Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-07-31 / 31. szám
új ifjúság 9 FIATALOK OLDALA HAJÓS LÁSZLÓ: Bratislavában született. Középiskoláit is itt végezte. Jelenleg a Knmensky Egyelem német-angol szakos hallgatója. Húszéves. MI MARAD BENNÜNK? Utunk tengelyén szétvált az ég. Mi maradt benned, ml maradt? Fényed égitestként vered rám, szívem elolvadt s indulna már. Ha majd időnk ágairól közénk hull a kivirágzott hit, égő szemmel pattantom szét éjszakánk kétszárnyú kapuját. Ha kalapot emel e tavasz, mi marad bennünk, ml marad? NAPJAIM Kemény éjszakákba botlottam szétnyílt sebeimből kiömlöttek a nappalok s úgy vándorolnak mint a madarak. Szárnyaikat csattogtatják s én megbújok szépségük elhagyott fészkén. TAVASZ A TAVASZBAN A rügyek zengésekor szólítgatlak, mintha együtt röpülnénk a széllel; zúdulhat arcomnak ősszel a vihar, én maradok, csak a levél nem. Szeretője leszek annak az éjnek, melyben, mint e tavasz tölvirradunk. Megnehezülten arról gondolkodom, miért vagy lánya a messzeségnek? Lassan eltűnnek a sötét madarak a nappaltól duzzadó lombok mögött, s összeroskad a fénytelt harmat. Lépteim a föld mélyének zuhannak, mert bennem az a tavasz jár most. mely kettétört szemedből szivárog. RACZ LAJOS: Nagymegyeren született 1951-ben. Bratislavában vegyészeti középiskolát végzett. Jelenleg a Komensky Egyetem Gyógyszerészeti Fakultására jár. KIRÁLY ROZSA: Emlék Nesztelenül lőttél az életembe. Nem tanítottál meg semmire. Sem a sírásra, sem a nevetésre. A megkövesedett közöny voltál. Néha felráztalak, és Ilyenkor szenvedtél. Nem sajnáltalak. Mondtam, szenvedj csak, hogy tudj majd boldog lenni. Szép kék szemed volt. Egyszer felcsillant benne két könnycsepp. Akkor már sajnáltalak. Emlékszel? Azon az estén újrakezdtünk mindent. Ojra dideregtünk ostoba vágyainkkal a hidegben. Ügy vártuk, hogy valamelyikünk kimondja azt, a- mire mind a ketten vágytunk. Emlékszel félszeg mozdulatainkra? Egyszer boldog Is voltam. Karácsonykor. Havazott, és te megcsókoltál. Az első csők... aztán elmentél. Szomorúan váltál el, akkor még szerettél. Én biztattalak: Menj csak. gondolatban veled leszek, mindenütt, amerre jársz. De neked ez kevés volt. Te sohasem táplálkoztál illúziókból. Talán ez volt a baj, a józanságod. Aztán elidegenedtél. Talán megsokallottad az őszinteségemet. Soha nem csaptalak be, lehet, ezt nem tudtad elviselni. Tavasszal már egyedül voltam. Valamire azért mégis megtanítottál: a sírásra. Három nap és három éjjel sírtam. aztán elapadtak a könnyeim. , Hát így volt. Tudom, te már nem emlékszel semmire. Nem akarsz emlékezni. Pedig egyszer nagyon szerettél. De elmentél a parkon át. s magaddal vitted a szerelmet Soha többé nem tértél vissza. Aztán jött a következő. Másképp jött, mint te, és másképp is ment el. Csak hazugságaitokban hasonlítottatok egymáshoz. Nem szeretlek már... Nem az a bűnöd, hogy elmentél, hanem hogy any- nyi együtt töltött nap után idegennek hazudtad magad. Most már tudom, nem voltál számomra levegő, nem fulladtam meg nélküled. Csak egy voltál azok közül, akik elmentek. A magány szűk kalodája volt a büntetésem, hogy visszavártalak... De most már szabad vagyok. Megszabadultam. Enyém a tér és az Idő. Minden az enyém: a hulló levelek, az esőcseppek... Az esőcseppek, melyek kíváncsian kopognak be az ablakomon: vajon megtanultam-e már kimondani, hogy nem szeretlek: Nem azért nem szeretlek, mert elmentél, hanem mert annyi együtt töltött nap után idegennek hazudtad magad... VARGA ERZSÉBET: FEHÉRRE FEKETÉVEL I. jaj anyám oly különös álmot láttán menyasszony voltam s fekete fátylam fehér ruhám fekete fátylam jaj anyám különös álmot láttam a halál volt a vőlegény fehér koporsó volt az ágyam II. ó anyám a rét megőrült zöldre festette haját (homlokára a nap csókolt sok-sok sárga pattanást) j«l anyám én lepke lettem virágkelyhet csókolok (a rét duzzadt piros ajkát 6 anyám boldog vagyok H( . anyám a kedvesem csókja virágnak lepkecsók ajka; piros lepkeszárnyak mosolya: puha takaró betakargat mosolyával ajkamra borul lepkeszárnnya! ó anyám éget az a csók IV. anyám én már megtanultam hogy az öröm ősz! lomb levelenként lehull rólam s én maradok fosztott ágként bánatommal egyedül FÜJJON A SZÉL bejártam lépcsőidet bőröm alatt kétoldalnyi a kínlódás homlokom ráncaiban tenger vagy kezeim vitorlák te vagy a vihar MAGÁNY tegnapom lábnyoma már kihűlt a hídon túl halott a madár fogatlan éjszakán * hajnalnak tűnsz de köd vagy evezek benned őrjítő súlytalanságban SlRVIRÁG Sírvirág testhosszal a halál után görcsökben leng a csönd MOLNÁR LÁSZLÓ: NYÁRI TÁJ az otthon magánya csendes mélyen hallgat hazájában a szó és újra visszatérek és újra visszatérek hogy megfejtsem Horné az emlékek alól kilóg egy sor és a nyár IDŐTLEN TÁJ kőbe metszett pusztaság város az Idő fényködében oszlop megállók hajamba emléket szór a szél arcomra Írja vegyjelé* az á) ó anyám már hazamennék puha karodba zuhannék könnyű csókoddal a számon anyám végre megpihennék Jaj anyám a karod tüskés rózsaszál egy régi síror s jaj a csókod könnvü csókod harmatcsepp a rózsaszálon VI ó anyám különös álmot láttam lehullott súlyos fekete fátylam fehérruhásan magasba szálltam fehér ruhában koponyám mészharang emlékemre őseim lágytojást esznek örök hóesésben homlokod lehull hallgatok mögöttem késő hajnalok fekete égen napsugár voltam fény a sötétben »
