Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-01-10 / 2. szám
MEGHALT DUTKA ÁKOS A közelmúltban 91 éves korában elhunyt Dutke Ákos költő. (Nagyváradon született 1881. szeptember 11-én.) Pályafutását mint újságíró Nagyváradon kezdte, Itt jelentek meg első versel is. Részt vett Adyval a Holnap-társaság munkájában. Ez a barátság kihatott Dutka egész életére, költői tartására. Halálával a „Holnaposok“ utolsó tagja távozott az élők-sorából. És vége lesz... fi« vége lasz, — de glóriás legendák Mérgét érzi majd a szívek alja; — Hallgatag süppednek árkok és fejfák, Mikor fiának mesél majd az apja. Mi lesz belőled gyötrelme« pokol! Mivé dicsőit tudós és a balga?) Szegény bus nyáj, te nem csodálkozol, Hogy mit mesél ma fiának az apja? fis nem borzad meg hősi hátatok, ha derűs, boldog kisfiátok kérdez. Hogy árok odván mit is láttatok? S ha láttatok, a szívetek mit érez? Ady szobra előtt Tekints le rám most bronzszemeddel: a váradi, a régi nagy hiteddel, pajtásod áll most ím előtted kivel a holnap szent frigyét kötötted. Bálvánnyá válva, fenn ragyogva nézhetsz ma már a csillagokba. A „Három hollétéi“ egész idáig nagy volt az át a büszke máig. Magyar sorsunknak pirkadásán fellobanő tűz: Te ősi Sámán maradj így itt e forgatagban s maradjunk egyek a Te szavadban, hogy visszahullva mind e rögre magyarok maradjunk mindörökre, fin az maradtam, — s hozzád kiáltva Vallom a magyar sors hajnalába: amit Te hoztál: forradalmat, hitet, lelket az új szavaknak megőrizzük, röpítve fennen, hozzád méltóbban, lelkesebben, hogy ügy nézhessünk bronzszemedbe: Sámánunk maradtál Ady Endre. Naplemente Szom/as szemem köszöni a fényt s a benne szépült tcrkálló világot: Iris ezer színű f át y alát és mindent, mindent, amit benne látott. Fülem a dalt, szám az ízeket, orrom meg a tavasz illat ár fát: mindent, mindent áldva köszönök, mik éltemet szent örvénnyé zilálták. Viszem magammal drága kincsem szeptember bágyadt bíborában égve: a bukó nappal halkan bcdlagak a vak és süket semmiségbe. % Hol volt, hol nem volt... Nagy út „A Holnapitól Remetéig, könnyben, közönyben taposni végig, kaján kortársak sorfalán keresztül töretlen hittel, — bár sajgott veszettül, — meg nem hajolni, csakazért Is, a Sors parancsát végezni mégis. Nem dicsőségért; a szivem szavára, virágos mezőben botorkálva, csak ágy, az filet szerelmeképpen, ahogy mindig magamnak éltem. egy-két új hangra rátaláltam, pedig sikert, tapsot, lármát se vártam. csak azt, hogy mégis megmaradjon hírem is — pár emberajkon: hol volt, hol nem volt. — cselódva. sírva itt járt, mint reggel a pacsirta. Lehet, hogy nektek ttres merészség minden, mi ebben büszke fenség: embersors, gőg, hit, alázat, nem is kell hozzá magyarázat, csak olvassátok, ne ant közönnyel, kíváncsin: egy élet. hogy is törött el. de így született, — ha nem mindig remekbe — a magyar vers megújalt, tiszta leika. / gy tízéves kisfiú odaléE pett a kapushoz. — Hol van, kérem, az UTetékosztály? — Harmadik emelet, 578. — Köszönöm szépen — mondta a kisfiú. Nekivágott a rengeteg épületnek, mely kongó folyosóival, zord, penészes boltozataival úgy terjengett körülötte, mint ismeretlen világ. Iramodott a különböző lépcsőkön, hármasával hágva a fokokat. Fölért a harmadik emeletre. Itt Ide-oda bolyongott. Nem találta az 578. ajtót. A számozás a 411-ig haladt, aztán elakadt, s hiába járta végig a folyosót többször is, az 578. ajtónak nem volt se híre, se hamva. Amikor már percekig tévedéseit. szembe Jött vele egy testes, őszbe csavarodott öregúr. Iratokkal a hóna alatt. A kisfiú tisztességtudőan leemelte sipkáját. — Kezét csókolom, Szász bácsi. Nem tetszik megismerni? Takács Pista vagyok. — Pista — ámuldozott az öreg- úr —, Jaj, de megnőttél, Pista. Hát te mi járatban vagy itt, Pista? — Édesapámat keresem. — No várj — szólt az öregúr. — Majd odavezetlek. Az öregúr megindult lassan, súlyos elefántlépteivel. A fiúcska hajadonfőit követte, s oldalról rásandított kíváncsian. Szász bácsi gondokba merülve ballagott. Többé egy árva szót se szólt. 0 Is a 411. ajtóig ment, de ott benyitott, áthaladt egy irodán, a- hol áltó-íróasztalnái hivatalnokok körmöltek, fölrántott egy ajtót, lefelé botorkált három rozoga fa- lépcsőn, egy fából eszkabált, homályos, villannyal világított átjáróra ért, mely a törzsépületet az új épületszárnnyal ragasztotta össze, s ezen a hosszú, poros, döngő átjárón bandukolt sokáig, mintha a világ végére igyekeznék, majd miután fölmászott három rozoga falépcsőn, kijutott egy szőkébb, de tisztább és világosabb folyosóra. Ennek a végén egy ajtóra mutatott, mely szemöldökfáján három számot viselt: 576., 577., 578. — Itt van — mondta. — Szervusz. Pista megvárta, míg eltűnik szeme elől szótlan, de készséges kalauza, aki elefántlépteivel visz- szafelé gurult azon a végeérhetetlennek tetsző úton, melyet az i- mént együtt tettek meg. Aztán szemügyre vette magát egy nyitott ablak üvegén. Nyálaz- ta tenyerét, simította vele szőke haját. Harisnyája lógott, nem takarta el a rövid nadrág, ezért harisnyáját fölfelé húzogatta, nadrágját lefelé. Harisnyája egy helyütt foltos is volt,' egy helyütt lyukas. Cipője pedig poros. Ezt zsebkendőjével törülgette. Még nem járt itt. A hivatalról otthon sokat hallott. Apja mindig ezt hajtogatta: „a hivatal, a hivatal, a hivatal.“ Anyja Is: „szegény apád a hivatalban, a hivatalból, a hivatalért.“ A hivatal úgy vette körül, mint holmi rejtélyes, mindenütt jelenlevő, ünnepélyes, szigorú, fényes és megközelíthetetlen valóság. De eddig nem látta. Semmiféle flrügyön nem juthatott ide, mert apja minden próbálkozása elől kitért, „nem gyermeknek való“,' és „ami nem gyermeknek való, az nem gyermeknek való.“ Vele különben se lehetett tréfázni. Izgatottan nyitott be az 576., 577., 578, ajtón. Egy terembe ember ember hátán szorongott, várakozók nyája, s hátul a farács mögött hivatalnokok gömyedeztek, bezárva, mint rabok. Pista nyújtogatta a nyakát. Jobbra egy kisebb szoba volt, melynek ajtaját nyitva hagyták. Ide lépett be. — Taikács István urat keresem — fordult egy fiatalemberhez, aki tízóraizott. — Balra — utasította a fiatal- Mtiber, s anélkül, hogy rátekintene, beleharapott kolbászába. Pista a terem közepén átfurakodva, a bal szobába tartott, mely pontról pontra hasonlított az é- lőbbihez. Itt egy nagy íróasztalt látott. Annál se apja ült, hanem egy nyakig kopasz úr. De már megismerte apja szőke-deres haját, izmos tarkóját. Háttal ült neki, egy falhoz támasztott kis íróasztalnál, a sarokban. Lábujjhegyen közeledett feléje. Az íróasztalnál nem tudott tovább Jutni a könyvek fölpoleolt halmától. Mélyen meghajolt. Apja nem vette észre. Zavarában köhögött. — Kezedet csókolom, édesapa. — Mit akarsz? — kérdezte Takács. — Anya küldött. — Miért? — A kulcsért. — Miféle kulcsért? — A kamrakulcsért. Azt hisai, magaddal hoztad tévedésből. — Mindig zavartok — fakadt ki Takács, és fölkelt. Turkált a zsebeiben. Az asztalra csapott egy cigarettatárcát, egy papírba csomagolt vajas zsömlét, egy szemüvegtokot, egy jegyzőkönyvet meg egy zsebkendőt. — Nincs — állapította meg dühösen —, nincs. Keressétek otthon. Pista lesütötte szemét. Az íróasztalt nézte, a kis nyomorék, hektikás íróasztalt. Nagyobbnak képzelte. Legalább akkorának, mint a másikat, amelyiknél a kopasz írt. Takács egymás után forgatta ki zsebelt is, s közben, hogy haragját hűtse, pirongatta fiát. — Aztán, hogy jössz ide, tisztességes emberek közé? Csupa piszok vagy. Meg se mosdottál. A cipőd, a harisnyád. Mint egy csavargó. Nem szégyened magad? — Ez a fiad? — kérdezte a kopasz. — Az — dörmögótt Takács. — Haszontalan. Mindig kődorog. A labdán jár az esze, nem a könyvön. — De most szünidő van — Jegyezi* meg « kopasz. — Vagy tán megbukott? >— Majdnem — sóhajtott Takács. Ekkor a nadrágzsebéböl a padlóra hullt a kamnakulcs. — Ott ven — szólt Takács. Pista a kulcs után ugrott, fölemelte s indult. Künn azonban, a teremben, egyszerre többen kiáltották. — Takács, Takács. Olyan izgalom támadt, mintha tűz ütött volna kd. Sokan megjelentek az a jtóban is, s a csoportban végre feltűnt az izgat om o- kozója és magja: egy fürge, inci- finci úr. Takács, aki éppen vlsszadug- dosta kifordított zsebelt, a földig bókolt. —• Parancsoljon, méltóságös uram. A kis ideges emberke átnyújtott néki egy papírlapot, melyre kék íronnai néhány szám volt írva. — Takács — rendelkezett —, gyorsan hozza át nekem ezeket az iktatóból. —• Azonnal, méltóságös uram — olvadozott Takács. Máris rohant, úgy, ahogy volt, kalap nélkül. A szobában csönd volt. Az a csoport, mely a főnököt idáig kísérte mint testőrsége, szétoszlott. Mindenki buzgón dolgozott. A főnök le-föl sétált Csikorgó gomboscipőjében., Várta vissza Ta kácsot, az okmányokat az iktatóból. Unalmában egy képet nézege tett a falon. Fölvett egy könyvet az állványról, kinyitotta, nagy zajjal visszadobta. Érzett, hogy itt 6 a házigazda, az űr. Pista, aki a főnök érkezésekor a zűrzavarban nem tudott kijutni az ajtón, Itt rekedt. Egy darabig az íróasztal mellé lapult, majd letelepedett az ott púposodé könyv- halomra, s harangozott lábaival. Figyelte a főnököt. Ez az apró emberke egy furcsa madárhoz r hasonlított. Mozgó kony orrán erősen villogott a csíptető. Kis feje volt, középütt elválasztott, gyér ezüsthajjal. Kezeit összedörzsölte, s ekkor szá ráz, idegesítő, érdes hang hal látszott, mint amikor üvegpapír- ral sikálnak valamit. Egyszerre megállt a kopasz í- róasztala előtt, s ezt kérdezte:. — Ki itt ez a gyerek? — Takács kartárs fia — felelte a kopasz. A főnök hallgatott. Tovább folytatta sétáját. Amikor Pista elé ért, megszólította: — Hogy hívnak? — Takács Istvánnak — felelte csengő hangon és bátran Pista, aki már talpra ugrott, s feszesen kihúzta magát. — Hányadikba jársz? — Második gimnáziumba. — Milyen a bizonyítvány? — Nem valami fényes. — Hogyhogy? — Van egy elégséges is. — Miből? — Latinból. — És a többi? — Jeles. De van egy jó is. Számtanból. — Mi akarsz lenni? — Még nem tudom — mondta Pista szünet után, vállát vonogat- va, szemérmésen. — No mégis? — Repülő — vallotta be Pista halkan. — Repülő? — kérdezte a főnök hangosan és csodálkozva. — Miért éppen repülő? Pista válaszolni készült erre a nagy és nehéz kérdésre, amikor létekszaikadva jött vissza apja. Fakő homloka verejtékezett. Néhány zsineggel összekötött ívet nyújtott át a főnöknek: — Méltőztassék parancsolni. — Köszönöm — szólt a főnök, de nem rá tekintett, hanem erre a lelkes, piros arcú kisfiúra. — Elbeszélgettünk a fiával — újságolta Takácsnak, mosolyogva. — Kedves, értelmes fiúcska. Úgy látszik, jó tánulő is. — Igen, méltóságös uram — lelkendezett Takács —, iparkodó, szorgalmas gyerek — és fiára pillantott. — Most siess haza, fiacskám, édesanyád vár — és átölelte, megcsókolta. — Szervusz, Pistukám. Pista fülig vörösödön, meghajolt mindenki előtt, de előbb édesapja előtt, s már ment visszafelé a hosszú úton, az új épületszámyon, a hómályos átjárón, a zegzugos folyosókon, a kanyargó lépcsőkön. „Pistukám“ — tűnődött. — Miért hívott így? Otthon sohasem nevez Így.“ Aztán arra gondolt, hogy az Íróasztala a fáinál áll, egész hátul, a sarokban, s olyán kicsike, de azért nagy, nagyobb mint a főnök, legalább egy fejjel nagyobb. Ezek a gondolatok összekuszá- lódtak. Arca, füle égett. Szorongatta izzadt kezében a kulcsot. Boldog volt, zavart, nyugtalan és riadt. Amint ment, ment azon a döcögő átjárón, a sóhajok hídján, ajtókat nyitogatva és csukogatva, eltévedt. Egy negyedórába telt, míg kiért a széles főlépcsőre, s megpillantotta a főkaput a tűző, nyári napfényben s a kapus a- ránypaszományos sapkáját. A kapus megállította. — Mi az, kisfiú, te sírsz? Ki bántótt téged? — vallatta. — Sénki — szipogta, és az utcára szaladt. A sarkon megtöltötte könnyektől csörgő arcát. Aztán szaladt, a kulccsal a kezében, hazáig.
