Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-04-24 / 17. szám

Azóta, hogy az első csehszlo­vák kereskedelmi hajó kifu­tott a tengerre — mér sok víz folyt le a folyókon. A tenge­rek partjai mintha közelebb ke rültek volna, mintha kisebbek lennének a távolságok. Sok minden változott azóta a ten­gerészek életében, a hajók fel­szerelésében és a munkafelté telekben Is. Talán csak egyva­lami maradt a régi — a Cseh­szlovák Tengerészet igazgató­sága, amely Prágában székel. Kubát mérnök Irodájában úgy „tologatják“ a csehszlovák hajóóriásokat, mint valami já­tékszereket a kádban. A fali­térkép részletesen mutatja a Stetíni kikötőt, az Éva névre keresztelt csehszlovák parto kát. Itt bonyolódik le a be- és kirakodás, itt váltják egymást az egyes hajók legénységei. Ide térnek vissza, és Innen fut­nak ki a vízre a hajók. Egy hó­napra, kettőre, esetleg fél év­re, vagy többre Is, ahogyan ép­pen szükséges. A lengyel ten­gerészet Nisa nevű utasszállí­tója pár utast és poggyászt hoz a kikötőbe. Lassan a rendes kerékvágásba kerül a csehszlo­vák tengerész hétköznapi, de érdekes műszaka. Egy fél évvel ezelőtt az Éván kikötött az új „Praha“ — egy úszó kastély, a legkorsze­rűbb tengerjárónk, amelyet Stetínben a lengyel hajósok ké­szítettek számunkra. Nem so­káig „melegedett“ a kikötőben. A hagyományos kereszlség és ünneplés után — amelyen a cseh és egyéb specialitásokat Vladimír Pytlík szakácsmester tálalta, akt már jó néhány éve járja a tengereket — a Praha az Egyesült Államokba Indult. Egy külkereskedelmi társaság vette bérbe egész esztendőre. Hosszabb Ideig vesztegelt a ki­kötőben a Kriváií, a Brno vi­szont Antwerpennek vette út­ját, azután Amman, Basra és a Perzsa öböl volt a további cél. A Kladnót viszont bevon­tatták a száraz dokkba, mert javításra szorult. Részben a legénység is kicserélődött. Vol­tak, akik hosszú idő után sza­badságra mentek családjukhoz, mások meg más hajóra száll­tak, újabb hosszú tengeri útra indultak. Ha igaz, hogy minden em­bernek szeretnie kell munká­ját — ez a tengerészeknél fo­kozottabb mértékben érvényes. Az a „teknő“ ugyanis, amely kis csehszlovák szigetté válto­zik a beláthatatlan tengeren, a tengerész szívéhez nő, hosszú időn keresztül mindent pótol. Még az asszonyokat és a gyer­mekeket is. Erről maguk a ten­gerészek tudnának a legtöbbet mesélni — „hiszen mire apa visszajön, a kölyök már járni fog...“ A tengerészálet teli van rejtett önmegtagadásokkal. Az otthonmaradottaknál — és a hajósoknál egyaránt. Legtöbb­jük először jár tengeren. A Vltaván és Laben való hajóké zás csak előjátéka a hosszú tengeri utaknak. A tengeren a- zonban mégis egészen más. Az ember — a laikus azt hihetná, hogy ha valaki hajóra száll, szinte az életből távozik. Téve­dés. Lehet, hogy valamikor így volt, lehet, hogy más hajózási társaságoknál még most is Így van, de a ml tengerjáróinkon otthont kapnak a tengerészek, csak az élet szigorúbb itt egy kicsit. Az első, ami a nem tenge­rész figyelmét leköti a hajón: a rend és a tisztaság. De ké sőbb rájön, hogy ez másként nem is lehetne. Tiszta kajütök, ragyogó folyosók; s az étte­rem, mintha valami szuperlu-' xus szállodából vágták Volna ki. — Kérem, várjon még az ét­kezéssel — figyelmeztet a ste­ward az ebédnél. Bizonyára e- lőször van hajőn életében. A tengeren ugyanis az a szokás, hogy az étkezést a kapitány „nyitja“ meg. Aztán egyéb dol­gokat is megtud az ember. Az étteremben mindig fehér ing­ben és nyakkendővel kell meg­jelenni — ahogyan azt a szo­kás megkívánja. Csak a trópu­sokon engedélyezi a kapitány a nyitott, rövid ujjú inget. , Amíg a „fiúk“ a gépházból, a fedélzetről, a konyhából és és étteremből eljutnak „látoga­tóba“ a kubai vagy indiai pia­cokra, ezer és ezer kilométert tesznek meg. Az Atlanti-öceár hullámain eltöltött órák, na­pok, hetek, hónapok alatt a trópusi hőségekben és az ál­landóan ismétlődő szolgálatok­ban a fedélzeten, a parancs­noki hídon, a hajó gyomrában — megedződik az ember. És a munkából mindig van elég. A sós víz ugyanis úgy „rágja“ a hajót, mint a fát a szú. Hol itt kell lecsiszolni a rozsdát, hol amott valamit megjavítani és mázolni, vagy valamit kicserél­ni. Aztán naponta le kell mos­ni a fedélzetet — és eközben a lehetőségekhez képest még az önművelésről — szórakozás­ról sem szabad megfeledkezni. Az ember különben „elvadul­na“. Könyvek, rádió, magneto­fon, egy-két film, az „Ember ne mérgelődj“ játék — mind megtalálható a hajón. A na­gyobb haiókon a legénység szí­vesen hódol a labdarúgásnak is — a fedélzeten, az óceán kellős közepén. De még így is mindig várnak valamire. Hi­szen otthon ez alatt az idő alatt sok minden' történhet. A kikötőkben várnak a legény­ségre a levelek, a csomagok — a hazavivő út vagy esetleg a még távolabbi utak serken­tői. Az útvonal nincs meghatá­rozva, gyakran kell másfelé in- dulniok... XXX Mielőtt a hajőorr előtt újra feltűnik a étetlni csatorna szé­les csíkja — 100 km-nél hosz- szabb — eltelt egy év. A hajó­sok közül némelyik égre föld­re esküdözik, hogy ez volt az utolsó hajózása. De amikor bi­zonyos idő elteltével sürgöny érkezik a tengerészettől: beha- józnii — nem tud egyik sem ellenállni. A szürkéskék végte­len a szívükhöz nő, bár az uta­zás rajta — néha eléggé kese­rű... —Svét v nbrazech FELVÉTELI Az iskola folyosója tele van idegen, egészen fiatal lá­nyokkal és fiúkkal. Egyik-másik mellett ott szorong a ma­ma vagy a papa is. Mások csoportba verődtek a tanítójuk körül, és mintha latolgatnának valamit. Mi ez, kérdem magamtól és bekopogok az iskola, a Dn- najská Slreda-i (dunaszerdahelyi) gimnázium igazgatói szo­bájába. A kopogásra azonban nem felel senki. Ugyanez meg­ismétlődik a tanácsteremnél. Az ajtó túlsó oldala hallgat. Most már tényleg izgat, hogy mi történik az iskolában és visszafordulok a folyosóra. Valaki rámköszön. Ki ez? — tűnődöm. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna. A folyosón végre találkozom a gimnázium egyik tánáré- val és megtudom: felvételiztetnek. Ezek után persze megértem azt Is, hogy miért köszönt rám az idegen ember. Engem is tanárnak nézett. Az ördög nem alszik, gondolta, hátha valamire jó lesz ez a kis üd­vözlés. A tanári kar tagjai szorgoskodnak. Érthető. Dolgozatok, összesítő papírok, jelentések. Sietni kell; a diákok addig nem mehetnek haza, amíg meg nem tudják, milyen ered­ményt értek el az írásbelivel. Akad olyan is, akinek ötösre sikerült. Még magyarból is! Pedig már évek óta sem fordult elő. A magyarázat: növe­kedtek a követelmények és a korábbi száz pont helyett százötvenre van szüksége annak, aki be akar kerülni az iskolába. Az összesítések elkészültek. A felvételiztető bizottságok élükön az Iskola igazgatójával indulnak a tantermekbe. A szavak nyugodtan hangzanak: „A felvételi bizottság áttanulmányozta írásbeli feleleteiket és ezek alapján meg­felelt... Akiknek a nevét nem olvastuk, azok maradjanak az osztályban szóbeli vizsgára. A többiek elmehetnek haza. Az eredményről mindenkit írásban is értesítünk...“ Hirtelen nagy lesz az öröm. A lányok összeborulnak, öle­lik, csókolják egymást, mintha máris felvették volna őket. Felemelő érzés. Mégiscsak nagy dolog, hogy az ember foly­tathatja a tanulmányait! A százharminc diák számára há­rom esetleg négy osztályt nyitnak a dunaszerdahelyi gim­náziumban...-nth­Felvesznek? Nnm vesznek fel? Az eredményről mindenkit írásban értesítünk... A húsvéti szokások mindig há­lás témával szolgáltak az újság­íróknak. Különösen a Zoboralján, Nyitra környékén maradt fenn sok szép szokás. Az emberek néhány napra mintha megfeledkeznének arról, hogy modern korban élnek, visszakanyarodnak a múltba, fel­veszik őseik szokásait, népviselet­be öltöznek. Az ezerszínü hímzett szoknya és pruszltk vonzó céltáb­la a hatásos felvételre vadászó fo­tóriporternek. Tiszteletreméltó kollégánk is fel- kerekedett — a nevét tapintatból elhallgatjuk —, hogy színes, élve­zetes riportban örökítse meg a zo- boraljt népek húsvéti szokásait. Természetesen néhány nappal ko­rábban szállt ki a Nyitra menti kis faluba, hogy a riport még az ünnep előtt bekerüljön a lapba. Abban az esztendőben korán esett húsvét, elég hűvösek voltak még a napok, de az emberek kész­ségesen beöltöztek a lenge nép­viseletbe, hogy kedves barátunk­nak eljátsszák a húsvéti szokáso­kat, aki valósággal oda volt az örömtől. Ogy vélte, hogy ezt a ziccert nem hagyhatja ki: mindent fel kell jegyezni, mindent lencse­végre kell kapni. Kívánságára egy­két szemrevaló asszony és lány elindult vele a Gímes patakhoz, hogy megörökíthesse a lányok nagypénteki mosakodását, amely az ősi szokások szerint arra jó, hogy egész évben tiszták és szé­pek maradjanak. A boldogságtól áradozó ripor­ter kezében megállás nélkül katto­gott a fényképezőgép. Szinte ma­gáról megfeledkezve ugrált a pa­takban mosakodó lányok, asszo­nyok körül, nehogy lemaradjon va­lamiről. Ez lett a veszte, mert egy óvatlan pillanatban megcsúszott, és a patakba esett. Akarva-akarat- lanul „megkóstolta“ a zoboralji asszonyok nagypénteki mosakodá­sának „ízét“. Szerencséje volt, megúszta eny­he náthával. Egyesek meg merné­nek rá esküdni, hogy ekkor írta élete első és utolsó közvetlen él­ményből fakadó, életízü riportját. —0— A bodrogközi fiúk nem sajnál­ják a lányoktól a vizet. Húsvét- kor kisebb-nagyobb csoportokba verődve sorra járják a lányos há­zakat, és ha kezük ügyébe kerül egy edény víz, alaposan megfür­detik a lányokat. Az aggódó anyák természetesen igyekeznek minden mozdítható edényt, vödröt, min­den csepp vizet elrejteni. Megboldogult legénykor ómban én is elkeveredtem egy locsoló társaságban, és a falu legszebb lányához eleve azzal nyitottunk be, hogy megúsztatjuk. Ezt súgta a legényvirtus. Haditervet eszel­tünk ki, amely azonban kis híján felborult, mert a házban egy sze­mernyi vizei sem találtunk. Kép­telen vagyok leírni társaságunk csalódását. Ilyen csalódott csak az az ember lehet, aki egy álló na­pig kúszik négykézláb a pusztá­ban a távolban feltűnő gémeskút felé, csak mikor odaérne, jön rá, hogy délibáb volt. E keserves helyzetben már csak a csoda segíthetett, hogy csorba ne essék a mindenre elszánt lo­csolók tekintélyén. S lám, mit nem ád az Isten? A sarokban ál­ló asztalon egy öblös porceláncsé­szét pillantottunk meg. Alighanem elkerülte a háziak figyelmét — véltük. Majdnem egyszerre csap­tunk le rá, mint vérszomjas hé­ják. Akinek a keze először ért hozzá, diadalittasan emelte a ma­gasba, és tartalmát gyakorlott mozdulattal a lányra zúdította. Amilyen hirtelen támadt a jó­kedvük, olyan hirtelen le is „lom- bozódtunk. A csészében a család­fő reggeli feketéje volt... Wiedermannová mérnök ugyan nem tengerész, de a hajókhoz igen közel áll.. A térje tengerésztiszt és éppen most tölt el vele néhány szép napot, amelyet ismét a magányosság hosz- szú hónapjai követnek majd. Jirí Materna, a csehszlovák tenge­részet legfiatalabb kapitánya. A kér­désre, hogy ifjúkori álma volt-e, hogy tengerész legyen, azt válaszol­ta: Nem, még álmomban sem jutott eszembe. De most valóban szeretem a munkámat.

Next

/
Oldalképek
Tartalom