Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1972-08-29 / 35. szám

_ fi •!>» P

8 ü| ifjúság

HARRY WENS:

AZ OVEGSZEMŰ EMBER

— KI az? — kérdezte Helmar Long, aki teljesen belemélyedt munkájába Szokatlanul erélyes kopogás hangzott az a]t»ján.

— Nyisd ki hamar, Helmarl — hangzott a válasz. Helmar Long szíve megdobbant. Felkelt az íróasztal mellől, összecsukta a bőrbe kötött füzetet, amelybe az előbbi gondolatait és a tegnapi nap eseményeit jegyezte fel; naplóját az íróasztal egyik fiókjába csúsztatta, és megnyomta a gombot, mely automatikusan zárta vagy nyitotta szobájának ajtaját.

A küszöbön Sapiro állt, mögötte pedig Paul Smith. Ösztöne nem csalt. Félt, hogy ösztöne nem csalt. Ez a két bérgyilkos nem véletlenül látogatta őt meg ilyenkor, szombaton délután, amikor az emberek azon törik a fejüket, hogyan tölthetnék kellemesebben a hétvégét.

— Minek köszönhetem a megtisztelő látogatást? — kérdezte látszólagos nyugalommal.

—A boss látni akar — mondta Sapiro.

— Ha a boss látni akar, akkor Ide is telefonálhatott volna — vélte Long, és szempillái megrezzentek.

Helmar Long egyik szeme üvegből volt. Tökéletes munka, de nem anv- nyira tökéletes, hogy élethűen utánozza az élő szem ezerféle játékát. Helmar háborúban sérült meg, ahol a német hadsereg tisztiéként szolgált. Huszonöt éves volt akkor, a háború utolsó hónapjaiban vesztette el a bal szemét, de a fasizmus számára már nem volt elég idő ahhoz, hogy hősiességéért megkapja a vaskeresztet. Apjával ellentétben valóban derekasan viselkedett a fronton. Apja a Wehrmacht tisztje volt, de a rebellisek közé tartozott. Hadbíróság elé állították, és soká senki sem tudta,

hogy a hadbírósági tárgyalás után mi történt vele. Felesége akkor mér régen nem volt az élők között, és nem kellett végigszenvednie azt a kálváriát, amit a férje járt be.

Helmarnak sikerült megtudnia az Igazságot. Apját lefokozták, húszévi börtönbüntetésre ítélték, de a börtönbe való szállítás előtt „leugrott“ a hadbíróság ötödik emeletéről, és szörnyethalt. Az illetékesek szerint ezek az Idők nem engedték meg, hogy a lefokozott őrnagy öngyilkosságának híre nyilvánosságra jusson. Egyébként ha az őrnagy maga vetett véget az életének, az azt igazolja, hogy Richard Ellis Sturmbannführer személyesen igyekezett gondoskodni biztonságáról, de az ő éberségét is sikerült kijátszani.

— Gyerünk, öregem — sürgette Sapiro Longot. — A főnöknek jegye van a Palm Beach felé Induló repülőgépre, és miattad nem hajlandó elhalasztani utazását

Az üvegszemű csak annyi időt kért, míg kezet most a fürdőszobában, és máris indultak. Ahogy a két gengszter belekarolt, ahogy beültették a gépkocsiba, elég volt ahhoz, hogy lássa, élete veszélyben forog.

— Mi történt? Miről van szó? — kérdezte, habár tudta, hogy a két bérenctől nem hall semmit.

Richard Ellington az előkelő negyedben lakott, a negyed .legszebb villájában. A két férfi Longot bevezette Ellington dolgozószobájába, megállt a szoba egy-egy sarkában, és várt. Egyszerre csak megjelent Ellington, mint aki rejtelmes módon értesült arról, hogy vendége érkezett.

Néhányszor le-fel sétált Helmar Long előtt aztán megállt, és a szemébe nézett.

— Olyan értesüléseim vannak, hogy kémkedsz utánam, és adatokat gyűj- tesz ellenem.

Hazugsági — felelte Long szemrebbenés nélkül.

— Nem hazugság, öregem. Nem vagyok olyan kezdő, mint talán gondolod. Biztosítottam magam, és az Egyesült Államok minden, számomra jelentős hivatalában vannak embereim. Onnan tudom, hogy mikrofilmeket készítesz titkos levéltáram dokumentumairól. A régiekről és az újakról Is.

— Nem Igazi — felelte újra emez. Ellington egy intésére odalépett mellé Paul Smith, és öklével úgy arcába csapott, hogy elvágódott a földön, és feltépett szája széle vérezni kezdett.

— Nemcsak a CIA számára gyújtod az adatokat, te gazember — mindta Ellington —, hanem biztos vagyok benne, hogy pénzt kapsz a Weisenthál szervezettől is. Köpd ki, mit tudsz! Hogyan jutsz az irattáramhoz, és hol tartod a mikrofilm- felvevő kamerádat?

— Mikrofilmkamera? — Long még a földön volt, mikor csodálkozva felelt a főnök kérdésére. Szavaiból a- zonban érződött a hazugság.

— Rendben van, ha nem árulod el, mindegy. Az éjjel, míg nem voltál odahaza, embereim felkutatták az egész lakásodat, de nem találtak rá a filmfelvevő gépre. Többet nem lesz rá szükséged.

Long feltápászkodott.

— Gondolod? — és vállat vont. — Lehet. Ügy sejted, hogy ez a két vérengző fenevad elintéz. Beültetnek az autóba, agyonlőnek, és holttestemet kidobják valahol valamelyik országúton?

— Pontosan úgy — vigyorgott a másik.

— Lehet, hogy ez lesz a végem, de biztos vagyok benne, hogy te is velem jössz a másvilágra.

Ellington felnevetett.

— Tévedsz, öregem 1 Ebben tévedsz. Semmit sem tudtál eddig rám bizonyítani. Amit te lefényképeztél az én Irataim között, az mind a Birodalom régi dolgaira vonatkozik. Mai munkámnak, újfasiszta szervezetünknek még nem jutottál a nyomára.

— Tévedsz. A nyomára jutottam. Legfeljebb még ijem volt időm mindent lemásolni. Mindegy. Mégis biztos vagyok benne, hogy velem jössz. Te, apám gyilkosa.

— Apád gyilkosa?

— Persze. Apám gyilkosa. Te lökted őt le az ötödik emeletről, Richard Ellis, te átkozott gyilikosl

Ellington revolvert vett ki a zsebéből. Arca eltorzult a gyűlölettől, mikor Helmar Long képébe nézett. Másodpercekig célzott, aztán elsütötte fegyverét. Még egyszer. És még egyszer.

Sapiro és Smith szótlanul emelték fel a holttestet. Levitték a kertes udvarra, ott gépkocsiba helyezték, és elhajtottak vele.

Ellington megivott egy pohár whiskyt, aztán az interfonon közölte személyi titkárával, hogy készítse el a bőröndjét, mert éjfél után Indul a repülőgépe, és tizenkettőkor kint a- kar lenni a repülőtéren.

Körülbelül egy érával később egy egész rendőrkordon vette körül Ellington villáját. A rendőrhadnagy két civilruhás rendőr kíséretében kérette magához a ház urát.

— Mr. Ellington — mondta a főhadnagy —, gyilkosság gyanúja miatt letartóztatom.

— Miket beszél, uram? — háborodott fel a gyanúsított. — Azonnal hívom az ügyvédemet.

— Tessék, semmi akadálya. Itt vannak a fényképek, melyek Igazolják azt, amit mondtam.

Ellington lába megroggyant. Valóban az ő fényképe volt, az ő gyűlölettől eltorzult arca, a revolver, a- mely céloz valakire, a revolver és a csőből kilobbanó láng.

— Ml ez? — dadogta? — Ml ez? Montázs? Azl Fotomontázs.

— Nem fotomontázs — és a rendőrtiszt bilincset kapcsolt Ellington csuklójára. — Helmar Long az államvédelmi rendőrség szolgálatában állott. Üvegszemében már évek őta mikrofilmfelvevő gépet viselt, és azzal tökéletesen dolgozott. Holttestét nemrég találtuk meg. És a film lehetővé tette, hogy a tettest megtaláljuk. Mehetünk.

BODROV:

A közönséges tök

fiatal labordnsnö a

A munkahelyével szemben lakott.

Micsoda véletlen.

— Mama, mama! —

kiabálta Szmirnov, második osztályos tanuló, az iskolából hazafövet.

— Mit akarsz? — dugta ki fejét az ablakon Antonovkin osztályvezető.

— A mama hol van?

— Miféle mama?

— Az enyém.

— Nálunk dolgozik a mamád?

— Igen.

— Hogy hívják?

— Szmirnova - felelte Szmirnov, második osztályos tanuló.

— Nincs itt a mamád — mondta az osztályvezető. — Értekezletre ment.

— Akkor mit tegyek? —kérdezte a kisfiú.

— Melegítsd meg a levest, a húst meg vedd ki a hűtőszekrényből — mondta bizonytalanul Antonovkin. — Van hűtő- szekrénytek?

— Van — mondta a fiú, és hazament.

Antonovkin elmélyedt az osztály munkájáról szóló tudományos beszámolóban.

Megcsörrent a telefon.

— A mama? — kérdezte Szmirnov második osztályos tanuló.

— Most állítja be a kísérletet — felelte Antonovkin.

— Mi az a közönséges tök?

— kérdezte a gyerek.

— Hát nem tudod? — csodálkozott Antonovkin. — A közönséges tök — a tökfélék családjába tartozó egynyári főzeléknövény. Az ételbe az éretlen termés fut...

Tíz perc múlva az osztályvezető elővett íróasztalából egy látcsövet és kinézett vele az ablakon.

— Tanul — mosolyodon el.

— Hiába, a mai fiatalok fejlettek!

Antonovkin visszatette a messzelátót és elgondolkodott.

— Szmirnov a fán lóg —

mondta valaki a munkatársak közül.

Az osztályvezető az ablakhoz rohant.

— Gyere le a fáról, te csibész — üvöltötte. — Gyere már le, neked beszélekI

Szmirnov másodosztályos tanuló kelletlenül lekászálódott a fáról.

— Es nehogy kimenj az úttestre — tette hozzá Antonovkin —, mert még alámégy az autóknak.

— Minek idegeskedni — mondta az egyik munkatárs —, a mai gyerekek sokkal fejlettebbek.

— Nem bírom — sóhajtott Antonovkin —, az unokáim jutnak eszembe, akik Voronyezs- ben...

A munkanap vége felé az osztályvezető elsápadt.

— Füst — suttogta, és a szivéhez kapott.

— Minek Izgul — kérdezte az egyik munkatárs.

— Azonnal ki kell hívni a tűzoltókon — mondta Antonovkin.

Az egyik munkatárs odament az ablakhoz.

— Hé, kisfiú — kiáltotta. — Kisfiúi

A fiú megjelent az erkélyen.

— Húzd ki a konnektort -— kérte a munkatárs. Az osztályvezető szívrohamot kap miattad.

Az osztályt kirázta a hideg. Szmirnovot tanácskozásra hívták.

— Ez így nem mehet tovább —- mondotta az egyik munkatárs.

— Halljuk Antonovkintl

Az osztályvezető felment az emelvényre.

— A közönséges tök - mondta lehorgasztott fejjel - a tökfélék családjába tartozó egynyári főzeléknövény. Az ételbe az éretlen termés kerül...

— Szegény, milyen ideges! — suttogták a teremben. — Az unokáira gondol, akik Voro- nyezsben laknak! Határozat született: Szmirnova laboránsnőnek, Szmirnov másodosztályos tanuló anyjának egy másik kerületben kell lakást biztosítani.

Azóta az osztály normálisan dolgozik, vidám légkör uralkodik a munkatársak körében.

0 „Frédi a pörge“: Verseiben sok szép, gondolatilag Is gazdag, erős sort találtunk. Ha azonban a vers egészét nézzük, csak elmarasztaló véleményt mondhatunk. Sok bennük ugyanis a salak, a felesleges, töltelék sor. A vers logikailag (sőt még mondanivalójában Is] széthull, ellaposodik. Több gondolati és logikai fegyelmet tanácsolnánk.

Ami a novellapályázatunkat lllptl, az értékelés kissé elhúzódott, ezért aztán úgy döntöttünk, hogy szeptemberben értékeljük és közöljük az arra érdemes írásokat!

0 H. Zs. Zemianská Otfca (Nemesöcsa): Kár, hogy gyermekverseit hozzánk küldte. Mi ugyanis gyermekversek közlésével nem foglalkozunk. Küldje talán őket a Tábortűz vagy a Kis Építő szerkesztőségébe.

0 T. E. Hamuliakovo (Gátőr): írását rövidesen közöljük! Gratulálunk! Dolgozzon tovább szorgalmasan! (Arra kérnénk csupán, hogy írásait 2-es sorközzel gépelje!)

• „Virág“: Most sem tudunk mást mondani, mint előző küldeménye esetén. A tanulásról nem beszéljük le...

• „V. J. Mariánské Lázné“: Lehetetlent kér tőlünk! Mint levelében írja, versét csupán kezdetlegesnek tartja, s ebből úgy sejtjük, azt szeretné, ha ml az ellenkezőjéről próbálnánk meggyőzni. Sajnos nem tehetjük. Verse valóban kezdetleges, nyers, nehézkes próbálkozás. Hiányzik belőle a költészet, s ez, úgy hisszük, mindent megmagyaráz. Tanuljon, olvasson sokat!

AZ ÉSZ ÉS AZ ÉRZELMEK EGYENSÚLYA

Minden egészséges fiatalembernek számolnia kellene azzal, hogy két évre elviszik katonai szolgálatra. ' Két év elég hosszú idő ahhoz, hogy sok minden megváltozzék, de ha az embert a különböző események váratlanul érik, könnyen kerülhet olyan helyzetbe, amelyből nehezen talál kiutat. Ez a helyzet az érzelmi életünkkel is, semmiképpen sem szabad lebecsülnünk. Ma éppen ezekről a kérdésekről szeretnénk elbeszélgetni.

A katonaköteles fiúk túlnyomó többsége szerelmes valakibe és így, amikor eljön a bevonulás ideje, nincs más megoldás, el kell válni, bele kell törődni, hogy hosszabb Ideig nem találkozhatnak.

Az egyik rövidebb, a másik hosszabb idő őta ismeri a lányt, együtt jártak, de mindany- nyian megkérdezik: „Kibírjuk? Minden ugyanúgy folytatódik, ha majd visszatérek?“ Ezekre a kérdésekre senki sem adhat biztos feleletet, mindent az Idő dönt el.

A hozzánk érkező számtalan levél azt bizonyltja, hogy a katonai szolgálat előtt kötött Ismeretségek túlnyomó többsége nem bírja ki a kétéves távollétet. Természetesen amikor elválnak, hűséget fogadnak, megígérik egymásnak, hogy a szerelmüket semmi sem veszélyezteti, és alig múlik el néhány hónap, a „nagy“ szerelem szertefoszlik. Nem marad más, mint színes szalaggal összekötött néhány levél.

Mi történt? KI a hibás? A fiú, a lány avagy a hosszú katonai szolgálat? Nehéz ezekre a

kérdésekre válaszolni. Az alapvető ok legtöbb esetben az, hogy a kölcsönös érzelmi kapcsolat korántsem volt olyan szilárd, mint amilyennek tűnt. Nem minden Ismeretség végződik házassággal. A fiataloknak előbb alaposan meg kell egymást ismerniök, ki kell ismerniök egymás életszemléletét, azt, hogy illenek-e egymáshoz stb. Ha az egyik észreveszi, hogy a másik számára semmit sem jelent, hogy az élete nem lenne vele boldog, akkor joga van a kapcsolatot megszakítani. Ez nem árulás, nem is hűtlenség, hanem teljesen logikus eljárás. A másik oldalon (ebben az esetben a katona részéről) az a helyes, ha a történtekkel megbékél. E kérdések meggondolatlan és felelőtlen lezárása sok bonyodalmat okozhat. Felelőtlen és könnyelmű magatartásunkkal csakis magunknak és a társunknak árthatunk. A szerelmet ugyanis nem lehet kikényszeríteni.

Ha a fiú megkapja a búcsúlevelet, amely rendszerint igen rövid, közölnie kellene a legjobb barátjával, hogy ne maradjon magára a csalódásban. A legtöbb esetben ugyanis a csalódott ember képtelen teljes józansággal felmérni a helyzetét, míg a kívülálló személy reálisan mérlegel. A legtöbb esetben elegendő néhány jé sző, és a csalódott ember megérti, hogy a lány döntése nem az égből poty- tyant, hanem bizonyos előjelei már előbb is megmutatkoztak, ö azonban elvakultságában nem látta, avagy nem akarta észrevenni őket.

Arról, hogy a szerelmesek a katonai szolgálat alatt is kitarthatnak egymás mellett, tanúskodik N. Anna olvasónk levele. Így ír: „Nagyon boldog vagyok. Boldogságom onnan ered, hogy az udvariéin már második éve katona és még mindig szeret. A katonai szolgálata előtt két évig jártunk együtt. Minden nap láttuk egymást, mert egy utcában lakunk. Annál jobban féltünk, hogy ml lesz a hosszú távoliét alatt. Most már több mint egy év mögöttünk maradt, és tulajdonképpen csak most jöttünk rá, hogy mi az Igazi szerelem. Még jobban tiszteljük egymást, mert az első nagy nehézség során nem okoztunk egymásnak csalódást. Mindezért nagyon hálás vagyok neki. Ezeket a sorokat azért írom, hogy bíztassam azokat a lányokat, akiknek az udvarlójuk berukkolt. Ne féljetek a távolléttöll Ha valóban szeretitek egymást, akkor kitartotok. Ellenkező esetben a szerelem nem volt „igazi“, és nem Is kell sajnálni.“ Anna szavaival csak egyetérthetünk.

Vannak olyan fiúk, akik a bevonulás előtt és a katonai szolgálat alatt házassággal vagy más módon „biztosítani akarják“ maguknak a lányt. Ügy gondolják, hogy akkor bizonyos előnyökhöz jutnak a katonai szolgálat során (pl. gyakrabban kapnak szabadságot stb.). Remélik, hogy így végleg magukhoz láncolhatják a lányt. Hogy félreértés ne essék: csupán azzal, hogy valaki megnősül, a hadseregnél semmiféle előnyt sem szerez. Sőt ellenkezőleg, megszaporodnak a gondjai, problémái, A fiatal házasoknak normális körülmények közt együtt kell élniök, hogy megszokhassák egymást. Ha ez nem így van, akkor senki sem

kezeskedhet a tartós kapcsolatuk kialakulásáért. És ha mindezen túl még gyerekük is születik, az apában nem ébred ragaszkodás a gyermek Iránt, az idegen marad számára, mert évente csak néhányszor láthatja. Otthon minden gond a feleségre marad, és így nem lehet csodálkozni, hogy egymás után érkeznek az éles hangú, szemrehányó levelek. Nem szabad arról sem megfeledkeznünk, hogy a fiúk túlnyomó többsége éppen a katonai szolgálat során válik teljesen férfivá, szerez szélesebb körű műveltséget, és így megnő az Igénye az élettársával szemben is.

A katonai szolgálat nehéz, és mindekltől nagy erőfeszítéseket kíván. Azonban sokat segíthetnek a szülők, a jegyesek, a rokonok és ismerősök. Higgyék el, hogy a katona számára semmi sem szörnyűbb, mint amikor a szolgálata alatt elválnak a szülei, és így valójában elveszti az otthonát. Mindenki örül, hogy odahaza szeretettel várják, de ő Inkább a kaszárnyában kuksol, nem megy szabadságra, hogy ne kelljen odahaza a szülei veszekedését hallgatnia. Könnyebb a katonai szolgálat azok számára, akik a lányoktól bíztató leveleket kapnak (érkezhetnek ezek a levelek a szülőktől, a hozzátartozóktól Is), mint azoknak, akikkel senki se törődik.

Befejezésül talán még annyit, hogy a katonának, ugyanúgy, mint mindenki másnak, saját magának kell megoldania a problémáit. Mindenesetre tudnunk kell, hogy a katonaélet nem gondtalan. Azonban korántsem olyan nehéz, hogy azt a kollektíva segítségével bárki ne bírhatná ki.