Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1972-11-14 / 46. szám

Az est legjobb alakítását oyájtő Németh Ica Pöthe Istvánnal _ Dávid Teréz neve nem Isme­retlen a csehszlovákiai ma­gyar színházlátogató közönség előtt Hiszen darabjaival (DO­DI, AZ ASSZONY ÉS A HALÁL, VIDOR CSALÁD) többször talál­kozhatott már a Magyar Terü­leti Színházban. De írt rádiójá­tékokat és regényeket is. Tehát tehetségét több Irányban Is kamatoztatta. Éppen ezért mos­tani bemutatkozását a Magyar Területi Színházban nagy vára­kozás előzte meg. S hogy e vá­rakozás mennyire volt jogos, azt a fent már emlegetett mü­vek sikerei csak aláhúzzák. Az IDŐZÍTETT BOLDOGSÁG bemu­tatója talán ezért is hagyott bennünk a kelleténél több kér­dőjelet. Miről Is szól a darab? Egy kissé leegyszerűsítve úgy mondhatnánk, hogy a fia­talokról és a szülőkről. A szö­vegkönyv tanúsága szerint a mai fiatalokról és a mai szü­lőkről. Lilinek, akit éppen el­hagy a férje, van egy tizen­nyolc esztendős fia, Gyuri. Li­li egy háztartásban él a hú­gával, Klárival, akivel éppen azt beszéli meg, hogyan neveli majd fel a fiát komoly, becsü­letes emberré, amikor megje­lenik ez a ^tipikus“ mai fiatal, Gyuri, egy tizenhat éves lányt, Nlnát hozva magával és bemu­tatja, mint a menyasszonyát. A lány természetesen 6Ztntén „ti­pikusan“ mai fiatal, a hatodik hónapban van, és épp most rúgták ki ezért otthonról. Gyu­ri érettségire készül, majd le is érettségizik. Közben Nina megszüli a gyermeket, termé­szetesen már mint feleség, mert Gyuri „tudja a köteles­ségét“. Gyuri röviddel utána bevonul két évre katonának, s ez alatt a kis butuska Niná- ből (aki közben visszaköltözött a szüleihez) hipermodern nő lesz. Éjfélkor jár haza, 6 ha látogató jön hozzá éjszaka, há­rom rövidet csenget, hogy a szülőket fölöslegesen ue zavar­ja. Azokat a szülőket, akik a lány Nlnát mindentől óvták és tiltották, most pedig maguk biztatják a fiatalasszonyt, hogy csalja csak a férjét, „addig él­jen, amíg fiatal". De nemcsak a lány szülei estek át Ilyen „forradalmi“ változáson, hanem Gyuri édesanyja is, ment „az ólletét nem elégítette ki az a bokréta, amit nőnapok alkalmá­val a fia átnyújt neki“... fog hát magának egy jő megjele­nésű ötvenes férfit... A kato­naságtól hazatérve ebbe a mi­liőbe cseppen bele Gyuri. Az a- ranyos kis felesége éjfélkor jön haza és bevallja, hogy meg­csalta. Kacagni valói Gyuri fáj­dalmában elrohan, egész éjjel a városban bolyong és Iszik és reggel, amikor hazamegy édes­anyjához, hogy elsírja neki a bánatát, az édesanyja helyett szinte egy Idegen nőt talál ott Oszkárral, az ötvenes férfival. Az anyja elmondja, hogy csak rá vártak, mert össze aktnak házasodni... és, hogy mfgp él, bánni fogja, hogy nem csalta meg a férjét... A fiú egyik á- mulatból a másikba esik, és vele persze a néző is. A néző különösen azon ámul, hogy a fiú, amikor megjön és enni kér, csak három keksz kerül eléje, mert nincs „otthon“ sem­mi. Néhány perccel később a- zomban Oszkár sonkát regge­lizik. Bizonyára csak a vicc kedvéért. Különben az anva nem ér rá foglalkozni a fiá­val és annak bajával, mert köz­ben idegenvezető lett, és vár­ja a csoport, amelyet kalauzol­nia kell. Tehát ott Is hagyja a fiát — tegyen, amit akar. Még szerencse, hogy ott marad ‘Kláti, az asszony húga, «kt közben divatlapszerkesztő lett, és ellátja a szegény szánni va­ló fiút jó tanácsokkal. Az e- gyik Ilyen jó tanács, amely- ■lyel egyben a darab is zárul, hogy „tanítsd mag őt (mármint az asszonykát) hazudni...“ Hát ennyi. És ezt elmondva mind­járt felmerül a kérdés: Miért is vígjáték ez? Talán annyira kacagnivalő, ha egy lány te­herbe esik? Különösen ha ti­zenhat éves? Lehet. Vagy talán inkább azért, mert vannak ben­ne úgynevezett jópofa bemon­dások, mint a „fújta a kását a televízor előtt“? Erről jut különben eszünkbe — úgyis romlik a nyelvünk, fölösleges tehát még a színpadról is ter­jesztenünk. Vagy talán azért vígjáték, mert a fiatalok any- nyit rángatóznak benne? Vagy talán azért, mert annyit „üze- kednek“? Lehet. Mi minden­esetre tragédiának vettük. Híg lével nyakon öntött tragédiá­nak. Nincs okunk kételkedni az í- rói jó szándékban. Elhísseük, hogy az írónő görbetükröt a- kart a fiatalok elé állítani, csakhogy a szándékból ebben az esetben kevés valósult meg. Elsősorban azért, mert a mai fiatalok nem Ilyenek, de nem Ilyenek a mai „öregek“ sem. Mert attól, hogy valaki itt-ott zsargonszavakat kever a beszé­débe, még nem lesz sem tipi­kus, sem mai. De még ez se lenne baj, ha az írónő valami­féle erkölcsi hátteret rajzolna alakjai köré. Ha a közönséget nem hagyná teljes bizonytalan­ságban afelől, hogy kinek is van hát igaza. Nem, nem a szocialista erkölcs propagatív megfogalmazását kérjük tőle 9zámon, hanem csupán az egy­szerű emberit. Mert tanulságul és útmutatóul az, hogy — csalj és hazudj, édeskevés. A fentiek jil&p nagyon ne­héz valamit mondani még ma-' gáról az előadásról, a rende­ző és a színészek munkájáról. Konrád József minden Igyeke­zete ellenére sem tudta egy­séges és egyenletes előadásáé komponálni a darabot. Éppen a darab kettőssége miatt. A csésze jelenet és az, amikor Gyuri meglátja Oszkárt, In­kább burleszkfilraekbe, s nem színpadra való. A színészek játékát tekintve Németh Ica alakítása a leg­jobb. Persze a legjobban meg­írt szerep Is. Gazdagon, árnyal­tan építette fel Klári alakját Minden mozdulata, minden hangsúlya tudatos és helyén­való. A Gyurit játszó Pöthe Ist­ván a darab első részében volt jobb, a második részben nem bírta tolmácsolni a megcsalt férj belső vívódását. Petrécs Anna N1na szerepében még hal­ványabb teljesítményt nyújtott. Örökös rohangálásai a színpa­don inkább csak zavartak, semmint valamit Is kifejeztek volna. Szentpétery Aranka (Lili), Lőrincz Margit (a mama) és Bugár Gáspár (a papa) na­gyobb hibát nem vétettek; Lő­rincz Margit azonban egy kis­sé túljátszottá a mama szere­pét. Tóth László Oszkárja bár csak epizódszerep, mégis meg­ragadt emlékezetünkben. Platzner Tibor díszletei egy­szerűek és kifejezőek. Végezetül még annyit le kell szögeznünk, hogy a Zahradntk- darab kapcsán megdicsértük a színházat, a színház müsorpo- litikójáit. Kár, hogy most u- gyanezt nem tehetjük. TÖTH ELEMÉR Vestentcký: Napfényes úton — olajfestmény „Ojból nyíltan kijelentjük, hogy nálunk minden egyes művész becsületesen bekap­csolódhat szocialista életünk egészséges á rÄmlíi'tábfl ** A CSKP KB Elnökségének „Az Ideológiai munka fő feladatairól a CSKP XIV. kon- j gresszusa után“ című jelentéséből. Az elkötelezett képzőművészet kiállítása Kulturális életünk két, ha­tárkövet jelentő eseményéről hallottunk ezekben a hetek­ben: Bratlslavában megtartat­ták az újjászervezett Szlovák Képzőművészek Szövetségének alakúié kongresszusát és ugyancsak a szlovák főváros­ban a Kultúra Házában meg­rendezték az elkötelezett kép­zőművészeti alkotások kiállítá­sát. Ez két, képzőművészeti életönk megújhodását jelző e- semény nemcsak időben, ha­nem céljával Is szervesen ősz- szefűgg. A Szlovák Képzőművészeti Alap a múlt és végén nagy­szabású akclöt indított: elha­tározta, hogy ösztöndíjjal tá­mogatja az elkötelezett műve­ket alkotó festőket, grafikuso­kat, szobrászokat, iparművé­szeket. Kiutat keresett ezzel képzőművészeti életünk eszmei labirintusából, mert már jóval a társadalmi válság* évei, te­hát 1968 és 1969 előtt egyre tekervényesebb utakra tévedt. Az alkotók egy része mindin­kább eltávolodott a reális szemlélettől, a tömegek ter­mészetes ízlésétől. Akárcsak életünk más területén, itt it egy kicsiny elilcseport — eb­ben az esetben az úgynevezett „müértök“ szűk körének igé­nyeit akarták kielégíteni. A Képzőművészeti Alap és a Szlovák .Szocialista Köztársa­ság Művelődésügyi Minisztériu­ma kezdeményezésének a várt­nál jóval nagyobb visszhangja támadt: 264 művész mintegy 140D alkotásával jelentkezett. Megmutatkoxott: a szlovákiai képzőművészeti keltára meg­őrizte a haladó hagyományo­kat, amelyeket most az alko­tók továbbfejlesztettek a mai életet, a mai társadalmat szol­gáló és ábrázoló műveikben. A bratlslavai kiállításra — in Hlyet az év végén még Ban­ská Bystricán és Košicén is bemutatnak — e bíráló bizott­ság 235 művész 520 alkotását választotta ki. Az olajfestmé­nyek vannak túlsúlyban, de szép számmal láthatunk grafi­kákat, és gazdagon szerepel a Kulich: Nálepka kapitány — szobor kiállításon az alkalmazott mű­vészet is. Nincsenek dijak, nincs sor­rend, a közönség ízlésére van bizva, hogy rangsorolja a mű­veket, hiszen elsősorban az ő számára rendezték meg a tár­latot. A kiállítás sokrétű: a vala­mennyi korcsoporthoz tartozó, de nagyrészt fiatal alkotók nem voltak megkötve sem for­mában, sem kifejezőeszközeik­ben. Sőt, a témaválasztásban senil Mert az elkötelezett mű­vészet nem jelenti azt, hogy kizárólag gyárat, felvonuló tö­meget vagy traktorokat ábrá­zoljon a mű. Elkötelezett le­het egy tájkép, egy csendélet, portré vagy meseillusztrácié is. A mesterségbeli színvonal mellett — hiszen enélküi nem is beszélbetünk művészetről — a legfőbb kritériom: az őszin­teség, az emberiesség, a hala­dást, a társadalmat előbbre vi­vő gondolatok tolmácsolása. A kiállított müvekben az al­kotok túlnyomó többsége való­ban mélyrehatóan és tudato­san törekszik az elkötelezett művészet sokoldalú és részben újszerű megfogalmazására, he­lyének meghatározására szo­cialista társadalmunk eszmei felépitményében. Delmár Gábor — Mások Is magukkal hoz­ták a feleségüket. Nemcsak le nűsöltél itt — mondja a ko­záksapkás. — Hol állomásoztok? — Lent, az Ivanov-erődit- mény mellett, az elevátor a- lett. Egy volt éjjeli menedék­helyen vagyunk elkvártélyoz- va... — Azt beszélik — szól köz­be a haszár —, sokszor for­dáit meg ott Makszim Gorkij, az Író. — Ismerem azt a helyet, jártam ott, amikor én is meg­tudtam, hogy Gorkij ott figyel­te. tanulmányozta az orosz pa­rasztok és munkások nyomorát — mondom. — Akkor ismered az utat! — Ismerem... Percek múlva mosolyogva néztem az új ismerőseim után. Menedékhely. A huszárok me­nedékhelye — mondogatom magamban. Ha tudná Gorkij, milyen regényt írna a nyomor tanyájában tréfálkozó huszá­rukról! Micsoda fordulat né­hány perc alatti Csak odahaza merészkedtem előhozakodni a tervemmel. Az­zal kezdem, amiről már hetek úta tadnnk: Magyarországon is kitört a forradalom, de azáta semmi hfr. A kát verbuváló sem tudott újabbat mondani. — Ha otthon lennék, én Is fegyvert fognék! — esküszöm, és talán e hazafias versek ha­tására, gyorsan hozzátettem: — Ez szent kötelességem len­ne! Arra várok, hogy Zina fel­tegye a kérdést: Hát Itt, ná­lunk nem érzed ntthnn ma­gad? S én rögtön kivágnám a rezet: Akkor itt ragadok tégy: vert! De Zina fejében más mo­toszkál. Hazamenni közben el­meséltem neki, hogy mire ké­szülnek a menedékhelyen gyü­lekező emberek. — Arra a két huszárra gon­dolsz? A göndör hajú kozá­kodra? — Igen. — Sejtettem... Zina mellé ülök a díványra. Átkarolom az egyszerre vi­dámságát vesztő fiatal felesé­gemet. — Te el akarsz hagyni en­gem! — Hogy mondhatsz ilyet? Ha távol lennénk is egymástői. a szerelmünk akkor is élne! A magukra hagyott asszo­nyok lehetnek Ilyen szomo­rúak, mint most az én Zinécs- kám. Hiába szorftom magam hoz ölelő karommal, mintha nem érezne engem, hideg ma­rad. Elmereng, mintha a tá­volban levő kedvesére gondol­na. Szeme sarkából kibuggyan a könny. Az ajkammal felfo­gom az arcán legördülő könny­cseppet. Beszélnem kell, mert a hallgatás háttérbe szorítja a szándékot. — Ügy érzem, mennem kell. Zinőcskáml... — Ömiattuk? Azért, mert magyarok? — Jól tudod, hogy nem 6- miattnk. Zlnécskám. Innen Is. a városból is már hány oresz ment el?! — Nem emiatt sfrok... Tud­nod kell, hegy nem emiatt sí­rok... Elveszíthetlek, és neoi lesz többé Lacim, fekete gyé mántom.,.1 — Én nem gondolok a ha Iáira. Menekül az előlem, úgy kerül, mint az ördög a szén telt vizet. Pedig hányszor vol­tam a közelében, amikor a lö­vészárkukból kiugurva roham­ra Indaltnnk. Röpült falém, mint az Istennyila, de amikor felismert, megugrott, elsüví­tett a fejem felett. De most itt vagy te is. Te leszel az én ikonom, a védöszentem! Vi­gyázni fogsz az életemre. Ve­lem jössz, Zina? — Veled? — Néhány huszár a felesé­gét is magával hozta. Ott van­nak az asszonyok is abban a csudaszép kaszárnyában... — Menni akarsz. Látom, menni akarsz, Laci... — Ismersz. Már jál ismersz. Nem tehetek mást. — Ha menned kell... — Meglátod, milyen huszár lesz belőlem! Még soha éle­temben nem ültem lovonl — És ha ledob a hátáról? — Visszapattanok, és meg dorgálom: Ez a le szégyened is, lovacskám! Vigyázz magad­ra, mart a mi Zinócskánk csú­fot űzne belőlünk! Zina ajka mosolyra húzódik. A könnyfátylon keresztül már- már áttör szemének derűs fé­nye. — Nagy betyár vagy te, La­cii... Mindig Lacinak szőlft, ami­kor nagyon kedves akar len­ni. — Mér ml Is mehetünk ka­tonának. A volt hadifoglyok­nak fegyvert adnak! — dicsek­szem el az üzemigazgatőnak. — A forradalmárok minden Utt összefognak. Szépen válaszolt, de ez nem elégít ki. Nem értette meg a célzást? Megismétlem előbbi kijelentésemet. — Most már ml ts mehetünk katonának! Elmosolyodik ez igazgató. — J61 értettem én az elő J) Is. Ha te úgy, én Is úgy, cél­zással válaszolok. A forradal­már ott harcol a vörös zász­lóért, ahol a legnagyobb szük­ség van rál Velőd itt nagyon Is meg vagyunk elégedve! — De én a frontra szeret­nék menni! A bandák ellen, a fehérek ellen...! — Itt is éli a fronti A ter­melés nem állhat le. Akkor lenne csak bonyodalom, ha minden leállna. Tndod, hogy kik akarják ezt? — Tudom. De egy emberen nem múlik. — Nekem is mehetnékem volt. Ismered a választ. Nem mehet minden férfi, nem csuk­hatják be a gyárat! — Én még katona vagyok! Ezt no felejtsd el. Nem szereltem le, nem kaptam meg az elbo csaté levelet. S a katonatár­saim most veletek együtt harc­ba Indulnak! — Ez ellen nehéz érvet ta­lálnom — válaszolja az igaz­gató. Nem Is ekadékuskodott to­vább. Mehettem a Gorkij láto­gatta menedékházba. Mától kezdve csak látoga­tóba járok haza a feleségem­hez. Harmadnap Zina megle­petésére hnszárnnlformisban toppanok be. És két hét múl­va utazunk. Kijevbe. Ott van ránk szükség, ahol a legádá­zabb az ellenség. Aznn a vi­déken vannak a legtöbben. Ott gyülekeznek, hogy Moszkva ellen indulhassanak. Most mu­tasd meg, hogy milyen vitéz katona vegyi Legnagyobb ö- rőmömre Zina is velünk tart. Hiába sfrt az anyja, ő a szi­vére hallgatott. A hűséges fe­leség mindenüvé követi férjét. Frissen mosott ingben szere­tek járni. Hát ki fog neked annyiszor inget mosni, amikor nem lesz rá időd?) És ha kell, segítek én nektek is! A törzs- karon őröltek, lesz az irodá­ban elég munka, Zlnának is jót! Az ukrán fővárosban lo­vakat kapunk. Drukkol is Zi­na. A lő nem dob le a hátá­ról. Hogy is dobhatna, amikor Nizsnij Novgorodban gyakorol­tam a lovaglást. A fiúk be­tartották a szavukat, minden­re megtanítottak. Azt állítják, jő huszár lesz belőlem. Cgy ölöm meg a lovat, mintha raj­ta születtem volna. Nevetett Is ezen a mondásomon Zina, és örömében megint csak be­tyárnak titulált. A betyárnak mindennek sikerülnie kell, ha már öt ts leszedtem a lábá­ról... Horváth István lett a pa­rancsnokunk. Azt mondja, e- lőbb két eszkadront állítunk tel. Az egyik lovasszázadot Sándor elvtárs, a másikat Nya- gú vezeti. Kijelölte a szakasz- parancsnokokat: Bodnár, Lő­rincz, Kovács és én. Parancs­nokhelyettes: Gyorlca. Min­dennap újabb harcosok érkez­nek; oroszok, a legtöbben ma­gyarok, aztán kínaiak, csehek, szlovákok, németek is. Hor­váth tervez. Azt mondja, ha ez tgy megy tovább, csakha­mar még két eszkadront szer­vezünk, s az egységet elke­reszteljük ezrednek. Az ezre­det két divízióra osztjuk. Mi­ért divízió és ezred? Nem tudtam belőle kiokoskodni. S az egységünk szép nevet ka­pott: Első Internacionalista Lo­vasezred. Folytatjuk)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom