Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-06-12 / 24. szám
Amikor a 9.10 órás vonat megindult velem, önkéntelenül bácsikámra, Ernestre gondoltam, aki egyébként kiérdemelte a könnyű kezű becenevet, ö mondogatta mindig, hogy ezt a járatot szereti a legjobban. Soha nincs kibírhatatlan tolongás, de nem is üresek a kocsik. Éppen annyi az utas, mint amennyinek lennie kell. És Ernest bácsi tudta, hogy mit beszél, hiszen negyven é- ven át abból tartotta el családját, hogy Járta a vonatokat. Egy idős, méltóságteljes Sr szállt be. Meg-megállt, kapkodott levegő után. Bőrből készült irattáska és ezüst fogan- tyús sétabot volt nála. Gömbölyű pocSkjan aranyóra lánca vonult keresztbe, Rám pillantott a szemüveg felett, kinyitotta a száját, mintha mondani akart volna valamit, aztán meggondolta magát. Ennek igen megörültem. Ernest bácsi ugyanis gyakran figyelmeztetett arra, hogy óvakodjam a fecsegőktől, mert a töl kedves emberek mindig valami rosszat forralnak. Ezért amikor az ismeretlen leült a szemközti ülésre, elővettem kötésemet a táskából, és elmélyülten számolni kezdtem a szemeket. A szemem sarkából azonban figyeltem, hogyan hajtja szét újságját és merül bele az olvasásba. Időközben a szerelvény megrándult. Megindultunk. És abban a pillanatban egy csupasz képű fiatalember bukott be az ajtón. Zavartan elmosolyodott és lesöpörte nadrágjáról a port. — Az utolsó pillanatban sikerült felugranom — mosolyo- dott el zavartan. — Pedig nagyon fontos találkozóm van, amelyet a világ minden kincséért el nem mulasztanék — tette még hozzá. Az öreg felnézett az újságjából, bólintott, majd ismét olvasásba merült. A fiatalember letelepedett az öreggel szemben, rám mosolygott, jó reggelt kívánt, én azonban teljes hévvel kötni kazdtem. Egy percre megnyugodott, de aztán Ismét mocorogni kezdett. Megkopogtatta az öreg térdét: — Ideadna két lapot az újságból? Szeretném elolvasni a sporthíreket — mondta. Az öreg mélyet sóhajtott, vállat vont, és miután gondosan összehajtogatta a lapokat, átadta az újságot. Hamarosan megállt a vonat. — Na, én Itt leszállók — mpndta a fiatalember, és gyorsan felugrott. Az öreg is utána Indult, de tévedtem, amikor azt hittem, hogy egyedül maradok a fülkében. És akkor mindent megláttam 1 Az első pillanatban olyan hihetetlennek tűnt, hogy azt hittem, csal a szemem. De a- zért úgy tettem, mintha a világon semmi más nem érdekelne, csak a kötésem. Az öreg visz- szahuppant a helyére. — Mi az az érdekes — kérdezte hirtelen. — Érdekes? — csodálkoztam el. — Miért mosolyog, kisasz- szony? — kérdezte, hirtelen fölugrott és fölém hajolt. Szeme Ijesztő volt. — Ha éppen tudni szeretné, mindent láttam — mondtam szemtelenül. — Valóban? Akkor mondja meg szépen, hogy mit látott. — Ellopta a fiatalember pénztárcáját. — Igen? És most mit fog tenni? — Nem tudom. Följajdultam, amikor elkapta a csuklómat. — Segítsen nekem eldönteni, hogy mit tegyek — mosolygott hidegen kínzón. — Kidobjam-e az ablakon az alagút- ban, vagy itt a helyszínen intézzem el? Az egyik megoldás sem tetszene magának, ezért melegen tanácsolom, hogy fogja be a száját. Semmit nem tud, semmit nem látott, világos? — Igen, uram, világos — dadogtam. — Rendben van. Akkor üljön nyugodtan, ne mozduljon! Többé nem mertem felemelni a szemem. Lehajtottam a fejem, fogtam a kötésemet, és átkozódtam magamban a lefutott szemek miatt. Az öreg valószínűleg meg volt elégedve velem, mert többé nem háborgatott. Megérkeztünk a végállomásra. Az öreg felállt, hóna alá csapta a táskáját, fejére tette a kalapját, és egyenesen felém indult. Rémülten talpra ugrottam. — Ne felejtse el, mindenkinek azt kell mondania, hogy semmit sem látott, semmit nem tud, drága gyermek! Már ha megkérdeznék. Meginogtam, amikor a vonat lefékezett, és elvesztettem az egyensúlyomat. Kts híján a padlóra zuhantam. Aztán utána néztem űtitársamnak. Lelépett a peronra és eltűnt az utasok tömegében. Csak amikor már elvesztettem szem elől, vettem észre, hogy ellopta kosaramból a pénztárcát. Legyintettem. A kár nem valami nagy, hiszen a régi pénztárcában csak egy kis aprópénzt tartogattam. Erre a trükkre is Ernest bácsi tanított meg. A régi pénztárca ugyanis csak csalétkül szolgál a zsebtolvajoknak, a pénzemet máshol őriztem. Mondom, egy csöppet sem izgatott, hogy megloptak, de a hiúságomat azért bántotta egy kicsit. Mit mondana Ernest bácsi, ha tudnál Igaz viszont, hogy egykönnyen megvigasztalhatnám. Hiszen végeredményben a nyereséget kell tekintetbe venni. És a zsákmányomat bárki megirigyelhette volna: az öreg a- ranyórája láncostul, a pénztárcája, amely dagadt a bankóktól, és az a pénztárca, amelyet a csupasz képű fiatalembertől emelt el. Nem hiába hívták a bácsí- kámat könnyű kezűnek. És nem hiába voltam én a legkedvesebb tanítványai ■ „DARK ROSES“: Ami értelmetlen vagy érthetetlen, még nem modern. Egy példa: / án húszéves / szívemmel a tenyeremben / mezítláb / búsommal a levesemben / még itt vagyak / stb. Ez bizony járhatatlan út. Azt a luxust ugyanis, hogy zavarosak legyenek, csak a rossz költők engedhetik meg maguknak. Egyedül a Korbács címűben van némi költészet. A többi nyers, erőszakos szőhalmaz csupán. Ne feledje: „A költészet egy kép, egy dal, egy illat foglyulejtése a szavak tudatos prizmájában.“ Ha teheti, keresse fel szerkesztőségünket! ■ „Mostohagyermek": / Zöngicsélö méhecskéknek / szorgos méz gyűjtögetése / nosztat: a mézből merítve / enyhül meg bánatom fekélye. / Sajnos, mi ilyen sorok olvastán semmiképpen sem tudunk megenyhülni, sőt még inkább elkomorodunk. Naiv, költö- ietlen sorok ezek. Belín- szkij mondja valahol: „A költő legyen eredeti, de ne tudja maga se, miképpen az, és ha valamire nagyon törekszik, az ne az eredetiség, hanem a kifejezés ő- szintesége legyen.“ ön mindezekkel adős marad. ■ P. J. LuCenec (Losonc): Előbbi Írásaira ugyanitt válaszoltunk. A Nyári hóember címűn se látunk fejlődést. Elsietett, elnagyolt írás, tele logikai zavarral. Szegényes a mondanivalója is. Az írásnak nincs „levegője“, nem hat. Csak leír, de nem ábrázol, és így sorolhatnánk még tovább is kifogásainkat. Tanácsunk: talán olvasnia kellene ... ■ V. I. Kosice (Kassa): / megtorpantam vasbeton falaitok előtt / és s z é - gyelni kezdtem magam/ stb. Hát bizony ilyen sorokért mi is szégyellenénk magunkat. Erőszakolt moderneskedés ez, híjával minden költői erőnek. Több logikai, gondolati fegyelemmel változtathatna a dolgokon. A többi versében található egy-egy szép sor mondatja ezt velünk. osszabb várakozás után egy H szövetkezeti lakás boldog tulajdonosa lettem. A berendezéssel különösebb bajom nem volt, ugyanúgy ment, mint a többi lakásban. A ház egész nap harsogott a kalapácsok, a fűrészek vagy más szerszámok zajától. De éjjel is, amikor ezek a zajok szüneteltek, a pince felöl különös kopogás hallatszott, mintha a téglafalat ütögetnék. Eleinte nem törődtem vele, de néhány hét múlva, amikor már mindenki elrendezkedett a lakásban, s a pincebeli zörej még tartott, nyugtalanság vett erőt rajtam. Megkérdeztem szomszédomat, hallja-e ő is a zajokat. — Hogy hallom-e?! De mennyire. Ejjelente nem is tudok aludni! Elhatároztuk, együtt körülnézünk a pincében, mi lehet az ok. Zseblámpával felszerelve leereszkedtünk az alagsorba. Ejfél volt. FELIKS DERECKI: Fe lfedezés — Hall valamit? — súgtam szomszédom fülébe. — Úgy gondolom, innen jobbról jön... Mindenre elszántan mentünk tovább, s csakhamar az egyik fal előtt álltunk. Ott egészen világosan hallottuk a kopogást. A fal túlsó oldalán lennie kell valakinek! — 6, egek — futott át ggyamon —, csak nem falaztak be ide valakit? — Ember! Egy pillanatot sem veszthetünk tovább. At kell törnünk a falat, különben megfulladnak odaát — mondta szomszédom izgatottan. Szerencsére találtunk a sarokban egy otthagyott csákányt. Nem tartott sokáig, s meglehetősen nagy nyílást vertünk a falba. Elámulva láttuk, hogy a fai mögött takaros kis szoba van. benne néhány férfi, overallban, biztosan é- pítőmunkásak voltak. A szobában levő bútordarabokra aggatták civilruhájukat, ezek mintha a középkorból származtak volna!... Az építők is meglepődtek, amikor megpillantottak minket. Egyikiík, nyilván a mester, kidugta a fejét a lyukon, s kíváncsian szemlélte a villanylámpát, meg a pincéből felfelé vezető lépcsőket. Arra a kérdésre, mit csinálnak itt, régies lengyelséggel elmondta: —- Nem tudják, hogy ez a híres és nagytiszteletű Zaskronczyk királyi kamarás palotája? Mi az úrasszony lakószobáját tatarozzuk — mondta a mester. — Mit halandzsázik maga?! — för- medtem rá. — Itt semmiféle híres és nagytiszteletű királyi kamarás ntncs, úrasszony sincs, itt egy szövetkezeti lakás áll, épült 1972-ben! — Az ísf... Látjátok, emberek, milyen gyorsan szalad az idő, mindig mondom. De most fel munkára, nem vesztegethetjük az időt. Szomszédom megrángatta kabátom ujját: — Jöjjön. Most már minden világos. Ezek iparosok, akik a javítómunkával egy kicsit elmaradtak. A végtelenségig húzódó tatarozásokat tehát nem a mi korunkban találták fel... VÁLASZOK A HOVA JUT NÉHA AZ EMBER? JELIGÉRE HA TUDJUK, HOGY HOL A HATÄR Sok gondolkodás után fogtam tollat, hogy megírjam véleményem, illetve tapasztalataimat. Huszonhárom é- ves lány vagyok, magam is falun élek. Mindmáig nem mentem férjhez, mert a szüleim iszákosak, ezért félek a házasságtól. Pedig a magány nagyon rossz, az embernek semmihez sincs kedve az életben. Lehet, hogy már maga is rájött arra az igazságra, hogy kár az alkoholhoz menekülni, azzal csak úgy lehet barátkozni, ha tudjuk, hol a határ. Szabaduljon tőle, és inkább keresse ismét a fiatalok társaságát, hisz még maga is közéjük tartozik. Ott könnyebben talál magához illő lányt, mint a kocsmában. Remélem, hogy egyetért velem. Ha igen, akkor levélben sok e- gyebet is tisztázhatunk. Írjon! Címem a szerkesztőségtől megkaphatja. Jelige: Jóakarat mindent legyőz A FÜVET HÁNYSZOR LETAPOSSÁK... Olvastam őszinte levelét. A saját véleményemet vetem papírra, remélem, megérti. A leveléből úgy tudom, hogy falusi ember, Jobban mondva, falusi fiatal. Gondoljon arra, hogy mennyit kellett az elődjeinek szenvedniük, gürcölniük az elnyomás idején. Mutassa meg, hogy maga is örökölt valamit az ő jőzan paraszti észjárásukból! Tekintsen a fűre — hányszor rátaposnak, de mindig felegyenesedik, védelmezi az élethez való jogát. Nehéz helyzetében az embernek is ezt kell cselekednie. Nincs értelme a múlton rágódni, minden erőfeszítésünkkel azon kell lennünk, hogy kijussunk a bajból. Ne tétlenkedjen, ne várjon minden segítséget a lányoktól. Tegyük fel, hogy rátalál arra a lányra, akiben lesz elég bátorság, és segítő kezet nyújt magának, magához köti az életét. Meg kell mondanom őszintén, hogy csodálkoznék az ilyen lányon, mert nagy kockázatot vállalna. Hol a biztosíték, hogy maga az első kellemes hetek után nein térne-e vissza régi helyére, a kocsmába? Azt javaslom, hogy kezdje a Javulást önmagánál. Hiszen még az élet küszöbén áll, legyen kellő akarata! Kocsma helyett keressen más szórakozást és elfoglaltságot. Szabad idejében az ember sok mindent tehet. Mii lenne, ha megjavítaná a házukat? Ha hátat fordít a kocsmának, biztosan talál magához illő lányt. Hiszen annyi csalódott lány és fiatal- asszony vágyik a jó szóra, megértésre. Ne a szép külsőt nézze, hanem az ember jellemét. Az élet nehéz helyzeteiben csak a szilárd jellemft nők állják meg a helyüket. S. P. Komárno LEGYEN ERŐS AKARATA! A legkisebb fiamnak jár az Új Ifjúság, de én Is szívesen elolvasom. Érdekelnek a mai fiatalok problémái. Ezért olvastam el a maga levelét is. Nem szokásom mások családi ügyeibe avatkozni, de a levele válaszra késztet. Ötvenéves vagyok, gyerekkoromtól a mezőgazdaságban dolgozom, szolgáltam a nagygazdáknál Is. Nem akarom felhánytorgatni a múltat, mindenki tud- ja, hogyan volt azelőtt. Huszonöt éves koromban mentem férjhez egy falusi napszámoshoz. Négy fiút neveltem fel. Arra törekedtem, hogy mindegyik rendes, dolgos ember legyen. Nekünk még olyan házunk se volt, mint maguknak. A fiaimnak csak a két dolgos kezük volt, a lányok mégis bolondultak utánuk. A legkisebbet kivéve, már megnősültek. Nyugodtan és boldogan élnek. Hogy miért? Mert mindig becsületesen dolgoztak, megszokták a rendes életet, kerülték a kocsmát. Nem tudom megérteni, hogy manapság hogyan lehet életunt egy húsz-egynéhány éves fiatalember. Hogyan fáradhat bele a munkába? Ma én még jobban szeretek dolgozni, mint az előtt. Izük a munka, mert a legnehezebbjét elvégzik a gépek. A növénytermesztésben dolgozom, és örömmel. Nem tudom tétlenséggel tölteni az időmet. Azt tanácsolom, hogy legyen erős akarata, szeresse a munkáját, és álljon ellent a kocsma kísértésének. Ha ezt megteszi, nem kell t-öbbé a lányok után futnia, ők járnak majd maga után. Egy anya
