Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-27 / 52. szám
úi ifjúság 9 ADY ENDRE: BOLDOG ÜJ ÉVET Ezúttal sírva, szépen Forgok meg lelkemnek régi Gyermekes életében: Boldog ú] évet kívánok. Boldog ú) évet kívánok, Mindenki tovább bírja E rettenetét. E szamárságot, Mint szegény, mint bírom én, én, Gyönyörködve, Oh, én szegény Lelki kémény. Boldog új évet kívánok Ontom a füstjét A szavaimnak, Pólyáivá és idegesen. Be messze ringnak Az én régi terveim. Az én régi társaim is De messze vannak. Boldog új évet kívánok. Oj év Istene, tarts meg Magamnak S tarts meg mindenkit A réginek. Ha lehet: Boldog új évet kívánok. ANDRE FRENAUD: DIEGO VALERI: MEGHALT AZ ÉV Meghalt az év. karácsony végre itt. Miattad az utolsó dobbanás. A szél légzését visszatartja, a hó minden romlást palástol. Enyhült a bá, a könnyű szív poharak, és nagy tűz között. Lejtő s lapály. Világló szív, kimerült szív. Baráti mosolyok — itt vagy-e? Ujjongj öröm. ideje már, éjfél, gyermeki kék-Napé. Hajnalban éjra emelkedőben Az éjév semmit sem felejt el. December Jékely Zoltán fordítása KASSÁK LAJOS: Fehér valóság A tél, a tél, a tél vad ebeink már behúzódtak vackaikba de a halott katona még ott van az árokban s a szél véres pengékkel csörömpöl. Az utakat már bejújta a hó, amely klnzóbb és gyalázatosabb a koromnál s aki az égre bámul, kedvese arcát láthatja a vörös holdtükörben. Ki sem merek már lépni a házból száraz kenyéren és jeges vízen élek. Oh, szép városom, hová lettek tornyaid és gyermekeid a zöld parkokból hová lettek? Fehéren kondul a tér. Valóban rét van szerelmünk percei széthullanak az üressé vált időben. Zord szeleket hajtott erre a tenger, fölkavartdk a város éjszakáját, házak közt ásító sótét torokból rohantak elő, láthatatlan árnyak, fölzúgva, dübörögve zúdultak az ínlámpák fénykörében jegesen fénylő és kihalt utakra; a kapukon a závárt zörgették s a targaTlyat rázták meggyötört testű. fákrOl, tovasuhantak sima falak mellett, hosszú kígyófüttyüket a sikátor s cikázó útjukat magába nyelte. Most a szürke hajnalban, néma csöndben ffítolvadok, és béke van köröttem. Az eget még halvány fátyol borítja. Eles fényből emelkedik ki furcsa zöldfével a roppant ciprus. A tájék fekete földjén csiga fénylik; csak a csupasz ablakszemek merednek körös-körül. Nincsen járókelő, sem rikkantó madár: nincs nesze a létnek a tágas, meddő levegőben. Galamb száll a tetőre. tündöklő tollú, szőke, s úgy tipeg föl szőnyegén a cserépnek. mintha valami bársony pirosán járna, s látom úfra, csöndesen tovalépked. kicsi Sába királynője, a lépcsőkön vonulva meséi otthonába. Rába György fordítása Tisza, az a rosszul sikerült agár — kóbockutya A keverék, az neszelte meg legelőbb, ha valaki a tanyához közelített. Kicsit kedélybeteg, bamuszrnü, nem barátkozó fajta eb volt ez a Tisza, de a lelkére sohase bízott, ám odatartozó felségtéren 6 volt az úr. Azt sohase hagyta. Talán egy cseppet lelkiismeretesebb Is volt a kelleténél, sokszor a szomszédos Végh-tanyára érkezőket se szalasztotta el, a maga rekedtes, rozsdás hangján azokat is megugatta. Szóval a Tisza érzett fel elsőnek az este. Anyám vacsora után ágyba parancsolt, * Józsi, a legidősebb bátyám egy szomszéd tanyáról való béreslegénnvel sakkozott, apám pedig azon serénykedett, hogy lelket Leheljen a telepes rádióba, amelyet a háború után sikerült vlsszaikunyerálni az elöljáróságtól. (Az igazság az, hogy a rádiónak csak a torzóját kaptuk visszal) És itt megint hátrább kanyarodok. Ez a telepes rádió pár esztendővel előbb ott állt a tornácon, a porcfüves udvaron kétszáznál több magyar kényszermunkás — az ármentesítő nagycsatornát ásták szigorú és precíz német felügyelet alatt tanyánktól tán kilométernyire. Akikor, azon a napom -közvetítették Budapestről a hősi háláit hajit Horthy István temetését. Felsőbb intézkedés vagy amolyan nagylelkűség parancsolta-e lei a rádiót a szobából, a csatorna ásókat pedig tanyaudvarun* gyepére — nem tudom, csak arra emlékszem, hogy az a mi Tiszánk pontosam úgy viselkedett, mint a többi „kegyeletiadó“ — húzta a szamárbőrt valahol a körtefa árnyékában. Valóban együttérzett a nemzettel. Legendás hírű nemzeti önérzetét — tudomásom szerint — csak egyszer sértették meg, mégpedig a bevonuló szovjet csapatok egy része. Pontosabban egy orosz kiskatona: ártézi Iratunknál ivott nagyot, aztán körülnézett, és meglátta az aggódó tekintetű ebet. Akkor tenyerét odaszorította a kút csövének végéhez, a vízsugár így fergetegesein zuhant a Tisza testének. Szóval: akkor nagyon megharagudott. Ha én nem vagyok ott, előbb meghairapja megmarja a kedélyes katonát, aztán golyót kap, és kész az önérzetes pályafutása. Most jut eszembe: én azt akartam elmondani, mi volt akkor este ott kinn a tanyán. Szilveszter estéje volt, apám elvégzödött az Istállóban, vacsorához ültünk, akkor a Bun- dás vakkantott néhányat, a Tisza veszteg maradt. Tudtuk, a béreslegény jön a szomszéd tanyáról. Kis, silány gúnyája alatt hozta a sakkfelszerelést. Aztán túrós lepényt ettünk, apám legkedvesebb tésztaféleségét. A rádió apám keze alatt sehogy se akart megnyikkanni. Nem is csoda: amit a németek benne hagytak, kiszerelték a partizánok. Kellett nekik, Istenem. De apám erővel hallgatni akarta, magabiztonságát ebben a javítási akcióban külön serkentette az, hogy a messzi környéken 6 értett legjobban a fűvágó géphez. Már nagyon untam azt a serény párbeszédet, amely a következő szóáradat jegyében folyt le; — Figyelj, figyel], figyellek! — Ölj a seggeden, és hallgass, jövök mindjárt egy mattal. — Egy pici mattocsika, meg egy nagy szamaracska. (Hosszú-hosszú szünetül) — Te elfelejted a szabályokat. — Persze, mert te úgy módosítod ókét, mint a zsidó a portékát. — Itt egy pici portéka, portéka: sakkll! — Majd kioperáljuk... hallod-el II Szóval ezt a beszélgetést nem lehetett nagyon élvezni, főleg az ágyból. Apám iparkodása se volt valami nagyon mutatványos: a finom műszerekhez érzéktelen kontárokat szidta tempósan. Ettől azonban nem lett jobban a holt készülék. Anyám mint egy szellemszerű jelenség, hangtalanul jártkelt a szobában. Csak néha-néha hallottam szinte túlvilágról jövő halk nyögését: valahol mélyen már nagyon fájt benne valami. Tán másodszor lett matt, tán harmadszor lett vége mindörökre a késő éjszakába nyúló játszmáknak és barátságnak. Az ESTE, amikor a dunna pereméről a fülemhez sú- rolódott egy hang. Aztán már biztos voltam benne: a Tisza ugat. — Apám, a kutya fog valakit. — Hogy ugat, azt hallom én is — mondta kurtán, de * telepes rádió volt most figyelme központjában. — A kutya fog valakit, nem is egyet... — ismételtem meg az ágyból. — Megvan! halig... hallgassa... csend, az istenfáj... Valóban: vallatni zene. A sötét téli éjszaka kellős közepében valami nagyszerű zene. Nem is zene: muzsikák muzsikája. Egyszer hegedű... millió hegedű... te jó Isten... — Anyjuk, ide azt a puskát... én agyon löv... Tisza!!l Cetballl Megint a zenein Egyre erősebben. Mindnyájan hallgatjuk a készüléket... én már ott ücsörgők mezítláb az almáriumnál... „Hű... de szépül Ez aztán a tudomány!!!“ — Apám, a kutya fog valakit... — merészkedek elő megint. — Oda a zenein — sóhajtott fel apám, aztán megindult ki a tornác felé. Ahogy kinyitotta az ajtót, egyszerre egész hangosan megszólalt a „rádió“... Aztán csend lett. A kutyák Is elhallgattak. Torna Sanyi meg a testvére Jött be a sötétből. Sanyi hóna alatt hegedű... Az a millió hegedű, amit a rádióból véltünk haililani. — Gondoltuk, felköszöntjük ezt a Feni gyereket. A múltkor említette Jani, hogy maródiskodlk már jó Ideje, meg hogy most van a születésnapja... szilveszterkor... — Üjévl gyerek ez... írás szerint... — suttogja anyáim. Mintha most is hallanám az örökké aggódó hangját. Félt még attól Is, hogy ez a hír szárnyra kel: a gyerek nem ,újévi, hanem szilvesztert... fiatalították Iskola meg katonai szolgálat miatt. Apám akkor egy ügyes mozdulattal kikapcsolta a rá- dtórt: — Hogy ne zavarjon... van Itt nekünk jobb muzsikánk... Na, Sanyi: azt, hogy... — De, Jani bátyám, nőm vagyunk ml cigánybandal Fer- csinek akartunk egy kis zenei szérumot adni, ha lehet. — Na, hát akkor halljuk azt a nótát, te gyerek! Hogy meddig maradtak, azt én már nem tudom. De tán nem Is fontos. Hogy a rádió másnap nem szólt, az is szent igaz, de amikor reggel kinéztem a-z ablakon, a jégvirágok torzításában is Jól láttam, ahogy odakint a friss hóban az ablak felé fordulva szorosan egymás mellett ücsörög a két kutya: a Tisza meg a Bundás. Ez a két egyszerű tanyai eb, akiknek a többi között azt is köszönhetem, hogy járni tudok. Nos, ez a két oktalan ott ücsörgött az ablak előtt, és nézett, nézett felém. Amikor aztán a leheletam annyira leolvasztotta a jégvirágot, hogy észrevehették legalább az orromat, jókedvűen, egymást kerülgetve játékosan elíramodtak. Üjesztendő volt. Az én írás szerinti születésnapom.
