Új Ifjúság, 1971. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1971-12-14 / 50. szám
aránsunyi (örténotet — vagy inkább K történeteket — próbálok most feleleveníteni. Persze, amikor az a nyolc esztendővel ezelőtti karácsony „rám szakadt“ Kenyában, nem gondoltam arra, hogy egyszer majd ezt ia papírra vetem, s néhány név már feledésbe is merült emlékezetemből.... Ha itt lenne a félévenként megjelenő kenyai telefon- könyv akkori, 1963-as második félévi kiadása, most könnyen megtaiálnám azt a féitucat nevet. Ezek a karácsonyi történetek ugyanis a kenyai teiefonkönyvvel kezdődtek... Mr. OKELLO NEM VÁLASZOL Néhány nappal azután érkeztem Nairobi ba, a mintegy 1800 méter magasságban fekvő kenyai fővárosba, hogy kikiáitották e kelet-afrikai brit gyarmat függetlenségét. December 20-án kezdtem járni a külUgy-, az információsügyi és az ifjúságügyi minisztériumot. Am a független Kenya akkor még annyira fiatal ország volt — mindössze nyolcnapos —, hogy ezek a kormányhivatalok is inkább csak „embrionális“ állapotban éleztek. Az ltjúságügyi minisztérium például mindössze négy-öt emberből állt, de a miniszter és titkárnője máris vidéki körútra utazott... Ráadásul közeledett a karácsony, s a függetlenségi örömünnep átcsapott az ajándékvásárlás — és ajándékvá- rás — felfokozott hangulatába. Már december 23-at mutatott a naptár, s még semmire sem jutottam. £s előttem a négynapos ünnep, hiszen már 24-én sem dolgoztak a hivatalokban. Még otthonról vittem magammal néhány címet. de Európában megismert kenyai barátaim közül t-csak Okello lakott Nairobiban, a többiek Momhasában, Kisiimuban, Machakos- ban. Es Mr. Okello telefonszáma nem válaszolt. Dühös voltam magamra, miért siettem any- nyira Kenyába, igazán megvárhattam volna a Januárt! Mit csinálok itt a négynapos ünnepen. hát még ha utána sem hagy alább az ünnepi hangulat? Felkerestem két nairobi újság szerkesztőségét, de ezekben még nyoma sem volt a kezdődő „kenyaizálásnak“, s az angol kollégák azt tanácsolták, utazzam sürgősen el egy karácsonyi szafárira (ha nem is puskás, legalább teleobjekttves vadállatlesre! mert Nairobiban senkit sem találhatok az ün- n^ek alatt. KI KICSODA - A TELEFONKONYVBEN7 Es ekkor, végső elkeseredésemben, nagysze rű ötletem támadt; szállodai szobámban bon gészni kezdtem a kenyai telefonkönyvet! Tu lajdonképpen egy Pesten végzett kenyai orvost szerettem volna megtalálni, Omolo Kama- riwát és magyar feleségét. Ibolyát. Omolót csak a televizióból ismertem, meg egy filmből: Kenyai, főként luó dalokat énekelt. Gondoltam, talán velük töitbetném a karácsonyt, és abban is segítségemre lehetnek, hogy eljussak néhány helyre. De Omolóék neve nem szerepelt a telefonkönyvben... Szerencsémre az egészségügyi miniszter titkára tudta, hogy 0- molo a kisumui kórházban dolgozott, s talán még most is ott van. Talán... Találomra nem vállaltam az oda u tazást, ezért telefonon hívni kezdtem a kisii műi kórházat. Omolo azonban sem 23-án, sem 24-én nem jelentkezett... É s ekkor — még végsőbb elkeseredésemben, hogy négy napja „lopom a napot“ Nairobiban — magyar neveket kezdtem keresni a hamarjában legkevencebb olvasmánnyá váló 01- reetory-ban. Emlékszem, hogy először dr. Zoltán (keresztnevét sajna, elfeledtem) telefonszámát tárcsáztam. Egy angol úr jelentkezett: — Sajnálom, Mr. Zoltán Rratislavába utazott az ünnepekre... A lánya tud magyarul, n holnap már itthon lesz, akkor örömmel várjuk a hívását... Ez már valami, gondoltam, s folytattam a kísérletet. Öt-hat magyar névre akadtam, de volt köztük, akinek csak a szülei származtak magyar vidékről, s akadt olyan is, aki — hangjáról Ítélve — letagadta magyarságát. Nem így egy Rózsa Imre nevű építészmérnök, akinek felesége ugyancsak bratislavai (még a háború előtt, a német megszállás elől menekültek el az óhazából |! A nagymama vette fel a kagylót, szlovákul meg németül próbálván megmagyarázni, hogy lánya a férjével moziba ment, de hagyjam meg a telefonszámomat. Este azután felcsöngettek a Hotel Ambassa- dorban lévő szobámban, és megbeszéltük a másnapi ,,mini-szafárit“. a főváros környéken elterülő ..Nairobi Nemzeti Parkban.“ Majd még szer csengett a telefonom: a karácsony estét egy idős osztrák-magyar familiánál tölthettem... £s karácsony első napjának reggelén, amikor helyet foglaltam az étteremben, s a fekete pincér mér jó ismerősként dallamos ,,Jambó, bwana!“-val köszöntött, hogy felvegye a rendelést — ismét a telefonhoz hívtak. Végre Omolo jelentkezett! Arra biztatott, utazzam az első vonattal Kísumuba, a Victoria-Nyanza- tó mellé — ő reggel nyolckor vár az állomáson! Lehet, hogy ez a karácsony nem is lesz o- lyan unalmas számomra — reménykedtem magamban... VENDÉGSÉGBEN A TORZSFONOKNEL Az első vonat este 6.30-kor indult, $ ez érkezett reggel nyolckor Kisumuba. (De ha a sokkal távolabb lévő Mombasába utaztam volna, oda is fél hétkor indul a vonat és nyolckor érkezik Vacsora és reggeli a vonat étke- zőkocstjában. .A hálófülknk egy- és kétszemélyesek. S hogy csak reggeli után, 8-kor érkezzünk a végállomásra, éjszaka a mellékvágányon várakozunk, csendben, amire az indiai származású kalauz inti a negyedik osztályon zsúfolódó-zsibongó afrikaiakat...) Omolo valóban várt rám, barátjának kocsijával a Kisumu Hotelbe vitt, ahol szobát foglaltam. szúnyoghálós ággyal — hiszen a Vic- toria-Nyanza a szúnyogok millíárdjainak bölcsője. Az olasz száilótulajdonos egy kis fenyőágat vitetett a szobámba, amíg Omolőval egy kis tokaji mellett ismerkedtem a lehetőségekkel. Azután, megkerülve a városi börtön épületét, egy csinos viliába mentünk. Omolóék lakására, ahol Ibi várt ránk, karácsonyi villásreggelivel. Persze, nem ünnepelni jöttem Kisumuba, hanem dolgozni, s egyetlen órát sem akartam elvesztegetni. Arra mégsem számítottam, hogy karácsonykor a heiybéliek hasa — és fejel — tele volt kongno-val. Búza- és kukoricalisztből erjesztik a luók ezt a kásás sört, amivel engem is sokszor megkínáltak, hiszen Kenyának ebben a részében, a Victoria-Nyanza mentén él a közel másfél milliós luó törzs. Mindenki lustálkodott, „ünnepi tarifát“ kért a taxi tulajdonosa is: 8 fontot meg a henzinköltséget. amiért Peugeot-jával és egy szerelővel (akihez én ragaszkodtam, tartván az út nélküli szavanna meglepetéseitől, no meg a kongna hatásától...) elvisz Omnióékkal néhány luó településre. #gy jutottam el másnap jason Gór luó | .,chief“-hez. Ha jól emlékszem, akkoriban 30 ezer luó főnöke volt. Aki szegényes fogadószobájába lépett, nem jijtt üres kézzel, s mélyen meghajolt előtte Mi bizony semmit sem hoztunk... Es máris hűsítő italt kértünk az asembói törz.sfö- nöktöl. Minő illetlenség!... Jason Gór fején nem díszelgett bivalytUlök meg párducbőr. Ezeket csak nagy nemzeti és törzsi ceremóniákon ölti magára. A „chief“ az Uhuru — a függetlenség — miatt félig-meddig nyugdíjba kényszerült, mivel az Uhuru harcot jelent a törzsi széttagoltság ellen is. De azért ez roitsem csorbította jason Gór tekintélyét. Nem ismétlem el a sablonos kérdéseket, inkább csak arra emlékeznék, hogy amikor előadtam fényképezési szándékomat — ígérvén; részére is küldök majd a felvételekből —, egyszerre fesz télén lett a légkör. — Tiszteit uram! — kérdeztem. — Önnek több felesége van. Mit gondol, melyikkel fényképezzem le? ~ Csak engem, egyedül, ebben a székben! — válaszait mérgesen, de hamarosan nevetve hozzátette: — A feleségeket külön! — Hány felesége van? — Hat! — vágta rá büszkén. — Hat feleség és kilenc gyermek! De nagyon szeretnék még egy feleséget — mondta legnagyobb megdöbbenésemre ez ötvenhéi esztendős asem- hói „chief". — Amikor legutóbb egy kenyai delegációval Európában jártam, megismerfcifr tem egy csinos lánnyal... Es odament a falhoz, Erzsébet királynő képéhez, amelynek sarkában kis amatőrfotó lapult. ~ Marinai — mondta, s átnyújtotta a csinos lány képét. — Képzelje, csak repülőjegyet kellene kUldenem neki, és ő máris hozzámjön feleségül. De nincs rá pénzem. Tudna nekem segíteni? (Hál én segftettem; Marina teljes nevét és címét addig mondogattam magamban, amíg megtanultam. S hazatérve az első dolgom volt elküldeni levélben neki jason Gór és hat feleségének fényképét, leírva, mennyire szeretné 8 „chief“, ha ő, mármint Marina, a 21 éves tolmácslány a hetedik felesége lenne! Mondanom sem kell, hogy Marina — meggondolta magáti) jason Górtál Omolo szülőanyjához, Doris a- nyóhoz mentünk a Peugeot-val, árkon-bokron át, a Victoria-tó partján. MIÉRT NEM ESZNEK CSIRKEHÚST A lUO LÁNYOK? Mariwa Doris anyó vesszőkerítéssel védi kis kunyhóját a leopárdoktól meg a kóbor kutyáktól. Érkezésünk nagy esemény volt. Persze. nem a karácsony miatt, amiről arrafelé igazán csak az iskolás gyerekek tudtak, hanem mert régen járt erre autó, s most Omolo és fehér bőrű felesége is ide látogatott. Hűs kunyhójában percek alatt elfogyott a magunkkal hozott ládányi sör meg coca-cola amíg az asszonyok levágtak néhány csirkét, s már főzték is az udvaron felállftott nagy kondérban. ■ •sszefutott az egész környék, s vala0 honnan egy asztalt is kerítettek a ritka aikaiomra meg négy ülőalkalmatosságot. Mert csak a négy férfi tvett: Omolo, a két sofőr meg én. Négy bádogtányéron hamarosan hozták a vízben puhára főtt csirkehúst, valamiféle ízes, paprikás szószt — amibe a húst mártogattuk — és posót, a luók „kenyerét“, ezt a kásás pépet. A po.sóból kis gombócokat gyúrtunk, bemárlottuk a paprikás szószba, s ezt ettük a csirkehúshoz.-------- Új ifjúság 3 A kongnóból — sörből— a luó asszonyok is bőven hörpintettek, de a csirkehúshoz nem nyúltak. Hiába kínáltam őket, erre rémülten hátráltak! Meddők lesznek tőle! — jajgatták. Hogy valójában miért nem esznek a luó asz- szonyok csirkehúst? Csak hazafelé tartva, az autóban adtak magyarázatot a férfiak a meddőségtől való női félelemre... Valamikor réges- régen, a luó férfiak rájöttek arra, hogy ha a nők is esznek a finom csirkehúsból, kevesebb jut a férfiaknak. Kitalálták tehát, hogy a csirkehús akadályozza a gyermekáldást, a lányok és asszonyok ezért nem élhetnek vele! Azóta kétszer annyi csirkehús jut a Iné férfiaknak, s ezért vendégelt meg bennünket puha csirkehússal azon a karácsonyi napon Doris anyó... SEBES ■rtnnp A Tatár Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság területén, a Káma partján fekvő .Naberezsnoe Helno nevű városkában épül a világ egyik legnagyobb teherautógyára. A kilencedik ötéves terv nemcsak az autógyár, hanem egy új, modern, a yároshoz tartozó szociális, kulturllis és egészségügyi berendezésnek a felépítésével is számol. Szerencsénk volt. amikor Naberezsnoe Helnőha indultunk, mer! már a repülőgépben találkoztunk Lev Vaszlltevoel, az új mammut vállalat igazgatójával. Tehát mindjárt az úton első kézbűi származó Információkhoz juthattunk. — A Káma-gyár évente 150 000 nagy teherautót jog gyártant — mondja az igazgató elvtárs. — Az a célunk, hogy maximálisan ktJoketlvüek és vidámak a fiatalok A KAMA PÁRTJÁN használjuk a szovjet országutakat, s éljünk az olcsó és jó minőségű naftával. A vállalat a teherautókon kívül 250 000 teherautó- és autóbuszmotort terve?, gyártani más autógyárak részére. Végső soron tehát a Káma-gyár produkciója kétszerié nagyobb lesz, mint a most gigantikusnak számító, Volga partján fekvő Tog- Uatti-gyár termelése. Ugyanakkor az építésének nem szabad tovább tartania, mint az előbbi gyár é- pítése tartotU Az első teherautók 1974-ben szaladnak le a gyártási szalagró’. Magának a gyárnak akkor 65000 alkaimazotlrn lesz. s a hozzá tartozó részlegekkel pedig összesen 300 000. Hogy milyen gyorsan fejlődik és gyarapszik a gyár, ösz- szehasonlításképpen egy kis számadat: 1970-ben a kezdeti építési munkálatoknál 10 000 ember dolgozott, jelenleg már negyvenezerre tehető ez a szám. Repülőnk egy kört ír, le az 5000 hektárnyi nagyságú területen épülő gyár fölött. Nem messze a gyár csarnokaitól új, modern lakóházak szöknek a levegőbe. Madártávlatból igazán Impozáns látványt Csak a Bajkalszktj- és Bratszkij-erőmüvek nagyságához hasonlítható, bár a szemtanúk azt mondják, hogy azok csupán egyegy részletnek tűnnének ezen a területen. Az életkörülményeik is mások az Itteni építőknek. Ide a fiatalemberek nem csupán kofferokkal, a legszükségesebb használati tárgyakkal érkeznek. Es nem ügy képzelik el az életüket, hagy befejezik az építkezést, felszedik a sátorfájukat s odébbállnak. Ide már azzal a szándékkal jönnek, hogy letelepednek, gyökeret vernek a városban, ismeretséget kötnek, megházasodnak, s a gyár mellett megtalálják az életcéljukat is, A Szovjetunió minden részéből érkeznek a finfalok, s nem csupán azért, mert itt megfelelő munkához futhatnak, hanem azért is, mert megfelelő életkörülményekkel ts várják őket. Az év végéig például befejeznek egy 220 000 négyzetméter lakóterületü lakást. A tervezők feltételezték, hogy kezdetben elsősorban fiatalok fognak itt dolgozni, ezért főleg legényszállásokat és leányinternátusokat építettek. A munka s az élet majd megteremti közöttük a barátságot, s mtrg házasságra gondolnák, akkorra már felépülnek a gyártői kb. hét kilométerre lévő új moderh városban az első családi otthonok. Az új mammutvállalat építkezésével egyidejűleg a Moszkvai li- hacsevszkij-teherautógydrban má” készítik az új prototípusokat is. A próbák még csak nagyon a kezdetén vannak, hiszen minden kocsinak legalább 100 000 kilométert kell lefutnia, hogy sikeresnek lehessen mondani a próbákat. A gyár vezetői minden erefükkel arra törekednek, hogy üf testvérpárjuknak olyan csodálatos és fó teljesítményű kocsikat ajándékozzanak a születésnapjára, amelyekkel büszkén állhat a világ elé. Amikorra a mai építők — lí- nyok és fiúk, munkások, technikusok, mérnökök negyven-Otoen évesek lesznek, bizonyára örömmel mutogatják majd ezeket a fényképeket, mert a fiatalságukat, közös célfatkat és eredményeiket tükrözik. Hisz számukra az új mammutvállalat s a hozzá tartozó ^áros olyan közös célt és eredményt jelent, amelyért érdemes dolgozni. Szovjet anyagok nyomán —n—
