Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-16 / 20. szám
8 új ifjúság BELANI: az Áruló nyakék Krab felügyelő átnézte a reggeli újságokat, aztán dühösen az asztalra dobta őket. Hevesen támadták őt is, munkatársait is és az egész rendőrséget. Négy nap alatt — ennyi telt el a gyilkosság elkövetése őta —, nem tudtak semmiféle nyomra bukkanni. Rémesen untatták és idegesítették az újságírók a maguk képtelen javaslataikkal, de mindennél jobban dühösftette Warnerné, aki az újságok első oldaláról mosolygott a felügyelőre, és úgy tetszett, mintha éppen őt gúnyolná. — Nem tudom megérteni, hogyan jelenhetett meg férje temetésén eny- nyire felcicomázva. Hozzátok elém azonnali A felügyelő valamivel nyugodtabb lett, amikor az asszony előtte állt. Az asszony nyugalma és ártatlan arckifejezése lefegyverezte. — Nos, asszonyom, kezdje elölről és ismételjen el mindent, amit a dologról tud. Az asszony fekete ruhájában igen elegáns volt. Nyakán gyönyörű nyakéket viselt, amelynek csillogása és értékes volta azonnal szembeötlött. Halk hangon beszélni kezdett, elmondta, hogy a múlt szombaton, a- mikor hazatért, a bejárati ajtó nyitva volt, és a férjét az egyik szobában az íróasztalra borulva találta. Első pillantásra azt hitte, hogy alszik. Az asszony elmondta, értesíte- te a rendőrséget, amikor észrevette, hogy férjének véres a tarkója. Nem, a személyzetből senki sem volt otthon: szombat a szabadnapjuk. Semmi sem hiányzik. Mindent alaposan átvizsgált a rendőrség utasítása alapján. Krab felügyelő megperdült a széken. Tudomása volt arról, hogy a Warner házaspárnak széfje volt a bankban, és tudta, hogy az asszony a nyakán levő nyakéket a temetés előtti napon vette ki a széfből. De miért? — Miért? — ismételte meg a kérdést az asszony. — Mit mondjak? Imádom ezt a nyakéket, a legkedvesebb ajándék volt, amit a férjemtől kaptam... — De miért viseli Ily tüntetőén most, amikor nagy szomorúság érte? — Nem tudom... Talán hiúságból, felügyelő úr, én meglehetősen hiú vagyok. — Asszonyom — szólt ridegen a rendőr —, ön szerint a gyilkosnak jól kellett ismernie a házat, annak szokásait, és azt is tudta, hogv szombaton a személyzet szabad, ön megadta nekünk a barátaik és az ismerőseik névsorát és címét, s mi valamennyit kihallgattuk... Azt hiszem, szükségtelen elmondanom, hogy reagáltak erre és mennyire ellenszenves lett előttük, mert úgy érzik, hogy megvádolta őket. Azt Is elmondta nekünk, bizonyos abban, hogy a gyilkos el akart valamit vinni, de hogy mit, azt nem említette, vagy talán nem is tudja?... — Talán a nyakéket — felelte az asszony csendesen, megsimogatva kezével az ékszer drágaköveit. — Mindnyájan tudtak roppant értékéről, s én gyakran viseltem. — Ez Igaz! — kiáltott a felügyelő türelmét vesztve. — Olyannyira sűrűn, hogy még fórja temetésén is felvette, pedig nyilván az ékszer o- kozta a férje halálát. Kérem, magyarázza meg viselkedését, mert sehogy sem értem önt. Barátai mind megrökönyödtek. Nézze csak meg a temetésen készült képeket, mindegyiken mintha mosolyogna, szomorúságnak és könnyeknek semmi nyoma... Férjét meggyilkolták, ön pedig nevet, ékszerével hivalkodik és fényképészeknek pózol. Senkit nem láttam még Így viselkedni. Mondja csak, asszonyom, de őszintén... szerette ön a férjét? XXX A következő két hónapban a rendőrség többször érdeklődött Warnerné felől, az újságok azonban mind ritkábban írtak a gyilkosságról. A barátok és Ismerősök közül senki sem telefonált többé az özvegynek. Senki sem kereste fel. Néhány barátnője, akikkel véletlenül összefutott az utcán, elfordították a fejüket. Ennek ellenére el-eljárogatott otthonról. Látták divatboltokban, mindig jókedvűen és elegánsan, és nyakán, mintha csak magára akarná zúdítani az ellenséges tekinteteket, örökösen a hírhedt nyakéket viselte. Minden este kinézett az ablakon vagy kiment az erkélyre, mintha várt volna valakit. Fürkészte a gyér forgalmú utcát és a sötét kertet. Egy szombat este úgy tíz óra tájban közeledő autó fényére lett figyelmes. Az autó lassított és a ház e- lőtt megállt: . Egy árnyat látott kiosonni a kocsiból, de hiába erőlködött, nem tudta felismerni. Szive hevesen kalapált, aztán hallotta, hogy hívják, a hangot rögtön felismerte. — Larry — kiáltott fel meglepetten —, te vagy? Milyen öröm, azonnal jövök. A férfi türelmesen várt. Hiába, a nőknek mindig meg kell még igazítaniuk valamely hajtincsüket, vagy még egy kis púdert kell felrakniuk. Aztán, amint a kapu önműködően kinyílt, bement rajta. Az asszony Igen szívélyesen fogadta, leültette a szalonban, és megkínálta whiskyvel. Hálálkodott, nagyon boldog, hogy meglátogatta, mert mindenki hátat fordított neki, és hogy mennyire szükségét érzi, hogy valamelyik hű barátnak, amilyen ő, mindent elmondjon... — Mert tudod, Larry — vallotta be —, én félrevezettem a rendőrséget. Igen, azt mondtam, semmi sem tűnt el a házból... de aznap az íróasztal alatt üresen találtam az ékszerdobozt. A dobozban ugyanis a nyakék mását tartottam, azt hordtam állandóan, és ezért mindig kéznél volt. Senki sem tudott a létezéséről, csak én... a férjem... meg most a gyilkos, aki elloptál Tudtára kellett adnom a tettesnek, hogy az igazi nyakék itt van, el kell jönnie érte, ha meg akarja szerezni. Bizonyos voltam benne, nem tud ellenállni a kísértésnek és megpróbálja még egyszer... Akinek van bátorsága megölni a barátját, az semmitől sem riad vissza. Ezért mutatkoztam annyit, fényképezkedtem, azt akartam, hogy mindenki elhagyjon, csak egy látogatót vártam: a gyilkost! Állj, Larry, felesleges bármit tenned. Mielőtt beengedtelek, telefonáltam a rendőrségnek... most már kint vannak és várnak rád. Mit érnél vele, ha engem is megölnél? Aztán rá se hederítve a kővé dermedt férfira, az asszony az ajtóhoz ment és feltárta. Krab felügyelő belépett a szobába, az asszonyra pillantva látta, hogy Warnerné arcán köny- nyek folynak végig. Az asszony megvacsorázott, és kilépett a teraszra. A szántásokról friss földillat áradt. A nap már eltűnt a dombok mögött, de sugarai még vörösre festették az ég alfát. Az öreg Samuel még kora délután fölásta a kertet. Az asszony elgyönyörködött a kerti kútban és a fehér kőpadokban. Noha még meleg volt, elhatározta, hogy délre utazik. A telet Mexikóban vagy Dél-Amerikában akarta tölteni. Boldog volt, biztonságban érezte magát. Életében először nyílott alkalma arra, hogy pihenjen, élvezze az életet. Még néhány hét, és örökre elfeledheti a lemondással telt, szomorú éveket. Bement a házba, ölébe vette a macskát, és lapozgatni kezdett az utazási irodák színes prospektusaiban. Velence, Párizs... Noha csend volt, alig hallotta a kopogtatást. Ajtót nyitott. — Kendrick kisasszony? — kérdezte az ajtóban álló alacsony emberke. — Rossz helyen kopogtat. Engem Stella Norwaynak hívnak. — Arra is tellett az idejéből, hogy férjhez menjen? — Hogy merészel ilyesmit kérdezni? Tíz éve özvegy vagyok. — Bemehetek? — Nem — mondta gyorsan, és be akarta csapni a látogató előtt az ajtót. A kis emberke azonban gyorsabb volt, besurrant a résen. — Felügyelő vagyok — mutatkozott be. — A Heimat céget képviselem. Az a föladatom, hogy megtaláljam Norma Kendricket, aki hét év alatt több mint százezer dollárt sikkasztott. Önt keresem, Kendrick kisasszony és a pénzt! — Téved, én nem vagyok... — Idehallgasson. Mindent tudok magáról. Tudom, hogy hét évig egyfolytában dolgozott, szabadságra sem ment. Ezt igen furcsállottam, noha hallottam, hogy beteg édesapját is maga tartotta el. Rendszeresen fosztogatta a pénztárat, és csak azért nem ment szabadságra, nehogy munkatársai felfedezzék a hiányt. Az asszony mereven bámult a kis emberkére. — Szabadság helyett csak a hét végén pihent egy kicsit. Ez idő alatt mindenütt Stella Norwayként mutatkozott be, ilyenkor szőke parókát és szemüveget hordott. Amikor édesapja meghalt, úgy érezte, elérkezett az idő, hogy terveit valóra váltsa. Világ körüli útra készülődik. Na, mit szól mindehhez? — A rendőrség keres? — kérdezte az asszony. — Nem. En pénzügyi ellenőr vagyok. Igaz ugyan, hogy a rendőrség is nyomoz maga után, de más irányban. A legtöbb dologról egyedül csak éntudok. Mindent el fogok simítani, ha visszaszolgáltatja a cégnek a pénzt. El kell adnia ezt a szép házat, és le kell mondania a világ körüli útról is. Norma Kendrick mozdulatlanul ült, összegörnyedt a székben. Tudta, hogy a játéknak vége. Tulajdonképpen elejétől kezdve tudta. Keserű ízt érzett a szájában. — Van egy javaslatom — hajolt feléje az emberke. — Azt hiszem, érdekelni fogja. Maga bátor, értelmes asszony. Látja, én közönséges ember vagyok. Evek óta élek egy asszonnyal, akit a házasságkötés napjától gyűlölök, de sohasem volt erőm, bátorságom, hogy bármit Is tegyek. Amikor felszólítottak, hogy nyomozzak maga után, kedvetlenül tettem. De minél inkább belemélyedtem a titkába, annál inkább érdeklődtem maga iránt. Nagyra tartottam, higgye el. Ezért szeretnék valamit tenni magáért. Adja vissza a megmaradt pénzt és futni hagyom. Norma fölemelte a fejét. — Nem sok maradt... — Ne hazudjon, legalább nekem ne. Mindent tudok. — A világ körüli út sokba kerül, a jegyet már megvettem. — Tréfál? Ötezer dollárjába sem került, s csupán a kamat többre rúg. Hát nem tudunk megegyezni? — Olyan zavarban vagyok — simított végig a homlokán Norma. — Engedje meg, hogy kissé összeszedjem magam. Az íróasztalához indult. Valamit kivett a fiókból. A vastag falak letompították a revolverdörrenést. —0— A kimerítő kerti munka után Norma remekül aludt. Jövője ismét szépnek, zavartalannak látszott. Múltak a napok, s 0 rendszeresen ott ült a teraszon, nézte, hogyan zöldül ki a fü. Az egyik helyen sűrűbb volt. Norma megértette, hogy örök időkre ide van kötve az elhagyatott házhoz. Az áhított lak tömlöccé vált, ahol életfogytiglani büntetését tölti. A járókelők, akik nagy ritkán arra vetődtek, napról napra láthatták, amint a füvet kaszálja; mindig ugyanazon a helyen. Q „Budapest“: Versei még darabosak. Hiányzik belőlük a költői látás, látta- tás, a költői szín, íz. Nyelvezete is régies. Ogy érezzük a mondanivalóját sem tisztázta még magában. Tanuljon, művelje magát! Legközelebb küldjön több verset! • „B. ERIKA“: Verseinek egyetlen hibájuk van — hiányzik belőlük a költészet. Versformába tördelt giccs csupán. Egy példa: / Ugye / mi szeretni / fogjuk egymást / mindig. / Ugye / mi boldogok leszünk / egymással / Ingrid. / stb. Csak az írásról beszéljük le, a tanulásról, az önművelésről nem! Q „Zöld mezők“: „Szeretném tudni érdemes lenne-e versírással foglalkoznom?“ — kérdezi levelében. Egyelőre nem tud mit kezdeni a mondanivalóval — nyers, elnagyolt minden sora. Nyelvileg is rengeteg pótolnivalója lenne... önre bízzuk a döntést — mindenesetre tanuljon. • „RS — 52—30“: Versei kezdetlegesek, mind gondolati, mind logikai felépítésük felszínes, keveset mondó. Egyelőre csupán tanulásra biztatjuk! • „Virág“: Kérdésére talán Nagy Lajossal adhatjuk a legpontosabb választ: „Hogy mi a „tehetségtelen ember“, s hogy kik a tehetségtelenek — művészi és írói alkotás szempontjából, — ezt a tehetséges értelmi megfontolás is szolgálja: tehetségtelen ember az — ismétlem, hogy művészi és írói alkotás szempontjából, — akiben nincs kollektív akarás: tehát olyan akarás, mely a saját egyéni jóléte problémáin túl is hat.“ • „VAN VETT“: Versei csupán giccses slágerszövegek. A válaszunk — nem érdemes. • „NRA“: A téma aktua litása még nem teszi verssé a verset. Nyersek, nehézkesek, kiforratlanok. Egyelőre tanuljon! 22. EMBER, AKI NAGYOT CSALÓDOTT Gyakran találkozunk olyan fiatalokkal, akiknek az érzelmi világa a hamu alatt izzó parázshoz hasonló. A hamu egy előző nagy szerelem maradványa, olyan szerelemé, amely nem valósulhatott meg, és Így nem jutott arra a fokra, hogy önmagától elszürkülhetett, vagy kiéghetett volna. Ezek a fiatalok legtöbbször egy kényszerű szakítás áldozatai, olyan szakításé, amely gyorsan, váratlanul érte őket és amely ellen tehetetleneknek bizonyultak. Ismét Van Gogh életrajzából idézünk egy epizódot, a nagy festő tragikusan végződő első szerelmének a leírását: „Ursula hátralépett, levette a sálat a válláról, elszántan állt a sötét udvaron. Már nem fázott. — Szeretném pontosan tudni, mit szándékozott nekem mondani, Monsieur Van Gogh! Vincent érezte, milyen hűvös a lány hangja és átkozta magát félszeg viselkedéséért. Izgalma hirtelen megszűnt, önuralma visszatért. Gondolkodott, mit mondjon, s aztán azok a szavak jöttek ki a száján, amiket legjobbnak vélt. — Azt szeretném mondani magának, Ursula, amit úgyis tud. Hogy szívemből szeretem és csak akkor leszek boldog, ha a feleségem lesz. Vincent észrevette, hogy Ursulát mennyire meglepte váratlan határozottsága. Ogy érezte, át kell karolnia. — A maga felesége! — tört ki a lányból jóval hangosabban. — De hiszen ez lehetetlen. Monsieur Van Gogh! Vincent mélyen ülő szemével Ursulára nézett és a lány tisztán kivehette tekintetét. — Sajnos, azt hiszem ezt én nem... — Teljesen lehetetlen, hogy ne tudná. Már több mint egy éve eljegyzett menyasszony vagyok. Vincent nem tudta, mennyi ideig állt Uriulával szemben, vagy mit gondolt és mit érzett... — Miért nem szólt nekem erről egész éven ót? Hiszen tudnia kellett, hogy szerelmes vagyok magába. — Vincent határozottan, habozás nélkül beszélt. — Az én hibám-e, hogy belém szeretett? £n csak azt akartam, hogy jó barátok legyünk. — Meglátogatta a vőlegénye, mióta maguknál lakom? — Nem. Walesben lakik. De nyárra idejön, hogy velem töltse a szünidejét. — Egy éve nem látta? Hiszen akkor már elfelejtette és nem őt szereti, hanem engemet! Vincent eldobott magától minden józan megfontolást és belátást. Ursulát magához szorította és erőszakosan ajkon csókolta, bárhogy ellenkezett is a lány. Erezte ajka nedvességét, szája édes ízét, haja illatát; egyszerre egész valóját elöntötte a szerelem szenvedélye. — Ursula, te már nem őt szereted. Nem engedem, hogy szeresd. A feleségem leszel. Nem bírnám elviselni, hogy elveszítselek. Nem nyugszom, míg el nem felejted és a feleségem nem leszel! — A maga felesége! — kiáltotta. — Hát nekem férjhez kell mennem minden férfihoz, aki belém szeret? Most pedig engedjen el, mert segítségért kiáltok. Ursula kiszakította magát Vincent karjából és lélekszakadva rohant végig a kerti ösvényen. Amikor a konyha lépcsőjéhez ért, hátrafordult, és suttogva mondta, de a szavak úgy sújtottak le Vincentre, mintha hangosan kiáltanák: — Maga vörös hajú bolond!“ Ez a visszautasítás a nagy festőt egész életére boldogtalanná tette. Sajnos a nagy szerelmek gyakran érnek így véget. Váratlan szakítással annak a félnek a részéről, akit a szerelem korántsem hatott át olyan mélyen, mint a partnerét, s akinek a szakítás nem borítja fel teljesen az életcélját, nem zúzza szét az álmait. Az az ember, aki nagyot csalódott, csak nehezen képes megérteni, hogy miért töpreng folyton a régi emlékeken, a szakítás körülményein. Nem sejti, hogy egész érzelmi valójában megsérült és ezért minden eseményt, emberi kapcsolatot, keserű tapasztalatai alapján szemlél és értékel. Csak ritkán fordul elő, hogy hűtlen szerelmesét halálosan meggyülöli. De ha meg is gyűlöli, ez is csupán az érzelmi kiszolgáltatottságát bizonyítja. A régi emlékek éltetője a hamis álmodozás, amely megszépít mindent, magát a hűtlen szerelmes alakját is. Az olyan ember, akinek írói vagy művészi hajlamai vannak, az ilyen megrázó élményt legtöbbször kitünően gyümölcsözteti, mert a tragikus érzésből ilyenkor vers, regény vagy zenemű születik. Előfordul, hogy a nagy csalódás begubózásra készteti az érzelmileg sérült embert, emberkerülővé válik és többé nem keres új partnert magának. A legtöbb „áldozat“ azonban menekülni igyekszik a magányosságából. Különösen a férfiak azok, akik új szerelmi hódításokba fognak, hogy bebizonyítsák maguknak és másoknak, „legények“ még ők is. A gyors sikerek azonban csak arra jók, hogy helyreállítsák a megingott önbizalmat. E hódítások során ugyanis az illetők legtöbbje érzelmileg nem köti le magát. És ha sikert ér el, akkor az mindig a másik fél rovására történik, annak a félnek a rovására, aki emelkedett igényekkel közeledik és nem csupán szexuális szomjúságból. Csalódás után a nők is hasonlóan viselkednek, általában nagyobb aktivitást fejtenek ki, hacsak a kudarc nem teszi őket betegesen közönyösökké és könnyelműkké. Általában azonban elmondhatjuk, hogy a gyógyulást szolgáló új szerelem tompítja ugyan a csalódás fájdalmát, de a sebet teljesen nem gyógyítja be. A csalódott ember szívesen kínozza önmagát, mert boldogságát leli a szenvedésben, de igen szívesen megkínozza új partnerét is, rajta áll bosszút előző csalódásáért. (Folytatjuk) DONNA LION: Váratlan látogató
