Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1972-02-22 / 8. szám

9

f m •£* **

«I

VALERIJ BRJUSZOV:

Tavasz

Hószínű rózsa alélt-pihegett odakinn.

Két betű-karc a leány jeges ablakain.- ŕ

Gerle-raj, álmok hópiheforgatagán,

Már korareggel a vágy íze is halovány.

Ablaka mellett várt a leány — valahol Tengeren át a tavasz lebegett, klbomolt.

S este a földi világ elaludt, hazatért. Éj, csupa csend: s a leány zokogott

de kiért?

A rózsa ez éjen áléivá lehullt odakünt, Reggel a gerlecsapat vakított — s tovatűnt.

KONSZTANTYIN SZIMONOV:

Transzszibériai expressz

Írd: E vonatnál sírni tilos! Aki mégis, azonmód megbüntetjük. A szép szónak senki se hisz.

Tíz rubelre? Ugyan. Mást gondoltam s igazam volt — síró nôt sohase engedjünk Ide tíz

perccel a zöld jel előtt. Tudjátok, e kurta idő már néki, akármi vigaszt mondtok, lárma csupán, a feleség gyűrt kesztyűje ujján sírva harapdál, kusza jelekkel Ízen ablak pára-falán.

Ezt az időt elvenni a nőtől, megfenyegetni, s otthona mélyén már jól megtörli szemét. Rendületünket az árva azonnal tán nem is érti, ám tíz percre ma nincs választása egyéb.

Itt mosolyogjon, igen! Ha erőtlen is, mosolyogjon, tiszta vonásai sok fájást enyhítenek.

Messze, akár a pecsétes Irat, piros ajka lobogjon, annak, akit várnak tűzvonalák, menetek, lm, a koperta, időtlen utak táskáiba sárgult, postavagon tetején hét évad szele járt, a postások sakkmezején ló, bástya aláhullt, volt, aki hónapokig partnere léptire várt.

Csak a szemét idézhetnéd, a szavát, a kabátját, azt, ami vonz, ha nem is érzed meg magadon.

Látnod kellene, így, soha többé meg se morognád, hogyha a messzi levél elhever a vonaton.

És hazatérőben kerekek szomorú ütemére figyelni, pár koma kedvével vívni az őrületet, látni a halvány, könnytelen arcot, amint a fegyelmi válás maszkja alól fordul szembe veled.

Visszafelé lerohanjuk a postát, hírt visz a sok drót, a Jaroszláví zajos távírdája kopog.

Lám: E vonatnál sírni tilos! Aki mégis, azonmód...

— Sírjanak, itthon vagyunk! Vedd le a föliratot.

NYIKOLAJ ZABOLOCRIJ:

Reggeli dal

Megjött az óriás hajnal. Fák nyújtózódtak Föllélegzett a lomb. Csöpp sietett a fák erében. Ablak, négyszögű, tárult ki a tündöklő táj fölé és mind aki csak a kistoronyban állt, a csupa-ragyogás égre tekintett.

*

Ott állottunk az ablaknál mi is, tavaszi ruhájában feleségem, karján kacagó, rózsás, meztelen kisded fiammal. Tökéletes és megháboríthatatlan tisztaság nézett az égre, hol izzott a nap már.

S ott lent a fák, a vadak, madarak, mind a bozontos, az izmos, a nagy s ugrl-bugri most körbe állt és dudán és gitáron és hegedűn és sípon hirtelen belevágtak hajnali himnuszukba.

És körös-körül minden dalba kezdett, hogy szökdelt még a gida is a csűrnél, és fölfogtam az arany-virradatban: az emberi boldogság halhatatlan.

V

H

agyd abba!

— Te meg aztán elutaztál vele...

— Hagyd abba! Hagyd abba!

— Te meg aztán elutaztál vele Kljazmába, és két külörr-szobát vettetek ki a szállodában. Képzelem, hogy ragyogott a boldogságtól az arcod, amikor együtt utaztatok. Persze, egy ilyen daliás férfival.

— Befogtam a fülem, most már mondhatsz, amit akarsz. — És ez ment két évig. Akarod, hogy elismételjem, mit mondtál neki a telefonba?

— Ne. Megígérted!

— Azt mondtad, hogy szereted, és büszke vagy rá. Nekem sose mondtad, hogy büszke vagy rám. És reggel hívtad, egész korán reggel.

— Istenem, hát nem mindegy, reggel-e vagy este?

— Ha reggel hívod, akkor ezzel ébredtél, éjjel-nappal erre gondoltál. Mindig csak erre. Mindig, ez alatt a két undorító év alatt, örültél, mikor hivatalos útra mentem, Rjazányba, Rosztovba, Szverdlovszkba vagy Taskentbe. Szépen összecsomagoltál nekem, kikísértél az állomásra — a saját szemeddel akartál meggyőződni arról, hogy a vonat valóban elvitt. Amikor a peronon álltam, még búcsúzóul azt mondtad, hogy „vigyázz magadra“. Már akkor feltűnt, milyen kifejezéstelen hangon mondtad ezt. Minél gyorsabban hátat akartál fordítani a pályaudvarnak, hogy egy percet se késs, hogy máris felhívhasd: elutaztam, szabadok vagytok.

— Megint kezded élőiről. Elviselhetetlen. Megígértedl — .Járkálok a lakásunkban, minden vele van tele. Ahová csak nyúlok, ahová lépek, mindenütt ott volt ő is. Evett a tányérunkból, ivott a poharunkból, egy ágyban aludtam vele! Az egész két év alatt kiszolgáltattál engem.

— Sose szolgáltattalak ki neki.

— A legközönségesebb módon kiszolgáltattál.

— Mondtam neki, hogy szeretlek téged. Egészen kikelt magából. Hagyd abba, az ég szerelmére, hagyd abba. Hisz ebből semmi jó nem sülhet ki. Mindent úgy csináltam, ahogy te akartad, nem? Hiszen elhagytam. Fél éve nem találkoztunk. Nem gondolok rá, nem is emlékszem rá.

— Ne hazudj.

— Fél éve, és azóta minden nap rám törsz, egy nap többször is: „mire gondolsz?“ És én minden alkalommal behozás nélkül rávágom, mire gondoltam, és láthatod, hogy sohase rá.

— Istenem, milyen hülye is voltam két évig!

— Jaj, kérlek. Könyörgök. Elég legyen már.

— Azt mondtad, száznyolcvanöt magas? Akkor nem is fért bele a tükrünkbe.

— Nem tudom. Honnan tudhatnám?

— Én tudom. Megmértem. Az ágyunkba befért, az tizenkét centivel hosszabb a tükörnél. Az ágyat is megmértem. Hát érted már, hova jutottam?

— Ha nem hagyod abba, de azonnal, befogom a fülem. — Huszonöt évvel fiatalabb nálam. Negyvenegyben nyolcéves volt. Harminchétben pedig négy. Borzalmas még csak belegondolnom is, hogy egy olyan embert szerettél, aki még azt se tudja, mi is az a háború, hogy mit jelent ezerkilencszázharminchét.

— Hányszor mondtam már, hogy mindig összehasonlft- gattalak benneteket, és sohase az ő javára billent a mérleg. Mennyit faggatott sértődötten: „semmi mondanivalód nincs a számomra?“

— De milyen boldogan nyitottál nelki ajtót. Milyen boldogan terítettél neki asztalt. A boldogságtól megszépülve járkáltál körülötte. Ha nem lett volna tíz évvel fiatalabb nálad, minden másképp történik. Otthagytad, mert nem volt más választásod.

— ö nem tudta, hány éves vagyok.

— De te tudtad.

— Azt mondta, neki fiatalabb vagyok a világon mindenkinél.

E

gy fiatal lánynak senki sem mondja, hogy mindenkinél fiatalabb. Azért maradtál velem, mert nem volt más választásod.

— De volt.

— Nem volt.

— Egyedül is maradhattam volna. Nem kell feltétlenül egyik férfitől a másikhoz szaladni.

— Féltél a magánytól.

— Semmitől sem félek. Sértegethetsz, ahogy csak akarsz. Mondd, hogy csak a pénzedért maradtam veled. Na, mondd, és már Jtt se vagyok.

— Amikor egy éjjel felhívtalak Szverdlovszkból, rögtön észrevettem a hangodon, hogy részeg vagy, hiába mondtad, hogy az álmodból riasztott fel a telefon. Mintha nem ismertem volna meg húsz év alatt, milyen az álmos hangod. Mennyit is ittatok akkor?

— Már mondtam. Ez elviselhetetlen.

— Na mennyit is?

— Nem egyformán.

— Én azt kérdeztem, hogy te mennyit ittál.

— Vagy két üveggel.

— Mentegetőztél előtte, hogy háromszor is felhívtalak azon az éjszakán?

— Vedd be a szívcsöppedet, kérlek. Tessék, klcsöpög- tettem a pohárba. És kérlek, nagyon kérlek, könyörgök, lám, ha akarod, térden állok előtted...

— Ugyan, térdeltél már te előttem.

— Egyszer már megegyeztünk. Ezt már egyszer megbeszéltük. Megint nem fogsz aludni egész éjjel.

— Ha unalmas volt vele, miért tartott két évig? Ne hidd, egyáltalán nem félek attól, hogy elhagysz. Attól félek, hogy az alatt a két év alatt velem voltál. A múlttól félek, nem a jövőtől.

— Nem kellett volna örökké egyedül hagynod. Nem kellett volna. Húsz évig hü voltam hozzád.

— És aztán?

— Aztán... tudod, ml történt. De ez már csak múlt. Elfelejtettem őt. Az a fontos, hogy most mit érzek.

— Nem tudhatom, hogy most mit érzel. Mit meg nem érne, ha csak egyetlen durva szót Is mondhatnék róla.

— Ne alázd meg magad azzal, hogy rosszat mondasz róla.

— Milyen ajándékokat kapott tőled?

— Erre úgysem válaszolok.

— Két év — az két születésnap. Emlékszel rá, mikor van a születésnapja?

— Emlékszem.

— Mit adtál neki?

— Micsoda ostobaság. Már milHószor kérdezted. Könyörgök, ne alázd meg magad.

— És ő, ő mit adott neked? Lehetséges, hogy még mindig van a lakásban tőle ajándék? Ezt tudnom kell. ígérem, hozzá se nyúlok, csak tudni akarom,

— Mondtam már. Édességet hozott. Egy nagy doboz desszertet.

— Egyet?

— Kettőt.

— Ez minden?

— Ez.

— Nem valami sok, ennyi idő alatt. És a virágok?

— Virágot nem kaptam tőle.

— Mennyi virágot kaptál tőlem valamikor. Talán nem igaz?

— Igaz. Vegyél be két altatót Csak nyeld le, víz nélkül. Annyi erőm sincs, hogy kimenjek a konyhába vízért.

— Különös fiatalember. Együtt él egy asszonnyal, de virágot azt nem küld neki.

N

em tudok többet mondani. Nincs hozzá erőm.- Mintha készakarva gyötörnéd magad.

— Szeretlek.

— Én is. Mindjárt hatni fog az altató. Feküdj le, és próbáld meg, hogy ne gondolj semmire.

— Hát lehet?

— Persze hogy lehet, csak akarni kell.

— Semmire az ég világon?

— Hát persze, kedves. Meglátod, minden rendbe jön. Ígérem neked. Még jobb is lesz, mint valaha volt.

— Iszonyú sok két év.

— Feküdj csak csöndben. Ne zavard ki az álmot a szemedből. Ez nagyon jó altató, épp olyan, amilyet te szeretsz. Érzed már, hogy kezd hatni? Nekem már nem forog'a nyelvem.

— Mint a részegnek?

— Valahogy úgy. Aludj, kedves.

— Velem sose ittad úgy le magad. Egyáltalában, velem nem szerettél inni. És az üres üvegeket hova dugtad, mielőtt hazajöttem?

— Alszom. i

— Képzelem, hogy örültetek volna, ha meghalok.

— Hagyd abba, de azonnal.

— Hát lehetséges, hogy egy semmirekellő alak járkált a lakásunkban, pénzt kunyerált cigire, és te leboruló szívvel vártad, és krokodilkönnyeket potyogtattál, ha megbántott?

— Ö sohase bántott meg. Egyetlenegyszer sem a két év alatt. Sohasem sírtam annyit miatta, mint miattad.

— Vigyázz, még megsiratod. Amikor kirúg, mert tíz évvel idősebb vagy nála. Neki csak egy jómódú ririgyó voltál. Ennyi, és semmi több. Micsoda szerencse, hogy száznyolcvanöt magas. Nem jók neki a kabátjaim. De elvihettétek volna az ócskapiacra. Vagy az is lehet, hogy emlékművet állíttatsz a síromra, és valami megható szöveget vésetsz a márványba. Képzelem, micsoda banális szöveget tudnátok kiagyalni ti ketten.

— Ha nem hallgatsz el rögtön...

— Na, mit csinálsz akkor? Na, mit? Mit még, ami rosz- szabb annál, amit tettél? Tudod, hogy élek most? Minden, minden a világon kettéválik az én számomra, viszonyotok előtt volt-e, vagy a viszonyotok után. Krisztus születése előtt, Krisztus születése után. Hát lehet ezzel a tudattal élni? De tőled kérdezem?

— Jó, jó, ne sírj. Ne sírj, kedves. Tudod, hogy szeretlek, és mindig is szerettelek. Megesett, elmúlt. Nem velünk fordul elő először, emberek vagyunk. És múlik az idő ... Mennyi idő telt már el azóta. Néha már három éjszaka Is elmúlik egymás után, hogy nem hozod elő. A számomra ez már eltűnt, mint a tavalyi hó. Higgy nekem, nagyon kérlek, higgy.

M

égis, mi éltette ezt az egészet két évig?

— Már semmi. Folyton csak a befejezésre gondoltam. Még egy kevéske idő, és magától véget ér az egész.

— Adj még altatét, kérlek.

— Kimenjek vízért?

— Nem kell, lenyelem-anélkül.

— Ha nem beszélnél, rég elaludtunk volna. Hajnal van. Két óra múlva indulnod kell az Intézetbe. Legalább egy keveset aludj. Hajtsd a vállamra a fejed.

— Tudom, hogy megalázón viselkedem. ígérem, hogy többet nem fog előfordulni.

— Sajnos, ezt már sokszor megígérted. De nem fontos. Hiszek neked. Aludjunk egy kicsit.

— Most majd összeszedem magam. Meglátod.

— Köszönöm, kedves. Aludjunk. Mindenkivel-megeshet egyszer valami. Aztán elmúlik. Nálunk is el fog múlni. Aludj, kérlek, aludj.

* Izrail Mojszejevics Matter 1909-ben született Harkovban. Apja vidéki tanító volt. Ö maga is fizika-matematikus

tanár lett. Első könyve 1946-ban jelent meg. Ahmatova

és Pausztovszkij köréhez tartozott. Saját vallomása szerint Csehov és Babel a mesterei. Eddig tizenhárom kötete jelent meg. Leningrádban él.

IZRAIL METIER : *

Éjjel