Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-12-12 / 50-51. szám
opog az emberfia egy hivatal ajtaján. Belép, köszön. A hivatal díszes íróasztalainál két ember ül. Alapos gyanú szerint azért ülnek ott, hogy az emberi alakzatban megjelenő ügyfél ügyes-bajos dolgait elintézzék. Még alaposabb gyanú szerint ezért fizetést is kapnak. Belép tehát az emberfia és köszön. Nem veszik észre. Jóhiszeműen újra köszön, és hangosabban persze, nehogy azt higgyék róla, hogy ő egy neveletlen fráter, aki á hivatalba belépve köszönni sem tud, aki mellékesen gyagyás is, mert nem tudja, hogy a kellő tiszteletadás, sőt az előíratlan alázatosság nélkül úgysem intézik el az ügyét. Áll ott az emberfia, s valóban nagyon gyagyásnak látszik. Áll, és kezdi a helyzetet mérlegelni. Hogy a hivatal emberei süketek, azt párszoros megfontolás után ki zárja: hogy a hivatal embereinek fontosabb a dolguk annál, hogy az ügyfél példás üdvözlésére rábóltntsanak — ugyancsak elfogadhatatlan ok. Áll az emberfia és mérlegel. Nem mondja ki, de van hozzá mer- sze, hogy azt gondolja, a hivatal emberei holmi családi perpatvar vagy holmi prémiumügy miatt dühösek. Sőt. Pofátlansággal, merénylettel egyenlő fokon azt tételezi fel a hivatal embereiről, hogy azok saját fontosságukat túl nagyra tartván sem- miszámba veszik a gyagyás ügyfelet. E) kell mondani, hogy a hivatal emberei a kérdéses időpontban éppen kávét Isznak — szertartásosan —, s éppen a szomszéd irodában izzadó kollégájukat pocskondiázzák. A gyagyás emberfiának mentőötiete támad. Bátortalanul kilép a hivatalból, beteszi maga után az ajtót, s odakint a folyosón megáll. Megfésülködik, megigazítja nyakkendőjét, megköszörüll a torkát, és ismételten kopog, aztán belép. És ismételten köszön. Jó hangosan köszön. Nem kihívóan, csak hangosan, illedelmesen. AZ EMBERFIA ES A HIVATAL Erre hivatal egyik embere felugrik, s „női baritonján“ rázendít. — Mit képzel magal Szemtelen fráter. Ha férfi lennék, úgy vágnám ki, mint az elévült aktát. Mit képzel magal Azt hiszi, nincs más dolgunk, mint... Az emberfia nem várja meg a monológ végét. Ismét sakon fordul, kilép, és beteszi maga után a hivatal ajtaját. Az ajtó túloldalán nem ál) meg, nem fésülködik, hangját nem köszörüli, és nem kopog, nem lép be, nem köszön harmadszor is, hanem elmegy szépen. Elmegy, de nem oda, ahová az imént küldték. Hazamegy. Hazaér — s mert történetesen’ újságíró, —*- leül a géphez, s egy irományba kezd,' melyet felháborodott hangnemben liidlt, mely a hivatal embereit bírálja, s az em- '* berek és emberek, az ügyfelek és hivatalnokok közti kapcsolatra próbálja kioktatni a hivatal embereit. Aztán abbahagyja az írást, eldobja a kéziratot, és elhatározza, hogy fütyül az egészre. Más megoldást talált: Eldönti, hagy ■ majd valamelyik karácsony előtti fogadónapon megy el a hivatalba. Ügy hiszi, akkor majd fogadják köszönését, előzékenyen elintézik az ügyét. Ogy hiszi, mert az a hiszem jáTja, hogy karácsony táján az emberek kedvesebbek, jobbak, előzékenyebbek egymáshoz. Igaz, ügyféli minőségben nem kíván többet, mintsem hogy természetesek legyenek hozzá a hivatal emberei..., de hát a gyagyás hírlapíró nyilván naiv ember. Mert úgy hiszi. KeszeU Ferenc LEFIZETTEK Ütálum a protekciót, az ösz- szeköttetésekel. Legalább ezerszer írt erről az Űj Ifjúság is, az én történetem az ezeregyedik. Építkezünk, és így úgyszólván naponta találkozom azzal, aki előtt megnyílik minden ajtó, a Protekcióval. Aki őt nem támogatja, az egész nyáron át hiába lesi a cementet, téglát. Egy napilap munkatársa ezt meg is írta. és egy hiábavaló cementhajsza után a cikket az illetékes „mindenható“ orra alá dugta. Nevetett, olyan jóízűn, mint a legjobb viccen. — Ja, az újságírók is csak addig írogatnak, mig nincs szükségük cementre, vagy valaki le nem fizeti őket is. Ezen még én nevettem. A nyáron aztán engem is lefizettek. Egy Štúrovo melletti falucskában jártunk riporton. A téma érdekes volt: egy nyolcéves kislányt nagyszülei neveltek a- nélkül, hogy a gyerek apjától — aki különben a fink — ezért egy fillért is kaptak volna. Nagyjából tudtam, hogy a családi pótlék mindenekelőtt annak jár, aki gondoskodik a gyerekről. aki azt neveli. És persze plusz még valami a fizetésből. Tudtam, hogy a kislány érdekében tehetek valamit, és hogy különösebb harc nélkül is eredményt kell elérnem, hiszen a törvények világosan a kislány oldalán állnak. Mondtam ezt a nagyszülőknek, egyszerű falusi embereknek, akik meghatottan köszönték... a semmit, mart hiszen egyelőre mást nem is köszönhettek. Ilyenkor min dig kellemetlenül érzem magam. Az asztalra azonnal borosüveg került, kolbász, friss kenyér, a nagy falatozás közepette a kislány elszavalt néhány verset, elmondta, kit szeret, mesélt az iskoláról. Míg vele foglalkoztam, a nagymama megtömte táskámat tojással, tepertővel, borral. Egy ideig szabódtam, nem akartam elfogadni a „lefizetést“, de az autóban maradt éhes társaimra gondolván, a Protekció cinkostársa lettem. Sofőrünknek aztán azt ajánlottuk. az autóhoz feltétlenül szerezzen egy rezsót. A jövőre gondolva, a rántotta kedvéért. Rezső már vem, de azóta vidéken csak sok szívélyes és vidám élményt kaptunk. Tojást nem... Zácsek Erzsébet Az ötlettől a riportig Azt mondják, az újságírók abból az egy szerű okból nem mennek nyugdíjba, mert nem érik meg a nyugdíjkorhatárt. Kollégák, orvosok, statisztikusok jósolják. Nem kell komolyan venni, el lehet tréfálkozni a ténnyel, de... azok, akik azt hiszik, hogy könnyű és kényelmes hivatás az újságíróé tévednek. Az ötlettől a riportig nem kevés bosszúsággal, pech, bürokrácia által megnehezítve vezet az út, s az sem mindig biztos, hogy ezen az áron elérheti célját e riporter, megírhatja a megirandót. Mert az anyag létrejöttének nagyon sok feltétele van, s ha ezekkei megbirkózva az anyagot mégiscsak megírja az ember, még nem biztos, hogy jól írja meg, s nem biz tos az sem. hogv önhibájából irta meg ros? szabóul. Az újságíró ideges ember. Vonatokra vár, és vonatokat késik le. Idegeskedik. Időpontokat kell betartania, s ezeket önhibáján kívül nem mindig tudja betartani. Ideges kedik. S Idegeskedik emiatt szerkesztője is, aki az anyagra vár. Idegeskedik a törde lő szerkesztő, idegeskedik a nyomdajó lenne egyszer összeszámolni, évente hány ezer kilométert utazik le az ember, hány vonatot késik le, hány feleslegesen elveszített órája gyűlik össze a várakozással, s mi mindenre lehetne ezt az időt felhasználni. Jó lenne összeszámolni, hány riportalanynak volt fontosabb dolga a nyilatkozásnál akkor, mikor az újságíró éppen faggatni akarta. jó lenne összeszámolni, hány riportalany akart magáról szebbet, Jobbat — tehát valótlant — olvasni, mint amit az újságíró megírt. Hogy hány sajtóperrel fenyegették, s hány ember fordult hozzá bizalommal, segítségért, és hány embernek sikerült segítenie, tennie érte valamit, ha annak igaza volt. Jó lenne össze számolni a megíratlan témákat, melyeknél eddig mindig volt fontosabb, az elszalasztott riportokat, a jó és rossz riportalanyokat... ...kék egek! Megy a vonatom. Elkésem, biztosan elkésem. De azért a lap megjelenik. Az olvasó hetente meggyőződhet róla.-U— ß elekapaszkodtam a témába. tott a legkevésbé. Hirtelen elsápadt, Meghallgattam a szakács- elzöldült és befordult a lakásba. Véndt, a takarítónőt, meg egy gül a férje főtt ki .és Úvott be. Társzülőt is, és már lélekben qyilagosm kezdtük boncolni az ügyet, írtam is a riportot. beszélgettünk, láthatták, hogy minArról volt szó, hogy gz egyik vi. den], a legapróbb részletekig tudok, dékt óvodában összekülönbözött két lásson a fiattalasszony is odajött, és óvó néni, de nem azt bocsátották el, ô is mpndani kezdte a magáét, aki bűnös volt, aki a port felkavarta, — Rajtakaptam őket! En meghívom, hanem azt, akt talán azt sem értet■ hogy ' jöjjön el, s nézzük együtt a te, mi is történik körülötte. to-t, szórakozzunk, legyen velünk, ne Elmentem hozzá Is. Müveit, jómé- legyen olyan magányos, s neki elég. dú; szülét ugyancsak jól szituált fa- két hét, s máris a férjemet akarja lusi értelmiségiek. elcsábítani. Az utolsó két évben 0 volt az Ovo- — De drágámI — szólt közbe a da igazgatója. férje. Amikor letanította az óráit, nem sie- — Semmi drágámI Megmondtam, EGY ELMARADT RIPORT TÖRTÉNETE tett haza. Ellenőrizte a kunját, a takarítónőt, figyelmeztette a kolléganőt néhány fontos tudnivalóra... Néha késő délután ts visszajött az óvodába. Nem bosszantotta a beosztottjait, nem házsártoskadott. Ha valamit nem talált rendben, megmondta, és érre a kővetkező ellenőrzéskor Is emlékezett. A gyerekek szülét is meg voltak vele elégedve. Ev végén szép, nagy csokor virágot és valami kedves emléktárgyat ajándékoztak neki. Persze, amikor megtörtént a hajci- hö, akadtak, akik a másik, az áj óvó néni pártjára álltak. Az ok, mert az rajongott a gyerekekért. Az új óvó néninek nem volt képesítése, inkább csak anyai ösztönére és valami jól felfogott érdekére hallgatott, és ölébe kapkodta a gyerekeket, csókolgatta, babusgatta őket és elözékenykedett a szülőkkel is. Többen ezért pártoltak át hozzá. A veszekedés után már azt ts tudni vélte, hogy ô lesz az óvoda igazgatója, és még többen igyekeztek a kedvében járni. Az ügy első szakasza gyorsan lezárult, és a régi igazgatónőt, ami nálunk elég szokatlan, azonnali hatállyal el is bocsátották. Engem az ügyben a gyors Intézkedés lepett meg a legjobban.* Ez csak úgy lehetséges, gondoltam, ha az új tanérő mögött valaki van a járáson, fól gondoltam. Az eset összefüggései és egész háttere már a kezemben volt. Most már csak a látszólag nyertes felet kellett meglátogatnom. Szombaton délelőtt csöngettem be a lakásukra. Megmondtam a nevem, foglalkozásom s érkezésem célját. Szegény fiatalasszonyI Erre számíhogy te csak hallgass! — förmedt a férjére. Persze, mintha lett volna' ezen a férjen mit elcsábítaniI Nem, erről szó sem lehetett. A férfi vézna, alacsony, a bőre átlátszó; olyan, aki egészségesen is betegnek látszik. |J Az asszony sem volt ■ különb. Igaz, neki nagyobb volt a szája. Szóval... töíe...a férjét — hát ez nagyon is furán hangzott. Megmondtam tehát, hógy én nem így látom a dolgot. És. egyébként is ellenőriztem az igazgatónő „erkölcsi bizonyítványát“. Olyan lány, aki sohasem érdeklődött valami nagyon a férfiak tránt. A fiatalasszony sírva fakadt. Sikoltozott, kért, kérlelt, ne bántsam őket. — Annyi bajunk van, és most még ebben az állásomban sem maradhatok meg — mondta. — A fiammal szüntelen a kórházakat, a hegyeket Járjuk, és még segíteni sem tudnak rajta. Beteg. Miről is volt szó? Az asszony egy laboratóriumban mérges anyagokkal dolgozott s amikor teherbe esett, ennek következtében saját hibáján kívül a magzat nem fejlődhetett kellőképpen. A szülés is nagy bonyodalmakkal lárt, s a gyermek sókáig élet és halál között hány- kódott. — Már azt hittem, hogy jó munkám lesz, szülhetek még egy gyereket — mondta a fiatalasszony. Már akkor tudtam, hogy ezt a riportot nem lehet, és nem ts fogom megírni. Az a másik csak boldogul majd valahogy — gondoltam és elköszöntem. Nem akartam őket bántani. , ;.K • Németh István.' I
