Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1972-09-05 / 36. szám

8 új ifjúság

THEODORE MATHIESON:

A MINDENTUDÓ TITKÁRNŐ

A kis magánrepülőgép szörnyű viharba került. A motor hirtelen elhallgatott, és a gép zuhanni kezdett.

— Howard, zuhanunk — sikoltott fel kétségbeesetten Emma, Howard Dunbar gyáros felesége.

— Mit gondol, megússzuk? — kérdezte Hollie, a titkárnő.

— Magkísérlek minél simábban leereszkedni — mondta Dunbar. — Kapcsoljátok szorosabbra a biztonsági öveket!

A gép súrolta a kopasz fák ágait, aztán halk reccsenéssel a hóba fúródott. Dunbar bel'eütötte fejét a ve- zérlótáblába. Emma fölsikoltott, de őt a legkevésbé sem érdekelte a felesége. Tekintete a titkárnőt kereste. A lány sápadt volt, arcát tapogatta, de egyébként semmi baja nem esett, egyenesen ült székében.

— Azt hiszem, a nagyságos asz- szony megsérült — suttogta, — ki kell vinnünk a gépből.

Az ájultén fekvő asszonyt egy fa alá fektették. Sehol sem vérzett. Hollie könnyedén megérintette Dunbar kezét, és sokatmondóan összenéztek.

— Örökre együtt maradhatnánk — suttogta a lány. — Senki sem fogja megtudni, hogy nem természetes halállal halt meg, ha...

Dunbar egyre ezen gondolkodott, miközben a tűz mellett ülve várták, hogy Emma magához térjen.

— Ö — jajdult fel végül az aszszony —, a lábam!

Az ügyes kezű Hollie azonnal mellette termett. Megvizsgálta Emma lábát, és Dunbartől kötszert kért. Ügyesen bekötözte a kibicsaklott bokát.

Dunbar közben tisztelettel és imádattal nézte mindentudó titkárnőjét. A lány egy kórházban dolgozott mielőtt hozzá került volna. Bármihez kezdett hozzá, ügyesen, lelkesedéssel végezte. Soha nem hibázott. Dunbar- nak nemcsak szépsége, hanem tudása miatt is szüksége volt rá. Nem mozdult nála nélkül. Emmát most Is csak azért hozta el magával hivatalos útjára, hogy elkerülje a felesleges veszekedést, a féltékeny jeleneteket.

— Fel a fejjel, Emma, örülj, hogy ép bőrrel megúsztuk — csitítgatta az asszonyt, mivel idegeire ment a jajgatás.

— jól tudod, Howard, hogy soha nem tudtam elviselni a fájdalmat — nyögdécselte Emma.

Dunbar azon elmélkedett, hogy a tűz alapján fölfedezi-e valaki hamarosan rejtekhelyüket. Habár abban sem volt biztos, hogy szeretné, ha hamar rájuk találnának. Éjfél tájban ismét havazni kezdett. Visszamentek a repülőgépbe. A sérült Emmát a padlóra fektették és betakarták. Amikor

az asszony a kimerültségtől végre elaludt, Dunbar megérintette Hollie kezét:

— Soha többé nem lesz ilyen remek alkalmunk — suttogta neki a lány, mintegy válaszként ki nem mondott gondolatára.

— Tudom, de képtelen vagyok megtenni — suttogta a férfi.

— Bízd rám, akarod?

— Nem tudom.

Reggel, miután megették a repülőgépben talált utolső tábla csokoládét, Dunbar útnak Indult.

— Elmegyek, megkeresem a legközelebbi autőutat.

— Vigyázz magadra — kiáltott utána Emma —, nehogy eltévedj az erdőben!

Miközben a térdig érő hóban az utat kereste, Dunbar Emmára gondolt. Nem volt rossz élettársa, de sohasem volt igazi feleség. Húsz éven át elviselte unalmas fecsegését, rendetlenségét és örökös hajcsavaröit. Amikor Hollleval találkozott, el akart tőle válni, de az asszony hisztérikus rohamot kapott, és öngyilkossággal fenyegetőzött. Erre nem volt mást tennie, megígérte, nem hagyja el. Emma megnyugodott, és noha sejtette, hogy milyen érzelmek fűzik Hol- liehoz, egy szóval sem tett erre célzást.

Négyórás kimerítő bolyongás után rátalált az útra. Egy óra hosszat álldogált, megdermedt a hidegben, de senki sem jött arra. Hirtelen megrémült arra a gondolatra, hogy időköz^ ben a hő belep! nyomait, és nem talál vissza a repülőgéphez. Visszafordult.-0Hollie az összetört repülőgép mellett várt rá.

— Megtetted? — ez volt Dunbar első szava.

— Igen.

— Hol vant

— Ne törődj vele, minden rendben

van.

— Négy órányi járásra autóút van. Megmenekülünk. De talán jobb volna, ha egy kicsit várunk. Lehet, hogy egy erre tartó repülőgépből fölfedeznek bennünket.

— Nemrégen erre repült egy, integettem neki, de nem vett észre — mondta Hollie.

— Hogy csináltad...

— Jobb volna, nem nem tudnád meg a részleteket.

— Tudni akaroml

— Egyszerűen. Mindenki azt fogja hinni, hogy a repülőgép lezuhanásakor a nyakát törte.

— Nem szenvedett?

— Ügyeltem arra, hogy ne érezzen semmit, Most azonban jobb volna, ha újra tüzet raknánk. Hamarosan be- esteledlk. Mikor házasodunk össze?

— Fél év múlva.

— Szeretsz még?

Dunbar felelet helyett szorosan átölelte.

— Csak még egy kérdés — nézett átható tekintettel a nyomozó Howard Dunbarra. — ön ölte meg feleségét vagy Hollie Tedd?

— Hogy jut egyáltalán az eszébe ilyesmi — dadogta Dunbar, s közben úgy érezte, azonnal lefordul a székről rémületében. — Miért ölte volna meg bárki is Emmát? A repülőgép lezuhanásakor szörnyethalt..

— Elég volt a játékból, Dunbar! Ha az asszony a szerencsétlenségben vesztette el életét, miért kötözték vol, na be sérült bokáját?

SZAPUDI ANDRÁS:

Szemüvegek

horgász alacsony, koA

paszodö. Törökülésben kuporog a csónak orrában, feszülten figyel a dugóra, s úgy tesz, mintha észre sem venné a hidkorláthoz támaszkodó 30—40 fónyt közönséget. Az arca nyugodt, mondhatnám, hivatalos kifejezést ölt, mintha számokkal telerótt akta fölött töprengene. Körülötte akkurátus rendben sorakoznak a hor- gászkellékek, a csónak oldalán szákot lebegtet a víz, pár nyamvadt keszeggel.

A közönség csipkelődő hangulatban van, minden mozdulatra reagál.

— Nézze, micsoda pancserl, — jegyzi meg egy micisapkás középkorú férfi mellettem a bot sem áll jól a kezében.

— Nagy balek az a hál, a- melyik ennek a horgára akad

— villogtatja farkasfogait bal oldali szomszédom.

Mindenki mond valami lekicsinylőt, valami kellemetlent a horgász rovására, akihez ma hűtlen a szerencse. Beszélnek, kajánkodnák, de nézik kitartóan.

A dugó rebben, gyűrűzik körülötte a víz. A horgász fegyelmezett arca megrándul, aztán semmi.

— Mi az, apuskám, nem kell a kukacod? — hangzik a hídról. Csak éppen nem fütyülnek, mint egy-egy bálul sikerült színielőadáson. A horgász jól nevelt ember. Nem vesz tudomást a közönségről, bár —úgy vélem — mindent hall, s keblében viharok dúlnak. Valószínű, szívesen bevonná a horgot, no, de két rongyos keszeggel retirálni most — lehetetlen.

Konokul mered a dugóra.

Csak azért Is, ha mindjárt az ingemért isi

A néző sorfala mögött két nő halad, s az egyik epésen megjegyzi:

— Egy horgászon milyen sok látnivaló van! Felnőtt emberek és...

Az egyik szomszédom utána fordul:

— Tálán magát nézzük, kicsike? Magán sincs több látnivaló.

A horgász leveszi szemüvegét, megtörll, tokba helyezi, majd egy másikat illeszt az orrára. A hatás nem marad el.

— Na, most majd tolakodnak a halak — véli a szomszéd.

Ebben a pillanatban egy jól

öltözött férfi jelenik meg a parton és már messziről kiabál.

— Horgászgatunk, horgászhatunk, főnök kartárs? Nagyszerű. Segíthetek valamibén? — s már üget is a parton lefelé, nem bánja, hogy sárga cipőjét felsértik a kövek.

— ]ó napot, Serfőzö, üdvözlöm — hallik a csónakból leereszkedően. — Abba is hagyom, ntncs ma szerencsém... Megvár? Elbeszélgetünk... — A horgokat sietve kiemeli a vízből, s hogy feláll, megbillen a csónak.

— Az istenért, főnök elvtárs, még beleesik — aggódik a jól öltözött.

— Ne féltsen, Serfőzőkém — csititja elnézően a horgász —, sportember vagyok, vagy mi a csoda...

• „TTX“: Versei, ha egyáltalán verseknek nevezhetjük őket, még nagyon kezdetlegesek. Hiányzik belőlük minden költői íz, szín — a gondolatról nem is beszélve. Egy példa talán: / Tizenkilencedszer itt voltál /» én nem ereztelek. / Nevetést hallok mögöttem / talán én is felébredek / — Tanuljon, olvasson, s nem árt, ha a helyesírás szabályait is átlapozza. Gondolkodjék el a- zon is, hogy miért akar költő lenni, mi az, amit el akar mondani* a „világnak“!

0 „Lili és Nana": Igaza van, amikor verseit még nyerseknek, kiérleletlenek- nek tartja. Valóban hiányzik belőlük a költői látás, láttatás. Csak egymás mellé rakott szavak, s ez kevés. Május című versében például így Ír: / Egy dalról dalolsz vérrel átitatva/ Halálos ágról / múltról saa- kajtva / sós könnyek / szellők ! büntetett élet dalát zengitek / régi sóhajok / stb. Talán ha így nyomtatásban olvassa ezeket a sorokat, rájön, hogy zavarosak, semmitmondóak. Ne feledje a költőnek a lényeget kell verssé izzítania! Tanuljon, idővel, ha úgy érzi, hogy már fejlődött, előbbre lépett, jelentkezzék újra.

0 „SAS“: írásai érdekesek, gondolatgazdagok, kár, hogy felépítésüket elsiette, elnagyolta. Rosszak, erőtlenek a befejezések is. Dolgozzon, olvasson sokat, s i- dővel jelentkezzék újra.

• „Harmatos": Verseiben nem látunk fejlődést, sőt a helyesírási hibák szinte ugyanazok. Ha írni akar, először tanulnia kell.,.

TÖBB GYEREK, NAGYOBB BOLDOGSÁG

A népszaporulat kérdésével nem csupán az egyes államok vezetői, hanem az Egészségügyi Világtanács is foglalkozott. A politika, a közgazdaságtan, a szociológia ma már közvetlenül és behatóan vizsgálja a családi élet jelenségeit, a férfi és a nő kapcsolatának alakulásait. Az egyes államokban azonban nagyon is eltérőek ezek a problémák, sőt egymásnak ellentmondó jelenségeket Is felfedezhetünk. Franciaországot még nemrég a kihalás veszélye fenyegette, mivel sokkal több francia halt meg, mint amennyi született, ugyanakkor Indiában, japánban és Kínában milliókat az éhhalál fenyegetett, mert a túlnépesedés következtében nem volt elég munkaalkalom és megélhetési lehetőség. Az Egyesült Arab Köztársaságban évente 800 000 a népszaporulat, Indiában 10000 000.

Mi a helyzet a népszaporulattal nálunk? Nagy általánosságban elmondhatjuk, hogy a szülések száma érezhetően csökkent, hogy a hivatalosan engedélyezett abortuszok száma a legutóbbi években megközelítette a világra jött gyermekek számát. Ebből kifolyólag köztársaságunk lakóinak száma csak alig észrevehetően növekszik. Csehszlovákiában az elmúlt évben az abszolút népszaporulat csupán 0,2 százalék volt.

Ha bár életszínvonalunk jelentősen emelkedett, és a kormány több olyan hatásos intézkedést hozott, amely a népszaporulat emelkedését hivatott előmozdítani, a nevelés terén sok mindennel adósok maradtunk. A legtöbb ember túl gyorsan és felületesen él. Ennék következtében megnövekedőit a válások száma, s az aránytalanul sok felbontott házasság negatívan hat az egész társadalom életére. A leányanyák és az elvált asszonyok gyermekei igen

gyakran nehéz élet elé néznek, habár az állam mindent elkövet az érdekükben, és komoly pénzösszeget fordít a megsegítésükre. Ennek ellenére a sorsuk legtöbbször megrázó.

Manapság sokkal könnyebb és biztonságosabb a családalapítás, mint a kapitalizmus idejében volt. A fiatal házasok előnyben részesülnek a lakáselosztásnál, kedvező kölcsönhöz juthatnak, ha bútort vagy más berendezési tárgyat szándékoznak vásárolni. Ezért természetes, hogy fiatalon szándékoznak házasságot kötni, és korán akarnak gyermeket. Ennek ellenére a nép- szaporulat bonyolult probléma^

Nagy általánosságban elmondhatjuk, hogy minden nő szeretne gyermeket szülni, még azok Is, akiknek valamilyen okból nem lehet gyermekük. Abban azonban igen eltérő a legtöbb nő véleménye, hogy hány gyermekük legyen. Az olyan asszony, akinek jó a férje, és aki sehol sem dolgozik, nem akar egy gyermeknél maradni. Attól függően, hogy a férje mennyit keres, és hány gyermeket képes eltartani, két, három, esetleg négy gyermeket hoz a világra. A tanult és alkalmazásban levő asszonyok általában egy gyermek mellett döntenek, mivel a kettőt is nagy megterhelésnek tartják. Arra hivatkoznak, hogy sokáig tanultak, később mentek férjhez, és ezért csak később teremthetik elő a családi élethez szükséges anyagiakat, a berendezést, lakást, autót stb. A fizikai munkát végző nő könnyebben beleegyezik a két, három, esetleg négy gyermekbe — attól függően, hogy hányat képes nagyobb nehézségek nélkül felnevelni. A szakmunkás férfiak általában a több gyermek hívei, a hivatalnokok viszont kevés gyermeket akarnak. És

itt felmerül egy probléma. Az egygyermekes családok ugyanis általában önző, despota gyermekeket nevelnek; a több gyermekes családok igyekvő, szorgalmas, a kollektiv szellemre hajlamosabb utódokat bocsátanak szárnyukra.

Örvendetes, hogy a legtöbb férj a feleségével együtt, egyformán gondoskodik a gyermekekről, és a munkaidejétől függően jegít a gyermekeket óvodába vinni, bevásárolni stb. Életünk az utóbbi években egyöntetűbbé és kiegyensúlyozottabbá vált. Vonatkozik ez a fiatal házasokra is. Gondosabban nevelik a gyermekeiket, és a beszélgetési témájuk általában az óvoda, a munka, a kiadások, az élelmiszerárak körül forog. Ezek a beszélgetések igen bensőségesek, sokszor meghatőak. Örvendetes, a- hogy a kismamák a gyermekeikről nyilatkoznak. Az egyik például kijelentette: „Nem hiszem, hogy az anyának más az érdeke, mint a gyermekének a jhva. De fordítva is az a helyzet." — hangsúlyozta, és megható szavakkal elmondta, hogy nemrég véletlenül megvágta az ujját, mire a négyéves kislánya aggódva hozzátipegett, figyelmesen megnézte a sebet, aztán vigasz- talóan kijelentette: „Az semmi, anyukám! Egykettőre elmúlik, csak egy kicsit ráfű- jok!“ Sokan megkérdezik, hogy létezik-e szebb családi jelenet, mint amikor vasárnap reggel a gyermekek együtt hancúroz- rak a szüleikkel az ágyban? Azt hiszem, a kérdésre felesleges válaszolni.

„Minden anyának a saját gyermeke a legszebb" — mondta egy pedagógus, és hozzáfűzte: „Az anyák nagyon érzékenyek, ha valaki nem dicséri meg a kocsiban fekvő gyermeküket". Az egyik Orvos ezzel kapcsolatban elmesélte, hogy a rendelőjében egyszer egy asszony elsírta magát, és panaszos hangon elmondta, hogy az ő picije túlságosan kicsi volt, amikor megszületett, és a többi csecsemőhöz képest ma is nagyon aprócska. „Alig tudtuk megvigasztalni, hogy egyszer az ő kicsijéből is gyönyörű lány serdül" — mondta az orvos.

Néhány szülő arra hivatkozik, hogy manapság a gyermeknevelés egyre nehezebb. Állításukban sok az igazság. A mai gyermekek sokkal hamarabb felserdülnek, mint az ötven évvel ezelőtti gyermekek serdülitek fel. Az Iskolában sokkal nagyobb tudásra tesznek szert, mint az előző nemzedékek, de igen gyakran képtelenek az önálló gondolkodásra, tudásuk gyakorlati fel- használására. Nem egyszer előfordul, hogy a tizennyolc éves lány úgy viselkedik, mint a tizenhárom évesek.

Azok a szülők, akik egy gyermeknél nem akarnak többet, Igen gyakran arra hivatkoznak, hogy az alapiskola elvégzése után nagy gondot okoz a továbbtanulás, nehéz a gyermeket valamelyik szakiskolába bejuttatni. Ezeknek az átmeneti nehézségeknek nem volna szabad befolyásolniuk a szülőket. Hiszen a háború előtt, amikor a legtöbb gyermek számára semmiféle továbbtanulási lehetőség nem volt, az anyák mégsem riadtak vissza attól, hogy több gyermeknek adjanak életet. A nagyszülőink korában sokkal nehezebb anyagi körülmények között, minden családban öt-hat vagy ennél is több gyermek nevelkedett. Közülük nem egy híres emberré vált, és egész népünk számára nagy szolgálatokat tett.

Nevelő munkánknak a jövőben fokozottabban kell arra irányulnia, hogy a szülők utódnevelő vágya, a nők természetes anyai ösztöne sohase tompuljon el. Minden nő vágyik anyai hivatása teljesítésére, és ezért vállalja a szülést, feláldozza az éjszakai nyugalmát és kényelmét. Ennek ellenére a fiatalokat szülői hivatásuk teljesítésére csak akkor készíthetjük fel sikeresen, ha egész nevelői tevékenységünket átgondoltabbá, tervszerűbbé tesszük, ha a szülők, a pedagógusok és az ifjúsági szervezet vezetői tengernyi feladatuk közben egyetlen órára se feledkeznek meg e nemes küldetésükről.