli kételyének adott kifeje­zést, hogy a festmény nem valódi, mert, mint írta, a szóban forgó palotát Canaletti halála után építették. Ez a tény azonban a legkevésbé sem ér­dekelt bennünket, ujjongtunk... — Szerencsénk van! — kiáltottam fel. — A levél elég hosszú, s ami a fő, kézzel van írva. A nagy hamisító azonnal munkához lá­tott. Egy órába sem tellett, s máris előt­tünk volt egy 20 000 dollárról szóló adós­levél Sir Harry Longbow aláírásával, New York-i keltezéssel. Nem kellett túl sokat várnunk. Egy szép napon azt olvastuk az újságban, hogy sir Longbow elhunyt. Adtunk néhány hét pihe­nőt a feleségének, hogy magához térjen, aztán munkához láttam. Magamra vettem legszebb öltönyömet, és látogatóba men­tem. Természetesen sir Longbow-t kerestem. Megdöbbent arcot vágtam, amikor a szoba­lány közölte velem, hogy az öreg elhunyt. A lány megkérdezte, szeretnék-e esetleg az özvegyével beszélni. Bólintottam. — ön férjem barátja volt? — kérdezte az asszony, miután részvétemet nyilvánítot­tam. — így is mondhatnánk — feleltem —, noha elég hosszú Idő eltelt legutóbbi talál­kozásunk óta. Hosszú idő után most járok először Angliában. Az Egyesült Államok­ból jöttem. — ön amerikai? — Nem, angol vagyok, de a háború után üzleti ügyeim Amerikába szólítottak. Harry mindig szívesen látott vendégem volt. Tu­lajdonképpen... — szándékosan félbeszakí­tottam magam. — Mit akart mondani? — bátorított lady Longbow. — Egy kissé kellemetlen — folytattam. — Az igazat megvallva arra számítottam, hogy Harry visszaadja egy régi tartozását. A pénzre ugyanis nagy szükségem volna. — A férjem pénzt kért öntől kölcsön? — csodálkozott az Ifjú özvegy. — Megmagyarázom, hogyan történt a do­log. Harrynak megtetszett egy festmény, amely egy New York-i szalonban volt ki­állítva. Meg szerette volna vásárolni, de abban az időben angol állampolgárok kor­látozott mennyiségű pénzt vihettek külföld­re. Kölcsönadtam neki dollárt azzal a fel­tétellel, hogy Angliában fontban adja visz- sza. És íme, most eljöttem érte... — Ogy? És melyik kép volt az? — kér­dezte az özvegy elgondolkodva. — Most megfogott! — mosolyodtam el. — KI emlékezne erre ennyi év után. — Igen, ennyi év után — mosolygott ke­serűen a lady. — Nem is tudom felfogni, hogyan várhatott ennyit a pénzére. — Sohasem voltak pénzgondjaim. Erre az összegre is úgy tekintettem, mintha ma­gam helyeztem volna letétbe valamelyik londoni bankban. Bíztam Harryban. Ezen­kívül pedig nálam van az elismervény is, amelyet Harry írt. — Elismervény. Valóban? Lady Longbow arcán egy izom sem moz­dult, amikor elolvasta, néha én magamban már átkoztam mindkettőnket a telhetetlen- ség miatt. Mert 20 000 dollár nem kis pénz. — Tudja, hogy mennyi ez fontban? — kérdezte az özvegy. — Fogalmam sincs — vontam meg a vál­tam. — A pénzügyi dolgok sohasem tar­toztak az erős oldalamhoz. — Felhívom a bankot, és megérdeklő­döm Minél előbb szeretném tisztázni ezt az adósságot. Csak egy pillanat... Magamra hagyott, én meg örömömben nagyot ugrottam. Hamarosan visszatért. — Néhány prcen belül jelentkeznek — közölte —, csak kiszámítják a kamatokat. — Ugyan már, erről szó sem lehet — tiltakoztam. — joga van a kamatokra — szakított félbe. Amíg a bank válaszára vártunk, megnéz­tük sir Longbow képgyűjteményét. Az öz­vegy azonban nem nagy lelkesedést muta­tott, gyakran kitekintett az ablakon. Mil- liószor látta már ezeket a képeket, gondol­tam magamban. Az asszony egyszer csak hirtelen felpil­lantott az elismervényből, amelyet egy pil­lanatra sem tett le a kezéből. — Különös, egyáltalán nem emlékszem, hogy mikor írtam ezt... S ami még érde­kesebb, abban az időben nem is ismertem Harryt... — Mi köze van az elismervénynek ön­höz? — fordultam hirtelen feléje. — Hi­szen Harry írta. — Ebben nem egyezek önnel — moso­lyodon el a nő. — Az utóbbi öt évben én vezettem férjem levelezését, mert nagyon gyengén látott már. Az utóbbi öt évben — nyomta meg még egyszer a szót. S egy kissé zavar, hogy a saját kezem vonását látom viszont. Azt kívántam, hogy bárcsak megnyílna alattam a föld. — Várjon, ne siessen — kapta el a za­kóm ujját. — Meghívtam néhány embert. Mindjárt meg fognak érkezni. Nagyon sze­retnének önnel találkozni... Tudja, a rend­őrségtől jönnek. Holeéko Viktor illusztrációja H a megkérdezik, mi a foglalkozásom, zavart le­szek: elpirulok, dadogok, én, akit különben ma­gabiztos embernek ismernek. Irigylem azokat, a- ktk azt mondhatják: kőműves vagyok; a köny­velőket, fodrászokat és az írókat vallomásaik egyszerűségéért, hiszen mindezek a foglalkozások önmagukat magyarázzák. En viszont kénytelen vagyok i- lyen kérdésekre azt válaszolni: nevető vagyok. Egy vüllo- más továbbiakat követel, mert a következő kérdésre: „Eb­ből él?", a valósághoz híven azt kell felelnem: igen. Va­lóban a nevetésemből élek, és jól élek, hisz nevetésem — üzleti nyelven szólva — keresett. Jó és tanult nevető vagyok, senki más nem névet ügy, mint én, senki más nem uralja művészetemnek az árnya­latait ennyire. Sokáig, felesleges magyarázatok elől 'me­nekülve, színésznek mondtam magam, de beszéd- és mi­mikái képességeim annyira gyengék, hogy ez a megjelölés nem az igazságot fejezte ki a szememben: én szeretem az igazságot, és az igazság: nevető vagyok. Nem komikus színész, hiszen nem vidítom fel az embereket, hanem a derültséget jelenítem meg: úgy nevetek, mint egy római császár vagy egy érzékeny érettségiző; a 17. század neve­tését éppenúgy birtokolom, mint a 19. századét, és ha szükséges, végignevetem valamennyi századot és a társa­dalom összes osztályát Mellkasomban nyugszik Amerika és Afrika nevetése, fe­hér, piros, sárga nevetés — és megfelelő honoráriumért 5«. nevet ff o rázendítek, úgy, ahogy azt a rendezés megkívánja. Nélkü­lözhetetlen lettem, lemezre és szalagra nevetek. A hang­játékok rendezői figyelmesek velem. Nevetek bánatosan, mértékletesen, hisztérikusan — nevetek, mint egy vllla- moskalauz, mint egy élelmiszeripari tanuló; reggeli neve­tés, esti nevetés, nevetés éjjel és nevetés pirkadatkor, az- tz: bárhogyan is és bármikor kell is nevetni, én megcsi­nálom. Elhihetik, hogy egy ilyen foglalkozás megerőltető, mi­velhogy — és ez az én specialitásom — a járványos neve­tést is bírom; így nélkülözhetetlen lettem másod- és har­madrendű humoristák számára, akik joggal remegnek po­énjaik sikeréért. Csaknem minden este ott üldögélek a varietében, mint egyfajta elszegődött gondos tapsoló,hogy a műsor gyenge részeinél ragadós nevetésemmel segítsek. Pontos munkát kell végeznem: szívből jövő, avagy vad nevetésem nem jöhet korán, de túl későn sem, hanem a megfelelő pillanatban — akkor tervszerűen kitörök, az e- gész hallgatóság velem ordít, és a poén megmenekült. En azonban ■kimerültén vánszorgok a ruhatárba, felve­szem a kabátomat, boldogan teszem, mert véget ért. a mun­kám. Otthon többnyire táviratok várnak rám: „Sürgősen szükségem van a nevetésére... felvétel kedden!“, és né­hány órával későbben már ott csücsülök a túlfűtött gyors­vonaton, sajnálkozva balsorsomon. Biztosan megérti mindenki, hogy munka után vagy sza­badságomon semmi kedvem nevetni: a fejő őrül, ha elfe­lejtheti a tehenet, a kőműves boldog, ha a maltert, és az asztalosoknál legtöbbször rosszul záródnak az ajtók és ne­hezen nyitódnak a fiókok. A cukrász szereti a savanyú uborkát, a hentes a marcipánt, a pék szívesebben eszi a kolbászt, mint a kenyeret; a bikaviador örömmel tenyészt galambokat, az ökölvívó elsápad, ha gyerekének elered az orra vére; ezt mind megértem, mivel én sem nevetek so­ha munka után. Halálosan komoly férfi vagyok, és az em­berek — talán joggal — pesszimistának tartanak. Házasságunk első éveiben gyakran kért a feleségem: „Nevess már egyszeri“, de időközben megértette, hogy ezt az óhaját nem teljesíthetem. Örülök, ha erősen igénybe vett arcizmaimat és elcsigázott kedélyemet komolysággal pihentethetem. Igen, még mások nevetése is idegesít, hi­szen foglalkozásomat juttatja eszembe. Feleségem is el­felejtett nevetni, néha azonban azon kapom, hogy moso­lyog, akkor én is elmosolyodok. Halkan beszélgetünk, mért gyűlölöm a varieték zaját, és gyűlölöm a stúdióban ural­kodó lármát. Aktk nem ismernek, zárkózottnak tartanak. Talán azért vagyok az. mert túl gyakran kell nevetésre nyitnom a számat. Merev arckifejezéssel élem saját életemet, csak ritkán engedek meg magamnak egy enyhe kis mosolyt, és sokszor azon töprengek, vajon nevettem-e valaha ts. Azt hiszem: nem. A testvéreim azt állítják, hogy mindig ko­moly fiú voltam. Sokféleképpen nevetek hát; csak a sa­ját nevetésemet nem ismerem. • „Jeanette“: Mint leve­léből megtudtuk, tanácsot vár tőlünk — írjon-e, vagy hagyja az egészet mások­nak. Nos, verseit elolvasva, a tanulást tudjuk ajánlani. Bár a Gauguin és a Tava­szi montázs címűek már többek kezdeti próbálkozás­nál, hibájuk, hogy picit is­merősnek tűnnek. Az az ér­zésünk, hogy elsősorban ön­magát kell megtalálnia, azt a mondanivalót, amit csak ön mondhat el... ....az őszin­teség a költő legfontosabb tulajdonsága. Az a dráma, regény, elbeszélő költe­mény, lírai vers, amely bár­milyen kevéssé is ügyei­men kívül hagyja a szsrzö szoros és kényszerű viszo­nyát témájához, semmikép­pen sem nevezhető költői műnek. Az csak az adott témára készült retorikai gyakorlat, s a rétornak és a költőnek, természetesen, nincs egymáshoz semmi kö­ze...“ Jelentkezzen újra! • „Liget“: írása darabos, elnagyolt. Nem láttat, csak leír, és ez kevés. A témá­ja sem valami eredeti. Az egész történet inkább csak valami erőszakos magyaráz­kodás. Goncsarov mondja: „...mindenki, amennyibe» tehetsége van, arra törek­szik, hogy hűen és lehető­leg a maga teljességében ábrázolja az életet. A te­hetségnek megvan az az ér­tékes sajátsága, hogy nem hazudhat, nem hamisíthatja meg az igazságot; a művész megszűnik művész lenni, mihelyt védelmébe veszi a szofizmát, és még kévésbe művész, hogyha azt tűzi ma­ga elé célul, hogy tudato­san valótlanságot ábrázol­jon. Abban az esetben is megszűnik művész lenni, ha eltávolodik a képes ábrázo­lástól, és gondolkodóvá, hölcselkedóvé, moralistává és prédikátorrá válik. Az a feladata, hogy ábrázn’>ui és ábrázoljon.“ Idővel je­lentkezzen újra! • „Mostoha“: Minden ténykedés, minden megnyil­vánulás egész embert kíván. Tanuljon! Válaszok A ROSSZMÁJÚ TÁNCPARTNER című levélre Amikor a levél címét olvastam, azt hittem, hogy vala­milyen mulatságos olvasmány került elém. Tévedtem, de a levélen így is nagyon sokat töprengtem. Mit lehet mon­dani egy kislánynak, mivel lehet az életkedvét visszaadni. Tudom, hogy valójában semmivel sem segíthet rajtad az olvasó. Egyedül az élet adhatja vissza azt, amit elvett. Mégis írok, mert tudom, hogy a vigasz Is segít. Bizony nem a legszerencsésebb az életed. Gyógyírt csak te nyújthatsz önmagadnak azzal, hogy legyőzöd kisebbsé­gi érzésedet. Ha idegennel beszélsz, legjobb, ha rögtön megmondod neki, hogy beszédhibád van. De ezt ne lesü­tött tekintettel, szégyenkezve valid meg, hanem bátran. Ha ismerősök közt kerül szóba a beszédhibád, ne akard takargatni, ne próbál] szánalmat ébreszteni magad lránt. Az emberek ugyanis közönségesek. A legtöbbje kárörven­dő, csúfolődő és hamis. Arről a közönséges alakról, aki táncolni vitt, legszíve­sebben nem Is szólnék. Nem véletlenül használtam rá ezt a csúnya kifejezést. Milyen Jelzőt érdemel ez a fiú, ha fgy beszélt egy olyan kislánnyal, aki semmit se tehet a hibájáéit? Gondolj arra, hogy nemcsak te küszködsz 1- lyen nehézséggel. Ne hidd, hogy valamivel is kevesebbet érsz másoknál. Inkább többet, mert megértesz olyan dol­gokat Is, amelyeket mások csak sejtenek, ezért az életed küzdelmesebb ugyan, de gazdagabb is. Jelige: Trombita nélkül Ká Mólban Leveled utolsó sorában ez áll: szeretném elfelejteni azo­kat a szavakat. Nem elfelejtened kell, hanem figyelemre se kell méltatnod. Ilyet épeszű ember nem mond. Egyesek szerint ugyanis a beszédhiba nagy baj, mások viszont fi­gyelembe se veszik. Nem akarlak elkeseríteni, mert én Is ugyanabban a hi­bában szenvedek, amelyben te. Ne sértődj meg, hogy így ismeretlenül letegezlek, de korunkat tekintve barátnők le­hetnénk. így írom a tanácsaimat is. Két- vagy hároméves lehettem, amikor leejtettek a bicikliről. Azelőtt szépen be­széltem, a baleset után már hibásan. Elvittek orvoshoz. Ott egy árva szót se ejtettem ki rosszul. Szegény anyukám sokat sírt, mert odahaza Ismét hibásan beszéltem. Isko­lában, ha a tanulókkal társalogtam, azok alig vették ész­re a hibámat, ha viszont felelnem kellett, csupa hiba volt a beszédem. Alig vártam, hogy kijárjam az Iskolát. Továbbtanulásra gondolni se mertem, pedig kitüntetett ta­nuló voltam. Mindezekből arra következtetek, hogy egyál­talán nem volt önbizalmam. Bátortalan és félénk voltam. Neked nem szabad Ilyennek lenned. A legfontosabb, hogy ne becsüld le magad. Én nagyon sok jó könyvet olvastam és filmet láttam, már ezért is érdemes volt élnem. Na­gyon szeretem az újságokat, a divattal és az emberek vi­selkedésével foglalkozó cikkeket. Neked is meg kell ta­nulnod minden helyzetben helyesen viselkedned. Soha nem szabad meglepődnöd. Az öltözködés is igen fontos. Ha meg vagyok róla győződve, hogy a külsőm hibátlan, ak­kor sokkal bátrabb és vidámabb vagyok. Mindig olyan ru­hát viselj, amelyben csinos vagy, amely illik neked. Amit megtanulhatsz, mindent tanulj meg Én megtanul­tam főzni, varrni, és értek az összes mezőgazdasági mun­kához. Nem szeretem, ha valahol meglepetés ér, ha va­lamire azt kell mondanom, hogy nem értek hozzá. Rend­szeresen nézem a tv-t, hallgatom a rádiót, sokféle kézi­munkát tudok. Rajtam ez segített. Ha mostanában szóbaállok valakivel, senki se merné azt állítani, hogy valaha Is hibásan be­széltem. De azért én se . vagyok teljesen rendben. Ha az üzletben mogorvák hozzám, • bizony az első szó ma is ne­hezen hagyja el az ajkamat. Ha valakivel beszélgetsz, 'e- kintsd bizalmas barátodnak. Nem értem, hogy miért nin­csenek barátnőid. Ebben egy kicsit te is hibás vagy. A falumban legalább négy asszony beszél hibásan, mégis mindegyiknek megvan a maga baráti társasága. Lehet, hogy mosolyogni fogsz a levelemen, de ha csak egyetlen tanácsomat ts megfogadod, nem írtam hiába. Tehát ne íe ledd, hogy legfontosabb a bátorság, a nyugalom, a hatá­rozottság és az önbizalom. Sorstársad, egy fiatalasszony

Next

/
Oldalképek
Tartalom