Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-06-12 / 24. szám
ú} ifjúság 9 DÉNES GYÖRGY VERSEI: Káprázat Láttam, a fák ívén a fény mily káprázatban árad, harmatszemben a fél világ, a szépség és alázat, s a lélek puha vásznai, ahogy a szélben úsznak, köveken kancsal csillagok apadnák, kigyúlnák, s ahogy játszik tudatlanul bennem a röpke éden — indulnék már szenvedve is, vízen és kenyéren, csak verne még a nap heve, moccanna bokrok ága, emelné porcos szárnyaim az ámulat varázsa. Aranyhínáros ifjúság Hínárban alvó arany ág, aranyhínáros ifjúság. Zajló egek, kék nappalok, bezúzott tükörablakok. Kegyetlen szépség, messzeség, lefütt levél, arany szemét. A szájon elapadt gyönyör, szerelem titka, szent csömör, izzó szelekbe font remény, kihűlt idó, üres edény. Lombok közt nyílé holdvilág, szívdobogtató árvaság, tóparton ztzzenó homok, kövek, kövek, holt lábnyomok. Hínárban alvó arany ág, aranyhínáros Ifjúság. Tékozló vágy, kitelt nyarak, vak ölelés, próbált harag, végül a mézszínü derű, mikor egymáshoz dói a fűszernek lidérce, éjt fény, lélek az álmok üvegén, Gyötrelmek szelíd bársonya, örök igen, örök soha. Vad láz a hűvös bőr alatt, kőpadra fekvő gondolat, a mindenséget ízlelő, rügyében feszengő erő. Hínárban alvó arany ág, aranyhínáros ifjúság. Fakó bíborban ég a nap, Atlantisz már a föld alatt, tört márványoszlopok hideg csöndjében az emlékezet. Hol zúg az erdők éneke, a megváltás ígérete? Hol fut az ösvény tétovái a csalóka csillag után? Csak árva fűszál s hallgatag árnyak a kormos ég alatt. Es nem derül fel már soha a magányosság cédrusa. Kitaszít a parttalan íírbe Ahogy feledhetetlen a föld s a végtelen arca, úgy gyűjtök erőt a végső viharra, mely letörli pillantásom a felhőkről s a napról, örvények rengetegén alakít, egyre vonszol s kitaszít a parttalan űrbe, megtöri lombtalan ágam; hajam nagy tömött koszorúkban úszik utánam. Ember-ember felé Kiáltozzatok, amíg a hidat föl nem égetik, míg átömölhet rajta a vágy: két világ, kettős ragyogás. Míg főn felétek az ismeretlen öröm osztatlan s megszegetlen, ! emberre néz azember lelkét Tája, mielőtt megsebeznék. hírlapírót valamely olyan A néven nevezték, amely megfelelt külsejének, homlokába lógó, nagy hajának, mozgékony, kaján orrának és ajka keserű mosolyának —, de ml maradjunk a hírlapíró régi nevénél, Bujánovlcsnál, amelyet egy dél felé eső városka e- gyik szélső házából hozott magával, miután megesküdött, hogy sobse teszi be többé a lábát szülővárosába. Bujánovlcs atyja u- gyanis valamely életbevágó hibát követett el a városi árvaszéknél, azontúl tehát a hamis kártyázásra adta magát a Betyárhoz címzett kávéháziján, amikor gyakran került haza bevert fejjel, miközben fogcsikorgatva mondogatta: — Meg akartak bundázni a gazemberek, de én nem hagytam magam. Bujánovics elhatározta, hogy sokkal előkelőbb ember lesz, mint atyja — szép nevű pesti kávéházakban töltötte idejét, a kártyás- ' játékokról mindig elítélően hyilat- kozott, lehetőleg úriemberekkel barátkozott, akik sok tekintetben hasznára lehettek, bedugta az orrát nők magánéletébe, és beleszólt házassági ügyekbe. Igen megfontolt képpel járt-kelt az utcákon, mintha mindig valamely nagy dologban járna, szerette az öregebb embereket öcsémuramnak nevezni, az tfjabbakat bácsinak mondani, lelkemnek szólította az úriasszonyokat, és hódolattal beszélt a kaszírnőkkel. A pincéreket apámuramnak szólította, a háziasszonyát azzal vigasztalta, hogy előbb-utóbb feleségül veszi. Mindezekből látható, hogy Bujánovlcs majd minden különösebb baj nélkül megöregszik, potrohosodik vagy nekisoványodlk — mikor egyszerre a szívével kezdett ösz- szeütközésbe keveredni. A szívbajt ama éjjeli kártyástól örökölte, aki minden éjszaka attól remegett a kávéházban, hogy a sertéskupecek agyonverik. Bujánovics szíve egy ködös tavaszi éjszakán jelentkezett, amikor a holdvilág a legmagasabb to- rbnynál is magasabbra emelkedett, és Bujánovlcs ágyában azon gondolkozott, hogy hol tesz szert másnap annyi pénzre, hogy megebédelhessen. Az ebédelés rendszerint igen fontos körülmény volt Bujánovlcs életében, mert a reggelit átaludta. Mikor sorjában forgatta elméjében az eshetőségeket: a szíve hirtelen érezhetővé válott, fulladozott, mintha mély vízbe került volna, és sokatmon- dőan dobogott. „Valami boszorkánynyomás — gondolta magában a hírlapíró, mert bévülről inkább szeretett babonás dolgokban hinni, mint orvosi tudományban. — KI az ördög gondol rám gyűlölködve, gyilkos- kodva, elvarázslóan?“ — kérdezte, mint gyermekkorában anyjától hallotta. A szíve azonban nem tréfált, fölébresztette álmából, amikor pillái becsukódtak, elvette a torkából a levegőt, verejtéket vont a homlokára, és eszébe juttatta a hírlapírónak azt az ismeretlent, akire idáig sohasem gondolt — a halált. „Nem is volna rossz hirtelen meghalni!“ — gondolta magában először az életben a hírlapíró, nyilván már csak azért Is, mert másnap nem kellene pénzről gonKrúdy Gyula: A hírlap ¥ ¥-iro doskodnia. Ám a vidékieken kívül senkije se volt — könnyen diszponálhatott tehát az életével. És mégis, mikor már belenyugodni látszott, hogy reggelig meghal, e- szébe jutott egy ellensége, bizonyos Szakálovlcs, aki néha éjszakánként fenyegetöleg szokott e- lőtte megjelenni gondolataiban. Ezt a Szakálovicsot Is voltaképpen másképpen nevezték, amíg valahol rajta nem maradt ez a név, amint a színészeket, tolvajokat, hírlapírókat társaik ellátni szokták bizonyos nevekkel. Szakálovlcs egy púpos, szakállas emberke volt, olyan szemekkel, amelyek mindenkiben valamely nagy bűnöst kerestek. Szakálovlcs úgy nézegetett az emberekre, mintha mindenkiben rablógyilkost szimatolna. A hírlapíró meg volt győződve arról, hogy ez a Szakálovlcs tud valamit az ő titkáról, apjáról, anyjáról, és majd egyszer hirdetni kezdi a háta mögött, Szakálovlcs ugyanis mindenkinek ellensége volt, akt ezen a világon élt. Gyűlölt mindenkit Pesten, de még olyan városokban Is, ahol sohase fordult meg életében. Szakálovlcs volt a kérlel- hetetlenség — Szakálovics volt a kajánság, a káröröm, az örök bosszú... t Már csak Szakálovics kedvéért sem halok meg — mondá a hírlapíró, és gyorsan kiugrott az ágyból, mert érezte, hogy ott reggelig vége volna. udta, hogy Szakálovics meT lyik kávéházba szokott járni, hogy ott gyűlölködésre tanítsa a vendégeket. A hírlapíró felöltözött, és nyargalni kezdett a kávéház 1- rányába, Szakálovlcs az ablaknál ült és várta. — Hm — mondta a púpos —, úgy látszik, valamely rosszat álmodtunk az éjszaka. Mint egy henteskéssel tapogatta végig a szemével a hírlapírót tetőtől talpig — még arra Is kiváncsi volt, hogy a hírlapíró mit vacsorázott. — Az „Aranykakas“-nál marhagulyást — felelte hírlapírónk. — Én a kávéházban szoktam két tojást enni, mert mellé az újságokat is elolvashatom — feleit első szikrát vetve a púpos. — De nekem nincsenek Is nyugtalan éjszakáim, senki se ül a mellemre, hogy megzavarja a gondolataimat... — Azért jöttem, hogy felkérjem, sétáljon velem együtt a városban, mert azt hiszem, hogy ma éjszaka meghalok, Szakálovics mézédes tekintettel nézett a hírlapíró elfehéredett arcába. — Valóban megtenné, Jó uram? Már régen esedékes ez a dolog, .már régen obszerválom, hogy feleslegessé válott ebben a városban. Előbb-utóbb útjában lenne Itt mindenkinek, legokosabb dolog, ha elpusztul Innen. — Köszönöm, hogy nem titkolja előttem a gondolatait — felelt egyszerűen a hírlapíró. — Kétségen kívül jó dolog fog velem történni, ha felfordulok. Szakálovlcs erre nyugtalanul kezdett pislogni. — Tehát nem fél a haláltól? — Alig várom, hogy találkozzam az öreg cimborával. Csak éppen gyávaságból nem vetek véget önként az életemnek. Meg kell halni ahhoz, hogy végre jól érezzem magam, és hogy mindenkinek megfelelő örömet okozzak a városban. Szakálovics a kabátját vette: — Ez nagyon önhitt gondolkozás, mert végeredményben senki se törődik magával, akár él, akár meghalt, talán én vagyok az e- gyetlen, aki számon tartaná, hogy nem látom a kávéházban elbizakodott mosolyát, szemtelen orrát, gúnyolódó száját. Talán én mondanám egyedül, hogy egy gazemberrel kevesebb szaladgál Pesten — így lesz Szakálovics úr. Szakálovlcs miután megmondta a véleményét, bizonyos megköny- nyebbüléssel követte a hírlapírót az éjszakába. — Tehát, halljuk, hogyan akar végezni magával? — Kínzó szívbajom van, ezzel a betegséggel terhes az élet. Azért akarok a halálba menekülni. Ma éjjel csaknem megfulladtam. — Ezt Igen jól tette volna, a- helyett, hogy a nyakamra jön. De lehet-e ' önnek hinni, valóban o- lyan elviselhetetlen a betegsége? — kérdezte a púpos. — Higyje el, Szakálovics úr, hogy még húznám darab Ideig, ha lehetne. Egy orvosságom van: a halál. kkor már a Duna-part felé baktattak. A hírlapíró tréfásan köszöngetett az elma radozó palotáknak. — Háfistennek, ezeket a palotákat sem fogom újra látni, mert nem kell többé visz- szajönnöm. Úgyis a másoké ezek a paloták, de még a lakóházhoz sincs közöm. Mindig utáltam e- zekben az elegáns utcákban jár- ni-kelni, mert szinte megbetegedtem a gyötrelemtől. De jó lesz vissza nem térni Pestre. A púpos vigyorgott: — Tehát a Dunába akar ugrani? Még úgysem láttam Ilyesmit. De vajon van-e kellő gyakorlata ehhez a dologhoz, nem téveszti el az ugrást, nem úszik vissza a partra? — Tessék csak rám bízni. Tudom, hol legmélyebb, legörvénye- sebb, legbiztosabb a Duna: a híd- lábaknál, ahol éjszakánként a vízi boszorkányok táncolnak. Ezeknek a hölgyeknek a karjaiba fogok menekülni. A púpos aggodalmaskodott. — És onnan nem lehet visszajönni? — Még eddig senki se mene- kedett meg. Hiába jönne a csónakos, a víz nem adja vissza áldozatát. Szakálovics percről percre Izga- tottab lett, amint a híd felé közeledtek. Míg a hírlapíró boldog megelégedettséget mutatott. Belső örömtől remegett a hangja, amikor1 beszélt: — Vajon azért maradjak a városban, hogy olyan klállhatatlan, csúf, piszkos öregember váljon belőlem, mint amilyen maga? Azért gyógyíttassam a szívbajomat, hogy az majd életem legboldogabb napján, esetleg házasságom első napján vágjon le? Kínlódjak, koplaljak, búsuljak itt, amikor egy ugrással megszabadulhatok mindenféle kellemetlenségtől. — Ha így vesszük, akkor nem Is olyan nagy ostobaság, amit cselekszik — mormogta elgondolkozva Szakálovics. Most a híd közelébe értek, a hírlapíró levetette gyorsan a kabátját, és az izgalomtól remegő Szakálovicsnak nyújtotta. — Magának hagyom, mert any- nylra szeretett. — Az ördög szerette — felelt mogorván a púpos. — De várjunk csak egy pillanatig. Nem lesz valami kellemetlenségem ebből az ügyből kifolyólag? — Legfeljebb a lelkiismeretévei. Isten vele, Szakálovics úr, beszéljen ezentúl Is rosszakat rólam a kávéházban — szólt a hírlapíró, és mászni kezdett a híd karfájára. A púpos erre elvesztette a nyugalmát. Ordítani kezdett: — Ne szamárkodjon, hallja! e a hírlapíró átemelkedett D a korláton, és lefelé ereszkedett a víz felé, két kezével kapaszkodva a hfd karfájába. — jöjjön vissza! — üvöltött a púpos. — Mit adjak, hogy visszajöjjön? — Ne adjon semmit, mert egy Ilyen gazember, mint maga, nem adhat nekem semmit — feleié függő helyzetében a hírlapíró. — Ígérem, hogy ezentúl csak jót, dicséretest fogok önről mondani! — kiáltozott a púpos. — Maga lesz előttem a legderekabb ember, mintha az életemet mentette volna meg. Pénzt fogok önnek adni, akár kell, akár nem kell. Itt van a bugyellárisom, a magáé. Így szólt Szakálovics, és erszényét valóban a híd deszkáira vetette. — És bocsánatot kér? A púpos erre igenlően válaszolt, mire a hírlapíró visszamászott a korláton, és tán még ma is él, ha meg nem halt. (1926). X Kopócs Tibor: Bikasiratő
