Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-18 / 3. szám
Farkas Jenő két verse: Farkas Jenő a napokban (1972. január 18-án) töltötte be ötvenedik életévét. A kerek évforduló alkalmából további sikerekben gazdag, termékeny éveket kívánunk neki a magunk és olvasóink nevében. KÖSZÖNTŐ ö, te valósági S mégis, te mindennapi emlék! Mondd, ml lenne, ha egyszer, mint kora ősszel a fecske, bánatosan és hangtalanul messzire mennék? Cikáztam és csicseregtem, Hajnal voltéi, s én fényed lestem, barackágon, rózsaágon, füveken, fán, tulipánon csillogott a szemed fénye. Mit tehettem? Vánszorogtam ósz elébe. Szilvafigon szilva voltál, körte ágán körte voltál, kökénybokron fehér álom, arany árnyék vetett ágyon, kacagásba rejtett sóhaj, sírásókban elhaló Jaj — mind te voltéi. Mondd, ha egyszer messze szállnék, mint a fecske, megmaradna a szivedben rólam egy virágkehelyben meglapuló színes emlék? VALAKI JÁR A NYOMOMBAN Ogy mentem végig este az iszapos füzesen, akár az őz: remegve, szimatolva. Mint kire senki se vár, s mint aki mégis keres valakit. Mint kinek senki se hiányzik, mert nem mert önmagának se bevallani, hogy irlgyli a szitakötőket, májusban az ikercseresznyét, ősszel a diót... mint a bujdosó fény, melyet Itt felejtett utolsó barátja, az alkony. Még önmagam vigasztalására is telt az időmből Vigasztaltam hát magamat: Jó, hogy iszapban ruppan a lábad, legalább nem marad meg nyoma lépteidnek, hiszen az iszap újra csak összefolyik, akár a régi emlékek rozsdája s aranya. Legalább nem kavarog előtted a por, hiszen a por szembekötősdit játszana veled. Most a fák törzsén hasal, szürke szemével les, sóhajodra figyel, s szeretné szürkére festeni arcod. S egyszerre éreztem: valaki jár a nyomomban... Visszatekintettem, s megláttam a Fényt. Táncosán ngrabugra ragyogással egy társtalan csillag lépegetett mögöttem a sárban. Mit akarsz, csillag? — nevettem rá melegen. Megismert, s én szinte, örömmel. Csak nevetett, nevetett, s ragyogó cíkázásba kezdve arannyal írta a fák derekára: azt akarom, ne járj oly egyedül, csillagnak legyen csillag a párjai M ár görcsöt kap a lábain, úgy nyomom a gázpedált, és még sem húz ez a kocsi — mondta bosszúsan, és a sebességmérőt figyelte, amelynek mutatója makacsul a negyvenesre tapadt. — így reggelre sem érek haza. Nem tudom, mit csinálnak ezzel az autóval. — Mukika! — mondta a lánya — nekünk most nem kell a kocsi, csak használd nyugodtan, amig megjavítják a tiedet. Nem probléma! Ha arról van szó. hogy náluk legyek, akkor semmi nem probléma. Felnőtt emberek, de annyira tehetetlenek, hogy képtelenek összeállítani a holnap esti szilveszteri programot. Ezért kell nekem hozzájuk utazni! Mindent túlkeniplikálnak. Nehézkesek és határozatlanok. — Mukika! — gondold meg, és maradj itt, olyan jó lenne — mondta a veje. — Nem maradhatok, tudod, hogy vendégeim lesznek. Lehet, hogy éjfél után kijövünk utánatok a nyaralóba. De nem Ígérem biztosra. —O— — Ez a huzal már egyszer el volt szakadva. Nem lehet még egyszer bekötni, öem elég hosszú, jó két centi hiányzik — mondta a benzinkútnál egy hatszázhármas kocsi szolgálatkész sofőrje. — Megnézem, talán nekem lesz a kocsiban egy rezerva. — Ha lenne olyan kedves — mondta szinte gügyögve, és közben úgy érezte, hogy felrobban. — Valami komolyabb baj van? — érdeklődött udvariasan egy kék Renault negyvenöt körüli tulajdonosa. — Hogy mennyire komoly, azt nem tudom, de egy biztos; nem megy! — Hát sajnos nincs — tért vissza a sofőr. — Messzire megy? — Bratislavába. — Itt minden ciszta rozsda — állapította meg. miközben visz- szaszereite a gázpedált. — Vizes, rothadt minden! — Igen, úgy látszik, beesik az eső! — válaszolta csípősen, és egyszerre fecsegő, tolakodó fráternek látta az előbb még szimpatikusnak tűnő, segíteni akaró sofőrt. — Nem lehet semmit csinálni... Egyetlen megoldás, ha itt hagyja a kocsit — folytat« nyűgöd«« a sofőr. Nem hagyhatom itt, nem az enyém a kocsi — akarta mondani, de meggondolta magát. — Az nem megoldás! — jelentette ki határozottan. — Már tizenegy éra van, 20 kilométer nem távolság, de ellenkező irányba megyek. — Én Bratislavába tartok — szólalt meg a kék autó tulajdonosa, kérem, én nagyon szívesen...! — Köszönöm — bólintott tartózkodó udvariassággal, és közben a férfi arcvonásait kémlelte. — Nem fél este egyedül az országúton? — Ô nem! Imádok éjjel vezetni. — igen, van benne valami megnyugtató... Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Hromszky Szilveszter, zeneszerző. — Szilveszter...? — ismételte meg hitetlenkedve, és a férfi tenyerében felejtette egy pillanatra a kezét. — Azt hiszem, még nem találkoztunk. — Nem... — válaszol« elgondolkozva. — Meglepte a nevem? — Nem valami szerencsés név, de hát mit csináljak? A szüleimnek ez tetszett — tette hozzá nevetve, és begyújtotta a motort. t * — Gyakran jár Bratislavába? — Én? — kérdezte csodálkozva, és elnevette magát, de nyomban hozzátette: — Igen, eléggé... bár nem is tudom... ahogy vesszük, talán havonta egyszer — hadarta egymás után, gépiesen a szavakat, és közben arra gondolt: Megint egy Szilveszter... Azt hiszi, hogy vidéki vagyok, nem fedem fel magam, ha így adódott, játsszuk végig a Játékéit. — Rokonaim élnek Itt — folytatta magabiztosan. — Ok majd holnap gondoskodnak arról, hogy üzemképes legyen a kocsim. — Kár, éppen fel akartam ajánlani a segítségemet. — Igazán kedves... — A holnap estét Is velük tölti természetesen. — Ó nem. Délután hazautazom, osak egypár apróságot akarok vásárolni. — Az utolsó pillanatban! — Igen. Pipikul nói dolog. Sürgősen szükségem van például egy kis fésűre, ami nélkülözhetetlen a tényéremelésnél. — Milyen tányéremelésnél? — Nem ismeri? Régi népszokás, hogy szilveszter éjjelén lefordított tányérok alá pénzt, fésűt, szívet és babérlevelet tesznek, mindegyiknek megvan a maga jelentősége. Az aki „emel“, behunyt szemmel, háttal áll, a többiek közben összekeverik a tányérokat, és ezt mondják: emeld fel az új évet! — Akkor az illető az asztalhoz jön. és felemel egy tányért. Az vár rá az új évben, ami a tányér alatt van! — Ha fésűt emel, az mit jelent? — Bánatot. — Milyen komolyan mondta ezt. Maga hisz benne? — Talán igen. Ha a fésűben nem is hiszek, de a játékban biztosan! — válaszolta elgondolkozva. — Na és persze pezsgőt is akarok venni — folytatta könnyedén —, nálunk nem lehet kapni, hiába, a vidék az csak vidék — sóhajtotta, és eszébe jutott, hogy még valóban nem vett pezsgőt, és hogy reggel, mielőtt bemegy a szerkesztőségbe, el kell hoznia a rdlsonkát is a hentestől, feltéve, ha még meglesz, miután mára tetette félre... — Hát igen, Bratislavában minden van, csak ilyen különös nők nincsenek, mint maga! — Mit ért az alatt, hogy különös? — tgy hirtelen nem is tudnám megfogalmazni. Ahogy hallgatom magát, olyan érzésem van, mintha már húsz éve ismernénk egymást... Nagyon szép hangja van. Ezt a mondatot már hallottam egyszer — tűnődött magában, é3 cigarettára gyújtott. MONOSZLÔY ÉVA: SZILVESZTERNEK HÍVTAK —o— E gy nyári éjszakán, amikor éppen el akarta oltani a lámpát, a csendben riasztóan megszólalt a telefon: — Tessék! — Csókolom, bocsánatot kérek, hogy ilyen későn zavarom — szólalt meg egy kellemes férfihang. — Ki beszél? — Nem Ismer meg? — Nem, itt 659-310, nyilván tévedés. — Negyoa szépen kérem, ne tegye le a kagylót. — Kivel beszélek? — Itt Szilveszter. — Sajnálom, de ilyen nevű ismerősöm nincsen — válaszolta, és letette a hallgatót. Vajon ki lehetett? Mindenesetre rossz tréfa! Sajnálta, Hogy nem folytatta a beszélgetést, hiszen biztosan rájött volna, hogy ismerősei közül ki unatkozik éjjel fél kettőkör, és másnap megköszönte volna neki, hogy felzavarta. Most már mindegy... Bosszúsan eloltotta a lámpát, de akkor újbél csengett a telefon. — 659 310? — igen! — Na megállj, gondolta magában, most addig beszélgetünk, amig leleplezlek. — Megint én vagyok. Nagyon kérem, csak egypár szót mondjon még. — Minek? Felveszi magnóra? Utoljára kérdezem, hogy hívják? — Szilveszternek. Becsületszavamra! — És mi a vezetékneve? — Az most nem fontos. Kérem higgye el, olyan mindegy... Éreztem a hangján, hogy még nem aludt, akkor áldozzon nekem még néhány percet. Beszéljen valamiről, mindegy hogy miről, akár az időjárásról, vagy szidjon össze, hogy ismét zavarom. Kérdezhetek valamit? Egyedül van? — Halló! — szólalt meg kedvesen kis szünet után. — Nem vagyok egyedül, az édesanyám itt ül velem szemben, és rosz- szallóan csóválja a fejét. Azt hiszem, ki fogok kapni... — Akkor nem zavarom tovább, majd holnap délelőtt felhívom. — Holnap nehezen! Ma hajnalban utazom három hétre Romániába, azért vagyunk fent, mert csomagolunk — fejezte be rögtönzött meséjét. — Kár, hogy nem mehetek magával. — Megmondja végre, hogy kicsoda? — Szilveszternek hívnak. — Maga ismer engem? — Nem. — Honnan tudta a telefonszámomat és miért hivott fői? — Nem magát hívtam, átugrott a szám. Maga jelentkezett, és én beleszerettem a hangjába. Ennyi az egész. — Elég okosan kieszelte, csak azt ne mondja, hogy másodszor is átugrott a szám. — Az hiba lett volna. Maga ugyanis bemondotta: Itt 659-310, másodszor már ezt hívtam. Hát mégis idegen? Rosszul tettem, hogy belementem a játékba. Most már késő! És hogy megmentse még, ami menthető, kedves hangos folytatta: — Ha nem állna itt mellettem az édesanyám, akkor mondanák most magának valamit! Három héttel késölbb Szilveszter ismét telefonált. — Csókolom, Barbara! — Halló, kivel beszélek? — Itt Szilveszter! — Kedves Szilveszter, hagyjuk már végre abba ezt az Ízléstelen tréfát. A múltkor azt mondta, hogy nem Ismer, most meg a nevemen szólít! — Volt rá elég időm hogy megtudjam, kié a 659-310-es telefonsam. Nem gondolja? Rettenetes hosszú volt ez a három hét, amíg nem volt itthon. — Nem értem. Hol voltam? Nem tudom miről beszél. — Hát, amíg Romániában volt. Számoltam a napokat, hogy mikor Ihivhatom föl, hogy mikor hallhatom újra a hangját... Nem hisz nekem? Hallgat? Nem akar beszélni? Hát Jó. Akkor hallgasson meg egy lemezt, mindjárt folteszem. — Ne farassza magát, nem értek a zenéhez. Nem érdekei. — Kér. Akinek Ilyen hangja van... A maga hangja csodálatos zene. Meg szeretném ismerni, Barbara! Biztosan olyan, mint amilyennek elképzelem: karcsú és fiatal, hosszú, szőke hajjal... Mikor láthatom? V “égigsimitotta rövidre nyírt szőke baját, és heccefődve mondta: — Azt hiszem, soha! — Tudom, hogy fölöslegesen komplikáljuk az életünket, de hát hiába, az ember vagy okos vagy szerelmes! — Gondolja? Szerintem lehet okosan Is szeretni... — Ne filozofáljon, ez nem ülik a maga gyermeki lényéhez. Szilveszter szavai shnogatóvá váltak. Meleg nyári szellő áradt be e kitárt ablakon. A szobában megelevenedett az öreg bútorok. — Nem szabad tovább játszani, villant át agyán a felismerés. — Szóval ma délután taláikozunk. Látnom keli! Ne mondjon ellent, mert megőrülök!. — Húsz évvel ezelőtt — mondta kedvesen —, amikor... — ... amikor megszületett... — Nem! Amiken' fiatal voltara... — Halló! — szólalt meg idegesen Szilveszter. — Igen. húsz évvel ezelőtt és is úgy éreztem minden pillanatban. hogy megőrülök. Ma már fegyelmezettebb ember vagyok, és... — Bocsánat, Barbara, valaki kopog, majd holnap felhívom —« mondta sieKve Szilveszter, és letette a telefont. —O— Az éjszakában már leitúutek • váron tényei. — vigyázzon, mert a körmére ég a cigarettája — figyelmeztette Szilveszter. — Olyan hallgatag lett, csak nem arra gondol, hogy holnap este ml lesz a tányér alatt, amit felemel? — Ö nem,.. Fáradt vagyok egy kicsit.» — Mindjárt bent vagyunk a városban. Kár, hogy nem utazunk Brnóig. Maga nagyon kellemes útitárs. Szívesen hallgatom. Kísértetiesen hasonlít a hangja egy futó ismerősöm hangjához. — Köszönöm a bókot. Mindig ilyen udvarias? — Bocsásson meg, rosszul fejeztem ki magam. Ahhoz a hanghoz hasonlít, amely meglgézett egy nyári este. Egy véletlen kapcsolás folytán beszélgettem valakivel telefonon. Azt hittem, hogy egy bájos kislány, a végén kisült, hogy egy matrónának udvaroltam. — Kellemetlen lehetett a találkozás... — Arra már nem került sor! Természetesen nem jelentkeztem többet! — És ő? — Nem tudja, ki vagyok. Voltam annyira okos, hogy nem fedtem fid magamat. — Ez az egész? — Igen... — Lehet, hogy Ő azóta is várja, hogy felhívja.» — (Sajnálom. Tisztelem a nőket, de lehetőleg elkerülöm a hatvanéves vágyakozó családanyákat. Melyik utcában laknak ■ rokonai? — A manderia környékén — felett« zavartan, és közben arra gondolt, hogy onnan majd taxival hazamegy. Ugye, nem haragszik meg, ha őszinte leszek. Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy udvaroljak magának. Nem kellene így beszélnem, de provokál a lénye. — A lényem vagy a hangom? — Mind a kettő! — Hogy hívták azt a matrónát, akinek az a csodálatos hangja volt? — Barbarának. De ez már Igazán nem érdekes. — De nagyon is érdekes — mondta szinte kiáltva. — Gn ugyanis ismerek egy Barbarát, akinek Szép hangja van és aki fiatal — tette hozzá csendesen. — Bizonyára vannak fiatal Barbarák is. Hol álljak meg? — Itt a sarkon, legyen szives. — Örülök, hogy megismertem, kedves _ — ... Bohuny Mária — mondta mosolyogva, és bűcsúzásra nyújtotta kezét. — Köszönöm a szívességét. — Szóra se érdemes. Ha legközelebb Bratislavába jön, hívjon fel. Nagyon kérem. Ha megengedi, itt a névjegyem. Megígéri? — Ha az a Barbara azonos azzál, akit én ismerek, akkor Mr tosan felhívom. Lehet, hogy 6 az, és becsapta magát! — Nem érdekes... — Figyelmeztetem, hogy az nagyon fiatal! — Látom, örülne, ha melléfogtam volna! Á fiatalság nem minden. Megismertem magát, akinek a hangja még szebb, és akiből árad az asszonylság! Apróhirdetés lehetett ilyen... — Ne kalandozzon el a mitológiába, mert közben feHrja a rendőr. Itt nem szabad megállni! Jé éjszakét — mondta köny- njredén, és becsapta a kocsi ajtaját. Másnap délben feladta a kővetkező táviratot: Boldog névnapot. Még egyszer köszönöm a szívességét, Barbarával beszéltem. Ö az. Huszonkét éves. Legyen okos, hívja fel este. Éjfél után állandóan csengett a telefon. Egyik jókívánság a másik után. A vendégek remek hangulatban voltak. A tányéremelés is Jól sikerült. Senki sem emelt fésűt, és így mindea- kire pénz, szerelem és siker várt az új évben. — Barbarára vigyázni kell — mondta Mcelődve egy magas, szőke férfi —, szivet emelt! — Csak nem vagy féltékeny? — kérdezte pajkosan, és közben az órát figyelte. Fél kettő. Szilveszter még nem telefonált. Most már nem fog htvnt. Biztosan megkapta a táviratot, és mégsem hívja fet a huszonkét éves Barbarát, állapította meg elégedetten és győzelmesen belek ócolt a hajéba.» Megszólalt a telefon. — Tessék! Halló, halló — mondta jókedvűen. — Itt Szilveszter. Boldog áj évet, Barbara! A készülékből arcába csapott a nyár lehelet*. Kezét görcsösen szorította a kagylóra, és visszafojtotta lélegzetét. — Bizonyára csodálkozik, hogy ilyen hosszú hallgatás után ismét jelentkezem... Higgye el, az ember cselekedeteit az élet Irányítja és a véletlen. Tegnap este egy kedves hölggyel utaztam, szintén véletlen völt, olyan kényszer szívesség, de végül is hálás vagyok neki. ô adta az impulzust ahhoz, hogy még egyszer megkíséreljem nyakon csípni a boldogságot... be én csak beszélek, beszélek és maga hallgat. Szóljon legalább egy szét, mert megőrülök. Akarom hallani a hangját...! — Ml van? — kiáltott feléje kíváncsian a barátnője. — Halló! — szólt vágyakozva és türelmetlenül Szilveszter. Tekintete átvíllant a mulatozó társaságon. Segélykérőén nézett a sötét bútorokra, de azok lesütött szemmel, fegyelmezetten álltak. — Tévedés — mondta végül fs határozottan, és miután letette a kagylót, könnyedén ráfújt a kezére, amely úgy sajgott. mint egy kaktuszt markoló tenyér... — KI voR az? — kérdezte valaki, és a pezsgősüveg után nyúlt. — Szilveszter — mondta tagolva, és nyelvével m égnéd vési tette az ajkát. — Ragyogó! — kiáltotta harsányan az egyik vendég. — Ilyen még nem volt! Azt mondod, személyesen Szilveszter? Nagyon jó! És kft keresett? — Nem tudom — jelentette ki «szintién, és kedves mosollyal ivásra emelte poharát. 3
