Új Ifjúság, 1971. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1971-08-31 / 35. szám

djifiiisäg 4 H ajdani iskoláink tiirténetében búsár- kodva és az akkorit a mai diákélet- tBl összehasonlítva sok azonosságot vél felfedezni a kutató. Voltak valamikor részeges diákok... Talán merésznek tűnik a jelző, de ha fi­gyelembe vesszük a XVII. századi körülmé­nyeket, könnyebben megértjük, miért illet­tük r^zeges jelzővel az akkori diákokat. Az iskolai vezetés ugyanis nem tiltotta a fiataloknak az ital fogyasztását. Ennek ma­gyarázata részben a kor orvostudományával hozható összefüggésbe, az akkor a külön­böző megbetegedések ellen a szeszt köz­napi, szinte egyedüli gyógyszerként aján­lotta. A kollégiumban való borfogyasztásnak volt még egy másik alapja is, nevezetesen az, hogy ebben az időben szinte minden kollégium rendelkezett valamilyen szőlőbir­tokkal, továbbá szüretelés idején az isko­lák tanulói felkeresték a partikulájuk alá tartozó területen levő szőlőskerteket, ahol tekintélyes boralamizsnát gyűjtöttek. i kulLEGIÜM NEM CSAPSZÉK A diákok borfogyasztását a debreceni vá­rosi tanács lB57-ben hozott határozata tör­vényes keretek között is engedélyezi, ami­kor kimondja, hogy „az korcsmákra se éj­jel, se nappal boritalnak okáért ne men­jenek, ha kinek közülük borra szükségük lészen, vitessenek a scholában és ott igya­nak, mert ha kik a városban boritalban ta­láltatnak elimináltassanak a scholától.“ Tehát a diák a városban nem ihatott, de ha szomjas volt, annyi bort vihetett „az scholában“, amennyit csak akart. Igaz, a RÉGI DIAKÉLET- KIS FOLTOKKAL verettek. Szentes városa mindazokra, akik korhelykedés céljából kóboroltak a város­ban és ittak, harminc pálcát ütöttek. De­brecen városa a részeg Túri jánost, aki lámpa nélkül kóborolt, „a nyakvasnál le­vonatta és fuvarossal batvanat veretett rá“. Büntették a szogényembert. de törvénye­ink nem Ítélkeztek a nan, mint nao részeg főurak ellen. Betlen Miklós frja 1666-ban a Thököly apjánál tett látogatása után ön- életirásában: „Késmárkra menénk Gróf Thö­köly Istvánhoz, kinek Telekyvel igen szo­ros barátsága volt. Szörnyű vendégség, ré­szegség, tánc, vadászat, mulatság telék el tovább egy hétnél; mert Thököly István eb­ből a rosszból Magyarországban minden ura­kat sőt egyéb rendeket is meghaladott. 16- zanok is voltunk ugyan néha én és Thökö­ly Mihály; de a gazda és a többi vendég kivülöttünk minden istenadta nap részeg volt és gyakrabban kétszer is napjában“. ^ÉNZT A DSAPSZÉK HOZZA A XVII. századi Debrecenben elharapó­dzott italozásra legjobban Zoltay Lajos munkái mutatnak rá. Több évi munkával feldolgozta az egykori főbírói számadáso­határozat figyelmeztet: „a részegséget, há­nyást, köpködést az iskola falain kívül és belül kerüljék. Aki különben cselekszik, első ízben 25, másodízben 50 dénár bünte­tést fizet, harmadszorra kicsapják az isko­lából“. A diákok részegeskedése nem volt egye­düli debreceni jelenség, hiszen már az 1540-ben kiadott Stöcjel-féle bártfai iskola- törvény felhívja a tanulók figyelmét, tar­tózkodjanak a „rét játékoktól, ízetlen tré­fáktól, a csavargástól, az éjjeli dorbézolás­tól és a nagy ivászatoktól, hiszen kell, hogy ők — a diákok — legyenek a társa­dalom virágai“. A részegség valóban or­szágos méretű lehetett, hiszen a Bártfától jó pár száz kilométerre levő Pápán 1585- ben törvényben kellett büntetést kiróni azokra a tanulókra, akik — uram bocsá‘1 — részegen, tántorgó léptekkel mennek is­ten házában és ott illetlen magatartásuk­kal megbotránkoztatják a híveket“. Hason­lóan foglal állást az 1652-ben kiadott Sel­mecbányái iskolatörvény is, amikor ezt ír­ja: „Végül is akiről inkább Mars és Bac­chus szaga árad, mintsem Minerváé, min­den módon távolíttassék el a scholából". Betlen Gábor gyulafehérvári kollégiuma számára kiadott „Utasítás“-ban is felhívja tanulói figyelmét, hogy „a kSllégiumot csapszékké tenni illetlen és gyalázatos do­log“. HÁNYNI TILOS A Rákóczi-féle nagyenyedi iskoIatOrvény az alumneumból való kizárással bünteti mindazokat a diákokat, akik a város bo­rospincéiben iddogálnak, legyen az ivótárs akár diák, akár iskolán kívüli A legérde­kesebb mégis az 1662-ben kiadott Apafi- féle erdélyi iskolatörvény, amely kimondja: „Akit egyszer rajtakapnak, hogy megrésze­gedett állapotban okádik, és ezt magánház­nál teszi, akkor 9 dénárt, ha a piacon (I) ágy 5 dénárt. Másod és harmadízben ennek kétszeresét fizeti, majd ezután tartassák ré­szegesnek“. Egy másik helyen: „a harmad- ízben vétőket, mint az oktalan állatokat a tanulók társaságából ki kell tenni.“ A z italozás történetével foglalkozók egyöntetűen megállapították, hogy hazánkban a XVI. században még csak a főurak és a végvári vitézek hódoltak a poharazás örömének, ez azonban a XVII. században már általános népszokássá lett. Erre következtethetünk a XVII. században hozott törvényhatósági ren­deletekből is, amelyek az egyre jobban ter­jedő részegeskedés ellen szólnak. A bünte­tések jelentős része testi fenyítés. Kecske­mét vidékén mindazokra, akik csobolyával hordták a bort a csárdából, negyven botot kát, amelyekből tételesen kimutatta, hogy a XVII. század negyedik negyedében Debre­cen város költségvetésének 72 százalékát a városi csapszékek teremtették elő. Vagyis a város közigazgatási és kulturális életé­nek mintegy háromnegyed részét a kocsmák adták. Így érthetjük meg igazán a városi tanács jegyzőkönyvébe bejegyzett sorokat: „Mivel annyi sok kívánságunk között Isten után a borkorcsmák a városban nagy se­gítségünkre vannak.“ Ha figyelembe vesszük, hogy még 1793- ban is olyan határozatot adott ki a debre­ceni kollégiumi vezetés, amely szerint min­den tanulónak hetenként 2—3 meszelynyi bort juttatnak (Tanárkari jegyzőkönyv, 1793. július 27.], semmi elítélni valót nem látunk abban, hogy az adott körülmények között ittak a diákok, mint amennyit „egészségük megóvása érdekében“ az iskolatörvények megengedtek. A diákok minden alkalmat megragadtak, hogy ihassanak és erejüket fitogatva du­hajkodjanak... ‘i IMESKEDO BUJÁLKODO TÁNCZ l^VII. századi elődeinkről Takáts Sándor egyik írásában ezt olvashatjuk: „Ha jóked­vük támadt eleinknek, táncra perdültek. Ha bű, és gond nehezedett rájuk, táncot roptak. Ha borittukban muzsikáltatták ma­gukat, a mulatozásnak tánc volt a vége. Táncoltak farsangban és böjtben, kereszte­lőkor és menyegzőhíváskor, karácsonykor és lakodalomban S ha valamikor ez orszá­got táncos országnak hitták, ez legjobban a XVII. századra illik“. nnek a táncos jókedvnek volt a leg­nagyobb ellensége a református egy­ház, amely megalakulása óta min­den zsinat kifejezte a tánccal szem­beni határtalan gyűlöletét. Az 1567. évi debreceni zsinaton még csak a hang­szeres zene használatát tiltja, de a néhány évvel később (1578) megtartott hercegszö- lősi zsinaton már dörgedelmesebben fejezi ki véleményét: „Az tánz, miképpen hogy keresztény és tisztességes emberhez nem illik, ezenképpen senkinek szabaddá nem hagyatik, hanem inkább azt akarjuk, hogy minden tanító közönségesképpen tiAsa. A tanítóknak pedig, ha valamellik önmaga vagy háznépe táncoland, tiztltül fosztatik meg“. A zsinati határozatok szellemében élő és dolgozó hitszónokok ezután ilyen jelzőkkel illették 8 táncot: csintalan, kevély, kacér, pajkos, ocsmány, fertelmeskedő, buja, az ördög tojta, az ördög költötte, bolondok dolga, rühes métely stb. Az egyház a tánc­ban nem az emberi öröm és bánatérzés legtisztább kifejezésmódját látta, hanem olyan cselekedetet, amely a legalkalmasabb táptalaja a bűnnek, s „az engedetlen ma­gyar nép egyik megrögzött rútsága“. Gyulai Mihály dobi református lelkész az 166Í-b8n írt „Fertelmeskedő s bujálkodó táncz jutalma“ című írásában a következő módszerrel irtaná ki a táncot: „Valamennyi hegedű tatáitatik városonként és faluként, egyaránt kétfelé vágatván a fűzfákra kel­lene függeszteni, a táncot vonó hegedűsö­ket lábuknál fogva felakasztani melléje... a táncolókat vassal a földhöz szegezni, mint a tisztálanokat“. A zsinati határozatokat azonban nem si­került megvalósítani sem az iskolában, sem az iskolán kívül. A fiatalság inkább vállal­ta a legsúlyosabb büntetéseket is, hiszen a pénzbüntetés mellett a táncolás vezetőjét azonnali hatállyal eltávolították a kollé­giumból, mert „aki tánczol, az ördögöt kö­veti, mint lator ifjú agg eb-anyját“. Az erdélyi evangélikus szászok iskolái­ban érvényben levő rendszabályok az isko­lák rektorait 5 forint pénzbüntetésre ítélik, amennyiben az iskola helyiségeit táncolók- nak engedi át. A nagybányai 1651. évi is­kolatörvény a táncolókat „3 pénzre“ bün­teti, de a táncos tevékenységet egy kalap alá veszi a kártyával és a kockajátékkal. A hangszeres zene tilalmának érdekes meg­fogalmazását látjuk a nagykőrösi gimná­zium 1693-ban hozott iskolatörvényben. Az idevonatkozó paragrafus szó szerint a kö­vetkezőket mondja: „... muzsikán vagy más ilyenneniű hangszeren másoknak, különö­sen az igazgató bosszantására senki sem játszék. E törvényt megszegő 9 dénár bün­tetést fizet“. a ELSŐ TANCENGEDÉLY A diákok azonban tovább táncoltak, sőt a komjáti zsinaton hozott határozatból (1823) az is kiderül, hogy „Némely kicsa­pongó tanítók és tanuló ifjak, mivel nincs jó’ lelkismeretük és sem Istent nem félik, sem az embereket nem tisztelik, nemcsak szerelmes dalokat énekelnek, és gyönyör­ködnek benne, gyalázatosán, hanem szere­tőket is szerezvén éjjel-nappal azok házá­hoz járnak... megparancsoljuk azért, hogy mind a tanítók, mind a tanulók tisztessé­ges életet élienek, különben az Ilyen em­beri szeméremből kivetkőzött ifjak, ha egy­szer az iskolából kitiltatnak, mint becste­lenek...“ Hosszú időnek kellett eltelni, amíg a de­breceni kollégium felett elsődleges felügye­letet gyakorló tiszántúli református egyház- kerület jobb belátására kényszerült. Ekkor született IBll-ben a következő határozat: „Némely Ifjaknak a Comediákhoz és Bál­inkhoz oly nagy vonattatásuk van, hogy kí­vánságokkal nem bírván akármeiy kövpf­keztetésekre tekintet nélkül is kirohannak, hogy Indulatjuknak eleget tegyenek... azért hát, hogy a tüzes indulat bennek általájá- ban megszorlttatódván nagyobb kárral ki ne rontson...“ felhatalmabzza a tanári kart, hogy előzetes engedély alapján a táncolni akarók kimehessenek a városba. DEBRECEN. 657 A mohácsi csatavesztés után kialakult társadalmi helyzetben a ránk nehezedő tö­rök uralom és Habsburg-elnyomás, az or­szág három részre szakadása súlyos helyzet elé állította az ország lakosságát. Az ál­landó harci állapot, a lét- és vagyonbiz­tonság megkövetelte az önvédelmet. Az a kérdés tehát, hogy legyen-e fegy­vere a diáknak vagy nem, nagyon aktuális kérdés volt, hiszen a jelentősebb kollégiu­mokban valóban Bácskától Baranyáig irat­koztak be a tanulni vágyó fiatalok, a köz­lekedési eszköz az „apostolok lova“ volt, így nem ártott, ha a kis- és nagydiák a hosszú gyalogúira magával vitt valamilyen fegyvert. Ám a diákok a tulajdonukban levő fegy­vereket nemcsak a törvényekben engedett körülmények között viselték, hanem minden alkalommal, valahányszor elhagyták a kol­légiumot. így történhetett meg, hogy a kol­légiumi diákok és a városiak között szinte mindennapi volt a véres összetűzés. A diákok és a városiak közötti kisebb- nagyobb verekedések közül is kiemelkedik a debreceni kollégium és a polgárok kö­zötti „hosszú háború“ (1648—1650) és az 1857. évi „városi méretű tömegverekedés“. 1648-ban a diákok fellázadtak a városi ve­zetés konzervatív vezetési módszerei ellen. A városban provokált verekedés után a diákok visszavonultak a kollégiumba, ott bezárkóztak és fegvverrel védelmezték azo­kat a társaikat akiket a városi szenátus .kikért“ mint az eseménv szervezőit. Az erőszaknak csak a kollégium kapuiának betörése után engedtek a diákok. Harcuk kétévi vitapárbaj után a II. Rákóczi György utasítására elrendelt vizsgálat alapján győ­zelemmel végződött. Sokkal hevesebb volt az 1657 ja­nuár utolsó éjszakáján lezajlott véres ösz- szetűzés, melyet a tanácsi iegyzőkönyv így örökített meg: „Am 1857. Első napjaira vir­radnia Februariusnak, estveli kílencz óra­kor tajban a Deákokk Elei, úgymint Csehi, Kisvárdai, Kádas, Párnás, Szathmári, Mon­tagu etc. armata manu (fegyverrel a kezé­ben) a város házára roá mentenek ott a Biro szolgáját Mátyást vulnerálták (meg- .sebesítették). Tanátsbeli embereket Sngo Pétert, Barta Boldisárt s egyebeket is seb- hettenek es vertenek es süvegétől meg fosz­tatnak. Az után Cantatiobol menvén (éne­kelve) részegen az város őrzőkbe akadá- lyoskodtak. Debreczen! Benedek házára ro­hantak, az város népében nehányat vulne- ráltak, sok és nagy excessusokat commi táltak“. Finom fordításban: sok disznóságot csináltak a harcias diákok... Csak néhány apróság ez a múlt diákélet­ből — de arra elég, hogy bizonyítsa: nem sok alapja volt apáinknak és ^nagyapáink­nak (sem az ő apjuknak-nagyapjuknak) ar­ra, hogy eleink diákéveivel példálózzanak...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom