Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-10-24 / 43. szám
A.ysM.'áM'jC-:. 'XSM6&M 4 ű[ ifjúság Lajos Arpád Szüreti riporttéma végett Járom a vidéket, ahol a Dunához hajló, enyhe, homokos lankákon Jó hírű boro kát termelnek a szövetkezetek. A borltal meg a szőlő „Illetékeseit“ keresem, míg végül az egyikkel, a búcsi szövetkezet vincellérjével, Bernátb Andrással egészen véletlenül találkozom. Munkamegbeszélésre siet az Irodába, de azért néhány percet szakit, elmondja, ami a szólóról, az idei szüretről távirati stílusban elmondható. Hogy: a termelőterületük összesen ötvenkét hektár. Mind az 1- dén, mind Jövöre tíz-tíz hektár új telepítéssel lehet számítani, amelyeknek talaját most, a szürettel egytdöben készítik elő. Idei terméseredményeik a kedvezőtlen 1- dőjárás ellenére Is jónak mutatkoznak, bőr a kellő napfény és meleg hiányában nem a legideálisabb a szőlő cukortartalma, de azért száz mázsán felüli átlag Jól kiegyenlíti az értékeket. A vincellér búcsúzik, s megbeszéljük, hogy gyűlés után kint a szőlőben találkozunk. A megbeszélt Időnél jóval korábban érkezem. A szőlősorok közül lányok, asz- szonyok köszönnek, s a. présház előtt levő férfiak csoportjából az egyik, egy vadászpuskás ember elém jön. Leparolázunk. Elmondom, ml Járatban vagyok: a szüretről írnék, s a vincellérrel már beszéltem is, azt ígérte, a gyűlés után 1- dejön. A vadászpuskás ember nevet, s aztán meg is magyarázza az okát: nem a búcsi, hanem a szomszéd falu szőlőjében, a mocsi szőlőben vagyunk, s hogy itt ő a vincellér, és Lajos Árpád a neve. Megmagyarázza: a két falu szőlője annyira szomszédos egymással, hogy nem nehéz összetéveszteni, eltévedni bennük. És ha már idetévedtünk, maradjunk is Itt. Szívesen teszem, mert ahogy a lányok visszaköszö- néséböl válóm, felvágott nyelvű szüretelő lányok közé kerültem, ami jő, a riporternek legalább nem kell puhatolóznia. De előbb a vincellért kérdezgetem. Az ő szőlejük kereken húsz hektárral nagyobb, mint a szomszédéké, de ezt nem versengésből mondja, s megtoldja azzal, hogy termő szőlőjük még nekik se több. Most, a szüret derekán náluk is úgy mutatkozik, hogy a százhúsz mázsás hektáronkénti átlagot elérik az 1- dén. November tizedikéig végezni akarnak a szürettel. Beszól, s közben az eget kémleli. Hirtelen megértem, miért. Mert vadludak húznak hosszú sorokban, az ő vállán meg puska lóg, sörétre töltve. Aztán mondja Is hogy ma még egyet se lőtt, de ha nem akkor érkezem, amikor elém jött, akkor bizony lepuffantha- tott volna néhányat, mert akkor alacsonyan húztak. Most vagy kétszáz vadlüd rajzol V betűket az égen, magasan repülnek, de a vincellér azért megpróbálja, s a puska nagyot durran. A V betűk azonban teljesek maradnak. Aztán visszatér a termelési témához, és az e- redményekről beszél. Az ötvenhárom hektárnyi barackosról, amely az üdén egy- mllliő-nyolcszázhatvanezer koronát hozott, hatszázezerrel többet a tervezett bevételnél. A vincellér tovább beszél. — Átlag harminc-negyven emberrel szüretelünk. Kevés a puttonyunk. Délután átmegyek a szomszédba, a búcsiakhoz, tőlük férünk kölcsön. Tavaly náluk volt jobb a termés, a járási legjobb, de most mi bízunk a járási elsőségben. Az úton teherkocsi áll meg. A lányok hangosan körülseregllk s civakodnak. A kocsi üres puttonyokat hozott, s mindenki a legtöbbet Igyekszik magának megkaparintani. A két legmo- hőbb meg leghangosabb lány Petkő Anna, a szőke, meg Medza Edit, a barna. Közösen dolgoznak. Közösen visznek egy sort. A szombaton lezajlott hagyományos szüreti mulatságon Anna volt a klsbíróné. — KörUlhohúckodtuk a falul — mondja. — Jó volt, este nagyot mulattunk. Akkor kellett volna eljönnie. Anna hatvankllenc őta dolgozik itt. Kezdettől fogva egész esztendőben itt a szőlőben, mert állandó telepítés folyik, munka tehál mindig van elegendő. Beszélgetünk, s ml másra Is terelődne a szó, mint arra, hogy j'ó-e egy Almafajta lánynak a szövetkezet, a falu, a szórakozás, a kereset? Hogy mi van, és mire lenne szükség? Anna elégedett, s ezt határozottan, meggyőződéssel jelenti ki, meg Is indokolbefejezte, Idejött dolgozni. Jól keres, ilyenkor szüretkor még annál Is Jobban. Teljesítménybérben dolgoznak, s a száz-százötven korona megvan naponta. £s nem Is kell hajnalban kelni, mint ahogy azt a városi ember gondolná. Hétkor kezdenek. Délutánonként, mikor már a szőlőben végeztek a munkával, mennek a paprikába a kertészetbe dolgozni, ahol sokan vállaltak pluszmunkát, ami a pluszpénzt is szépecskén hozza. Nagyon jól lehet keresni, s Anna él az alkalommal. Nem mintha ez azt jelentené, hogy vllágéletében tartani akarja ezt a tempót. Nem. Kereken megmondja," „staflrungra“ gyűjt. így van, ne Is próbáljon beleo- koskodn! a városi Idegen. Anna természetesnek tartja, amire eddig a pénzt megkereste, az vele járjon a magafajta eladő lánnyal. Nem tudná felsorolni, mi mindent vett már és hogy menynyiért... Azt mondja, többért, mint amennyit eddig megkeresett, „Az úgy van — mondja tréfálkozva —, hogy ha az ember jő, gavallér testvéreket választ toldogatják az összegyűjttöt leánypénztl“ A jövőben kétüléses motorkerékpárt, vagy ahogy náluk mondják, „pincsit“ vesz majd magának, azon jár majd munkába. Legtöbbre becsüli, hogy helyben a munka, nem kell buszozni, vonatkozni, mint azt Edit tette éveken keresztül. Edit messzire járt — ParPetko Anna tizánskéba, a cipőgyárba. Három és( fél évig volt el a faluból. Még azelőtt egy rövid Ideig Itt dolgozott a szövetkezetben, ahová ez év elején visszajött. Ott is Jól keresett, de korán kellett kelnie, és szórakozni nem nagyon járhatott. Bármilyen furcsa Is az érvelés egyik fele, azt mondja, Idehaza még jobban keres, nem kel korán, s a szórakozási lehetőségeknek sincs htján a faluban. Vlsz- szajött és nem bánta meg. — Engem irigyelt — mondja Anna. — Valahogy úgy — válaszolja Edit. Majd ha lehullik ß szőlőlevél, jobban megy a munka, növekszik a teljesítmény, növekszik a kereset. A vincellér azt magyarázza, hogy ha így kettes csoportra osztja a lányokat, fejenként egy mázsával növekszik a teljesítmény. A vadludak Ismét magasan húznak, rájuk lőni most sem érdemes. De egy nagy durranás mégiscsak elhangzik a mezsgyénél. Kérdem, ki lőtt ilyen csattanősat. — Nem puska volt az — mondják nevetve. — Püski jani bácsi, a szezoncsősz durrogtatja az ostorát. Odamegyünk hát a seregélyek bér-riogatőjához, aki a maga fonta ostorával nagy csattogtató bemutatót tart, hadd lássa az Idegen, milyen az igazi szezoncsősz. — Kétmillió-hétszázezer korona értékű a tervünk — mondja búcsúzóul a vincellér —, de a három és fél millió biztosan meglesz, sőt annál több is. Elhiszem neki. Mert tudom, hogy jó ez a szövetkezet, és Ilyen a búcsi Is meg a környező falvak valahány szövetkezete. S nemcsak a boruk jó ezeknek a termelőknek, hanem az életük is. / XXX A búcsi szőlőben, a találka eredeti helyén már senkit sem találok. Itt vannak még valahol, de hát nagy ez a szőlő. Nemcsak eltévedni lehet benne, hanem keresni Is. RESZELI FERENC Medza Edit mmm Sorozatunk új szereplői régi ismerősök. Hűséges olvasóink még bizonyára emlékeznek rájuk. Evekkel ezelőtt fiatalok voltak, tanácsot kértek. Mi van most velük, hogyan élnek? Erre voltunk kíváncsiak. Ágnes akkor 20 éves volt és rettentően szerelmes. Önzőn, ragaszkodón. A férfi, akit szeretett, nős volt, családos. Felesége — nagyon fiatalon kötötte életét a férfiéhoz — érthető módon hallani sem akart a válásról. Két apró gyerek veszítette volna el az apját. Ágnes, az először szerelmes, szinte tulajdonának tekintette a férfit, és tíz körömmel ragaszkodott hozzá. Hajlandó volt jó hírét, fiatalságát feláldozni a férfival töltött pár pillanatért. Beszélgettünk a férjjel. Szerkesztőségünket annak idején meglátogatta a feleség két apró csemetéjével. Aki tanficsot kért és várt tőlünk, az mégis Ágnes volt. —O— — Hogyan élsz, mi van veled most, Ágnes? Amikor kezét felém nyújtja, szomorúan elmosolyodik. ÁGNES Bizonyára azon ismerősei közé tartozom, akik nem a kellemes emlékét idézik fel benne. Felsóhajt. — Élek. Sokáig csak állunk az autóbuszmegállónál, varjuk az autóbuszt. Munkahelyén nem beszélhettem vele, legalábbis nem arról, ami végett jöttem, így most magyarézkodik: — Nem akarom, hogy sokat tudjanak a múltamról. Másfél éve dolgozom itt ezen a kísérleti állomáson. Megszerettem a munkám, és munkatársaim is becsülnek. Nem akarom, hogy valami megrontsa ezt az összhangot, mert ez nagyon könnyen megtörténhet. Emberek közt élek... Régi munkahelyén „kipézték“ a kolléganői, mert nős férfival volt viszonya, és ezt bizalmasan be is vallotta. Azután nem volt maradása. Baj volt munkájával. Baj volt öltözködésével, frizurájával. Baj volt viselkedésével. Bármit is tett, az később ellene irányult. — Még a végleges szakítás előtt kénytelen voltam munkahelyet változtatni. Pedig eleinte szerettem azt az „asz- szonytársaságot“. A munkahely is megfelelt, közel volt szüleim házához. Most albérletben lakom, a városban kevés ember ismer, és nem kell izgulnom amiatt, hogy a frizurám, hogy a szoknyám lesz az emberek elfordulásának az oka. Rettenetes idegállapotban kerültem ebbe az idegen városba, áj emberek közé. — Tehát szakítottatok? — Hát persze. Most négy év után látom, hogy másként nem is történhetett. Szerencsétlenül végződött, én mégsem sorolom életem szomorú élményeim közé. Annak idején az Dj Ifjúság is azt ajánlotta, ne vegyem el két pici gyerek apját, fiatal vagyok, van időm a választásra. Akkor imponált a férfi tapasztaltsága, műveltsége, és azt hiszem, ő is szeretett. Most már mindegy... Azt mondta, azóta nem volt fiúismerőse. Nem elvből utasítja őket vissza. Egyszerűen nincs kedve a „közös akciókhoz“ — moziban ülés, kapuban álldögálás... Talán később. i-
