Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-09-05 / 36. szám
új ifjúság 9 KARINTHY FRIGYES: RÖHÖG AZ EGÉSZ OSZTÁLY Az ördög bújt az osztályba. Reggel, mikor bejöttünk, új szemétládát találtunk, Szép, nagy szemétláda, politúros: Azonnal kiderült, hogy egész kényelmesen el lehet férni benne. A szemetet természetesen kiszedjük belőle, és szépen eltrancsírozzuk a tetején. Ehhez művészi ösztön kell. Körös-körül egyenlő távolságban kenyérbelek jönnek: közepére, mint valami dísztárgy, egy nagy darab szalonnahéj. Mindenki rendez valamit, régi vasakat, tollszárakat viszünk a szemétkiállításra, amit belépődíj mellett mutogat a Deckner. A második tízpercben váratlanul kitör a cédularagasztás. Először Kelemen hátán jelenik meg egy rövid jelentés, mely tudni adja, hogy az illető önmagát „szamárénak minősíti, s ezt minden külön értesítés helyett állandóan reklamíroz- ni óhajtja. Kelemennek aztán bizalmasan megsúgja valaki, hogy elhatároztuk, cédulát ragasztunk Roboz hátára; Kelemen röhög magában, és csakhamar feltöz egy hasonló cédulát Roboz hátára. Roboz már öt perce röhög velünk együtt Kelemen céduláján. Kelemen már fuldokllk, hunyorog a szemével — a röhögés nő, dagad, egyre vidámabb lesz, orkánná fajul —, de minél jobban röhögnek ők egymáson, mi annál jobban röhögünk örajtuk. Aztán a következő dolgot találja ki valaki. Az ember odamegy például Auerhoz. aki szorgalmasan ír valamit: lihegve nekiszalad, lázasan, örömtől feldúlt arccal — kapkodó hangon karon ragadja. „Gyere, gyere, gyorsan!...“ — fuldokolja, és viszi magával. Auer kapkod, nem érti. „Na mi az, ml az, mi történt, hová?“ — kérdi izgatottan és ijedten, és szedi a lábát. A másik nem felel, lihegve cipeli, keresz- tülvonszolja a folyosón, felrohan vele a harmadik emeletre. Auer agyán villámgyors iramban többféle lehetőség mozgóképe száguld. A nagybácsija jött meg Amerikából. Az igazgató hívatja, mert konferencia volt, és ott végre megállapodtak a tanárok, hogy ez az Auer egészen kivételes, érthetetlen zseni, amilyent egy században egyet szül csak a korszellem, és ezért rögtön ki kell adni neki az érettségi bizonyítványt és ezer korona ösztöndíjat egy nagy beszéd kíséretében, amit a tanári szobában tart az Igazgató. A kultúrmlnlszter hivatja, aki itt van a tanáriban, direkt miatta Jött, mert valaki beküldte neki Auer legutóbbi magyar dolgozatát, amit könnyek között felolvastak az Országházban, és Auerrel most kezet akar fogni a kormány képviselője. A szabadkézi-tanár hívatja, mert egy gazdag mecénás meglátta az 6 „Stilizált levélalak“ című szépia- rajzát, és harmincezer koronáért meg akarja venni a városligeti Feszty-körkép helyére, amit most elárvereztek. „Húszezerért ts odaadom“ — gondolja hirtelen Auer, amint lihegve felérnek a negyedik emeletre. Ott egyszerre a hírvivő, aki eddig egy szót se szólt, elereszti Auer karját, és szép lassan megindul lefelé. Auer csodálkozva utána fordul, a lépcső alján már ott áll az egész osztály és röhög. Auer egy percig áll, marhák, mondja aztán dühösen, és Jön, szégyenszemre, lefelé, két perc múlva már ő röhög legjobban, mikor Ro- bozzal csinálják végig ugyanazt. közben Wlach a táblára lerajzolta Kökörcsin tanár urat. alsónadrágban, de különben cilinderrel a fején, amint II. Józsefnek Jelentést tesz az Osztály magaviseletéről. II. József az orrát piszkálja, és egy Üveg Zacherlint nyújt e Kökörcsinnek, aki köszöni alás- san, és Jót húz az üvegből. Zajcsek ordít, hogy őt nem hagyják tanulni, végre fogja magát, beül az új szemétládába, magára húzza a fedelét, s orrhangon énekel. Wlach Jelt ad, egyszerre mindenki elhallgat és feláll. Zajcsek rémülten dugja ki a fejét, azt hiszi, a tanár jött be. Vad röhögés. Zajcsek megvetően kiköp a ládából, és undorral magára húzza a fedelet. Hanem most tényleg belép Kökörcsin. Halálos csend: egyszerre mindnyájuknak eszébe jut Zajcsek, aki a szemétládában ül. De Zajcsek másodszor már nem hagyja becsapni magát, nem mozdul. És most rettenetes óra következik. Az egész osztály egyetlen hullámzó rekeszizom, amit képtelen erőfeszítéssel szorít le a halálos röhögés. A fojtott röhögés forró láza lüktet a vérvörös arcukon, és a halántékok kidagadnak. Mindenki a pad fölé hajol. A csönd, melynek fenekén egy esetleges kipukkadás borzasztó réme vonaglik, ingerlőén zúg a fülünkben. És vannak elszánt, vakmerő gazemberek az utolsó padokban, akik még feszítik a kritikus hangulatot. A kis Löbl lebújt a padok alá, négykézláb mászkál kényelmesen, körös-körül mászta az osztályt, és egyenként megfogta a lábunkat. A szemétláda gyanúsan mozog. Kökörcsin e- melt hangon fejtegeti II. József érdemelt; hátulról meglöknek, egy hang súg rekedten a fülembe: „Vigyázz, jön a pad alatt Löbl, már a negyedik pad alatt van!“ Mindenki felhúzza a lábát a pádra: a szájuk reszket a röhögéstől, kétségbeesetten próbálok figyelni, hogy másra tereljem fantáziámat. Kökörcsin lelkesen magyaráz, milyen szép dolog volt II. Józseftől, hogy egy tollvonással visszavonta az összes rendeletéit. „Az anyja második Jóskai!“ — mondja Eglmayer az utolsó padban, hihetetlenül mély gyomor- hangon. Auer élesen felszisszen: Löbl most ért odáig, és belecsfpett. „Nézd — mondja valaki mellettem —, Kökörcsin egyik lába rövi- debb lett, mint a másik.“ A szemem majd kiugrik. Most... most vége... még egy pillanat... és robban... Ebben a percben a tanár a következő viccet csinálja: — Auer, mit mozgolódik maga, mint egy sajtkukac? Soha még bohózatírónak olyan hatása nem volt közönségére. Mint gátját áttépő áradat: harsan fel a röhögés. Percekig röhögünk, felszabadulva, hörögve, A tanár csodálkozva néz, és elnézően mosolyog — magában megállapítja, hogy milyen frappáns és ellenállhatatlan humora van neki. VÁRNÁI ZSENI: TANULJ ÄMULNI, HAZÁM IFJÚSÁGA! Rád gondolok most, hazám itjűsíga, tanalj dmnlni, ne vedd könnyedén, hogy ezredévnyit tört e kor előre, z minden nepnnk egy nagy hősköltemény Apáid még szekéren bandukoltak, néked már szinte elemed a lég, világrengető korszaknnk csodált örökül kaptad, Ifjú nemzedék. Súlyos örökség nyomja Ifjú vállad. éj üstökösök, napok, csillagok, teljesítik a te akaratod. Lehetsz tudós, művész, költő, akármi, tannlhatsz már, ás kell is, hogy tanulj, a munkapadnál ts ezer varázzsal ragad meg, és visz előbbre az 0], s te ott állsz, mint a holnap Ifjú hőse, szived alatt új korszakunk fasziil, te formálod, s millió karral véded milliók szive véled lelkesfll. Mikor születtél, lámpalény hunyorgott bölcsöd fölött, vagy gyertya aercegett, ágy látszott, hogy te Is csak félhomályban álad majd la kis szürke életed, de forradalmak rázták meg e földet, s a lángelmékben fényes szikra gyűlt a tudás, és a társadalmak rendje EGY pillanatban forradalmosnltt Pár év csnpán az idő végtelenjén; pár pillanat, de mily pillanatok! így születnek a mindenség ölében új üstökösök, napok, csillagok. Gv századunk a lét szfvébe ásott, s megbolygatta a rejtett őimagot, ily végzetes, ily rettentő hatalmat ember még soha, soha nem kapott! Gerstner István; Régen... Csak pillanat ez Idők végtelenjén, z lehet, hogy ez a végső pillanat e atomjaira hall a föld, vagy létünk tündökletes éj kor tálé halad.- Vigyázz, vigyázz most, vilig itjőságal Arizd a békét, ne vedd könnyedén, hogy a lét titka előtted már kitárult, mert életet, halált, jelent e fény! Most béke kell, béklyó az flj erőre, ne robbantsa szét ezt a földtekét, parancsold vissza palaek-börtflnéba a rombolás gigászi szellemét, hogy szolgáljon, z ne öljön erejével, varázsoljon áj aranykort nekünk, kazánjainkat fűtse, * mint a villám, úgy röpítse repölő szekerünk. Vigyázz, vigyázz hát, népek Ifjúsága, ez élet-halál döntés reggelén. anyánk a béke, érte harcolni, győzni a legnagyobb, leghősibb költemény. Előttünk Aj kor rejtelmes tengermélye atomszürnyei alszanak ma még, törd himba őket, te légy nagyobb, erősebb, s csodál majd érte minden nemzedék. KALÁSZ MARTON: RENDET! Rendet, rendet magunkbanl Az ének ilyen sűrű évszázad kőlykének önmagában már nagyon kevés. Habzanak a napok, mint a hátak, s villogunk, hol éppen belevágtak, mint páncélos izmokban a kés. Ml legtöbbször sebezni tudunk csak — érzékeink álmai agyunknak olyan bonyolultak, oly kuszák. De hiába üt: érte, hiába • kemény-kéz, ha végső oltalmára rá nem nyitja szemünk, a világ. Ezerszer a termékeny makacsság, a rosszalló« tűz Jelezze Inkább eszménket, mint hamis fegyelem. Hogy többé ne a szájunkra vert port — fölfedjük a rejtőző aranykort, s ne pislogjunk benne dicstelen. De rendet! Mostantól ne a játék — belül szítson szigorú lrányzék vadságunkra nemet mondani. Mámorböl a kor Igazi hősét meggondolt, tudatos felelősség zajtalan férfivá bontsa ki. MIKSZÁTH KALMAN: A PETÖFI-LEGENDA SÜMEGEN A szegény öreget mág én is ösmertem. Nagyon össze volt már esve, siket Is volt egy kicsit, de nem is látott vala mi nagyon. Csak Horatinsnak ált már és a vörös bornak. Ez volt a legutolsó szerelme. Ki nem nézte volna belőle senkt, hogy ez pónálta valamikor szekundába Petőfi Sándort. Pedig ez volt az egye dűli nevezetessége szegénynek. Azoknak a millióknak, akik elösmerték nagynak a költőt, nem maradt fenn a nave, mart igazuk volt, csak ai övé maradt fenn, hogy el nem ismerte. Mégiscsak kisebb virtus nem tévedni! Még én akkor nem jártam a „Kammon“-ba. ahol valósa gos, eleven poéták szörcsölik mellettem a kapncínert, s akiket senki sem tart („már“ vagy „még“) nagyoknak, mert mindenki megszokja őket. Csak úgy látszik, ők magok nem szokják meg önmagokat sohasem. Ha leszállt az est a saját szerű városra, ha elnyelte a homály az óriási köveket, s kitöltötte a borzadályos szakadékokat, ha fekete lett a girbegurba. púpos földből, suhogó árnyak inogtak, a fák lombjai röpülni kezdtek, s képzelt zsoagással telt meg az éj: akkor és sokszor látni véltem a költőt, amint elsuhan köpönyegben, hóna alatt vfve lantját. (Mert úgy képzeltem a poétákat, ahogy a szobrok mutatják. Mit tudhattam én azt akkor, hogy azok úgy a legboldogabbak, ha fokhagymás rostélyost esznek a „KIs- Plpá“-ban?) As öreg kamarai hajdú, akinél Petrovlcs Sándor lakott diákkorában, sokat beszélt nekünk felőle, persze fumigatíve. Sehogy sem ment a lejébe, hogy miért dicsősttjük annyira. Hát mit tett, hegy olyan nagyra vannak vele? Verseket Irt? Hál olyan nagy dolog az, amiről érdemes annyit beszélni? Azt tette volna, amit ő tett egyszer huszár korában, hogy húsz ember közül szabadította ki a tőhadnagyát. Az volt az igazi vlrtnsl Sznrina Jánosnak hitták a hajdút. 0« a hegyen lakott a gimnázium fölött. Tömérdek diák volt nála elszállásolva mindég, s leginkább csak ógy nagyban emlékezett vissza rájuk, mint ahogy a juhász a birkáira hogy az a csúnya, az a kajla szarvú, a tarka, a !e- hér, a ráncos. Szurina János urkm úgy emlékezett vissza Petrovtcsra, hogy a savanyúképp*. Már 6 csak így nevezte. Elmondta, hogy olyan komédiás hajlamú fin volt biz az, vad és modortalan. De minden komorsága mellett rájött néha a pajkosság ördöge Is Egyszer például egy kis furára tett szert valahol, hát az volt a legelső dolga, hogy kifúrta vele a Szorináné asszonyom összes cintányérját, amik é- kességiil fényeskedtek szépen egymásra rakva a tálaspolcon. Valami érdekes Irodalmi adatot nem mondott, Szurina jános. Csak arra emlékezett, hogy már akkor Is versflkátor vala a ffá. No do ezt magunk is tudtuk. Hiszen ott voltak az önképzéskor összes Jegyzőkönyvei és az évkönyv Is, melybe tulajdon kezével Irta be a költö A hűtlenhez címzett fiatalkori költeményét. Könyv nélkül tudta azt minden jőra- való diákember. Aztán tudott még többet is; tudta, hogy kihez Irta Petőfi ezt a keserű hangú verset, melyben már meglátszik a tűz és erő, szóval az orosziám körmök nyomai; tudtuk azt mindnyájan, nemzedékről nemzedékre szállott a Petőfi-legen da, minden diákgeneráciú megőrizte azt a következő száméra, annyi bizonyos, hogy el nem veszett belőle egy morzsányi sem. Hát az öreg tanárnak volt egy igen csinos kis húga, S-a Mariska. Ez volt az „esköszeg- te lányka". Nagy, kék szemei voltak, gyönyörű szőke haja. Így beszélik ezt a selmeci öregasszonyok. De mikor volt azl fin már csak egy Lenge- nádfalvay Zirzabellát találtam benne! Sovány, klaszott, beteges teremtést, kinek csak a szemében volt bizonyos érzés és kellem. Ez voll a Petőfi fiatalkori szerelme. A derék tanárnak korábban Horattnson és a vörös boron kfvfll volt még egy harmadik szenvedélye is: a botanika. Néha az egész klasszist elvitte magával a délutáni lecke helyett botanlzálni, sőt a húgát Is. A leányka költői kedélyű volt, s ez magyarázza meg előszeretetét a virágok és a tövek Irént, s ez magyarázza meg azt Is, hogy a két rokon lélek közt e bntanlzálási kirándulások alatt némi vonzalom keletkezett, mely egyetlenegy alkalommal szavakban is megnyilvánult. Ez volt Petőfi ifjúságának a legboldogabb, b legédesebb szaka — de ez okozta sorsának Ily fordulatát is. Mariska nagynéniével minden szfnielőadást megnézett, és Sándor is ott akart lenni, noha az Iskolai törvény erősen tiltotta a színházba járást. De micsoda a szerelemnek az Iskola törvény? A ml Sándorunk előtt nem volt korlát, mindennapos volt a szfnházban, ruháit eladogatta. hogy a színházba mehessen. sőt a szőlői által kUldött tandíjat Is Tháliának áldozta fel. Helyzete egyre nyomasztóbbá lett, midőn egy napon azt a hfrt hallotta, hogy S-a Mariska el van Jegyezve Kachel erdésszel., A fiatal Petrovlcs őrölt fájdalmakat érzett erre a hfrre. s mint a „falu rossza", még egyszer látni akarta a hite szerint hűtlen lányt. Eddig sohasem szólította meg a színházban, csak egy szögletből nézte elmerülve, kéjittasan, mint egy álomképet; most azonban alig várta a felvonás végét, vakmerőén odalépett a leányhoz, ki nagynénje mellett ült. — Kisasszony, ön engem megcsalt! — fin önt? — kérdi a kis Mariska csodálkozva. — Ön azt mondta nekem, bogy senkit sem szeret, és sóhajtott, ün megengedte, hogy ezt a sóhajt én magam mellett magyarázzam. ön megcsalt, én önt megvetem. S ezzel elrohant. G scéna, mély közbotrányt okozott azon este, a nagynénje útján tudomására jutott a tanár uraknak is. Petrovlcs Sándor helyzete mindinkább nyomasztóbbá kezdett válni Selmecen; anyagi viszonyai éppúgy, mint lelke, tel voltak dúlva. Ekkor irta a költeményt A hűtlenhez. Mindenki tndta, hogy egy napon nyomtalanul eltűnt a városból, hogy soha oda többé vissza ne térjen. Gmlékezett-e még sokáig Ma- riskárúl, vagy pedig nemsokára kiszorította szivéből selmád Ideálját az alföldi Zsnzs- ka, nem tudni, hanem annyi bizonyos, hogy a Mariska mindig megtartotta emlékében a nagy költőt. Házassága szerencsétlenöl ütött ki, férjétől elvált, s magános életet folytatott, fiatalkori emlékeinek élve. \ Engem kétszer hozott össze vele a sors, mind a kétszer szóba hoztuk az ő híres udvarlóját. Legutóbb, midőn már nagyon beteg volt, Így szólt hozzám egyszer reszketeg hangon, amint éppen az volt a szőnyegen, hogy Petőfi meghalt-e vagy nem. (A sajtó is ezzel foglalkozott, a Vasárnapi Újságban Pákh Albert Indítván ez Irányban nagy kutatást.) — Olvasta ön a Petőfi hozzám frt versét? — Igen, olvastam. — Nos, ha olvasta ön, emlékszik-e a végére? — Természetesen. „Megleled hű mázsatld porát“. — Ez az! — szólt, s szemel felcsillantak. — Nekem egy Idő óta az a rögeszmém van, hogy én, egyedül csak én lelhetem meg az 6 sírját. Mit gondol? — kérdé hozzám fordulva, bánatos hangon. — Mit gondolnék? Hiszek az előérzetekben. — Petőfi nemcsak költő, 6 több, ő próféta volt — mondó fél könyökére emelkedve é- gyában. s halvány, síri arca kipirult.' — ö, aki megjósolta a forradalmat, a saját halálát leírta, ő megírta, neki meg kellett frnta azt ts, ki lelt meg porait. — Igaza tehet, asszonyom. — Ha bírnék, ha gyenge nem volnék, ha még egyszer erőhöz jutok, én meg fogom keresni őt... ön mosolyog... ön nem hisz... pedig okvetlenül fel fogom keresni. Föl Is kereste nemsokára, valahol a másvilágon.
