Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1972-06-20 / 25. szám
új ifjúság 9 iROBERT ROZSGYESZTVENSZKIJ: HORGÁSZOK Mit fogtatok, horgászok? Mit fogtatok?... Ültök szokás szerint mogorva-félszegen karotokat a mormoló folyó fölé kivetve, és mintha nem zsineg, kötöfék feszülne kezetekre. Akárha a folyó kantáros paripa volna, a fületekbe robajló \ paták zaja dobolna; mintha nektek á földön nem volna semmi fontosabb, csak űzni mindörökké a zsákmányoló szerencsét. a ló marjára dóive halkan sóhajtani... Bár hosszú csizmátokra tapad a lágy Iszap, nyüzsög a vödröcskében durblncshal és sügér... De hol van, merre van ti ' aranyhalacskátok?». Előttetek a vízen csónakok rlnganak... Ablakom előtt odakint a mellékutca zajog. Ülök, kivetve szélesen könyöklő karomat, — kezemben én sem ceruzát, horognyelet fogok. Akárcsak ti, megpróbálom így, próbálom úgy. A lusta veresszárnyú ponty nem kerül elém. A zubogó patakba beléhajítom horgomat, körök szaladnak szanaszét a papírlap ivén. Szétrebbennek a gyűrűk szerteugranak— £s elstkllk a zsákmány, tüskésen ellenem rúg. Kókadt fejem fölött a gördülő nap elfut, hiába tündökölt minden vízcseppen, életen... Rám süthetik: „Ez nem ért a fogáshozl... türelme hozzá sosem elegendői..." Nem, értsetek meg, sok apró-cseprő gond emészt... De höl van ő? Az én aranyhalam hová tűnt? Merre van ő, a föl nem érhető csoda hol rejtezik? Mily veszedelmek mélysége ölén? Horgászok, hogy harap a hal? Van-e fogás?... Siker kísérjen benneteket, bő zsákmány. Jó remény. JEVGENYIJ VINOKUROV: EMLÉKEK ERDEJÉBEN Tavasz fBn és kihajt a zsenge fű, a múlt tavasz füvéről mit se tudva. főbb így neki. Boldog és egyszerű kis léte könnyebb: nem nyűgözi múltja. De én, de én... Bolyongok úttalan emlékek rengeteg-vad erdejében. 0, múlt világat Hol van? Ott suhant De hiszen Itthagyott magamra régent Mint köd, szakadt szét gyönyörű korom. Tizenöt év, vagy mennyi telhetett el?, S én csak bolyongok egyre, arcomon ág-ostorok szántotta sebhelyekkel. JEVGENYIJ JEVTUSENKO: NAGGYÁ LENNI Tőle, ki gyógyít és aki fát vág és ki az öltönyt varrja nekem — elvárom: remekül tegye dolgát, dolga bármi legyen. Nem, ne legyen közepes, vacak átlag sem a sárcipő, sem a ház. Bún a középszerűség, akárcsak a hazug sző: elfajulás. Buzdítsa ki-ki magát, hadd tenne dicsőt, remeket. Naggyá nem lenni — gyalázat Mind naggyá legyetek. lekszandr a kamasz A léceket gyalult a konyhában. Kezén a vágott sebeket aranysárga, lerágható pörk borította. A konyha az udvarra nyílott; tavasz volt, az ajtókat már nem csukták be, a küszöbnél fű zsendült, kl- loccsantott víz csillogott a kövön. A szemétiádéban fölbukkant egy patkány. A konyhában vékonyra szelt krumplit sütöttek. Meggyújtották a gyorsfőzöt. A gyorsfőző nagy lobbanással kezdte életét: fáklyaként csapott föl a lángja egész a mennyezetig. De végül kék lángocskává szelídülve haldoklott. A zubogó forró vízben ugráltak a tojások. Az egyik lakó rákot főzött. Az élő rákot két ujjal csippentette fel a derekánál. A rákok zöldesek, vízvezeFék színűek voltak. A csapból két-hérom vízcsepp csöppent olykor-olykor, csak úgy magától. A vízcsap halkan ször- csögött. Aztán odafönn beszélni kezdtek a kémények több szólamú dalban. És ekkor hirtelen leszállt az alkony. Csak egyetlen pohár ragyogott tovább az ablak- párkányon. A kiskapun át villant rá a nap végsugara. A csap tovább duruzsolt. A tűzhely körül egymással vitázó mocorgás és zizegés támadt. Gyönyörű volt az alkonyat. Az emberek szotyo- lát rágtak, valahol dal csöndült, sárgán szüremlett ki a fény a szobából a Járdára, vakító világosság támadt az élelmiszerboltban. A konyhával szomszédos szobában súlyos betegen feküdt Ponomarjov. Egyedül feküdt a szobában. Gyertya világított. A beteg feje fölött orvosságos üveg, az ü- veg nyakán recept lógott. Ha ismerősök jöttek, így fogadta őket: — Búcsúzzatok el tőlem, mert meghalok. Estére már félrebeszélt Bámult rá az orvosságos ü- veg. Nyakán úgy lógott a recept, mint a sál. Olyan volt, mint egy házasságra lépő hercegnő. Az üvegnek neve Is volt: „tezoméltósá- ga" — A beteg félrebeszélt. Tanulmányt akart írni. A takarójával társalgott. — Nem szégyened magad? — suttogta. A takaró ott ült mellette, leheveredett mellé, ki- kiment, híreket hozott. A beteg körül néhány tárgy őrködött. Az orvosság, JURIJ OLESA: LIOMPA a kanál, a gyertyafény, a tapéta. A többi tárgy elment. Mikor rádöbbent, hogy halálos beteg, és haldoklik, akkor már azt is értette, milyen változatos a tárgyak világa, és ebből milyen kevés maradt meg neki. Nap mint nap csökkent a számuk. Olyan mindennapi dolog, mint a vasúti Jegy, már visszatérhetet- len messze távolodott tőle. Először csak a perifériára szorult távoli tárgyak száma fogyott egyre, majd ez a csökkenés mindjobban közeledett a központhoz, hozzá, a szívéhez, be az udvarba, a házba, a folyosóra, a szobába. Eleinte nem bántotta a tárgyak eltünedezése. Eltűntek az országok, A- merika, eltűnt a lehetősége, hogy megszépül, vagy meggazdagodik, hogy családja lesz (agglegény volt)... E- zek eltűnéséhez betegségének nem volt semmi köze: kicsúsztak az életéből, a- hogy öregedett — de csak akkor sajdult bele Igazán a fájdalom, mikor ráocsúdott, hogy már azok a tár gyak is kezdenek távolodni, amelyek állandó táísal vol aok. És ekkor hamarosan tűnni kezdett minden a ke ze alól: elszökött a hatalmából a folyosó, sőt már a szobában Is szeme láttára vesztette értelmét a kabátja, az ajtóretesz, a bakancsa. Tudta: jön már a halál, és 6 pusztítja el ide útjában a tárgyakat. A dolgok óriási és hívságos tömegéből már alig hagyott néhányat, és éppen olyasmiket, amelyeket, ha tőle függött volna, nem tűrt volna meg a háztartásban. Ágytálat kapott és látogatókat és a szemükben az Iszonyatot, megértette, hogy már nincs ereje védekezni e kéretlen és szükségtelen dolgok tolakodása ellen, a- melyeket fölöslegesnek érzett. De most már ezek maradtak körülötte egyedül, elmozdíthatatlanul. Elvesztette a jogát, hogy válasz- szón a tárgyak közül. Alekszandr repülőmodellt barkácsolt. okkal bonyolultabb S fiú volt, és sokkal komolyabb, mint a környezete gondolta. Elvágta az ujját, csörgött a vére, gya- luforgáccsal szemetelt, csirizzel pacsmagolt, selymet kunyerált, bőgött, nyakleveseket kapott. A felnőttek meg voltak győződve, hogy nekik mindig igazuk van. Pedig közben a fiú abszolút felnőtt módra viselkedett, sőt mi több, ügy tevékenykedett, mint kevés felnőtt lett volna képes: tökéletes összhangban a tudománnyal. A repülőmodellt műszaki rajz alapján készítette, számításokat végzett, jól ismerte a törvényeket, a felnőttek támadásaival szemben tudta volna szegezni a törvények magyarázatait, a tapasztalat bizonyítékát. De csak hallgatott, mert nem érezte, hogy Joga van komolyabbnak mutatkozni, mint a felnőttek. A fiú körül szerteszét gumicafatok, drót, lécek, selyem, a selyem könnyed teaszövedéke, cslrlzszag. Vil logott az ég. Rovarok mász tak a kövön. A kőben meg kövülve: kagyló. A munkálkodó fiúhoz o- daszaladt egy másik fiú. Még egész kicsi, csupasz, kék rövidnadrágban. Hozzányúlt mindenhez, okvetlen- kedett. Alekszandr elkergette. A csupasz gumtgyerek végigment a házon, a folyosón, ahol a bicikli állt. (A bicikli a pedáljával volt a falnak támasztva. A pedál lehorzsolta a tapétát. És mintha ezen a horzsoláson kapaszkodna meg a falba). A kis fiú Ponomarjovhoz ment. A kölyök feje szinte sugárzott az ágy széle fölött. A beteg halántéka sápadt volt, mint a vakoké. A kisfiú odament egészen a beteg fejéhez, és figyelte. Azt hitte, a világon mindig így volt minden, és így Is van: egy szakállas ember fekszik a szobában az ágyon. A kisfiú éppen- csak kezdett ismerkedni a tárgyakkal. Még nem tudta megkülönböztetni Időbeliségüket. Elfordult, és járkálni kezdett a szobában. Látta a parkettlapokat, a szegélyléc alatt a port, a stukatúr repedéseit. Körülötte ösz- szetevődtek, és meghatározódtak a vonalak, élni kezdtek a testek. Hirtelen sugárfókusz vetődött valahová, a fiúcska odafutott, de alig tett egy lépést, a távolság változására eltűnt a fókusz, és a fiú csak bámult körül, föl-le nézett, a kályha mögé, kereste, és mert nem lelte, zavartan tárta szét a karját. Mindsn másodperc új tárggyal lepte meg. Csodálatos volt a pók. De már a fiú gondolatára is, hogy megfogja továbblibbent. A haldoklónak a távozó tárgyak már csak nevüket hagyták. A világban ott volt például az alma. Ragyogott a lombban, könnyedén forgott, magával ragadta és megfordította a nap egy részét, a kert kgkségét és az ablakkeretet. A fa alatt várt rá a nehézkedési törvény a fekete földön, a zsombékon. A zsombékon szorgos hangyák nyüzsögtek. A kertben ült Newton. Az alma sokféle okot rejtegetett, s ezek a következmények még nagyobb sokaságát Idézték e- lő. De ezek az okok már semmit sem jelentettek Po- nomarjovnak. Számára az alma absztrakcióvá vált. Hogy a tárgyak teste elillant tőle, és maradt az absztrakció — ez gyötörte Ponomarjovot. „Azt hittem, hogy nem létezik a külvilág — elmélkedett —, azt hittem, hogy a szemem és a fülem kormányozza a dolgokat. Azt hittem, hogy a világ megszűnik létezni, ha már nem leszek. De látom, mint fordul el tőlem még az életemben. Hiszen még élek! Miért nem léteznek a dolgok? Azt hittem, agyvelőm adott nekik formát, súlyt, színt, de most íme Itthagynak engem, és csak a nevük, haszontalan neveik nyüzsögnek az agyamban, amelyek elvesztették a gazdájukat. És mit várhatok ezektől a nevektől“? ánatosan nézett a kisB 'fiúra. Az csak járkált A tárgyak elibe jöttek. A gyerek rájuk mosolygott, és egynek sem tudta a nevét. Elment, és a tárgyak uszálya elvonult utána. — Figyelj Idei — hívta a gyereket a haldokló. — Figyelj rám! Tudod, ha meghalok, semmi sem marad neked, sem udvar, sem fa, se papa, se mama. Mindent magammal viszek. A konyhába besurrant egy patkány. Ponomarjov fülelt; patkány házlasszonykodlk, ko- cogtatja a tányérokat, nyl- togatja a csapot, mocorog a vödörben. — Aha, a mosogatőnő... — vélte Ponomarjov. Nyugtalanító ötlete támadt: a patkánynak bizonyára megvan a saját neve, amelyet ember nem tudhat. Találgatni kezdte ezt a nevet. Már nem volt magánál. Mennél jobban törte a fejét, annál jobban úrrá lett rajta a rémület. Érezte, hogy mindenképpen abba kéne hagynia a patkány nevének találgatásét, mégis tovább törte a fejőt, noha tudta, hogy abban a pillanatban, amikor kitalálja ezt az egyetlen és Iszonyatos nevet — meghal. — Liompal — süvöltötte borzalmas hangon. A ház még aludt. Kora reggel volt. Hat óra felé járt az Idő. Alekszandr már fölkelt. A konyha ajtaja nyitva állt az udvar felé. A nap még valahol alant Járt. A haldokló pedig a konyhában botorkált, kétrét görnyedve, és lelógó kézfejjel nyújtogatta karját, hogy elvigye a dolgokat. Alekszandr az udvaron szaladgált. Előtte repült a modell. Azt látta Ponomarjov utoljára. De nem vitte magával, mert a modell elröpült. Nappal feltűnt a konyhá- hában a sárgacifrás, világoskék koporsó. A gumifiú bekukucskált a folyosóról, hátratett kézzel. Sokáig kellett Ide-oda forgatni a koporsót, hogy beférjen az ajtón. Leverték a polcot, a lábast, hullott a stukatúr. Alekszandr fölmászott a tűzhelyre, és segített: alulról tartotta a lábát. Amikor a koporsó végre behatolt a folyosóra, mely egy pillanat alatt fekete lett, a gumlftú szandáljával csoszogva előreszaladt: — Apóka! Apóka! — kiáltotta. — Meghozták a koporsódat. Jánossy István
