Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-11-21 / 47. szám
8 új ifjúság Hercules Poirot a napi postát olvasta. Rögtön feltűnt nelti egy rózsaszín borítékú levél. Felbontotta és kétszer is elolvasta: „Kedves Poirot úr, nincs egyetlen jó barátom vagy rokonom sem, s ezért elhatároztam, hogy Önhöz fordulok segítségért, mivel már régebben hallottam, hogy Ön igen diszkrét ember. Levélben nem közölhetem mondani vall ómat, ezért, kérem, írja meg, mikor taléi'kozhateánk. Minél előbb, annál jobb, mivel az ügy igen sürgős. Üdvözlettel Amália Borowbay“ Poirot csöngetett titkárnőjének. Amikor a fiatal lány benyitott, odaadta neki a levelet: — Olvassa el, kérem. A titkárnő gyorsan átfutotta, aztán gyanakodva megrázta a fejét. — Ha az ön helyében volnék, nem tulajdonítanék jelentőséget az efféle firkálmányoknak. Az idősbödő dámák ugyanis általában ok nélkül íje- deznek. — Azt hiszem, ezúttal nincs igaza — mondta Pairot —, és mindjárt diktálni is kezdett titkárnőjének: „Kedves Borowbay asszony. Levele fölkeltette érdeklődésemet, és elhatároztam, hogy fölkeresem. írja meg, hogy mikor mehetek. Tisztelettel H. Poirot.“ —0— Négy nap múlt el, de az asszonytól nem érkezett válasz. Az ötödik napon azonban a titkárnő izgatottan nyitott be Poirot-hoz. — Emlékszik még Borowbay asszonyra? — Igen. Miért? — Nem csoda, hogy nem válaszolt levelére, meghalt. — Honnan tudja? — Az újságban olvastam. — Kedves Borowbay asszony — diktált ismét Poirot. — Öt nappal ezelőtt írt levelemre még mindig nem jött válasz. Igen érdekel az esete, és ezért kérem, mihelyt megkapta levelemet, keressen fel irodámban. H. Potrot. Már másnap megérkezett a válasz: Tisztelt uram, nagynéném, Amalia Borowbay három nappal ezelőtt meghalt, úgyhogy szolgálataira nincs többé szükségünk. Tisztelettel Mary de Lafontain. — Azt mondja, nincs szükség többé rám — nevetett Poirot. — Ezt még majd meglátjuk. —0— Az elhunyt asszony háza gyönyörű viráigoskert közepén ált. Poirot kimyitotta a bejárati kaput és bement. A kert végében egy alacsony, kövérkés 40 év körüli embert látott. A gyomot irtotta. — Bocsánatot kérek — fordult oda hozzá —-, itt lakik Amalia Borowbay?. — Szegény nagynéném meghalt. — Milyen kár, úgyszólván egész tegnapig leveleztünk. Tudja kérem, én magándetektív vagyok, valami ügyet akart rám bízni. — A nagynéni meg a magándetektív! — nézett rá meglepődve az ember. — Ki lakik most a házban? — Én és a feleségem, Mary, aki egyébként Amália tanti rokona. Aztán Katherine, a szolgáló- lány, akit egyébként el fogunk bocsátani, mert nem valami sok a pénzünk. — Beszélhetnék Mary de Lafontalnnel? — Nem hiszem, hogy fogadja. — Tolón fogad — mondta Potrot, és bement a házba. A széles, sötét hallban egy alacsony, törékeny, szőke hajú lánnyal találkozott. — Magándetektív vagyok... — Nem érdekel — mondta ijedten a lány —, Amália néni szeretett, rám hagyta a pénzét, és hiába is kísérli meg de Lafontain asszony elvenni tőlem... — Katharine! — hallatszott egy szigorú női hang a lépcső felől. Potrot egy 30 év körüli sovány, magas asszonyt pillantott meg. Gyászruhában yolt. Időközben a fiatal lány eltűnt. Mary de Lafontain vagyok. Látogatása nem lepett meg, mert én már azon sem csodálkoznék, hogy saját házamban a Sootoland Yard felügyelőivel találkoznék. — Hogyhogy? — kérdezte Poirot: — Fél órával ezelőtt Itt volt egy rendörfelü- gyelő. Az orvos ugyanis megállapította, hogy a nagynénikét megmérgezték sztrichninnel. Kifaggatott, hogy mit evett Amália néni az utolsó este, mit ivott, mit beszélt. Ha azonban bűntény történt, engem nyugodtan kihagyhatnak a dologból. A gyilkosságot ugyanis senki más nem követhette el, mint ez a kis piszkos, hazug szolgáló- lány, aki valami megmagyarázhatatlan módon rávette nénikémet, hogy hagyja rá a vagyonát. De nem hagyom ennyiben a dolgot. — Ha nem esne nehezére, nekem is elmondhatná, hogy mit vacsorázott Amália néni aznap. — Csirkecombot, meggyes rétest, utána pedig tejet. — Ki készítette el a vacsorát? — Katharine. Egyébként ezt ő is megmondta a rendőröknek. — Biztos benne, hogy Amália néni csak ezt ette? — Igen. — Telefonálhatok? Az asszony csak bólintott, és bevezette Poirot-t egy szobába. A magándetektív telefonált titkárnőjének. utasításokat adott neki és megkérte, hogy minél előbb jelentkezzék. A titkárnő hamarosan vissza is hívta, és Potrot elégedetten dörzsölte kezét. Kiment a kertbe, ahol a de Lafontain házaspár tevékenykedett. — Remeg virágoskertjük van — mondotta, mire azok ketten összerezzentek. — Sajnos azonban nem sokáig gyönyörködnek benne. Amalia Borowbay t ugyanis Önök mérgezték meg. Vacsora után osztrigát adtak neki, és abba keverték a mérget. Sajnos, nem tudják letagadni. Megtaláltuk ugyanis azt a boltot, ahol az osztrigát vásárolták, a kagylóhéjak pedig itt vannak, ni, a virágágyás mellett. . ✓ Turcsan László illusztrációja GÜNTER TESKE: AZ ÜJ KOLLÉGANŐ — Hiába, tudomásul kell vennünk, hogy új erők nőttek jel, nagy tudással, teljes felelősségérzettel folytatják munkánkat — mondta a főnök. Majd megemelte poharát nyugdíjba vonuló titkárnőnk egészségére. — Élvezheti majd jól megérdemelt pihenőjét, abban a tudatban, hogy új, munkavágytól Izzó emberek lépnek a helyéreI Ilse tehát nyugdíjba ment. Ezt különösen a harmadik napon vettük észre. Senki sem tudta, hol talál például írógép- szalagot, tollat, hol van a levélpapír, boríték, mindenfelé akták tornyosultak, a kartotékok szerteszét hevertek, a levelek válaszolatlamil maradtak. Az egyetlen vigasz a főnök időnkénti megnyilatkozása volt, hogy rövidesen minden helyrejön. Ez röviddel a munkakezdés után volt, fél nyolckor, utána azonban negyedóránként nyitott be a szobánkba, odapillantott Ilse elárvult asztalára, s gondterhelten nézett karójárára. Délben azonban nyílt az ajtó. — Maguknál kezdem a munkát, állítólag — mondta egy igen csinos fiattal teremtés. — Margóénak hívnak. S belevetette magát Use székébe, a táskáját odadobta az asztalra, az aktákra, a dossziékra, a kartotékokra, a válaszotokon levelekre, majd azt kérdezte: — Itt mikor van ebédszünet? Meg kell hagyni, estig azért legalább annyi rendet csinált az asztalán, hogy legyen helye a tükörnek, a rúzsnak, a púderdoboznak és a szemfestéknek, anélkül, hogy tologatni kelljen értük a papírokat. Valamit fel kellene dobni ilyenkor — kockáztatta meg a mi jópofánk, HeUfried, miközben szemlélte új kolléganőnk kozmetikai tevékenységét. — Nem rossz tipp — mondta lelkesen Margót. — Ki hoz valami töményt? Elbűvölően nézett Hellfriedre, aki tárcáját tapogatva, elsápadt. — Blehhöld le, majd fizetéskor visszaadom — nyugtatta meg Margót. — Egyébként maradjunk a tegezésnél. Szervusztok. De, kisfiú, siess, mert nemsokára vége a munkaidőnek. így teltek el az első napok. Az ötödik délelőtt a főnök sötéten állt meg az új kolléganő előtt. — Világosan megmondtam, mi lesz a feladata nálunk. Igaz? — Persze. — De úgy látom, nem értette meg teljesen. — Ö, ebből ne csináljon gondot magúnak, főnök kartárs. Nekem megvan a kellő gyakorlatom. — Jó. Ez azt is jelenti, hogy a munkát 7.45-kor kezdjük. Reggel. — ól — sóhajtott fel Margót. — Más tekintetben sincs eléggé informálva, ahogyan látom. Az ebédszünet 11.45-töl 12.15-ig tart. Es a munkaidő vége pontosan 17 órakor van. Tulajdonképpen tagja maga a szakszervezetnék? — Természetesen — mondta csípősen Margót —, a 18-as szobában már érdeklődtem, hol lehet majd üdülni. — Akkor kiegészítést is tudok adni. A 18-as szobában lehet fizetni a szakszervezeti díjat is, Egérke kollégánál. — Ott már voltam. Hiszen ő fizeti minden huszonegyedikén a fizetést, nemdébár? Ezenkívül tudom, hogy a nők pihenőszo- báfa a 12-es, az ebédjegyet Koste kartársnál lehet megvásárolni, az étterem 11.30-tól 14 óráig van nyitva, az üzemi orvos hétfőn, szerdán, pénteken 15—18 között rendel. Mialatt mt ámulattal regisztráltuk vállalatunk szociális létesítményeinek felsorolását, a főnök zordan folytatta: — Még egy lediktált levelet sem tett át, egyetlen egy aktát sem dolgozott fel, semmit. Legalább gondoskodna róla, hogy elég boríték, ragasztó, gémkapocs és bélyegzőpárna-festék legyen, amivel mi dolgozhatnánk. — Honnan tudhatom, hol kapom ezeket az izéket?! • B. E. Čiližská Radvafl (CsilizradVány): Az említett Brjuszov-verssel semmi különös nem történt, csak annyi, hogy két költő különbözőképpen fordította le. Ez megengedhető. Vannak versek, amelyeknek húsz, huszonöt fordítását Is Ismerjük. Minden fordított művön nyomot hagy a fordító egyénisége is. Nem hiba hát, ha többen többféleképpen próbálják megközelíteni az eredetit. A vers lényegén ugyanis egyik fordítás sem változtathat, és nem Is változtat, ha a fordítás jó. . © „Szomorú fiú“: Most küldött versei közül Az asztal és A gyufa a sikerültebb, de ezeken is érződik az idegen íz. A Havazzon című pedig erősen magyarnóta ihletésű / Hulljatok levelek, rejtsetek el engem stb). Tanuljon, dolgozzon, s idővel jelentkezzék újra. A- mi a kérdését illeti: van! Olvassák el figyelmesen, hogy hová és mire Is mutat az a versi © „Székelyföld“: Ismerőse nyugodtan írhat nekünk. A küldött versek közül a Vagány-vers a legsikerültebb. Ha idővel több jó verset is küld, esetleg közöljük. • „Kakaó“: írásait a legnagyobb jóindulattal sem tudjuk használni. Szokványtémák felszínesen, szárazon megírva. Keveset markol bennük, s természetesen keveset is fog. Csak leír, de nem láttat. Tanuljon, dolgozzon, s idővel jelentkezzék újra. § „Vakondtúrás“: Csodáljuk a kitartását, az akarását. Äm akarásból (csak akarásból!) még jó versek nem születtek. Most sem tudunk • mást tenni, minthogy tanulásra, önművelésre biztassuk. Hyen szinten ugyanis már a legkezdőbb kezdőket Is le szoktuk beszélni... • „Közlés“: Amit verseiben és prózájában mond, nem egyéb gyerekes gügyögésnél, erőtlen próbálkozásnál. Talán inkább olvassa a verset... FIATALOK GYILKOSSÁG INDlTÓOK NÉLKÜL Az eset, amelyet mast elmondunk, különös, sőt bizonyos szempontból egyedülálló. Még a nyár derekán történt... Délután fél kettőt mutat az óra. A vonat Litvinovhoz közeledik. Egy fiatalember nyugtalanul áll a vonat folyosóján. Ugyanebben az időpontban egy másik fiatalember a bozóton át vezető gyalogúton kószál. Egy fiatal lány, szép és eleven, utoljára tekint a tükörbe. Megigazítja frizuráját, rúzst ken az ajkára, aztán elköszön a szüleitől. Kilép az utcára. de hirtelen megáll. Ogy érzi. valamit otthon felejtett... Igen, a nagy .sietésben otthon hagyta a táskáját. Visszafut, aztán ismét becsapja maga mögött az ajtót. A léptei könnyűek, mosolyug, kellemesen érzi magát. Gyönyörű az idő... és előtte az egész é- lat. Most megy az utolsfi találkára. Jövő héten már összeházasodnak. Fiatalasszony lesz. Nem fél a jövőtől, meri Mirko, a vőlegénye kitűnő ember. Amint az országúira lép, megnézi az óráját. Kissé megkésett, a rövidebb utat kell választania. Átvág a réten. A zöld mezőn keskeny gyalogút vezet az állomás irányába. Siet. Gyorsan szedi a lábát, de a bokrok közelében mégis hátratekint. Egy fiatalember követi — bizonyára ö is el akarja érni a vonatot. Már teljesen a nyomába ért. Hirtelen mintha valami villámlást látna, aztán durranást hall, s fájdalom fut végig a gerincén. Teréz a zöld fűbe roskad... Még érzi, hogy valaki valahová cipeli, de aztán vége, semmit se érez... Valahogy igy történhetett — meséli Václav Ko- curek őrnagy —. Amikor Litvinovba érkeztem, a járás biztonsági szervei már teljes tempóban nyomoztak. A szolgálati kocsi közelében ott állott az orvos, s amikor ránéztem, tehetetlenöl megvonta a vállát. Arccal az ég felé fordulva feküdt az áldozat a bokrok közt, mintegy száz méterre a gyalogúitól. Piros szvettere és alatta az égszínkék kosztömruha bal oldala vörös volt a vértől. Szeme tágra nyitva, fején három erős Ütés nyoma. — tgy feküdt akkor is, amidőn három óra előtt rátalált a vőlegénye. Miroslav Hladik — magya rázzák kollégáim. Az áldozat huszonegy éves, la- boránsnő a helyi vegyészeti özemben. Hladik az állomáson várta. Cgy beszélték meg. hogy ott találkoznak. Húsz percet várt, aztán elindult szembe. Elért egészen Terezáék házához, de nem találkoztak. Szülei közölték vele, hogy már rég elindult az állomásra. Bizonyára valahol elkerülték egymást... Várjon egy kicsit, majd csak előkerül... A fiatalember nyugtalan volt. Sehogy se tetszett neki a dolog. Elindult Ismét az állomásra, de most már ő is a rövidebb,1 a mezőn keresztül vezető utat választotta. És egyszer csak., ügy a fele út tájékán meglátta a fűben heverő piros táskát. Azonnal megismerte, hiszen ő vette ajándékba menyasszonya születésnapjára. A zöld fűben széles letaposott ösvény vezetett a bokrok közé. Mintha, valaki, valami nehezet húzott volna végig a fiivön. Hladik elindult a leta posott ösvényen... és így akadt Terezára. Rémülten futott ki a közeli útra, és ott megállította az első járókelőt: — Megölték Terezát! — kiáltotta. Így történt. És az orvos?... Egyelőre nem tudta pontosan, hogy melyik sérülés okozta a lány halálát. Tény, hogy a tettes egész közelről lőtt a lány lapockái közé, aztán a testet a bokrok közé cipelte s ott valamilyen tompa tárggyal — valószínű, hogy a fegyver agyával — szétverte a lány fejéi. A kilenc milliméteres üres töltényhüvelyt is megtaláltuk az út menü fűben. Egyelőre ez volt az egyetlen nyom a gyilkos után. Nyomozókutyái hoztunk, de az csak az állomásig tudta követni a nyomot. Szemtanú nem akadt. Csupán egy öreg nyugdíjas jelentkezett, aki két őrá tájban erre sétált, és lövést hallott, de a lövésnek semmi különöset nem tulajdonított. Egy fiatal bányász látta Terezát, amint letárt a gyalogúira, és úgy emlékezett, hogy egy huszonöt év körüli, kö zépmagas fiatalember ment mögötte az úton. Szürke öltönye volt, de nem nézte meg alaposabban. Mindez túlságosan kevés adat volt ahhoz, hogy a nyomozást meggyorsíthassuk. De ml volt a gyil kosság indítánka? Semmi se hiányzott, tehát rab- lőgyílkosságot nem tételezhettünk fel. Az orvos igazolta, hogy szexuális erőszak se játszott közre a gyilkosságban. Hát akkor mi lehetett az ok? Bosszú? Miért? Terezának nem vnltak ellenségei Féltékenység? Arról se beszélhetünk. Három éve járt Hladfkkal, s azóta senki se próbált ulvarolni neki. Elméletben annak a gyanúja Is fennállt, hogy hátha a vőlegény a tettes. Az időpontok pontos ellenőrzése során azonban kiderölt. hogy Hladfk a gyilkosság időpontjában az állomáson tartózkodott Ezt többen ts igazolták. Tehát a tettes az a fiatalember lehet, akit a bányász látott. De hogyan állapítsuk meg a kilétét? Egyetlen biztos nyom a kilenc milliméteres töltényhüvely volt. De hot lehet a gyilkos fegyver? Eldobta, avagy megtartotta a gyilkos? Ellenőriztük a fegyvertartási engedéllyel rendelkezők névsorát, alibijét és a fegyvereket. Semmi nyom. Közben azonban felmerüli még egy lehetőség. A környéken rengeteg brigádos dolgozik. Váratlanul átkutattuk a szálláshelyüket, de egyetlen fegyvert se találtnnk — avagy mégis? Az egyik ágy matracai alatt néhány kilenc milliméteres revol- vertöltényre bukkantunk. Megállapítottuk, hogy a* ágyban egy Karel Bozdéch nevű huszonkét éves fiatalember alszik, aki éppen aznap fejezte be az egyéves brigádmunkát és már haza Is utazott a sztileibez, Rakovnfkba. Megtudtuk, hogy Karéi Boz- déch zárkózott fiatalember. Senkivel se barátkozott, a lányok se érdekelték. Fegyvere? igen. volt fegyvere, azt senki előtt se titkolta. A gyilkosság után nyolc nappal érkeztünk Ra- kovníkba. Bozdéch az udvaron ült és harmoniká- zott. Nem lepődült meg, ahogy meglátott. Miközben a Eitvinovbél hazahozotl holmiját vizsgáltuk, az egyik kollégánk a fészerben rábukkant a fegyverre. A revolver agyán még ott találtuk a vérnyomokat. — Hogy ml történt? Semmi különös. Megöltem — mondta Bozdéch nyugodt hangon. — Miért? — Csak úgy... — vonta meg a vállát. Soha se volt jóban a lányokkal. Különösebben nem Is vonzották. De azun a napon, miközben sétált. meglátta Terezát. Utánaeredt Tetszett neki az alakja. És mivel nála volt a revolver, hátha lőtte. A magával tehetetlen lányt aztán behúzta a bokrok közé és ott agyonverte. Megnézte a lány szép lábát, mellét és továbbment. Hogy hová? Természetesen sétálni. Flegmán, nyugodtan mesélt. Szikrányi megbánás sem volt a hangjában. A szakértők megállapították hogy normális és teljes mértékig felelős a lettéért. Tizenöt évet kapott azért a gyilkosságért. amelynek tulajdonképpen nem volt indítóoka. Vagy talán azért ölt, hogy felhajthassa egy szép lány szoknyáját?...
