Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-04 / 1. szám
9 • Ul Török Elemér versei: HOGY CSILLAGOKIG NŐJÖN Visszatérni, emlékeink közt komoly szertartással a beismerés pillanatáig ünnepelni is egy kicsit, a megszokott kenyér ízével szánkban, s a lehetetlennel is dacolva megalkotni újra az emberhez szelídült ős testvéri rendet, hogy csillagokig nöjön a szív nyugalma. VERSEM, ÚTRA BOCSÄTLAK Még egyszer megforgatlak szívem haldokló tüzében, aztán útra bocsátlak engedelmesen, hogy fényesedj éjszakáim egén makulátlan tisztasággal, miként az anya tekintete, ha szoptatja gyermekét. LELKIISMERET 1. Vágy és csalódás hányféle színváltozatban KÉP Esti harang kongása fűre hulló békesség időkertbe zárva ONDREICSKA Károly rajza és a bűn hogy élni tudok alázatos engedelemmel 2. Meghallgatom amit mondanak aztán nem szólok semmit TURCSÄN László rajza Jurij Markovics NAGIBIN (Moszkva, 1920, IV. 3.) szovjetorosz elbeszélő. Értelmiségi családból származik, pályája elején (ilmforgatókönyvirónak készült. Első elbeszélése 1940-ben jelent meg. A háború kitörése után önként jelentkezett a frontra. Alapvető Írói élménye a háború; a különleges körülmények közé került egyszerű emberek érzésvilágát ábrázolja lírai eszközökkel. Újabb elbeszéléseit morálls-filozófikus problémák szövik át a cselekmény háttere a gazdag színekkel, gyakran szimbőlikus eszközökkel ábrázolt természet. Élt-e valójában az a különös kisfiú — vagy csak álmodtam vele —, akit úgy lengett körül a gyöngédség és a szomorú titokzatosság, akár Antoine Saint Éxupéry kis hercegét? Én tudom, hogy volt az a kisfiú, amint volt a kövezett út is, amelyet benőtt az útilapu, a bojtorján, a bogáncs, a tömött lórom, a székfü; de még ha csupán álomalak lett volna, akkor is mélyebb nyomot hagyott a lelkemben, mint sok más ember, akinek otromba létezése kétségtelen. Gyakran megesik, hogy itt van a csoda közelünkben, csak ki kellene nyújtanunk a kezünket, hogy megragadjuk. És még csak nem is gyanítjuk! Az a nap egy kis csodával kezdődött: kiderült, hogy az alacsony, nedves égererdő, amely északról leért a nyaraló kerítéséig, fantasztikusan gazdag cölöpgombában. A sással elegy, késpengeéles fű között nemcsak telepekben nőttek: beleolvadtak a sárgásbarna mezőkbe is. Fehér bélésű, kecses kerek kal- pagos apró süldögombák között: gombaóriások, szél-kifor- dította esernyőhöz hasonlítottak; minden tölcsér megőrzött egy csöppnyit a harmat nedvéből. Ingemet telitömtem cölöpgombával, futva hazavittem őket, s máris fordultam vissza az erdőbe. A gomba szomszédságában az égererdő csak úgy hemzsegett a békáktól; a gomba tönkje után nyúlva nemegyszer érintettem ellenszenves hideg testet, amely egy pillanat alatt elsiklott az ujjaim alatt. Arra kellett gondolnom, hogy a gomba meg a béka között valami titokzatos kapcsolat van, ezért gondtalan az életük. Amint ez már lenni szokott szerencsés gombaszüret idején, én is egyre válogatósabb lettem: már nem szereztek örömet a hitvány nagy gombák, csupán a kicsiket, a rugalmas-keményeket törtem le, aztán közülük is kiválogattam a makkegészségeseket, a legformásabbakat, a legtisztábbakat, Gomba hamarosan mind kevesebb akadt, végül teljesen eltűnt, de nem bántam: elteltem a túl nagy sikerrel. Elbűvölt a bolyongás az Ismeretlen erdőben, amely egyre jobban változtatta arcát, ahogyan távolodtam a nyártól. Völgyteknő váltakozott benne dombbal, lábam alatt egyre szilárdabb lett a talaj, a mocsári növények átadták helyüket a páfrányféléknek meg a zsurlóknak. Később pedig a nyirkot és rothadást lehelő, félhomályos égererdő is teljesen elmaradt, tejfehéren ragyogtak elő a nyírek, gyöngyözve tűntek fel a nyárfák, alattuk sűrű alacsony fű terült el selymesen, párállottak a rézsűt hulló napsugárnyalábok. Kiszórtam a gombát ingemből, s magamra vettem. Az ing reménytelenül összemocskolódott, barátságosan, áthatóan áradt belőle a gombaíllat. Mentem tovább. Aggasztóan boldog érzés töltött el: tudtam, hogy nem is kerültem oly messzire, és mégis sokkal távolabbra vetődtem hazulról, mintha kitaposott ismerős ösvényen irdatlan messzire jutottam volna. Titkot rejtett ez a derűs, tiszta nyír- és nyárfaerdőcske, amely jókora darabon benyomult az égerek közé. Hiszen sem a nyírnek, sem a nyárnak nem volt kijutása a szabad térségre. Jól ismertem ezt a környéket: a dmitrovi országút felől is, a nyaralónk felől is, a kocskaszti mocsár felől is — amely egészen a látóhatárig terjedt — az erdőt csupa égerfa szegélyezte. Minél távolabb jutottam, annál sűrűbben nőttek a fák, közöttük a szűk hézagokat hullott gally borította, fölverte a fű félakkorára, amekkora én voltam, gyertyához hasonló karcsú, rózsaszín virágok magasodtak a fejem fölött, és mind nehezebb volt előrejutni, de épp csak hogy nőni kezdett a homály, mert a párás-kék sugárnyalábok nem bírtak áttörni az ágak sűrűjén. Ekkor találkoztam a kisfiúval, és megszületett a nap fő csodája. Kicsi volt, vékonydongájü; keskeny az arca, vastag tek- nőckeretes, városias szemüveget viselt, gyomlálta — akárha konyhakerti veteményes volna — a ki tudja honnét előbukkanó, sűrű gazverte kövesutat. Már megtisztított egy eléggé széles szakaszt, ott szorosan, keményen gömbölyöd- tek elő a kékesszürke és rózsaszínbe játszó jókora macskakövek, ám odébb az út eltűnt a sűrű gazban. A kisfiú nemcsak gyomlálta a kövesutat, javította is a széleken, maga eszkábálta sulykolóval döngölte a köveket a helyükre. — Szervusz — fordult felém, s barátságosan nézett rám nagy barna szemével, pápaszemének sima, kerek ablaküvegei mögül. — Szervusz — viszonoztam a köszönését. — Miért hordasz szemüveget? Közönséges ablaküvek van benne. — A por ellen. Ha fúj a szél, porzik az út, nekem meg kötőhártya-gyulladásom van — világosított föl nagy büszkén. — Aztán miféle út ez? Azelőtt sosem láttam. — Nem tudom... Nincs kedved segíteni? Megvontam a váltamat, és nekihajolva kirántottam egy sötétvörös virágú, tüskés bógáncsot. Utána valamiféle hosz- szú növényt kezdtem ráncígálni, száraz fekete magházának tokjai mintha vattával lettek volna tele. A növény nem adta meg magát, hajszálvékony, hosszú gyökerei belekapaszkodtak a földbe, összevagdalta a tenyeremet, míg végül kihúztam a földből. Ez aztán munka! Nem csoda, hogy a szemüveges kisfiú keze telis-tele volt vérző horzsolásokkal. Lelkesedésem egy csapásra elpárolgott. — Ide figyel], aztán mi szükséged neked erre? — kérdeztem. — Te is látod, belepte az utat a gaz. — Térden állva beszélt, és valami gyökeret piszkált ki a földből egy bottal. — Meg kell tisztítani. — De minek? — makacskodtam. — Minek-minek? — Udvarias, lágy és türelmes volt a hangja. — A virágok meg a füvek gyökerei tönkreteszik az utat. Azelőtt kő a kőhöz tapadt, most pedig látod, mekkora házagok vannak!... — Nem erre gondolok... Mi szükség van arra, hogy ne menjen tönkre? Száránál fogva, óvatosan levette szemüvegét, jobban meg kellett néznie azt a vaakit, aki Ilyen értelmetlenséget kérdez; a poros üveg pedig csak zavarta. Most, hogy nem oltalmazta szemüveg, a szeme úgy rémlett, alig észrevehető vörösben úszik, mintha valaki finom piros ecsettel kihúzta volna a szemhéja körül. Nyilván ezt nevezte el oly hangzatosán „kötőhártya-gyulladásnak“. — Ha tönkremegy az út, akkor eltűnik, és senki sem fogja tudni, hogy itt út vezetett. — Ördög vigyél — szóltam ingerülten. — De hisz sehová sem vezet! — Minden út visz valahová — mondta a fiú tiszta hittel, és visszahelyezve szemüvegét, ismét munkához látott. — Döntsd el magad: megépítették volna, ha sehová sem vezetne? — De ha elhanyagolták, ez amellett szó, hogy nincs rá szükség. A fiú elgondolkozott, sovány arca kissé eltorzult, még a virágok s a füvek gyomlálását is abbahagyta; barna szemében fájdalmas kifejezés jelent meg — milyen nehéz is egy idegen lélekbe a legegyszerűbb és legnyilvánvalóbb igazságot beleplántálni! — Tudjuk-e vajon, miért hanyagolták el az utat? Hátha a másik végén ugyanígy próbálkozik valaki, hogy megtisztogassa? Valaki szembe jön velem, és találkozni fogunk. Nem szabad, hogy az utakat gaz verje föl — tette hozzá keményen. — Én mindenképpen megtisztítom. — Kevés hozzá az erőd. — Nekem egyedül kevés. De valaki szembejön velem, és talán már a félúton tart... — De nagyon odavagy ezért az útért! — Igen fontos valami az út. Utak nélkül az emberek soha nem találkoznának össze egymással. Homályos gyanú támadt bennem. —■ Van valakid, aki messzire men^? Nem válaszolt; elfordult tőlem. — Segíteni fogok nekedl — kiáltottam föl hirtelen, s ez engem magamat is meglepett. — Köszönöm — mondta őszintén, de minden fölösleges hév nélkül. — Gyere ide holnap reggel. Ma már késő van, ideje hazamenni. — Te hol lakói? — Ott... — intott a sűrűség felé; fölállt, egy fűesomó- val megtörölte a kezét, zsebre tette a szemüvegét, utoljára megmerített engem jóságos barna szeme fényében, majd az állhatatos útépítő elindult mocskosán, fáradtan, törékenyen, s hamarosan eltűnt a bokrok között. Még csak nem is pitymallott másnap, én már az erdőbe igyekeztem. A magas fű behálózta, áthatolhatatlan égererdő ködös párát lehelt, sűrű gőzölgést, amely nedvesen csapódott le a bőrömre, az erdő hol dzsungelhez, hol vi- ze-nincs tengerfenékhez hasonlított. Éjszaka esett az eső, valóságos áldás volt ez a természetre: klnyújtózott, és élénkebb zöld színt öltött a csorbóka; a cölöpgomba, mintha nem is taroltam volna le tegnap, frissen sárgállott elő a fű közül; minden levelibékában egy elvarázsolt királykisasszony rejtezett — olyan rátartiak voltak, fönn hordták az orrukat, eszük ágában sem volt félreállni az útból. _ Tetőtől talpig csuromvizesen vágtattam át az égererdőn, heves türelmetlenséggel, megindultan vártam, hogy találkozom a kisfiúval a goymverte kövesúton. Az ő hite már az én hitem is volt. Biztos voltam benne, hogy könnyen ráakadok az útra, hiszen olyan egyszerű, mindig csak előre és előre kell mennem az égererdőn, a nyíresen, a nyár- fáson át egy másik kis nyírfaerdőbe, és ott föltűnik a kéklő a rózsálló kövesútszakasz. Mégsem találtam rá az elhagyatott útra. Minden hasonlított a tegnapihoz: fák, füvek, gallyak, bógáncsok, magasra nőtt virágok rózsaszínű gyertyái — de nem volt sem kövesút, sem barna szemű kisfiú. Alkonyaiig bolyongtam az erdőben elgyötörtén, éhesen, a növények összevissza karistolták, alig álltam a lábamon, de mindhiába. Soha többé nem leltem már sem elhagyatott kövesütra, még csak egy ösvényre sem, amely az én kezem munkájától várta volna sorsának jobbra fordulását Évek múlva azonban megértettem — ha más módon is —, mire oktatott a kisfiú. Szívemből sok út indult, mindegyik más ember felé vezetett: egyik közelebb, másik távolabb állt tőlem, volt olyan is, akit egy percre sem lehet elfelejteni, s olyan is, akit már csaknem elfelejtettem. Ezekhez az utakhoz szükség volt rám, s én álltam a sarat. Nem sajnáltam sem fáradságot, sem dolgos kezet, teljesen kiszakítottam a bogáncsot, a csalánt s a többi gazt, nem engedtem a gyomnak, hogy benője, tönkretegye, megsemmisítse az utakat. Ha ebben sikert értem el, csak azért történt, mert az út másik végéről mindig elindult valaki. Csupán egyet, a legfontosabb utat nem adatott megóvnom; talán azért, mert azon senki sem indult el, hogy találkozzék velem. Dalos László fordítása TURCSÄN László illusztrációja 4
