Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-27 / 26. szám
4 új ifjúság 9 FECSÓ PÁL VERSEI VIHAR VOLT Vihar volt. A rózsák porba hulltak, szirmukon opfilos könnycsepp dereng, reményük nincsen, vágyuk derékba tört. szemed bágyadt lényükön elmereng. Ennyi volt csak; éjjeli vad vihar, hiába ápoltad rózsáidat, most gyújtheted fonott kosárkába a letipurt, hamvas szirmokat. — A rózsát nézed, s a világot látod, porba hullt álmok árnya telzokog, kételyek kisértnek vén denevérszárnyon, s félő lelkeddel a jövőt meglopod. Szivedben Kelet napja lángol, őrtüzek égnek, fegyver zakatol, a halál is aratásra készül a pálmák alatt, messze valahol. Trópusi forró ligetek tépett szirmokkal üzentek neked, szivedből fakadtak sápadt virágok, s rokonaid a küzdő emberek. Távolba nézel s házadat félted, sziveddel óvod, mit lelked szeret, gyűjtögeted a letört virágot, s kezed halványan, halkan megremeg. EMBER ÉS A SZÉL Jó érezni, hogy vagyok, jó tudni, hogy nappalok Jönnek az éj után, Megsímítom a homlokom, gondok ülnek a ráncokon, elsimítom a ráncokat, fölgyűröm az ingujjat legényesen, végzem a munkám, s mint a favágó vágom a gondot, s Jóra váró szívvel űz a szél, szeretem a szelet, olyan, mint az emberek/ vág, legyez, acsarog, gondra ébreszt, fölráz, szúr, kanyarog s emberként békésen megpihen, félek a széltől, de szeretem, szeretem, ha jót üzen. PER Védője magamnak nem lehetek, ügyész vagyok, vádlók, perlekedők, vádlott vagyok, vádlottja önmagámnak, tanaként percek s évek rám rohannak, ember vagyok, kétellyel teli, nincs, ki szavamban a j6t megleli, nincs, ki vigasztal, véd; csak vádol, hogyan kerülök ki e nagy csatából, nem tudom, de tudom, hogy kellek vádlottjául e csuda pernek, mely nem kiméi, csak éget, lángol, s hamuként űz el e szép világból TÓTH ERZSfiBET: \ . *; A Van der Waals-egyenlet szerint... % K inyitja a szemét ás körűinél a szobában. Minden fehér körülötte. Fehérre festett vaságyak, fehér lepedő, fehér paplan, fehérre van festve az ágy mellett álló szekrényke is. A pizsamája csíkos, kók-tehér csikós pizsama. A szomszéd ágyon egy középkorú asszony fekszik. — Hogy érzi magát? — Köszönöm, jól. — Magának aztán igazán nagy szerencséje volt. — Hát... A feje kicsit kábult, az egyik keze be ven kötve, a lába elzsibbadt, talpát mintha ezernyi apró tűvel szurkálnák. Szerencséje volt. Kint áll az erkélyen, és nézi a távolban elterülő várost. Az eső lassan eláll. Körüllengt a közeli temető álmositó nehéz párája, amely 1- lyankor ősz eleji esős időkben a vidékre nehezedik. Ez a város leg nagyobb temetője, a dombok között, a diákotthon szomszédságában. Szereti ezt a temetőt, sokszor csavarog a sírkövek között, olvasgatja a feliratokat, neveket: — Itt nyugszik... — leül egy-egy padra, amelyet a ragaszkodó ittmaradottak hoztak ki, hogy kényelmesebben üldögélhessenek az eltávozott társaságában. Áthajol a korláton, kinyújtja a kezét. Már nem esik. Bemegy. A rádió kívánságműsort sugároz. — Egy kékruhás lánynak, akivel tegnap utaztam, az autóbuszon, délután fél négy után öt perccel. Várlak holnap a megállónál. — Lady jane. Felerősfti a rádiót. Előkotor egy cigit, rágyújt. Lassan elkezd készülődni. Előszedi a szemfestéket, kifesti a szempilláját. Zöldre vagy kékre fesse a szemhéját? Zöldre testi és kéket húz fölé. A szemhéja Így zöldeskék lett. — Macusnak és Cicasnak. hogy el ne aludjanak az algrebrapéldák fölött. Egy polinomokkal hadakozó barátjuk. Távolról, valahonnét a folyosó mélyéről, mintha vad ősi tamtamok dübörögnének felé. Polinomok sorakoznak fel előtte, hosszú n-kilevőjü polinomok. A fekete számok, betűk meghajolnak. — Én vagyok az n első kitevő. — Én vagyok a nulladik kitevő. — Katonás rendben elmenetelnek. Az ápolónő megáll az ágya mellett. — Itt a reggelije. Felül, ránéz az asztalkára helyezett tejre. Sohase szerette a tejet. Az orrát megcsapja a tejpárával keveredett karbolszag. Arcát belefúrja a párna febér puhaságába. Nem a- karja látni a gőzölgő tejet, nem a- karja érezni az émelyítő karbolsza got. Itt mindent fertőtlenítenek. Befecskendeznek az ágyak alá. a sarkokba, a vécékagylókba. A betegségek is karbolszagúak. Szerencséje volt. Délutánra bizto san megjön az anyja. Meg kell neki magyarázni az autót, az öreg krape- kot. Sírni fog... — Igyon már egy kortyot, és jöjjön közelebb, Így, no, ne féljen, fgy jó. — De én szeretnék hazamenni. — Ugyan, ne gyerekeskedj, miért akarod elrontani az egész társaság hangulatát?! — De én... — Hozok még egy liter bort, addig itt várjatok. Az egyik férfi kiszállt, hárman maradtak az autóban, a bolgár pasas, Ági meg ő. — Nem érzed magad jól? Igyál még egy kicsit! — Na már itt is vagyok. Príma borocska, lányok. Az autó száguld a kihalt város utcáin. Ági a bolgár pasassal valahol kiszállt. Nem vette észre, mikor. Most már az öreg ül a kormánynál. Színes reklámszövegek suhannak el mellettük. Cftajte OjVad csörömpöléssel zuhan fölé. és temeti maga alá a feketeségbe egy összeomló kártyavár. — Szerencsém volt. A lány kiszáll az ágyból, uda- megy az ablakhoz, lebámul a kavargó városra, a rohanó emberekre. A folyosón léptek kopognak. Az anyja. Először sír. Ott zokog összekuporodva az ágy mellett. — Mit mondjak az apádnak? Erre kellett a főiskola? Aztán megtörli az arcát, kézen fogja a lányát, és‘ elindulnak. Morajlik körülöttük a város. Zsúfolt utcák, csillogó kirakatok. — Anyu, vegyél nekem egy narancssárga siltes sapkát. emennek az üzletbe. Boldogan szorítja magához a kis csomagot. Tél lesz, hó, hideg. A folyosón léptek kopognak. — Anyu, menjünk. A léptek lassan eltávolodnak. A szomszéd ágyon az asszony elszen- deredett. Ha azt a másik ágyat áthelyezné ide az övé mellé, a kis szekrénykéket két oldalra, az asztalt középre, a falakra polcokat rakna, tele könyvekkel és a függönyt is kicserélné... Belép az ügyeletes orvos. — Hello, doki, így sokkal jobb, nem? — Na, kislány, hogy érzi magát? Nincs valami panasza? Azt hiszem, holnap mehet is haza. Szerencséje volt. — Igen, tudom. Felkel az ágyból, kimegy a folyosóra. Az ablakok mellett padok. A betegek egykedvűen üldögélnek, beszélgetnek, várják a látogatókat. Lassan dél lesz, délután látogatás... A folyosó hosszú, lassan sétál, utána bámulnak. Sötét van, lábujjhegyen megy, nem akar nagy lármát csapni, fél, hogy kitárulnak az ajtók, és meg kell magyaráznia a kikandikáló kíváncsi fejeknek, hogy hova megy, hogy kit keres itt. Kint már alkonyodon. A galambok álmosan bóbiskoltak a háztetők kiugró padkáin. A lány megállt az ajtó előtt. Hallgatózott. Bent a szó hában zene szólt. Körülnézett. A folyosó üres. A lépcsőn léptek kopognak. Vár egy pillanatig, a léptek kitartóan kopognak felfelé, körülbelül a negyedik emeleten elnyeli őket egy ajtócsapás. Djból csend. A lány behunyja egyik szemét, a másikat a kulcslyukra szorítja. Megjelenik e- lőtte az ablak két négyzetcentiméter- nyi csillogó feketesége. Pár percig még tétován álldogál. Felnéz a fekete számtáblára, rajta a fehér szám: kétszázkilencvenhárom, talán egyedül vau, gondolja, és bizonytalanul megkocogtatja az ajtót. A szobába váratlanul betörő kopogás meglepi a fiút. A kopogás ismétlődik, most már erősebben, ellenállást nem tűrő követelődzéssel. Amikor az ajtó kinyílt, a lány úgy érezte, hogy arcát elönti a melegség, elpirult. Igyekezett a világ legtermészetesebb hangján megszólalni. — Szia, eljöttem. Meglepődött, ahogy meghallotta saját hangját. Idegennek, végtelenül távolinak és magányosnak tetszett. Mintha valahonnét egy végtelen ü- vegfalról koccant volna vissza, erre a sötét folyosóra, és telepedett volna meg a fiú arcán. — Szia! Gyere be. Ülj le Itt nálunk. — Próbált közvetlenül mosolyogni a fiú. de érezte, hogy valahogy idétlenül merevedik meg arcán a mosoly. Valamit mondani kellene, ami feloldaná ezt az idegenséget. R ánézett a lányra. A lány is próbált közvetlenül, vidáman mosolyogni, de az is épp olyan bamba mosollyá merevedett az arcán, mint a fiú mosolya. — Mi az, meg se lepődtél — próbálkozott a lány újra. A fiú nem szólt. A lány ült, nem tudta, hogy még mit mondhatna. A rádióban egy nő kezdte mesélni a világ dolgainak legújabb állását. Mind a ketten a rádióra figyeltek nagy érdeklődéssel. — A Lnna-16 automatikus űrállo más, amelyet tegnapelőtt bocsátottak fel a Szovjetunióban, kör alakú Hold körüli pályára tért. — Már megint egy űrállomás — szólalt meg a fiú, és rápillantott a lányra. — Uhum — felelt a lány, és keresztbe rakta a lábát, mocorgott egy kicsit, és tovább hallgatta a rádióból áramló monoton hangokat. — Most pedig időjárásjelentést olvasunk fel; — Holnapra felhős idő várható, megélénkülő északi széllel, a nappali hőmérséklet 20-22 Celsius- fok, az éjszaka várható legalacsonyabb hőmérséklet 15-18 Celsius-fok. — Hideg lesz lesz holnap — szólalt meg a lány. — Már itt az ősz. — Operaáriákat közvetítünk. Elsőnek hallgassák meg... — Kikapcsoljam? — kérdezte a fiú. — Ahogy akarod — felelte a lány. A fiú odament a szekrényhez, láb- njjhegyre ágaskodott, halkan kattant a rádió kapcsolója, és a szobában csend lett. Leült az egyik emeletes ágy alsó csücskébe, szembe a lány- nyál. — Amúgy hogy vagy? — Ha téged látlak... — próbálkozott a lány könnyedén felelni, de é- rezte, hogy a megkövesedett Idegenséget hiába bombázná elcsépelt frázisokkal. Félbeszakította a mondatot. — És te hogy vagy? — Vagyok. Újra csend. — Ne kapcsoljam be mégis a rádiót? — kérdezte a fiú. — Bekapcsolhatod. A fiú a rádióhoz lépett — kis kattanás — állt pár pillanatig — recsegés — igazított a gombon. — jő, hogy eljöttél. — Mér nagyon régen készültem, de... «> — Tudom, te mindig rengeteget gondolkodsz. — Na, ne utálatoskodj, jót? — Nem. A szekrény tetején levő kis skatulyából egyre áradt a zene, betöltötte a sarkokat,, beszivódott az ágyakba, a szekrényekbe, alákúszott a rozoga, bicegő asztalnak. A lány az órájára nézett. — Már ilyen késő van? El kell mennem. — Elmész? — El — felelte a lány és felállt. Felállt a fiú is. — Odaadod azt a könyvet, amelyet a múltkor ígértél? — Ühüm, oda. A lány a táskájába tette a könyvet, és elindult az ajtó felé. Az ajtóban megállt. — Akkor, szia. A fiú még mindig ott állt a szoba közepén. — Szia. Halkan becsukódott az ajtó. Sötét a folyosó, a fehér számok világítanak az ajtókon. Kétszáznégy, kétszázhárom. kétszázegy. Ajtók, rengeteg barna ajtó. A lány kiért az utcára. Már sötét volt, világítottak a neonok, szórták halványsárga fényüket a városra. • a O sszehunyorftja a szemét, ösz- szefolynak a fények, még erő sebben hunyorgat szemeivel, csak a fényeket látja, a sárga, rojtos szélű ténytócsák körülfolyjék, lassan alámerül a té fenekére. Megáll mellette egy antó. Ismerős hang. Összerezzen. A barátnője. — Hová mész? — A, haza. — Gyere velünk, kocsizunk egyet. Megvonja a vállát. — Uü, megyek haza. — jöjjön, kislány — hajol ki egy férfi az autóból. — Na, ne kéresd magad! Gyere! — A barátnőm. Az autó elindul. Ül a folyosón. Néz ki az ablakon. Az udvar közepén álló szökőkút pe remén galambok tipegnek. A folyosó másik végén csörömpöléssel, nyikorgó kis kocsival megjelenik az á pulónő. Beadogatja az ebédeket. A betegek eltűnnek a szobákban. 0 Is bemegy, megáll a másik ablak előtt és lebámnl a városra. Dél van. Kezében táskáját lóbálva elindul az egyufem felé. Beáll a sorba, vár. — Szarvasa, beállhatok? — Szia, nem. — Voltál előadáson? — Nem. — Én se. — Sokan vannak. — Sokan. A lány forgatja kezében a rózsaszín ebédjegyet, körmével karcolgat- ja az aranyszínű zsetont. — Te, ma tizenötödike van? — Az. Aztán odaérnek az ablakhoz. Az elhízott szakácsnő hangosan kiabál: — Gyorsabban, gyorsabban! Sietve rakja fel tálcájára a tányérokat. Nyüzsög körülötte a tömeg. Mire odafurakodik az asztalhoz, a leves felét kilötyögtette. Szótlannl esznek. — Kislány, egyen már valamit, a reggelijét sem ette meg — szólal meg a szobatársnője. — Nem vagyok éhes. — Maga egyetemista? — Igen. — Már holnap megy baza, ugye? jő magának. Én bfzony... — és sorolni kazdi, hol fáj, és a férje... A lány ül az ágy szélén és bólogat. A folyosó újból megélénkül. Lassan megérkeznek a látogatók. Halk, bizonytalan kopogás az ajtón. A lány kimegy a folyosóra: Megjött az anyja. A heverőn fekszik és hallgatja, hogy kint dörög az ég. Fojtogatja a köhögés. Eszébe jnt, hogy talán nem kellene cigiznie. Feláll, kimegy megnézni, hogy hol az anyja. Minden rendben, tiszta a levegő. Előkotorja a könyvei közé rejtett cigit, rágyújt. Ússzekuporodva ül a fotelban, és bámulja a feje körül gomolygó cigifüstöt. Tanulnia kellene. — A Van der Waals-egyenlet szerint... Mi történik a Van der Waals- egyenlet szerint? A gázok...? Észreveszi a sarokban lebi|;ő pókhálót, takarításkor elfelejtette leszedni. és most semmi kedve hozzá, hogy felálljon, kimenjen a seprűért, és végigseperje a plafont, a sarkokat. Megpróbál lótuszülésbe helyezkedni, nem sikerűi, túl kicsi a hely, lába beleütközik a fotel karfájába. — „A szatoriban részesült ember átlát a szamszara csaló természetén, és fgy közömbös vele szemben, szabadon cselekedhet a világban, cselekedetének további életére nincsen semmilyen hatása, sem jó, sem rossz nem szül számára újabb sorsot-kar- mát — K inn még mindig dörög az ég. Lassan körmére ég a cigi. É hes, kimegy a konyhába, hogy vágjon egy karéj kenyeret, megkeresi a kacsazsírral teli befőt- tesüveget. Bejön az anyja. — Éhes vagy? Egyél csak, olt fönn Pozsonyban biztos... — Anyu, de blsz vannak ebédjegyeim... — Már megint esni fog. — Amióta hazajött, minden estére esik, dörög az ég. Bemegy a szobába, előszedi a könyveli. — A Van der Waals-egyenlet szerint... Kint megered az eső. Anyja a konyhában az edényekkel csörömpöl. — A Van der Waals-egyenlet sze rint... Az autóbusz elindul. Néz ki az ablakon, mögötte maradt a falu. Megy az utcán, esik, haja rátapad a hóm lakára. Rohannak az emberek, néhá nyan rábámulnak, bolond, gondolják, és rohannak tovább. Megáll, a járda szélén egy hatalmas tócsa, bugyborékolnak az esőcseppek.
