Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-11 / 28. szám
ú{ ifjúság 9 DÉNES György VERSEI: Fény, fény Fény, fény. Fényt hörpölve, áttetsző égi tűzben fuldokolva lobog a táj. Micsoda őrült dáridti, micsoda pompa! Szikrázik, tüzet fog a rét, száll, száll a láng, s már füstölögve forr szomjá sarjúfű, pelyhedzö virág. Ég az erdő is, hömpölyög a lombmezőn bíbor s arany halál. VilládzA lángok feleselnek. Micsoda nyár, micsoda nyári Egy mosoly leszakadt a szádról Egv mosoly leszakadt a szádról, egy álom elsötétedett, hozzád indultam hallgatag világból s futottam ezredéveket, Kharón folyóján űzött sejtelem, tenger halál és tenger ölelés kínjából hoztam életem, hogy rád fonódjon s vad gyönyör hevében a végzetemmel végzeted beteljék, a sejtjeinket gyötrő szenvedésben vörös sziromként lüktessen az elménk, s a boldog percek nyers kábulatában már átadjuk magunk az elmúlásnak, s mfg bontjuk kelyhét új élet-virágnak, bennünk recsegve törnek össze ágak, s a vérünkből friss vérfolyók erednek és benne úszunk öntudatlan, árván, szétkapkodják árnyékát szemednek, kik ringatóztak elsugárzó lángján, s egy forró mosoly leszakad a szádról és végtelenből végtelenbe árad, egy forró mosoly leszakad a számról s a halhatatlan csillagok megállnak. ő Már egyre beljebb lejt az út feléd sodort az elrendeltetés, és ismeretlen tájakon viszem a képtelen gyanút. A lépteimben Ď neszei, ki ellenemre készülődik, bokros szívemnek kést szegez. En ő vagyok, s ö alkotóm, munkálja testem, alakítja, kigyúrja százszor új valóm. S mi nem akartam lenni, lassan hajlított arra hideg kénye, hiába űztem és tagadtam. Fél évszázadnyi út porából szigorú szemmel néz felém s egyre komorabb daccal lángol. Szerelem Lélek lélekbe habarodva, I test testet nyűgözve s már a beteljesülést remélve, — viseli a tűrést. Egymást karolva, megtiporva, — ahogy tajték tajtékra tör, fény nyeli fényét, — egyesülve és haldokolva. Végül a semmin elnyfijtfizva, szótlanul, megtöretve. — Ásító közönyét két vicsorgó vadállat óvja. — Halló! Kivel beszélek? — Jó reggelt! — Te vagy az? — Siess, kedves, várlak! — Azt mondtad, később jössz! — Rosszkedvű vagy? — Nem, dehogyis... csak iszonyúan fáradt vagyok, el sem hiszed, mennyire! — Csak nem ébresztettelek föl?! Nyolc óra. Igazán kipihenhetted magad! — Alig aludtam... — A nő hangja panaszosan csengett. — Na Jó... — sóhajtotta megadóan. — Két perc múlva ott leszek. — Két percet mondtál? — Hát... gyere vissza fél óra múlva. — Jól van, kedves. Itt várlak a sarkon. Siess. Nagyon siess! A telefonkagyló vidám kattanással simult rá a villára. Félórányi Ideje van. Harminc perc. Kétségbeejtően kevés. Mindössze harminc perc jut mosakodásra, fésülködés- re, öltözködésre. Melyik ruháját vegye fel? A pirosat, dönti el rövid töprengés után. Haja fekete, s a piros szín illik neki, érdekessé teszi sápadt bőrét. Te Carmen, duruzsolja majd István hízelkedve. Nyolc óra öt. Már csak huszonöt perce maradt a készülődésre. Keserves nyújtózkodással kel ki az ágyból. A langyos zuhany jókedvre deríti. István várja — és nem szeret várakozót —, igyekeznie kell. Haját kontyba fésüli. Jaj, istenem, bosszankodik, amikor az ember a legjobban szeretné, éppen akkor nem sikerül rendesen megfésül- ködnie. Olyan a feje, mint a szénaboglya. Ma szép akar lenni, újra meg akarja hódítani Istvánt. Egy pici púder, rúzs, kevés kölni, az órájára pillant, fél kilenc, István bizonyára türelmetlenkedik. Nem baj, kicsit megvárakoztathatom, legalább nem bízza el magát. Még egy utolsó — elégedett — pillantás a tükörbe, és kilép az ajtón. — Csakhogy Itt vagy! — István kézcsókja mindennél é- kesebb elismerés. — Ugye nem sokat késtem?! — Bocsánatkérő mosollyal lehuppan az ülésre. A férfi tekintetében elragadtatás csillog. — Hány óra? Már kilenc? — csodálkozik őszintén, majd két vállrándítás között megjegyzi: — Akkor mindössze fél óráig várakoztattalak. Haragszol? — kérdi bűnbánóan, de feleletet nem is vár. István szemében ott izzik a válasz. Felbúg a motor, finoman, alig hallhatóan. A nő jólesően hátradől az ülésen. Csatát nyert. Istvánt újra elbűvölte. Tetszem neki, nyugtázza magabiztosan. — Szép vagy! — szólal meg a férfi. — Ö, ne monddl Tetszem? — kérdi kacéran, felcsillanó szemmel. — Ne tégy úgy, mintha nem tudnád. Mondd csak, kedves, szeretsz te engem? A szürke út egyre keskenyebbé válik. — Figyelsz rám? A nő felrezzen: — Tessék? Ne haragudj, olyan szórakozott vagyok. Mit kérdeztél? — Nem érdekes... azt kérdeztem, szeretsz-e. — Azt hittem, magadtól is rájössz. — A nő hangja vádoló, szomorkás. — Ezt nem kellett volna megkérdezned. Hiszen tegnap este... „Horváth Istvánt kérném a telefonhoz.* „Tessék. Itt Horváth István beszél.“ „Szervusz. Meg sem ismerem a hangodat.“ „Kivel beszélek?“ „Idával.“ „Kovács Idával? Nahát, micsoda meglepetés! Hol vagy?“ „Azt bizony meg nem mondom, nem ismerem ki magam ebben az óriási városban. Utcai telefonfülkéből beszélek. Üzenetet hoztam.“ „Mikor találkozhatunk? Ráérsz ma este?“ „Ne haragudj, rettentő fáradt vagyok. A délutáni vonattal érkeztem.“ „Meddig maradsz?“ „öt napig.“ „Szolgálati üt?“ „Igen.“ „Melyik szállóban laksz?“ „A Metropolban.“ „Vacsorázz velem holnap!“ „Holnap? Várj csak...“ „Elígérkeztél már?“ „Nem.“ „Rendben van. Hétkor várlak a szálló halijában.“ Tegnap este hétkor István várta a hallban. Három éve ném látták egymást. „Szervusz“ — tétován nyújtja a kezét. István szeme felcsillan. „Kezedet csókolom." „Régen találkoztunk.“ „Három éve.“ „Mintha csak tegnap lett volna.“ „Én úgy érzem, ezer éve.“ István szeme komoly. „Elmegyünk vacsorázni, jó?“ — Kézen fogja, mint régen, három éve, és vezeti. Kézen fogja, mint régen, három éve, és vezeti. Bort rendel. „A találkozásunkra!“ — mondja, s a két pohár ösz- szekoccan. — Mesélj, mi történt veled az elmúlt három év alatt?“ — nógatja a férfi. „Semmi különös.“ „Férjhez mentél?“ A nő bólint. \ / „Ű a férjed?“ „Igen.“ „Boldog vagy?“ A nő idegesen forgatja ujjai közt a poharat. „Miért nem válaszolsz?“ „Ne kínozz!“ István ujjai ráfonódnak az ő poharat tartó kezére. „Szóval megbántad,“ „Hagyjuk ezt. Beszéljünk valami másról. Ma nem akaK o p 6 c s Tibor illusztrációja rok arra gondolni, mennyire elrontottam az életemet.“ „Hát így áll a dolog?“ „Mondanék valamit, de ne értsd félre. Kérni szeretnék tőled valamit.“ „Tessék. Ki vele!“ „Gyerünk el egy bárba. Táncolni szeretnék.“ „Ahogy akarod.“ „Átöltözöm, jó? Pár perc az egész. Tudod, hoztam magammal egy szép ruhát, szeretném felvenni...“ „Jól van, siess öltözni.“ A bárban az asztalokon pislákoló gyertyák adják az összes fényt. Magányos nők és összebújt párok, ahová csak néznek. István csupa figyelmesség. „Hová üljünk? Minden hely foglalt. — Aztán a sarokban felfedez egy üres asztalt.- Megfelel?“ „Igen, oda üljünk!“ ' A szomszéd asztalnál két nő unatkozik. Szakállas férfi közeledik feléjük, bólint a két nőnék, és engedélyt sem kérve lehuppan a székre. István megszólal: « „Mennyi ringyó van itt. Ez a kettő is a szomszéd asztalnál...“ „Miről ismered fel őket? Nana! Ez felettébb gyanús!" — Tréfásan megfenyegeti a- férfit. István hangja enyhén megbotránkozó. „Ugyan már! Csak rájuk kell nézni!“ „Most ne velük törődj!“ „Tipikus nő vagy. Mindegyik azt akarja, hogy csak vele foglalkozzanak. Kisajátítjátok a férfiakat!“ „Ne ijedj meg! Nem akarlak kisajátítani. Nem kellett volna idejönnünk.“ „Vicceltem. Ne haragudj! — István a keze után nyúlt. Tenyerébe zárta az ő dermedt kezét. — Rosszul érzed magad?“ „Nem, ellenkezőleg. Én is csak vicceltem az előbb.“ „Milyen jó fogni a kezed.“ „Három éve is ezt mondtad.“ „Lehet. Nem tudok udvarolni.“ „Nem is érdemes, hidd el.“ „Mikor is ültünk utoljára így kettesben?“ „Három éve. Akkor is így fogtad a kezem.“ „Mintha csak tegnap lett volna.“ „Pedig rég volt. öregszem. Maholnap csúnya vénasszony leszek“ — mondja gúnyos fintorral. „Nagymama leszel.“ „Nem leszek nagymama.“ A hangja színtelen. „Miért?“ „A férjem hallani sem akar gyerekről. Zavarná a kényelmét“. — teszi hozzá enyhe iróniával magyarázatképpen. „Válj el tőle.“ „Nem olyan egyszerű az.“ István felemeli az állát. Nyújtja a zsebkendőjét: „Töröld meg a szemed.“ A nő elmosolyodik. „Egyszer már kölcsönadtad a zsebkendődet, amikor sírtam. Emlékszel?“ Kavarog a tánc körülöttük, harsányan bömböl a zenekar. Azt veszi észre, hogy nem István fogja az ő kezét, hanem ő kapaszkodik görcsösen a férfi kezébe. István átfogja a vállát, magához vonja. Tehetetlenül hajtja fejét a férfi vállára. „Jó neked így?“ — kérdezi István. „Igen“ — válaszolja tisztán, határozottan, s maga sem tudja, mi történik vele. Bár, félhomály, zene, bor, bizonyára fejébe szállt az ital, azért ez a könnyű mámor. Mámor? Ellenkezőleg. Sohasem volt ilyen józan. Különös. Itt ül egy sötét bárban, egy idegen férfival. És a férje... Ki tudja, mit csinál most a férje. Vajon mit szólna, ha látná? Botrányt csapna. De miért? Ö sem csapott botrányt, amikor rájött, hogy a férje megcsalja. A férfi nem sza- laszthatja el a kínálkozó alkalmatl — érvelt a férje a szemrehányásaira. A férfi nem kötheti le magát egész é- letre. És a nő? — vitatkozott ő. A nő más. A nőhöz hozzátartozik a hűség. A férfi föl sem veszi a kalandot. Nem hagy benne nyomot. A nő az ilyesmit mélyebben érzi át. És most itt ül egy idegen férfival. Miért volna István idegen!? Régebben ismeri, mint a férjét és sokkal jobban. István sokkal jellemesebb... A férje arca merül fel egy pillanatra, a szúrós szeme, aztán a vonásai elmosódnak, s a látomás eltűnik. Bele lehet fásulni a féltésbe, kínzó, ha valaki állandóan attól retteg, hogy elveszíti a másikat. Ebben a pillanatban nyugodt. Most csak egyvalami létezik, és ez az érzés minden mást elnyom: ez pedig a hihetetlen biztonságérzet. Ez volna a boldogság? Ez volna a szerelem? (Befejezés a következő számban) t
