Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1972-05-16 / 20. szám

új ifjúság 9

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:

Szegényasszony

t

A

mint faluztatn, megszállottam egy parasztkunyhóban. a szegényasszony- aáL

Ä földes szobában csak egy fiyoszolya volt. meg egy szék. Este kértem valami takaróiétól

— Nincs nekünk semmink — mondotta a szegényasszony —szegények vagyunk.

— Hozzon valamit onnan a másik szobából.

— Sz a másik vendégé lesz, aló majd jön. Nem a miénk ez a ház se. Csak mink adjuk ki. Ha valamit hibázunk, akkor elvesztjük a kenyerűn- Icot.

— Ebből élnek?,

— Ebből.

— Adjon gyertyát. Gyertyájuk se volt. Elszalasztottam a boltba. Hozta a gyertyát, meggyújtot- ta. K gyertya aranyfényében Írást tartott elém. a boltos tanúsítványa. az Igazolta, menynyit fizetett a gyertyáért. Aztán elém tette a pénzt.- melyet

visszahozott: két fillért.

Még sohasem láttam, hogy valaki Így fogott volna kezében két fillért.

— Jő. tartsa meg — szóltam, aztán lefeküdtem.

2.

Ä kukoricahéjjal tömött szalmazsák olyan kemény volt, hogy egész éjjel csak hánykolódtam rajta, amíg a közepén mély gödröt nem vájtam. Ebben feküdtem hajnalig, mint egy sírban.

F

ölöttébb kellemetlennek

találtam a népiességet Reggel ezt mondtam a szegényasszonynak:

— Nézze, én Inkább átmegyek Ide a telepre, a szállóba. Itt a szoba ára. Ez meg a magáé — odalöktem őtven fillért borravalóul.

A szegényasszony az ötven fillérre nézett, aztán az arcomra. Megköszönte.

Valóban igen szegények voltak. öten laktak a konyhában. A szegényasszony ura, egy ember, aki néha targoncán

szállított csomagokat Ide-oda, aztán a szegényasszony, aztán három apró gyerek. Negyedik gyereke most volt úton. Jövő hónapra várta.

— Hát ez ml? — kérdeztem.

Szarka csörgött az összeesz- kabált fakalitkában. Nagyon szerették ezt a csúnya szarkát Is. Mert nekik nem volt elég ennyi élet. Még más élet Is kellett nekik. Mindig élet. élet, hogy szeressék.

Amikor klfedé mentem a konyhából, odaszóltam a szegényasszonynak:

— Hozza ezt utánam.

3.

Kezébe tettem csöpp kézitáskámat. Oly könnyű völt, hogy akár a klsujjamon is elvihettem volna a szállóig, vagy száz lépésnyire lehetett ettől a kunyhótól. De gondoltam, hadd keressen még a szegényasz- szony.

Az boldogan vitte. Meztelen talpa taPÍ*kolta a poros utat. Nem szólt semmit. Időnként rám sandított. Éreztem, hogy tekintélyes úrnak tart.

A szállóban átadtam neki egy szennyes Ingemet meg két zsebkendőmet, hogy mossa ki.

—1 Várjon >—i állítottam meg

az ajtóban —, Itt van a csomagért.

Egy pengőt nyomtam a markába.

Ennek úgy megörült, hogy már meg se köszönte, csak szaladt vele, szaladt, hazafelé,

4.

Másnap hozta az Inget meg a két zsebkendőt.

— Mibe kerül?

—< Három pengő — szólt egyszerűen.

Sokalltam, de kifizettem.

Harmadnap Ismét benyitott. Ezt mondta:

— Vizet is készítettem.

— Miféle vizet?

— Mosdani.

— Mikor?

— Akkor, amikor ott tetszett hálni.

— Ja igen. És mit akar?

— Tessék azt is kifizetni.

Egy kissé elhúltem.

E

z a szegényasszony nem értette, hogy megszántam őt és gyermekeit, hogy részvétet éreztem Irántuk és a szarká juk lránt, hogy megesett rajtuk a szivem, csak azt képzelte, hogy hülye vagyok, hogy könnyelmű fráter vagyok, aki szórja a pénzt, hogy dúsgazdag nábob vagyok.

Ezt bizonyára megállapították otthon. Itt a „szerencse", kl kell használni. Talán hamarosan holmi nemzetközi szállodát akarnak alapítani az én pénzemből, vagy villamos mosó- möhelyt, vagy egész fürdőtelepet, nem tudom. Mindeneset re nagy terveik lehettek velem.

Szomorúan meredtem magam elé. fi szegény asszony csak

mosolygott a sárga fogával. Nem vitatkoztam. Kiegyenlítettem a mosdővlz árát, amely minden eddigi ősszeget túlhaladott. Végig kellett játszanom a játékot, abban a modorban, a- melyben kezdtem. Különben is azt hittem, hogy utoljára látom.

5De csalódtam. Néhány nap múlva még egyszer fölkeresett.

Zavartan kezdte:

— Egy barackot is meg tetszett enni.

Csakugyan, emlékszem. Estefelé a konyhájuk előtti fa a- latt találtam egy sárgabarackot, amelyet levert a vihar. Belé ts haraptam, de kiköptem. Zöld volt és savanyú.

Ezt a barackot akarta kifizettetni velem.

Csöndesen kltessékeltem.

Azóta nem láttam többé, de

sokat gondolkoztam felőle Gyakran furdal a lelkiismeret, hogy én mételyeztem meg öt alamizsna-fillérjeimmel, melyek bűnt fiadzanak, romlást kamatoznak, oly őrületet, melynek nincs határa.

Azelőtt nyilván eléggé boldogan éldegéltek a nlncstelen- ségükben, a szarkájukkal e- gyütt. Én ébresztettem föl ő- ket.

N

em lett volna helyesebb, ha egyszerűen továbbá!- lók, s búcsúzóul legföljebb megsimogatom legnagyobb fiacskájuk haját? Talán helyesebb lett volna.

Gyönyörű az Irgalom bibliája, de veszedelmes. Sohase tudjuk, hogy jőtetteinkkel micsoda rosszat művelünk. Cselekedni mindig veszedelmes. Legalább mesterem, Laocse, a kínai bölcs ezt vallja. Szerinte az Igazi jóság közönyös, ez Igazi okosság néma. Légy tiszta és csöndes — hirdeti. Még megszólalni is veszedelmes.

Ő állítja ezt, az Agg Fiú, aki minden halandók között, a legjobb, a legokosabb, a legérettebb volt, s mindjárt őszen jött a világra, mert édesanyja nem kilenc hónapig hordozta szíve alatt, hanem — szavahihető tanúk szerint — kerek hatvankét esztendeig.

RAFAEL ALBERTI: DŽORE DRŽIC:

MENYASSZONY FOGADALOM

Szólít esküvőre a harcáig szava.

En meg, jaj, cipőtlen Induljak oda?

Hol fátylam, a pártám, hol a tündöklőén fehér rokolya?

Hol a gyűrűm, aranytűm s hogy nyakamba kössem, gyöngyeim sora? t

Anyám, szaporábban! Szólít esküvőre a harang szava.

Hol a szívem párfa, csillagom, akit nem feledek soha?

Szólít esküvőre a harang szava,

En meg szeretőtlen indulok oda!

Jegessé dermedjen szivem, már ne verjen, nap rám fel ne keljen, ténye sose érjen, ha nem úgy szeretlek, mint magam, te legszebb! Nagy szerelmem véled nő, mióta élek, a múlhatnak az évek: érted ég, csak érted!

PAUL CELAN:

TŰZ ÉS VÍZ

Vetettelek hát a toronyba, s szóval szóltam a tiszafákhoz láng lobbant, ruhát szabott rád, menyasszonyi ruhádat: világos az éj,

világos az éj, mely szívet koholt nekünk, világos az éji

Messze világít a tengeren,

felveri a szoros holdjait, tajtékzó asztalokra dobja, lemossa róluk az Időt:

halott ezüst, éledj meg, légy mint a kagyló: tál és csésze!

Örairánt és óraellen sodródik az asztal, a poharak széllel töltekeznek, görget a tenger étket: kósza szemet, viharzó fület, halat és kígyót —

Éjnek és éjből sodródik az asztal, s fölöttem áradnak a népek lobogói,

s melettem a koporsókban partnak eveznek az emberek, és alattam égzik és csllagzlk, mint otthon Johanni felé.

És átnézek hozzád, tüznapsugarazta:

Gondolj az időre, mikor az áj velünk kapaszkodott a hegyre,

gondolj az Időre,

gondold: az voltam, ami most:

börtönök s tornyok mestere,

tiszafán-fuvalló, tengeren-dőzsölö,

lángod-belealszik szó.

VLAGYIMIR SZOLOVJOV:

ELFÁRADTÁL...

Elfáradtál, te szegény, mily csapzott lett koszorúd, főff, sáppad már az alkonyt fény, szobám sötétbe borult.

Hol jártál? Nem keresem.

Hisz enyém a lelked, a tested,

csak mondogatod nevemet, s némán szívemre ölellek.

Nagy úr az idő, a halál, mindent de becsap, de megdhít, minden elevent lekaszál, csak szerelmünk napja világít.

TAMÁSI ÁRON:

Tavaszi madárszó

Negyven esztendő sok idő.

S Zádog Márton, az öreg nyugdíjas, negyven esztendeig tanított a faluban. Valahányan, akik ez idő alatt járták az elemi iskolát, hát azok mind emlékeztek a Zádog tanító úr okos tanítására, mely szerint kettő a fontos. Egyik az, hogy meg kell tanulni a betűvetést; a másik pedig az, hogy meg kell ismernünk saját magunkat.

Vagyis magát az emberi szervezetet.

A

z iskolaterem falai tele is voltak változatos ábrákkal, melyek mind az emberi test szerkezetét mutatták. Ezeken az ábrákon aztán mindenki ügy megtanulta az emberi csont vázlatát és a test működéseit, hogy a végén élő és holt valóságos ábra lett egyaránt.

Zádog bogaras ember, azt . mondták némelyek. Volt is némi igazság ebben, sőt, amikor negyven esztendő múltán nyugdíjba ment az öreg, ezt a csekély igazságot a körülmények Igen megnövesztették. Rozzant falusi házban lakott ugyanis, az országút mellett; s mivel a felesége már régen valódi csontváz volt, a rozzantság között egymagában. Nem Is igen evett egyebet, csak zöldséget, tejet és mézet. S ha jött egy kicsi pénz valahonnét, azon minduntalan ábrákat vásárolt, amelyek már nemcsak az emberi test szerkezetét mutatták, hanem a különböző színes és vadon emberi fajtákat is. Pénze pedig Jött- jövögetett, mert az út mellett egy kétholdas belsősége volt, amelyen gyümölcs elegendő termett, s Igen más egyéb Is annak a belsőségnek a kertjében.

Ezt a kertet különösen említenem kell, mert az egyik tavaszon olyan dolog történt, ami az említést akkor is szükségessé tenné, ha az a kert nem termett volna semmit.

Azon a tavaszon ugyanis, amikor vége lett a háborúnak, az öreg Zádog kiment a kertjébe, hogy a művelés megkezdése előtt ott a föld állapotát megvizsgálja. Lassú szemlélődéssel vizsgálta a földet, amely dúlt állapotban volt nagyon. Nagy sebek éktelenkedtek rajta, melyeket bombák és gránátok szaggattak belé.

— Hát ezt nehéz Mész felásnil — mondta az öreg.

Járta a földet, s Ingatta folyton a fejét. Majd hirtelen megállt, és vizsgálódva nézett valamit, ami tök módjára kifordulni kívánkozott a földből. Nézte egy Ideig, de aztán lehajolt, s hát egy emberi koponya fordul ki a föld színére. Felvette a koponyát, és hazavltte. Otthon már csodálkozott Is, hogy a sok ábra mellől miképpen hiányozhatott idáig egy koponya.

Odahelyezte az íróasztalára, egy halom könyv tetejére.

Néhány nap elmúlt.

Hanem a koponya nagyon ünta magát, abban a hűvös és félhomályos szobában, s nagy unalmában azt kívánta, hogy történjék már valami vele.

S történt is.

Mert hát eljött a babonás öregasszony, aki he- tenklnt egyszer takarítani szokott az öregnél.

— Ml ez, Zádog úr?! — kérdezte a vénasz- szony.

— Meztelen ember! koponya — mondta az öreg.

— Kl hozta ide?

— Én; hadd lássa mindenki, hogy mit hordunk a vállunk között. '

Jobb lesz, gondolta a vénasszony, ha nem folytatja tovább a beszédet, mert akkor magyarázni kezd az öreg Zádog, s a koponya mellé odahordja ismét a tudományát ts, mely a magzattól kezdve a feltámadásig lefesti az embert.

Inkább cselvetés jutott eszébe.

— Balogh úr üzent Atyháből — mondta.

Ez a Balogh úr, aki abban az Atyha nevű faluban lakott, úgyszintén nyugdíjas volt, régi pénzeket és patkókat gyűjtött.

— Mit üzent? — kérdezte.

— Tessék hozzája menni, Atyhába.

E

gy darabig gondolkozott az öreg Zádog, hogy vajon ml lehet azzal a bolond Ba loghgal? Talán lelt az Is valamit, ami az emberi természetrajzhoz tartozik; e- setleg kétfejű vagy háromlábú gyermek született a faluban.

— Jó, hát elmegyek — mondta végre.

Vette a botját, és hamarosan el Is ment.

— Csak holnap jövök vissza — szólott még hátra.

— Menjen csakl — mondta a vénasszony. — Addig rendben lesz a lakás.

Hát tisztogatni kezdett a vénásszony, de köz ben-közben olyan pillantásokat vetett a koponyára, hogy azoktól a pillantásoktól egyre jobban reszkettek mind a ketten. Végre aztán, amikor már kellő módon leszállt az alkony, nagy bá torsággal megközelítette a koponyát. Kivitte a kertbe, s ott a gizgazok közé földre dobta.

Másnap délután hazajött az öreg, s hát a ko pónya nincsen sehol. Hamar egy fürge gyerme két küldött a vénasszony után, hogy jöjjön ha mar, mert nagy a baj.

■— No, mi történt? — jött meg a vénasszony. — Valami rablók elvitték a koponyátl Nagy gyászban és tanácstalanul ültek, hogy a rablók csakugyan elvitték a koponyát. Aztán az öreg elszánta magát, s Így szólt:

— Menjünk, s keressük meg!

Elindult elöl, s a vénasszony utána. Kimentek a kertbe, s hát ámulattal látják, hogy a föld, vé- gigi a veteményes kertben, fel van mindenütt ásva.

— Hát ezt ki csinálta?! — kérdezte az öreg. — Ma délelőtt az emberek — mondta a vénasszony.

— S hogy-mint?

— Hát az úgy volt — beszélte a vénasszony —, hogy a reggeli Időben valaki egy koponyát talált itten. Ennek hamár híre terjedt, s mivel sok embernek van eltűnt háborús halottja, hát azok egy-egy ásóval mind eljöttek, hogy hátha itt találnák meg.

Szinte szólni sem tudott az öreg, hogy mit csinál egy koponya.

Eljött az este.

S az emberek sokan jöttek az öreg Zádognál egybe, s arról tanakodtak valahányan, hogy vajon kinek a koponyája lehetett az a koponya, amelyik felásatta a kertet.

Az egyik ember ezt mondta, a másik amazt. De senki nem tudott bizonyosat.

Hiába nőtt azonban egyre Jobban a bizonytalanság, s hiába töltötte meg tömötten a rozzant falusi házat. Hiába, mert nem tudtak szabadulni a különös koponyától, amelyik ily szorgos mun kára serkentette az embereket. Vagyis mindenki elmondta újból, amit gondolt, majd elmondotta azt is, amit azelőtt a másik mondott. Egy volt csak, egyetlenegy személy, aki nem szólt, hanem csak hallgatott.

Figyelt és hallgatott.

N

em bölcs öreg volt az az egyetlen sem, hanem az Iskolás fiú, akit Zádog a vénasszony után szalasztott volt délután. Múlt az Idő s nőtt egyre a rejtély. Végre a fiú, aki akkor járt éppen a második elemibe, megűnta az embereket, s így szólt:

— Én gondolom, hogy kié volt az a koponya. — No, kié? — kérdezte az öreg Zádog.

— Hát az útblztosé! — mondta a fiú.

— S te azt miből gondolod?

— En abból — felelte a fiú —, hogy még holta után is dolgoztatta az embereket.

Mindenki nevetett.

Pedig valóban volt egy útbiztos, aki kegyetlen hajcsár hírében állott; s akit csakugyan ott a kert alatt ütött agyon egy gránát.