Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-11-21 / 47. szám
új ifjúság 9 ZINAIDA NYIKOLAJEVNA HIPPIUS: Egy a szerelem Egyszer pezseg jel tarajosra s szétjut a hab a vizeken. Hevét a szív nem váltogatja, mert egyetlen a szerelem. Dühöngjünk, játsszunk vagy cselezzünk; Elölről újból sose kezdünk: csend honol csak a szíveken, egy a lélek — s a szerelem. Egyhangúságban, ürességben, szürkén és eseménytelen jut az élet... S e hosszú létben csak egy, csak egy a szerelem. Az állandóság: végetelenség, a változatlan: végtelen — ' hosszú út: közeli öröklét, s benne egyetlen szerelem. Vérre; fizetjük meg szerelmünk, s az igazi szív mind Ilyen, egyszer van mód csak, hogy szeressünk... Egy halál és egy szerelem! Teliér Gyula fordítása OSZIP MANDELSTAM: A tengermély szomorúság A tengermély szomorúság két óriás szemét kitárja, és ahogy felriad a váza, kiloccsantja kristály-magát. A szobát lankadt nyugalom Itatja át — 6, drága gyógyszer! Milyen tömérdek álmot elnyel egy Ilyen kis birodalom. Egy kis vörösbor bíbora, egy sugárnyl májusi napfény — a sütemény vékonyka testén vékony-vékony kezek hava. Pór Judit fordítása MIHAIL JURJEVICS LERMONTOV: MENTSÉG Ha híre-neve semmivé lett, s ha érzi mégis valami barátod: csak a szenvedélyek ittalan tévelygései, ha majd örökös némaságba fagyott szíve ott lenn pihen, melyben oly céltalan, hiába forrt gyűlölség és szerelem, ha Ítél a világ feletted, a te hallgatsz, s lehajtod fejed, s lesz tisztán lángoló szerelmed perzselő szégyenbélyeged, arra, aki az ifjúságod vad szenvedéllyel fente be, ne mondj akkor keserű átkot, ne fordítsd gúnyod ellene. Kiáltsd csak a sunyi tömegnek: ítélni másvalaki fog! Ki szenvedéssel megfizetted: a megbocsátás szent jogod. Lator László fordítása IVAN SZERGEJEVICS TURGENYEV: Ha egy név... Ha egy név, mely leszállt szívembe mélyen, váratlanul jelkelti eljeledt, elcsendesültnek képzelt szenvedélyem, s régóta holtnak hitt szerelmemet — restellem ezt a lanyha, lassú élést, s hogy telkemből lomot ki nem vetek, hogy sem könnyet, sem csókot, sem becézést, hogy semmit, semmit nem feledhetek. Restellem s néha fáj és néha éget, és arra gondolok: vajon lehet, hogy engem nem csalhat meg már az élet s hogy mindvégig megóvom szívemet? S hogy van jogom elvetni, megtagadva büszkén a régi gyermek-álmokat, mindazt, mt szívben félénken fakadna, mint első tavaszi virágokat? S fáf, hogy emlékemet megvetni mertem s gúnyolni tudtam kíméletlenül... Az Ismerős nevet többször kiejtem — s lelkem múltamba újra elmerül. Apríly Lajos fordítása csumelov rendörfelügyelö átvág a piactéren. 0] 0 köpeny feszül rajta, kezében kis csomag. Vörös hajú rendőr lépked a nyomában, egy szitát visz, telis-tele elkobzott piszkével. Körül csend... Egy lélek se jár a téren... A boltok és kocsmák nyitott ajtói csüggedten tátognak az isten világába, mint megannyi éhes száj; még koldusokat se látni körülöttük. — Hát harapsz, te bintang! — hallja egyszer csak Ocsumelov. — Ne eresszétek, gyerekekl Majd adok én neki harapni! Fogjátok megl Hé—él... Kutyavonítás. Ocsumelov körülnéz és látja: Picsugin fa raktárából, három lábon sántikálva, hátra-hátranézve, egy kutya szalad ki, Keményített ingű, kitárt mellénye« ember a nyomában. Kergeti a kutyát, törzse előredől. Elvágódik a földön, és estében elkapja a kutya hátsó lábát. A kutya megint vonít, újra felhangzik a kiáltás: „Fogjátok meg!“ Álmos ábrázatok jelennek meg a boltajtókban, s egy-kettóre, mintha a földből nőtt volna ki, tömeg verődik össze a faraktár előtt. — Ez rendbontás, nagyságos uraml... — mondja a rendőr. Ocsumelov félfordulatot tesz balra, és megindul a so- kadalom felé. A raktár ajtaja előtt ott áll az imént kitárt mellényes ember, s jobb kezét a magasba emelve, véres ujját mutatja a tömegnek. Réveteg arcára fenyegetés van Írva: „Szíjat hasitok belőled, bltangl“ Ujját úgy emeli a magasba, mint valami győzelmi zászlót. Ocsumelov felismeri a férfiban Hrjukín aranyművest. A csoport közepén, mellső lábait szétterpesztve, és egész testében remegve ül a földön a botrány okozója — egy hegyes pofájú, fehér agárkölyök. Háta közepén sárga folt. Nedvező szemében szomorúság és rémület. — Mi történik Itt? — kérdi Ocsumelov, utat törve a tömegben. — Mi ez? Mi van az ujjaddal? Ki kiabált? — Megyek, nagyságos uram, mit se sejtve... — kezdi Hrjuktn, markába köhintve — Mitrij Mitriccsel a fa miatt... Ez a gyalázatos meg egyszer csak, se sző, se beszéd, beleharap az ujjamba... Engedelmet, én becsületes dolgozó ember vagyok... Kényes munkát végzek. Fizessenek nekem kártérítést, mert én ezt az ujjamat talán egy hétig se tudom mozdítani... A törvény se mond olyat, nagyságos uram, hogy az embernek mindent el kell tűrnie az állattól... Ha mindegyik harapna, jobb volna az emberinek a föld alatt... — Hm!... No, jól van... — mondja Ocsumelov szigorúan. Köhint, felrántja a szemöldökét. — Jól van... Kié ez a kutya? Ezt nem hagyom ennylbenl Majd adok én nektek, megtudjátok, szabad-e az utcára ereszteni a ku- tyákatl Ideje, hogy felfigyeljünk az olyan urakra, akik nem hajlandók alávetni magukat a rendeleteknekl Ügy megbüntetem azt a kőtélrevalót, hogy megtudja, mi az a kutya meg a többi kóbor állati Megtanítom kesztyűbe dudálnil... Jeldirin — fordul a vörös rendőrhöz — , járj utána, kié a kutya, és vedd jegyzőkönyvbei A kutyát pedig agyon kell lőni! De rögtön! Biztosan veszett.... Kinek a kutyája ez, azt kérdezteml — Ogy hiszem, Zsígalov tábornoké! — mondja valaki a tömegben. — Zsigalov tábornoké? Hm!... Húzd csak le Jeldirin, a köpenyemet.... Szörnyű ez a hőségi Alighanem eső lesz... Nanem én csak egyet nem értek: hogy haraphatott meg téged ez a kutya? — fordult Ocsumelov Hrju- kinhoz. — Fel sem éri az ujjadatl Olyan aprócska, te meg hatalmas szál ember vagyl Biztosan szög hasította fel az ujjadat, s csak azután Jutott eszedbe, hogy ezt füllentsd. Tisztában vagyok én az effélét alakokkal! Ismerlek benneteket, gazfickók! ANTON PAVLOVICS CSEHOV: KAMÉLEON Milan Laluha illusztrációja — Az úgy volt, nagyságos uram, hogy ez szivart dugott a kutya pofájába, tréfából, az meg nem volt bolond, hogy tűrje — megharapta az ujját... Nem fér a bőribe ez az ember, nagyságos uraml — Hazudsz, félszemű! Nem Is láttad, hát mit jár a szád? A nagyságos úr okos ember, és keresztüllát mindenkin, tudja, ki hazudik, és ki szól igaz lélekből, mintha az isten előtt beszélne... Döntse el a bíró, hogy ki hazudott. írva van a törvényben... Manapság minden ember egyenlő... Az én bátyám a zsandároknál szolgál... ha tudni akarjátok.... — Ne fecsegj annyit! — Nem, ez nem lehet a tábornok kutyája....— jegyzi meg bölcsen a rendőr. — Neki nincsenek ilyenfajta kutyái... Kopókat tart. — Bizonyos vagy ebben? — Egészen bizonyos, nagyságos uram... — Magam is Így tudom, A tábornoknak drága kutyák vannak, fajtiszta kutyái, ez meg — ördög tudja, miféle. A szőre, a formája... nézni is utálatos! Ilyen kutyát tartani! Elment a jőzan eszetek? Tudjátok, mi várna erre a kutyára Pétervárott vagy Moszkvában? Ott nem néznék ám a törvényt! Egy pillanat alatt lepuffantanákl Te, Hrjukin károsult vagy, s ne hagyd ennyiben a dolgotl... Móresre kell ezeket tanítani! Éppen ideje... — Lehet ám, hogy mégis a tábornoké... — gondolkodik fennhangon a rendőr. — Hiszen nincs a pofájára írva... Épp ilyet láttam a múltkor az udvarán. — Mondtam én, hogy a tábornokéi — szólalt meg az előbbi hang. — Hm... Terítsd csak rám, Jeldirin, a köpenyemet... Szél támadt, vagy mi... Fázom... Elvezeted a tábornokhoz, és megkérded, az övé-e ez a kutya.. Megmondod, hogy én küldtem, az utcán találtam... És mondd meg, hogy ne eresszék ki az utcára... Lehet, hogy drága kutya, s ha mindenféle disznó szivart dug az orra alá, nem jósolok neki hosszú életet. Kényes teremtmény, a kutya... Te meg, fajankó, ereszd már le a kezedetl Senki sem kíváncsi az ostoba ujjadra. Magad vagy az okai — Itt jön a tábornok szakácsa, majd ő megmondja,.. Hé... Prohor! Gyere csak Ide, kedves! Nézd meg ezt a kutyát... A tiétek? — Hogyisnel Mink ilyen korcsokat nem tartunk! — Mit is kell ezen annyit tanakodni? — vág a szavába Ocsumelov. Kóbor kutya ezl Nem kell rá annyi szót vesztegetni... Ha én azt mondom, kóbor kutya, akkor kóbor kutya!... Agyon kell lőni, punktum! — Nem a mi kutyánk — folytatja Prohor. — A tábornok öccséé, aki nemrég érkezett. Az én gazdám nem kedveli az agarakat. Az öccse, az igen... — Hát megérkezett a tábornok űr kedves öccse, Vlagyimir Ivanics? — kérde Ocsumelov, s egész arcán nyájas mosoly ömlik szét. — 0, Istenem! Én meg nem is tudtam! Vendégségbe jött? — Vendégségbe... — 0, Istenem... Látni kívánta a bátyuskáját... Én meg nem Is tudtam! Hát az ő kutyája? Nagyon örvendek... Vidd haza... Helyes kis kutyuska... Eleven... Hogy megkapta ennek az ujját! Hahahai... No hát mit remegsz, kutyuska? Hm*... hrr... Haragszik a kópé. A kis haszontalan!.... Prohor füttyent a kutyának, s kifordul vele a faraktár udvarából... A tömeg neveti Hrjukint. — Gondom lesz még rádl — fenyegeti meg Ocsumelov. Aztán belebújtk a köpenyébe, és továbbmegy a piactéren.
