Új Ifjúság, 1972. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1972-08-29 / 35. szám
BÁRCZI ISTVÁN VERSEI: ELŐSZŐ Eg már a tűz, megénekellek, te, időmet, teremet ehatárolá! íme, veres hajam napközeibe ér: lobog már eszelősen. Nézd meg szikláimat, ez az én birodalmam, Kaukázusfehérség. Könyörtelen mancsok emeltek magasba, falkába verődő sasok lesnek rám ijesztően, s nincs májam, nincs hús a tenyeremben. Kis Prométheusz istentől tehozzád közelebb esdeklő imádsággal, és fölfelé, ha meghatározhatom, akár a hála kutyák ember-szeméből, mert „te“-nek hívlak most is, és megmaradásnak. VÉGÜL Eltemetem magam: tiszta testemhez senki ne nyúljon. Ketten leszünk, én meg egy lopott pisztoly csillagvirága. De előbb megetetem ellentmondásaim egy karéj kispolgári filozófiával. Egysíkú leszek, mint a boldogok világa. Egyborzadású az antófékkel, és a szerelemben — 6, a szerelemben konokul tökéletes. Borotvált arcomat reflektorfény csókolja. érzékgalaktikáim hozzáhűlnek fémeim rejtelmes dombjaihoz. s akárcsak hűs kezedben a vízzel teli edény, hirtelen megbillen fölöttem a magasság: veri arcom a zápor — bőrödön álmos cseppek, melled csúcsán Ijedten hőkölnek s lepotyognak. Barnán csillanő tested elmerül fehér habban, zuhognak rám a felhők, s alakod szertemossák. KINYÍLNAK belső poklaim Tűként szürkéi, serked bennem a rémület nyirkos szakálla: magamhoz jöttem vendégségbe, magam tálalta vacsorára. Még megtanulom századom bunkó-nyelvét, hogy semmi meglepetés ne érjen: veletek mondom, barátaim: egy, kettő, három, és így tízig és ismét elölről. Majd eltemetem magam, hogy tiszta testemhez senki se nyúljon. PARALEL Kinyílnak belső poklaim, mint érett barackban a mag. Az ösztön mankóin viszem magamhoz magamat. Gránit ajtaját csapja rám — hogy oltalmazzon — a lélek. S akárha takaró: befed külön törvény s ítélet. Sugarai a napnak, akárha aprított fák az ég katlana alatt, még egyszer fellobognak, A világ csupán az ablakokból kihullt négyszögek halma. Magam vagyok és nem haragszom se másra, se magamra. bírósági tárgyalás A befejeződött. Kihirdették az ítéletet. Még akkor sem hagyta el megkönnyebbült sóhaj a fiatal- . ember ajkát, amikor elhangzott: „...mivel a bíróság nem találja bűnösnek, felmenti a vád alól...“ A hórihorgas fiatalember fásultan, kifejezéstelen arccal hagyta el a termet. A komor épület előtt belepislogott a tűző napfénybe, tétován körülnézett, merre vegye az Irányt. Csak úgy találomra elindult, majd eszébe jut valami útközben, mindig és minden helyzetben talál megoldást az ember, legalábbis próbál találni. Akkor léptem hozzá és bemutatkoztam. Unottan, nem a- karózva fogott kezet, megkérdezte, mit akarok, de ne is akarjak semmit, felesleges a duma, a buli befejeződött, valahogy majd csak lesz, ami csakis rá tartozik és senki másra, mondta, s menetirányt akart változtatni, hogy »képnél hagyjon, én azonban rátapadtam, mint a bogáncs. Beültünk egy kisvendéglőbe. Ételmaradékszagokkal volt tele, füst ködösítette — a ventillátor nem működött, pókháló szőtte be a sötéten ásító lyukat. Iszik valamit, kérdeztem, tétova vállrándításából arra következtettem, hogy igen. Bort vagy töményt? Mindegy, mondta, teljesen mindegy. A nap már lecsúszott az égről, a helyiségben felgyújtották a villanyt, vendégek cserélődtek, éppen egy részeg embert tuszkoltak ki a pincérek, mi pedig beszélgettünk, illetve csak ő beszélt. Nem is tudom, hány konyakot ittunk meg, tény, hogy jócskán bevedeitünk. Záróratájt könnyű részegséggel a szemében nézett rám, legyintett nagy öklű kezével, mintha a homlokán sétáló legyet akarná elhessegetni, hagyjuk a francba az egészet, mondta, nincs ezen mit megírni... Azért maga rendes tag, az isten se hitte volna, hogy ilyen rendes... Köszönöm a konyakot, a vacsorát, a sok konyakot, ismételte, egészen a fejembe szállt, kedvem lenne dalolni, sebaj, majd egyszer visz- szafizetem, mindent visszafizetek, soha senkinek nem maradtam még adósa... Rendben van, nyugtattam meg, majd egyszer én leszek a maga vendége... A történetét azonban megírtam. —O— Mikor otthon belép az utcaajtón, nagyot vakkant az árnyékban heverő kutya, rohan felé, hogy megszabja a nadrágját, de közben megismeri őt, mire félrecsapja a farát, nyüszitve ágaskodik rá, bársonyos nyelvével kapkod a keze fejéhez, Kelemen Feri elérzékenyül, mindig szerette az állatokat, bennük sosem csalódott, sok ember tanulhatna tőlük kitartást, hűséget, jól van, no, te butus, jól van, kiskutyám, simogatta meg az állat fejét, s megy befelé. Asztalnál ül a család, ebédelnek, s meglepődve függesztik Ferire a szemüket. Klárika, a tizenkét éves féltestvére tér előbb magához, s röpül az asztal mellől a „bátyó“ mellére. A mostohája tiszta tányért tesz az asztalra, ebédhez invitálja. A szava kedves, mosollyal toldott, de a szeme komor, támadó. Feri nem sokat törődik vele. Sosem bírta. Felőle szétvetheti a méreg. Bárcsak szétvetné! Már mindenki szólott valamit, csak Kelemen István nem. Hallgatagon ül a tányérja fölött, és sötét szemmel fürkészi a fiát. — Mégis hazajöttél? • — kérdi végül hideg, tartózkodó hangon. — Elég rossz bőrben vagy... — Nem baj — mondja Ferkó és leül az asztalhoz. Éhes, mint a farkas, s inkább enne már, mint beszélne. Apja nem is nagyon forszírozza a beszédet, Feri evéshez láthat. A tyúkhúsleves illata orron vágja, megcsordul a nyála, meri a tálból a tányérjába, minden idegszálával a párolgó, zsír- karikásan gyöngyöző levesre tapad, s eszi mohón, hogy öröm nézni, már akinek ö- röm. Klárika nem érti, miért komorodott el a hangulat bátyja megjelenésével. Megremeg a szíve, sajnálja a nagy darab fiút, s mindenáron segíteni akar rajta. A maga módján nyomban hozzá is lát. Vidáman csilin- geltetl a hangját, nevetgél, fáradhatatlanul sorolja az eseményeket, ml minden történt azóta a faluban, hogy Feri elment hazulról. — Képzeld — mondja majdnem felkiáltva —, a járásban én nyertem meg a zongoraversenyt! — Szép dolog, örülök neki — böffenti Ferkó két kanál leves közt. Zsírfolt csillog az álián, az evés gyönyörűsége meg izzadsággyöngyöket perget a homlokára. — Mindig mondtam én, hogy ügyes és tehetséges kislány vagy... — Klárika elpirul a dicséretre, Feri meg most nézi meg jobban: helyre kislány, és mennyit fejlődött azóta, hogy nem látta. Mellesedik, fa- rosodik, a haja meg szinte kékít, és mennyi ragyogás meg huncutság van a szemében! —0— A falu utcája hosszú és majdnem egyenes, csak lent, az alvégen kanyarodik el jobbra, ahol a köves hátú út kilép a házsorok közül és jegenyefák között szalad vagy hat kilométert a folyón túli mezővárosig. A szekeret zötyögtető köves hátú út azóta szurkos párnát kapott, amitől sima és pormentes lett, a Jegenye- fasor is megfohíjasodott. Gyerekkorában Feri sokszor megtette a városba vezető utat. Hol szekéren, hol meg édesanyja kezén gyalogszerrel. Akkoriban úgy tűnt Ferinek — különösen alkonyaikor —, hogy a jegenyék belemosódnak a szürkéskék égbe. Most mintha összezsugorodtak volna a fák, nem seprik már a magas égboltot. Elveszítették a varázsukat. Kelemenék a falu dereka- táján laknak. Házuk mint a legtöbb falusi ház: első szoba, konyha, hátsó szoba, kamra, istálló, leeresztő, szemben az istállóval trágyadomb, mellette a disznóólak, hátul meg a szérű a takarmányos csűrrel. A portához tizenhat hold föld, három darab rét, erdőilletőség, meg a falu mögötti hegyen két darab szőlő tartozott. A falu képéhez tartozik a kertek alatt folydogáló patak is. Keskeny medre mindig színültig volt vízzel. Tavaszi olvadások idején ki-kicsapott a medréből és elöntötte a réteket, aszályos nyarakon meg gátat vertek a híd felett, és úgy árasztották el a vízre szomjas kaszálókat. A sebes patak jól elhajtotta a messze környéken híres vízimalmot. Valamikor idejárt a környék minden őröltető gazdája, sokszor tíz gabonával megrakott szekér is állott a malom udvarán. A malom alatt zúgva habzott a víz, kissé lejjebb haragosan örvénylett a mélység felett s pörögve szaladt a tölcsér, mint fonó asszony kezében az orsó. Azóta megszabályozták a patakot, a medrét is áthelyezték, sekélyke vizében még a kacsák sem fürödhetik ki magukat kedvükre, és a malom is elgazdátlanodott, romjai közt patkányok tanyázna s. A szőlőhegy alatt, a lombos diófák közt pincék fehérlenek. Micsoda dáridókat csaptak ott valamikor a szőlősgazdák! Itt, ebben a környezetben született és nevelkedett fel Kelemen Feri. Gyerekkorának nagy részét édesanyja mellett élte le. Apja, a nagy darab, szikár ember negyvenháromban bevonult a Horthy-hadseregbe, rövid kiképzés után a keleti frontra vezényelték, ahol nemsokára hadifogságba került sebesülten. Aknaszilánk roncsolta össze a bal lábát, a- zóta is furcsán biceg. Mintha farból akarna kifordulni a combja. Pedig szép szál ember volt, egyenes, mint a nád, erős, inas. Csak negyvenkilenc őszén tért haza soványan, beteges, beesett arccal. Ennek az embernek a képét nézegette gyakran a kis Ferkó, ezt az embert várta haza. Kicsi fiú volt ő még akkor, nem igen tudott elmélkedni a világ dolgairól. Azt sem tudta ésszel felfogni, miért vitték el az édesapját, s ha már egyszer elvitték, miért nem engedik haza. Fürge, eszes, élénk fantáziájú gyerek volt. Nagyon szeretett álmodozni és nagyon szerette a meséket. Álmodozás közben sokszor leemelte a falon függő fényképet és nézte. Azt várta, hogy megelevenedik a komor férfiarc és megszólal: „Hogy vagy, kisfiam, játszol-e sokat, vársz-e rám, szót fogadsz-e édesanyádnak?...“ Lehetetlen nem szót fogadni olyan édesanyának, akitől ezer mesét hallott, aki sosem volt fáradt, ha neki mesélni kellett. — Mikor szüretelünk már, édesanyám? — szokta kérdezgetni Ferkó ősz elején, amikor már ezüstös ökörnyálak úsztak a levegőben, és nagyokat, hangosakat károgtak a varjak a diófákon. — Nemsokára szüretelünk már, kisfiam. Tegnap láttam a hegy fölött az aranyhajú lányt. — Most is pillangó hátán lovagolt? — De még milyen szép pillangónl Egész délután a hegy fölött száguldozott és dalolt, mint a kismadár, és csak szórta, szórta a mézet a szőlőbogyókba. Azért olyan édes, mézes, azért szüretelhetünk nemsokára. — Aranyból van a haja, édesanyám? 'Milyen a haja, édesanyám? — Aranyos és hosszú, e- gészen a sarkáig ér. Mikor a pillangó hátán lovagol, csak úgy lobog meg úszik utána, mint égen az üstökös. Ragyog meg csillog a napfényben, szinte elkápráztatja az ember szemét. — Mikor mutatja meg nekem az aranyhajú lányt, édesanyám? — Majd egyszer, kisfiam... Egyszer majd te is meglátod, és akkor soha nem felejted el. — Az aranyos haját is megsimogathatom? — Neked biztosan megengedi majd... Gyermekével fölött átzúgott a háború s a front. Leikébe belepörkölődött a- zoknak a napoknak az emléke: két nap alatt háromszor cserélt gazdát a falu. Két rettenetes napot és két éjszakát töltöttek édesanyjával és nagyapjával a pincében. Aztán karácsony napjára elcsendesedtek a fegyverek. Kilőtt tankok füstölögtek az utcán, hullák hevertek az árkokban, udvarokon — németek és oroszok vegyesen —, nem, azt a képet sohasem felejti el, és azt az első tavaszt sem, a- mely aránylag korán köszöntött rájuk virággal, madár- dallal és melengető napfénynyel. S jöttek a katonák, összeterelték a férfinépet, felbontották a rögtönzött sírokat, felszedték a megfeketedett, megkocsonyásodott testű halottakat, teherkocsira rakták és a kisváros főterén közös sírba temették. Ferkó is ott sündörgött a többi gyerekkel a hullaszedők körül. Az irtózat és a rettenetes bűz még hetek múltán is kísérte. Napokig hányt, enni nem tudott, s folyton azon járt az esze, hogy valahol messze az ő édesapját is hasonlóan hurcolják egyik helyről a másikra. Nem lesz már neki édesapja, szipogta folyton. így indult az élete, ennyit mutatott meg neki a világ magából, ennyit kapott út- ravalóul: meséket és borzalmakat... De a háború utáni nehéz hónapok és évek sem ígértek valami sok jót. Bezárták őt a faluba, az erdő, a szőlőhegy, a patakpart és a rétek szűkre szabott világába, többet nem láthatott belőle, többet nem hallhatott a fehérre meszelt házak között, mint amennyi átmentődött a múltból. A posta nem hozott semmi hírt, az éter hullámain jövő üzeneteket sem tudták felfogni, s ami hír mégis beszűrődött a faluba, az nyomasztóan rossz volt, attól csak rettegni lehetett. És ő félt, rettegett. Gyengének és tehetetlennek érezte édesanyját és a nagyapját, akik nem tudják őt megvédeni a fenyegető veszélytől. Hogy milyen veszélytől, nem tudta, csak érezte. Benne volt a levegőben, az egész világmindenségben. Soha jobban nem vágyódott az apja után, soha jobban nem várta haza, mint azokban az években. Amikor meg hazajött, megrémült tőle. Ügy emlékszik arra az őszi alkonyaira, mintha ma történne. Édesanyja lámpát gyújtott, vacsorához készültek. Csendesen nyílt az ajtó, s megállt a küszöbön egy hosszú, vékony, sötét arcú, beteges külsejű ember. Édesanyja idegen, rémült szemmel pillantott rá, egy ideig döbbenettel nézte, majd eszelősen felsikoltott: „István, István!“ — s repült a mellére, ráborult, sírtj ömlött a könnye, szólni nem tudott. Kelemen István az első héten majd minden étkezésnél a fogságra emlékezett és számtalanszor elmondta, hogy hazatérésének napját még az unokáival is megünnepelteti. Dühösen és vádlón mondta, még elevenen élt benne a sok szenvedés, a megaláztatás és a kiszolgáltatottság érzete. Kiért és miért kellett neki annyit szenvedni, neki, az egyszerű parasztembernek, aki soha még a légynek sem ártott, aki egész életében csak túrta, túrta a földet, hogy éljen, hogy fenntartsa a családját, dacolva esővel, hóval, faggyal és hőséggel, e- lemi csapással, dögvésszel, tűzzel... Az első évfordulót még megünnepelte, de a többit már nem. Berúgott, s az asztal lapját verve dalolt. Aztán lassanként minden megváltozott a háznál. Megerősödött, s magával ragadta az élniakarás, az újrakezdés, a teremtés és alkotás fura láza, hívták a földek, a rétek s a szőlőhegy... Tavasz nyíltával Kelemen István felkerekedett és gyalogszerrel, bicegve elindult az első nagyvásárra, hogy csikókat vegyen. Másnap déltájban ért haza egy pár muraközbcsikóval. Fáradtság ülte minden porcikáját, de a szeme ragyogott örömében, nem kevésbé az asszonyáé, aki körül-körüljárta az urát, a csikókat, uramisten, de szép két jószág, mondta. Az egyik pej, a másik almásderes volt. Az asszony beletúrt a sörényébe, az meg oldalba bökte őt a bársonyos pofájával, de szépek, ismételgette Kelemenné. Ferkó legszívesebben a hátára pattant volna a pejnek. Az öreg Kelemen is végigtapogatta a két állatot, összehúzott, értő szemmel, elégedetten bólogatott: jó vásár volt... Akkor már Ferkó iskolába járt — szerette az iskolát, jól tanult, nem győzte dicsérni a tanítója —, édesanyját váratlan baleset érte: rozsdás szögbe lépett. Nem ment mindjárt orvoshoz, mikor meg elment, már későn volt. Magával vitte a jóságát, a két dolgos kezét meg a csodálatos mesélt. Ferkó még akkor sem akarta elhinni, hogy örökre eltávozott az édesanyja, amikor a temetőben dübörögve hullott a föld a koporsója fedelére, csak amikor a rögtönzött fejfa is a sirdomb elejére súródott, akkor kezdett szelősen sikonganl és zokogni. Nemsokára betegeskedő nagyapjától is el kellett bú- csúznlok. Apját nagyon megrendítette és letörte a két nem várt esemény. öklét rázva az égre, káromkodott: kinek ártott ő, hogy annyi csapást mér rá az isteni?... Ilyenkor Ferkó félt tőle. LOVICSEK BÉLA ÖRVÉNYBEN (Részlet az író készülő kisregényéből)
