Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-27 / 52. szám
8 új ifjúság SZABÓ Bt LA: TALÁLKOZÁSOM JÓZSEF ATTILÁVAL PBÄGA, 1937 DECEMBEK József Attilára, a tragikus sorsú költőre emlékezünk halálának 35. évfordulója kapcsán. Ebből az alkalomból közöljük Szabó Béla személyes hangú visszaemlékezését és szép versét. József Attila öngyilkossága villámcsapásként hatott rám és mélyen lesújtott. Am nemcsak engem, hanem mindenkit, aki valaha olvasta megrézóan gyönyúrú költeményeit. Azt hiszem, nálunk Csehszlovákiában józsef Attilának sokkal nagyobb költői rangja volt, mint Magyarországon. Emlékszem, a „Döntsd a tőkét, ne siránkozz1' című kötete kézről kézre járt. Ritka példány volt, alig lehetett hozzájutni... Akkoriban eltökélt szándékom volt, ha Pestre megyek, megveszem és dedikáltatom vele. Soha ilyen gondolatom más müvekkel kapcsolatban nem támadt, soha még csak meg sem kíséreltem, hogy egy íróval aláírassam a müvét, de józsef Attila költeményeit a költő keze írásával akartam megőrizni. Sajnos, nem sikerült; noha többször találkoztam és egyszer beszéltem Is vele. Az említett versesfüzetet nem vehettem meg, mert mindjárt megjelenése után elkobozták. Am ha történetesen forgalomban lett volna, tudom, utolsó filléreimet Is odaadom, hogy megszerezzem. Fáj és mélyen lesújt a halála már azért Is, mert több bennfentes újságírótól hallottam, hogy József Attila a Tátrába készült. Arról is beszéltek, hogy cseh és szlovák barátai mindent elkövettek sikeres gyógykezeléséért. De mindezt már hónapokkal ezeló't hallottam... és ez a borzalom lett a vége... Már nem kell neki a Tátra... nem segít rajta többé sem jóakarat, sem jóindulat, barátai nem barátai többé, elkobzott költészetének egyszer a magyar nép lesz a gazdája. Még sohasem voltam a Tátra ban... a gyönyörű havas bérceket csak a vonat ablakából láttam elsuhanni... A szivem nagyon nehéz, és ezekben a napokban a Tátrára Is neheztelek. Cgy érzem, hogy ott egész biztosan meggyógyult volna. A hegyek, a fe- nyőlllatű tiszta levegő segített volna rajta. A feudalizmus bizonyára elillant volna a fejéből. Egyébként sem hiszek abban, hogy szklzofrénlás volt. Egyszerűen azt állítom, betegsége az volt, hogy igazi ma gyár költő mert lenni. Ez a be tegség emésztette fel Petőfit meg juhász Gyulát Is. Keserűségemben és mély gyászomban nem tudok egyebet mondani. A tények különben Is többet mondanak minden magyarázgatásnál. Közeli baSZABŐ BÉLA: JÓZSEF ATTILA HALÁLÁRA Napok, hetek múltak el, de bennem a döbbenet mint súlyos Idegen test, mint úlomdarab az eleven húsban egyre mélyebbre hatol. Gomolygé, fekete füstben látom a néma falat, hallgatnak a fák, hallgatnak a bokrok, mégis a némaság oly nyugtalanító, mintha borzalmas gyilkosság történt Tolna. Oly nyugtalanító, mint a kínai kall szívós és elszánt türelme, mint klirthatatlan gyűlöletem, mely éveimet fosztja s véremet emészti. • Dadogó keservvel «Íratlak, páratlan költő nincs többé hang: forrása döntő és ragyogó éveidnek, zengő szavaid örökre elnémultak, hűvös rög fedi ragyogó homlokod. Ha most én Is meghalnék oly vigasztalanul és kegyetlenül, mint Te, sírodon emlék lennék, fogcslkorgató, lázadó jel, és szétroncsolt szivem lenne a tanú: Hogy Itt éltél Irgalmatlanul tőkések között reménytelenebbül és boldogtalanabbal, mint ama másik, a szerencsésebb, kit keresztre feszítettek. rátáinak, akik azt állítják, hogy nem a szegénység és a nélkülözés ölte meg, hanem az Idegbaja, csak azt válaszolhatom, hogy mások szegénysége és nélkülözése kergette a vonat kerekei alá, má sok nyomorúsága elviselhetetlenebb volt számára, mint saját nyomora. Hansszal, egy haladó szellemű német költővel sokat beszélgetek józsef Attiláról. Van rá Időnk, 6 Is éppúgy, mint én, a napilapokban elhelyezett cikkekből tengeti életét. Hans rendkívül szerény, müveit és jőlelkü, ha van egy koronája, biztosan megosztja velem. Mélységesen együtt érez velem gyászomban. Persze, neki S8in mondom meg, hogy Attila halála azért Is mar és kínoz annyira, mert én sokat foglalkoztam már az öngyilkosság gondolatával. Sőt, egyszer már meg Is kíséreltem, és kezemen az ütőerek táján ma Is ott őrzöm a zsllettpenge nytsz- szantásának halvány nyomát. Do hát erről nem beszélhetek, ez oly Ijesztő és dermesztő, hogy az embert a szégyen és a felháborod*s egyszerre ragadja meg, mintha a kapitalizmus ragadozó karmai a nyakát fojtogatnák. Nem lehet erről beszélni, írni még kevésbé... Minduntalan látom magam előtt, amint Attila megteszi az utolsó lépéseket, ki akar lépni a világból és mindörökre visszatér... Holt, szétroncsolt testét el S9m tudom képzelni. Oly tisztának, rendezettnek láttam öt magam előtt, mint egy nagyon komoly, fegyelmezett gyermeket, aki azonban titkolja gyermek mivoltát és felnőttként, tanár módjára viselkedik. Lehet egyébként, hogy 9Z a magatartása nem Is volt az a- laptermészete, és kimért tanáros viselkedését velem szemben az váltotta ki, hogy tanácsért fordultam hozzá, hogy megismerjem, lássam őt, halljam a hangját a költőnek, aki ki merte mondani azt, amit én nem tudtam kimondani. A kérés, amivel hozzáfordultam, csak ürügy volt, már akkor is jól tudtam, hogy a versírásban senkinek sem lehet tanácsot adni... József Attila, noha sejtette, 161 látta viselkedésemen, hogy ezt tudom, mégis leült mellém a japán kávéházban és Irodalomtanárhoz méltó komolysággal olvasni kezdte a költeményemet, ame'y aznap jelent meg a Népszavá-ban. A „Kenyér és tej“ volt, az „Éhes vagyok“ című kötetemből. Mindez délelőtt tizenegy óra tájban történt, a kávéház majdnem üres volt, én mégis oly Izgalommal lestem a szavát, mintha zsúfolt tanteremben hirdetné ki ítéletét. József Attila elolvasta a verset, nyugodtan, szemrebbenés nélkül rám nézett, nekem úgy tetszett, hogy azokban a pillanatokban megmért engem, és ugyanakkor mérlegelte mondanivalóját Is. Tekintetét soha el nem felejthetem, sötétbarna szeméből oly tárgyilagossággal és bűvös józansággal világított a komolyság, hogy megborzongtam, mintha metsző szél ért volna. — A költemény — mondta minden szavát tagolva — szép... szép... de nem az Igazi... Maga nem marxista, nem Ismeri még a társadalom törvényeit. Megdöbbenten hallgattam. Nem egy Íróval, költővel beszéltem már, de eddig egyik sem tett nekem szemrehányást azért, hogy nem vagyok marxista. Kifogásoltak sgy szót, egy jelzőt, egy mondatot, sőt az egész verset kifogásolták, csak éppen a marxlsmusról nem esett szó soha. Hisz én nem Is állítottam, hogy marxista vagyok. Mégis, ahogy meggörnyedten ott ültem a hosszú nyakú, tiszta szemű, józan költő előtt, éreztem, hogy neki van Igaza, és mintegy mentegetve magam, azt válaszoltam, hogy a marxizmust nem kérheti számon tőlem, hiszen nem tanultam, nem tanulhattam. — Ez nem mentség, tanulnia kell.... — válaszolta, miközben bölcs tanárként enyhén elmosolyodott. Abban a pillanatban Petőfire kellett gondolnom, nemcsak testalkata és arcvonásai emlékeztettek rá, hanem bölcs derűje Is abból a rendteremtő világból fakadt, amely Petőfit halhatatlanná tette. — Mégis meg vagyok győződve — mondtam csöndesen —, hogy munkásmozgalommal a munkás- osztályt szolgálom. — Ez helyes, de helyesebb lenne, ha meggyőződését tudás és felkészültség érlelné. Mit válaszolhattam e bölcs és nemes tanácsra? Kínosan, és ml tagadás, szégyenkezve hallgattam. Keservemben másról kezdtem beszélni. Elmondtam, hogy nálunk Csehszlovákiában nagy érdeklődéssel és szeretettel olvassák költeményeit. József Attila hallgatott, nem érdeklődött részletek felöl. Komoly tekintete a messzeségbe révedt, mintha ott sem lettem volna, maid hirtelen felém fordult, talán mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát és nem szólt... Csontos ujjaival a márványasztalon levő morzsákat morzsolta szét, szórakozottan, fele kissé lehanyatlott... ekkor szép, domború homloka újra Petőfit juttatta eszembe. Valami arra kényszerltett, hogy beszéljek. Azt mondtam neki szinte dacosan, hogy noha nem vagyok marxista, a csendőrök rejtélyes módon megérzik bennem az ellenséget és gyűlölnek. — Ez a legkevesebb, amit az ember elérhet — felelte nagyon barátságosan. — Arra törekedjék, hogy a munkások szeressék. Érezzék, hogy a költőjük. Ezután gondterhelten sóhajtott egyet, majd hirtelen, minden átmenet nélkül a szlovákiai magyar Irodalom felől érdeklődött, és külön a telkemre kötötte, hogy adjam át üdvözletét és kézszoritá- sát Fábry Zoltánnak. Ezzel az erős, baráti kézszorftással elváltunk egymástól. Kézszorltása az, ami ma is, ebben a sötét, mérhetetlen gyászban fogva tart és enyhét ád. örülök, hogy kezet szoríthattam Magyarország legnagyobb költőjével. Valahogy Így, Ilyen hangnemben beszéltem el Hansnak találkozásomat József Attilával, azt Is megmondtam, nem merem állítani, hogy a párbeszéd pontosan, szó szerint Így pergett volna le, de Attila mondanivalójának ez volt a lényege. Így maradt meg bennem évek múlva, bár semmi olyat nem mondott, amivel dicsekedhetnék. De ez nem zavart. Sőt, az is lehet, hogy évek múlva a találkozást másképp írom le. más valami lut majd eszembe, de a lényeg az változatlanul megmarad. — Engem zavart volna - mondta Hans. — Engem nem, mert az Igazat mondta, a lényegre tapintott rá. Kár lenne ezt elkenni. Egyébként — folytattam — még két Ízben láttam a japán kávéházban, de nem mertem, és talán nem is a- kartam megszólítani... Egyszer Né meth Andorral ült együtt, mind ketten hallgattak. József Attila bal könyöke az asztalon pihent, és gondterhelt fejét kezére tá masztotta. Elborult tekintete a ká- véházon túl és a városon túl, valahová a messzeségbe, a távolba nézett. Nem akartam őket merengésükben megzavarni. Ezen kívül azért sem ülhettem le melléjük, mert egy vasam sem volt. Má sodízben Sz. E. költőnővel voltam együtt, József Attila fürge léptekkel bejött a kávéházba, körülné zett, szórakozottan kezet fogon velünk, majd továbbment, mint aki keres valakit. Hansot meglepte, amikor el mondtam neki, hogy a Japán ká véház pincérei milyen rendkívüli tisztelettel vették körül József Attilát. Ez abból Is kitűnt, hogy az első találkozásunk alkalmával, amikor érdeklődtem Iránta, a pincér nagyon udvariasan viselkedett. Noha Igen kopott voltam, elvezetett az asztalához és anélkül, hogv rendelésre várt volna, leültetett, újságot rakott elém, majd őzt mondta, várjak türelmesen, mert bizonyosan eljön. Hans erre gúnyosan megjegyaz- te, hogy bizonyára Irodalmi pincérek voltak. Megjegyzése helyénvaló volt. Mindketten ott ültünk a prágai Julis kávéházban, és egyikünk sem rendelt semmit. A pincérek tlz- percenként érdeklődtek, nem kl- vánunk-e valamit. Enyhén szólva kinéztek bennünket, de ezzel nem törődtünk, kint esett az eső, ezen- kívül mindketten egy jómódú közös Ismerősünket vártuk, akinek feltétlenül el kellett jönnie. Előre azonban nem mertünk enni a medve bőrére, holott Hans nagyon éhes lehetett, ezt a szemén lát tam, de egy szót sem szólt. Én nem éreztem éhséget, egy falat nem ment volna le a torkomon, inkább letört voltam. Gyötrődve alakult bennem egy vers. Napok múlva meg Is Írtam, majd egy hétig pihentettem a zsebemben, mint minden verset, aztán megmutattam Hansnak. Neki annyira megtetszett, hogy még aznap lefordította németre s anélkül, hogy tudtam volna, elhelyez te a „Prager Pressédnél, ahol a vasárnapi ünnepi számban megjelent. Ez volt az első írásom, amely még mielőtt magyarul meg Jelent volna. Idegen nyelven látott először napvilágot. • „Duna“: Versel egyelőre nem érik el a közölhetőség mértékét. Csupán a szirupos slágersizövegek szintjén mozognak, hiányzik belőlük a kőitől látás, erő, szín, íz. Egy példa talán: / Ügy kérlek énekelj egy dalt, / Egy édes lányról, / Szőke hajáról / És arcáról. / stb. Előbb talán tanuljon, művelje magát! Aztán pedig gondolkodjék el azon, hogy tulajdonképj>en miért is a- kar verset írni, mi az a mondanivaló, amelyre 1- gényt tarthat a „világ“?! • „Diák — 72/73“: Verseiben egyelőre csak szép sorokat találtunk. Ilyen például: / Szívembe ültetted / virágzó rózsafáidat / stb. A versek egészével, logikai felépítésükkel azonban még baj van. Nem bírja végig vinni bennük a gondolatot. Olvasson sóik verset! Esetleg szerkesztőségünkbe is belátogathaitna! • „Jnlika“: Túl fiatal még ahhoz, hogy íkomo/lyebb mércével mérhessük verselt. Egyelőre tanulásra biztatnánk — különösen a helyesírás megismerését tartanánk fontosnak. Költő, még ha (kezdő Is, nem követhet el ekkora merényletet a nyelv ellen. Versel különben magyamótaízűek csupán, s híjával vannak a mélyebb költői gondolatnak, költői erőnek... • „Hébert“: Verseivel nem tudtunk mit kezdeni. Ha valaki hetet-havat össze- zagyvál, még nem lesz belőle vers. Egyelőre talán csak olvassa a verset... • „Ifj. M. G. Koilce (Kassa)“: Versel zavarosak, mind logikailag, mind gondolatilag széthullnak. Több fegyelemre hívnánk fiel a figyelmét. És még valamire — olvasson tatán verseket Isi • „Sárga“: Ha Jől emlékszünk, egyszer már lebeszéltük. Sajnos, most sem tudunk mást mondani. Verseiből a legfontosabb hiányzik — a gondolat és a költészeti D öbbenetes, hogy hány fiatal asszony panaszkodik az orvosi rendelőkben és a hivatalokban, hogy zátonyra futott a házassága, hogy a férje nem törődik a családjával, mert túl sokat Istók. Amikor a vendéglőből hazatér, durva és kegyetlen. Napirenden vannak a veszekedések, a családi jelenetek, és ezért nem csoda, ha a feleségnek Idővel elfogy a türelme, bíróság hoz fordul, és kéri a házasságuk felbontását. Nézzünk egy konkrét esetet. Szerkesztőségünkhöz érkezett a következő levél: „Húszéves voltam, amikor férjhez mentem. A szüleim ellenezték a házasságunkat, mert a vőlegényem már akkor is szerette az Rókát. Most már látom, hogy milyen nagy hibát követtem el, amikor nem hallgattam rájuk. Minden pontosan úgy történt, ahogy ők megjósolták — boldogtalan vagyok. Igyekszem előttük titkolni, hogy nem sikerült a házasságom, nem akarom őket elszomorítani. Sajnos a férjem többet Iszik, mint azelőtt, legénykorában. És én szerencsétlen, azt hittem, hogy megváltozik, ha összeházasodunk. Megváltozott, de rossz Irányban. Nem hallgat a saját szüleire se, és egyáltalán nincs tekintettel a három gyermekére. Szegények félnek tőle, és sírva futnak hozzám, ha meglátják, hogy részegen jön haza. Nálunk ugyanis minden este nagy a perpatvar. Szégyenemben le sem merem írni, hogy mit művel. Legjobban azonban a gyermekeimet sajnálom, akik hozzám bújva kérnek, hogy vegyek nekik más apukát, olyat, aki nem kiabál, és nem ver bennünket. Már jő néhányszor gondoltam a válásra, de három apró gyermekkel nem merem az életemet újra kezdeni. Ugyanis azt már tudom, hogy milyen emberrel élek, de nem tudhatom, hogy milyet kapok. A férjem se akar a válásról hallani, azt bizonygatja, hogy szeret Még huszonöt éves sem vagyok, de már nagyon jól tudom, hogy mit Jelent részeges emberrel élni — senkinek se kívánom. Ugyanakkor a férjem nagyon dolgos. Há zat építettünk és be Is rendeztük. A felületes szemlélő azt hiheti, hogy semmi se hiányzik a boldogságunkhoz. Három szép, egészséges gyerekünk van, szép a lakásunk, és előttünk az egész élet... Csakhogy mit adhat nekem és gyermekeimnek az élet, ha a férjem örökké részeg? Hiába könyörgök neki, egyszerűen kinevet. Azt mondja, hogy teljesítenie kell a „napi normáját“, ami nála legkevesebb tíz sört jelent. Számára mindennél előbbre való a kocsma és a barátai. Ha lenne hová mennem, azonnal elhagynám. De három gyermekkel nem vághatok neki a bizonytalanságnak.“ Meg lehet az ilyen házasságot egyáltalán menteni? Bizonyára nagyon sok jötanács Jut az eszünkbe, de a megvalósításuk csöppet se könnyű. Éppen ezért jobb, ha azon gondolkodunk, hogy miként állnak el Ilyen keserves helyzetek. Igen ritkán fordul elő, hogy a fér] csak a házassága után kezd részegeskednl. Ezt a fenti levélből is megállapíthatjuk. A szerencsétlenül járt asszony az iszákosság előjeleit és egyes tüneteit már a házasság előtt Is felfe„MEGHALT AZ APUKÁM, ÉS ÉN ÖRÜLTEM...“ dezte, de annak nem tulajdonított kellő fontosságot. Sajnos nem ő az egyetlen. Erre utal N. M. fülekl olvasónk levele is, aki a következőket írja: „Már régebben járok egy fiúval, aki a barátaival szívesen eljár sörözni. Ez különösebben nem Is Izgat, de sörözés közben a találkánK- ről Is megfeledkezik, és én hiába várom...“ M. K. Ipolysági levelezőnk jwnasza még ennél Is súlyosabb: „Az udvarlóm legutóbb részegen jött a randevúnkra, s amikor ezt szóvá tettem, veszekedni kezdett, sőt pofon Is vágott. Ennek ellenére továbbra is szeretem és nem akarok szaki tani vele. Ha összeházasodunk, majd csak megnevelem..“ Sok lányt el vakít az udvarlő ja egyes pozitív emberi tulajdonsága, és észre se veszi, hogy az jóformán az egész fizetését ellssza, s minden szabad idejét a kocsmában tölti. Pedig Jó lenne, ha tudatosítanák magukban, hogy a há zasélet csöppet se örömteli egy alkoholistával. Megfon*o laindó, hogy érdemes-e olyan udvarlóhoz férjhez menni, aki találka helyett barátait és az alkoholt részesíti előnyben. Az is megfontolandó, hogy a lányok hallgassanak-e a különböző mentegetőzésekre, magyarázatokra, higgyenek-e abban, hogy az udvarléjuk a házasság során megjavul. Egyes lányok nem tartják végzetesnek, hogy az udvar- lőjuk iszik. Ügy gondolják, hogy mindenki megissza a magáét, és ezért elnézőek. Pedig ha az alkoholizmus valóban egyszerű fogyatékosság, apró emberi hiba lenne, akkor nem okozna annyi boldogtalanságot és nem tenne annyi családot szerencsétlenné. Álljanak itt figyelmeztetőül egy iskolásgyermek döbbenetes sorai: „Apu nagyon részeg volt, mindig vert. Aztán nagyanyám megtanított, hogy kell kinyitni az ajtót. Aztán, ha vert, csak futottam, AmkJor megtudtam, hogy apukőm meghalt, örültem...“ Ehhez aligha kell további magyarázat. A legtöbb alkoholista verekszik, üti, veri a feleségét 5s a gyerekeit, mocskos szájú, káromkodik, nem dolgozik rendesen, nőzlk, megrokkan vagy börtönbe kerül. Sokan közülük öngyilkossággal vetnek véget az életüknek. Ilyenek az országos tapasztalatok. Érdemes mindezen elgondolkodni!.« Éppen ezért szerkesztőségünk örömmel fogadná, ha az olvasóink Is megírnák személyes tapasztalataikat és véleményüket a cikkben felvetett kérdésekről. Főleg a következő kérdések Izgalmasak: Bízhatunk-e abban, hogy az Iszákos udvarló a házasság során megjavul? Hihetünk-e az ilyen ember ígéretében? Valóban apró emberi hiba csupán, ha valaki részeges? Milyenek ezzel kapcsolatban a személyes tapasztalataitok? Hogyan él az olyan család ahol az apa alkoholista? Milyen intézkedéseket tartanátok szükségesnek, hogy a mai állapotok megváltozzanak, hogy csökkenjen az iszákos családfők száma és az alkoholista apától szenvedő családok nyomorúsága? Minden levelet szívesen fogadunk. Azokat ts, amelyeket különböző okokból csak Jeligével látnak el az íróik. A leigtanulságosabb leveleket, észrevételeket és tapasztalatokat lapunk januári számaiban folyamatosan közöljük.
