Új Ifjúság, 1972. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-11 / 2. szám
8 U| WILSON: ELINTÉZETLEN ÜGY — Dupla whiskyt, de gyorsául összerezzentem. A Waterloo állomás környéki büfében ültem. Egy éve fejeződött be a háború. Mindjárt tudtam, hogy 6 az, noha már négy éve nem láttam. — Ted Horrox! — kiáltottam föl. Azonnal elfeledtem, hogy Ewellyn már vár rám otthon, s aggódik, miért nem Jövök. — Ted, erre innunk kell. Hány év múlt el azőtal — Harry, alig ismertelek meg. Megöregedtél, meghíztál. — A lábam miatt. Amióta Észak- Afrlkában megsebesültem, nem szabad sokat mozognom. Te hogy vagy? — Néhány évet gyüjtőtáborban töltöttem. Együtt jártam Teddei iskolába. Kitűnő tanuló, tehetséges sportoló volt. ösztöndíjat kapott, de egyetem helyett be kellett vonulnia. Mivel kitünően beszélt franciául, nem a harctérre küldték, hanem a hadügyminisztériumba. — Hát te mit keresel itt? — kérdeztem tőle. — Sietek haza, de előbb betértem egy pohárkára. — Szóval megnősültél? — Igen is, meg nem is. Akkor találkoztam vele, amikor kijöttem a kórházból. Alkalmaztam titkárnőnek, feleségül is akartam venni, de sajnos nem szabad nő. A férje elhagyta, de nem tudjuk, hol van. És te, hová, merre? — Átutazóban vagyok, volt egy elintézetlen ügyem. — , Figyelmesen rám nézett. — Tudod, most hasonlítasz egy ismerősömre, egy ezredesre. Együtt voltunk a gyüjtőtáborban. Remek ember volt, nem érdemelte meg, hogy így bánjanak vele. — Kínozták a németek? — Igen, és ez részben az én hibám volt. Egy német felügyelő, egy piszkos disznó állandóan felingerelt bennünket, s ha kitörtünk, kegyetlenül kínozott. Egyszer rámparancsolt, hogy emeljek fel valamit a padlóról. Amikor lehajoltam, az arcomba rúgott. Rávetettem magam, de erősebb volt, elgáncsolt, s kegyetlenül rugdosni kezdte bordáimat. Mielőtt elvesztettem volna az eszméletem, még láttam, hogy az ezredes rávetette magát. Meg akart védeni. Engem ak kor békében hagytak, de az ezredest csak másnap hozták vissza. Úgy összeverték, hogy hetekig nem bírt talpra állni. Ez a szörnyű esemény barátokká tett bennünket. Később megtudtam, hogy mielőtt fogságba esett volna, ő is az ellenállási mozgalom tagja volt. — S később felgyógyult az ezredes? — kérdeztem, mélyen megrendülve a történettől. — Ami a sebeket Illeti, igen. Sokat beszélgettünk. Beszélt a feleségéről Is. Imádta azt a nőt. Évek óta nem látta már, de csak róla álmodozott. Megmutatta a fényképét is. Aztán egyszeresek elhallgatott. Egy délután, amikor mereven bámult a szögesdrótokra, odamentem és megkérdeztem, segíthetek-e rajta. Tudtam, hogy napokkal előbb levelet kapott. Sejtettem, hogy rossz hír volt benne. Az ezredes nem szólt semmit, csak átnyújtotta a levelet. — Mi volt benne? — Rövidebb, kegyetlenebb és önzőbb levelet életemben nem olvastam. Az ezredes felesége küldte, az az asszony, aki addig életének e- gyetlen öröme, reménye és célja volt. Azt írta, belefáradt a várakozásba, nem tudja elviselni, hogy legszebb évei visszavonhatatlanul elrepülnek, nem hajlandó többé nélkülözni, talált egy társát, vele megy. Visszaadtam az ezredesnek a levelet. Nem tudtam semmi vigasztalót mondani. Aztán egy nap azt mondták, hogy áthelyeznek bennünket egy másik gyűjtőtáborba. Közeledett a háború vége. Az ezredes egy napon odajött hozzám, átadta felesége fényképét és néhány iratot. — Nemsokára béke lesz — mondta. — Szeretném, ha ezeket visszaadnád a feleségemnek. Benn megtalálod a címét is. — De hát te is szabad leszel 1 — mondtam meglepődve. — Sok szerencsét kívánok. Jó barátok voltunk — mondta feleletül, és megszorította a kezem. Másnap hajnalban az őrök a gyüjtőtábor bejáratánál állő teherautókhoz tereltek bennünket. Amikor a kapu kinyílt előttünk, az ezredes rohanni kezdett. Átugrott egy alacsony kerítést, és futott, futott, a mezőn az erdő felé. Egy katona azonnal tüzet nyitott. Az ezredes ott maradt holtan a mezőn. Az az átkozott asszony ölte meg. Ted kiürítette poharát, és a sontés- re tette. — Visszaadtad a fényképet és az iratokat? — kérdeztem. — Igen, ma este. Ma estei Ez volt az a bevégzetlen munka, ami miatt ide jöttem. Többet nem tudott mondani. — Zárnak. Indulunk? — kérdeztem. Bólintott, és a feje búbjára tette kalapját. Ebben a pillanatban két férfi lépett a büfébe. — Bocsánat, uraim, zárunk — állta útjukat a pincérnő. — Nem fogjuk föltartani — felelt az egyik. — A rendőrségtől vagyunk — és Tedhez fordult. — Egy asz- szony meggyilkolása miatt. Jöjjön velünk a rendőrállomásra. Figyelmeztetjük, hogy... — Ted — nyögtem föl rémülten. Talán csak nem? — De, megöltem. Megérdemelte, a- mit kapott. — De hát miért? Az ezredes halott, rajta már nem segíthettél. — Te ezt nem értheted meg. Soha nem voltál a szögesdrót mögött. A törvény előtt az asszony nem bűnös, számomra azonban igém. Honnan tudták, hogy én vagyok a gyilkos? — fordult a rendőrökhöz. — A meggyilkolt asszony szomszédnője látta magát, és rögtön jelentette a rendőrségen. Ez a holttest mellett maradt — a rendőr egy fényképet nyújtott át Tednek. Ránéztem a képre, s kis híján öszszeestem. — Nem, mondd, hogy nem igazi Ted és a két rendőr megfordultak, és meglepettén néztek rám. Megszerettem volna magyarázni, tie a szavak a torkomon akadtak. Nem volt rá erőm, hogy megmondjam, hogy egy ugyanilyen kép áll az íróasztalomon. A szöveg is u- gyanez: SZERETLEK, EWELLYN. JURIJ LEONOV: Csodagyerek itya Maszov valóM ban csodagyerek volt. Hároméves korában már tudott olvasni, ötéves korában pedig — Irt. ötéves volt, amikor elkezdte írni emlékiratait, amiért természetbeni jutalmat kapott, mivel elég elővigyázatlan volt ahhoz, hogy apja és anyja, valamint néhány közeli hozzátartozója címére kritikus megjegyzést ne tegyem, a fiatal kortárs szemszögéből. — Sohasem lehet tudni, hogv mi lakozik a csodagyerekekben — panaszkodott az apa. Tizennégy éves korában Mitya kitüntetéssel végezte el a középiskolát. A kiváló eredményt aranyplakette! jutalmazták. A vizsgabizottság egyik tagja ragaszkodott hozzá, hogy a fiatal Maszovnak feltétlenül írjanak a bizonyítványába egy megjegyzést, hogy „észbeli érettségről“ van szó, mórt attól tartott, hogy a végén még fogja magát, és megnősül. — Senki se tudhatja, mi lakozik az ilyen csodagyerekekben — állította a bizottság éber tagja. Mitya azonban még csak nem is álmodott a nősülésről, hanem, mint ahogv mindenki várta is tőle, tovább tanult. Beiratkozott a főiskolára, és ahogy az egy diákhoz illik elkezdett borotválkozni. Tizenhat éves lehetett, a- mikor az orra alatt szép számú szőrszállal dicsekedhetett, és amelyeket minden este gondosan megszámolt, ignorálva a logarléc segítségét. Erre az időszakra esik nézetei megváltoztatása is, a- zokat a teremtményeket illetően, akiknek a fiúk az iskolában a hajukat húzogatják, de a főiskolán már egészen más érzelmekkel viseltetnek irántuk, mert a második szemeszter elején már nem a varkocsokra gondolnak, hanem valami egészen másra... Egyszer, amikor Mitya sietett a vizsgára, egy izgatott, széles szalaggal átkötött hajú kislányt pillantott meg az ablakban. És ahelyett, hogy a vizsga előtt az utolsó perceket arra használta volna fel. hogy a kibernetikai gépek működési elvéről gond ú- kodjon, odament a kislányhoz, illedelmesen bemutatkozott, és szóba elegyedett vele: — Talán a mi fakultásunkon tanul? — kérdezte úgy. egy kissé felülről, szinte önkéntelenül is hangsúlyozva a „mi“ szócskát. — Nem — mosolyodon el a lány. — És maga már egyetemista? Azt hittem, hogy még középiskolába jár. — Még mit nemi — kiáltott fel Mltya büszkén. — Már harmadéves vagyok. Éppen most megyek egy nehéz vizsgái--! — Én isi — sóhajtott fel a lány. — Mit keres akkor itt? — csodálkozott rá Mitya. — Reszketek a félelemtől — vallotta be a lény becsülettel. — És maga? — Még csak az hiányozna! — felelte Mitya hety kén. — Egy cseppet sem félek, bár még nem tudtam alaposabban áttanulmányozni a kibernetikai gépeit működési elvéről szóló fejezetet. De az olyan egyszerű, hogy meggyőződésem engem (Mitya most is önkéntelenül megnyomta -íz „engem“ szót) arról nem is kérdezőiek. ...Tíz perccel később Mitya, még mindig nem értve, nem a kibernetikát, hanem a szalagos kislány iránt érzett vonzalmát, aki váratlanul került útjába, átlépte az előadóterem küszöbét. z első, amit megA pillantott a vizsgáztató asztala mögött, az ismert, fehér szalaggal átkötött hajzat volt. — Gyerevjanszkij pro-1 fesszornak el kellett utaznia, s engem kórt meg, hogy helyettesítsem, és vizsgáztassak helyette — magyarázta szégyenlősen a lány. — Nemrég szereztem meg az aspirantúrát... Nem, nem kell kérdést húznia! Beszéljen nekem valamit a kibernetikai gépek működési elvéről. Mitya Maszov a vizsga a- latt alaposan megizzadt. É- lete első hármasával lépett ki az előadóteremből. Valakinek elpanaszolta: — Senki se tudhatja, hogy mi lakozik az ilyen csodagyerekekben. —té— fordítása • N. E. Tomášov (Fél)s Válaszúton című írása íráskészségre vall ugyan, de i- rodalomnak még kevés. A- dós marad a téma mélyebb ábrázolásával. Alakjai csak papírfigurák, hiányzik a tetteiket magyarázó belső ábrázolás. Dolgozzon, művelje magát, s idővel jelentkezzen újra! • „Katicabogár“: Új verseiben már több az erő, a költészet, bár a közlés szín.-1 vonaléit még ezek sem érik el. Gondolatilag sekélyek, egy-egy versének logikai képlete sem tiszta. Tanuljon, olvasson! Jelentkezzen újra! • „WORDS“: Verseiben egyelőre kevés a szín, az e- gyénl íz. Keveset markol, s természetesen keveset is fog. Tanuljon, olvasson sok verset. Kassákot, Weörest, Nagy Lászlót stb. ajánljuk figyelmébe. Nem ártana, ha a verstant is mélyebben tanulmányozná (rím, ritmus stb.). Idővel jelentkezzen újra! • Ny. M. Hurbanovo (Ogyalla): Magyarországi fiatal tehetségek bemutatásával a legnagyobb jóindulatunk mellett sem foglalkozhatunk! • „Jaroslav“: önnek pechje van. Tóth Elemér verseit ugyanis véletlenül nagyon jól ismerjük... Legközelebb már nem kell versküldözgetéssei fáradnia. • „Edmond Dantes“: Versei egyelőre nem érik el a közölhetőség mértékét. Nyelvileg sincs azon a színvonalon, hogy érdemes lenne behatóbban foglalkozni Írásával. Tanuljon a versírást engedje talán át másoknak... • É. B. Vefké Kapušany (Nagykapos): Először talán a nyelvvel, annak alapvető szabályaival Jöjjpn tisztába. Utána esetleg megpróbálkozhat az írással Is. VARÁZSLATOS ÉVEK l NEM CSUPÁN MAGÁNÜGY „Álmodok egy nőről, akit nem Ismerek... Forró, és különös, áldott nagy látomás... Aki soha sem egy, aki sohase más... Aki engem megért, aki engem szeret... Barna, szőke, vörös? Oh, nem tudom én, nem...“ — Irta Verlaine álmo- 5 dozva a múlt században. Nem csoda, hogy a költő mindezt nem tudta a múlt száll zadban. Manapság minden fiatal megalázónak tartaná, ha E l kiderülne róla, hogy nincs tisztában a gépkocsivezetés alapelveivel. Sőt a lányok se szívesen árulják el ezirányü tájékozatlanságukat. [ Rosszabb a helyzet, ha a saját testükről kezdjük faggatni őket. Itt már szerényebbek az ismereteik. Mégpedig nem csak azért, amit az egyik olvasónk szellemesen így fogalmazott meg: „Manapság maga a nő se tudja, hogy s milyen lesz holnap. Színét, mozgását, kilóinak számát nem a sors határozza meg, nem a végzet, mógesak nem is ön- S maga, hanem a divat. Derekának, bokájának az átmérőjét, 1 hajának hosszát és színét a nagyvárosok divatja dönti el.“ \ Mi most nem a divat szeszélyeire akarunk célozni, hanem š arra, hogy a modern iskola se mentes teljesen az ember szerelmi életének misztifikálásától. Még rosszabb a helyzet, ha a fiatalok érzelmi életét í vizsgáljuk. Erről a fiataloknak alig van tudományosan alá- támasztott ismeretük. Az emberi érzelmekről, erkölcsökről I romantikus vagy vallásos a felfogásuk. E maradi felfogá- li sok értelmében „a test a lélek ellen vágyakozik“, a szerelem magától jön, szálldogál mint a lepke, mely „tovavitte magával az ifjú lélek nyugalmát“, s az ember vagy paradicsomi boldogságba, vagy pokoli reménytelenségbe jut. A fiatalok másik csoportja cinikusan kineveti ezt a misztikus és romantikus képzelődését és különböző áltudományos eszmények alapján a „józan gyakorlatiasságot* választja. Az ilyen fiatalok legtöbbje — mivel valóban tudományos ismeretekkel ők se rendelkeznek — a sok csalódás után csakhamar kiábrándultságba süllyed és a leg- szebtf emberi érzelmekre, kapcsolatokra durva cinizmussal tekint. Nagyon is érthető, hogy a fiatalok nehezen szabadulnak a szerelemről alkotott romantikus elképzeléseiktől. Akadnak azonban olyan fiatalok, is, akik azt hiszik, hogyha a szerelemről nyíltan és őszintén beszélnek, bűnt követnek el, bemocskolják érzelmeiket. Az ilyen leginkább vallásos befolyás alatt álló fiatalok (sőt Idősebbek is) nem szívesen veszik, ha felvilágosító előadásokat tartanak a szerelemről, ha nyilvánosan vitatkoznak a nemi életről, ha az újságokban cikkek jelennek meg e fontos problémákról. Szerintük mindez az ember magánügye. Nem illik róla beszélni. Csakhogy a szerelem nem magánügy. Jobban mondva nem csupán magánügy. Karinthy Frigyes a maga kedves humorával, egyik szerelmes levelében így fogalmazta meg: „Rettenetesen szeretlek, mit szólsz hozzá? Mint a meunv- dörgős menykő, úgy vágott főbe az a furcsa lehetetlen feltevés, hogy talán... talán... Te Is — Rémes. Hm? Mi? Hogy mi lesz? Az elejét látom. Csak a közepét nem látom, a végét is látom. Iskolában fogják tanítani, a mi dolgunkat, fiam az a gyanúm. Érettségi tétel leszünk. Kérem Schwarz, beszéljen valamit Karinthy és G... legendás ügyéről. Hát kérem. Talán a bécsi levelekből valamit... Hopp — vigyázni kell. Te drága.“ Az ókori Róma filozófusai, akik csöppet se voltak ostobák, azt állították, hogy három ember már közösséget képez. A moderh pszichológia' és szociológia rámutat, hogyha két ember szerelmes egymásba, már közösségi, társadalmi sejtet képez. Éppen ezért értelmetlen állítás, hogy a szerelem magánügy, önmagunkat kéne szeretnünk, hogy a szerelem magánügy maradhasson. Ez azonban a legelszántabb önzőt, önimádót sem elégítheti ki. Rendben van — vetheti ellene bárki. A szerelem tehát két ember magánügye! Senki más nem szólhat bele. Csakhogy eDben az esetben ennek a két embernek valahol egy lakatlan szigeten kellene élni. És nem szabadna, hogy gyermekük szülessen. Csakhogy a mai viszonyok közt ilyesmi lehetetlen. Senki sem él lakatlan szigeten. Mindenkinek vannak szülei, hozzátartozói, munkatársai, tanítói, barátai és ismerősei. Sőt Idővel gyermekei Is lesznekl... Tehát mindenki közösségben ől, és a közösség érdekei magasabb rendűek, mint az egyén érdekei. De fordítva is igaz mindez, amit mondtunk. Két ember szerelme mások életét is érinti, beleavatkozik a sorsukba, érdekeikbe, anyagi viszonyaikba. ÚJ rokoni és emberi kapcsolatok jönnek létre, amelyek így vagy úgy megzavarják, átalakítják környezetünk eddigi életét. Ez a kis rokoni közösség bele tartozik a falu, a város közösségébe, és rajta keresztül a nagy szocialista közösségbe. Az ifjú párnak lakás kell, a gyereküknek iskola, orvos és tanító. Mindez nem csak magánügy, de nagyon is közügy, amely felett egyetlen fiatal sem húnyhat szemet. (Folytatjuk)
