Új Ifjúság, 1971. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1971-10-19 / 42. szám

tff bOl Tö n d lök 1 Eveline kislányos Izgalommal készült a találkozásra. Margarettet, egyetlen barátnőjét már négy esztendeje nem látta. ízinte pontosan négy esztendeje, mert csupán négy hónap választja el házasságának negyedik évfordulójától. Eveline akkor az esküvőjén látta utol­jára Mergarettet. Azóta csak levélben érintkeztek egymással, mert Carson City annylre van New Yorktól, mint a világ egyik vége a másiktól. Eveline először el akarta rendezni az új életét, s csak azután kezdett a régi dolgokkal is fog- ■alkozni. És ez természetes is, hiszen már negyvenöt éves múlott, amikor férjhez ment. Akkor lépett Dick az éle­tébe, Igaz, kissé későn, de nem annyira későn, hogy még hosszú évekig ne le­hetne boldog, Margarett viszont nem utazhatott, mert a gyermekkorában átvészelt gyér- mekparalízis teljesen megbénította a bal oldalát, és így jóformán nem is mozog­hatott. Ezért négy év múltán Evelir.e utazott hozzá. A találkozást mindketten türelmetle­nül várták, de azért Eveline egy nap­ra mégis megállott a Nagy Sós Tavak­nál, hogy virágot tegyen Tom bácsi sSr- jára. Tom bácsinak köszönhette Éve­lne az összes vagyonát. Tom bácsi ugyanis édesanyjának volt a bátyja, de élete során nem tartották vele a kap­csolatot, mert örökre megharagudott, amiért a húga egy „könnyelmű újság­íróhoz“ ment feleségül, akinek egész életében nem volt egy huncut vasa sem. Haragla azonban nem vonatkozott húgának a lányára. Evelinre, akit már kiskorában megkedvelt és amikor meg- .halt, ráhagyta az összes vagyonát. Ért­hető hát. hogy Eveline egész életében .hálával gondolt rá. Tavasz volt. a legszebb idő, ami, el- <épzelhetö a nevadai hegyek között. -Margarett bármennyire is a nehezére osett, taxit hivatott, és a repülőtéren várta a barátnőjét, hogy egy pillanatot ie veszítsen abból a rövid időből, amit ujgkedvesebb. barátnőjével együtt tölt­het. Eveline nem sok csomaggal érke­zett. Egy nem nagy, de igen elegáns fekete bőrönd és egy kis utazótáska, amelybe a lekszükségesebb holmiját cso­magolta. Ez volt mindene. — Eveline, drágám, mennyire meg­fiatalodtál — kiáltotta Margarett már messziről, ahogy megpillantotta a ba­rátinőjét. — Kinyitotta a taxi ajtaját, és maga mellé vonta a kedves vendé­get, hog,y megcsókolhassa. — Nem is hiszed, hogy mennyire bol­dog vagyok — lelkendezett Eveline, és a barátnője kezét szorongatta. — És Dick, ő miért nem jöhetett? — érdeklődött Margarett. — Sajnos nem jöhetett Tíz napra elutazott, és én kihasználtam az alkal­mat. eljöttelek meglátogatni. Dick elő­ször utazott el ilyen hosszabb időre... Különben együtt indultunk útnak. Ha e. is utazik, leginkább Conwilbe szokott menni, ott érdeklődnek leginkább a mun­kája iránt. De csak néhány napig szo­kott maradni... Közben megérkeztek Margarett ker­tes házához. Kiszálltak, és odabent folytatták a csevegést. — A lakktéskámat vitesd a szobám­ba — mondta Eveline a barátnőjének. — Csak holnap nyitom tel. Amire ma szükségem lesz, azt benne van a kis kézitáskámban.^ De folytassuk a be­szélgetést! — Ügy van — mosolygott Margarett. — csak folytasd. Mit is csinál most Dick? — Tudod, ö tulajdonképpen bánya­mérnök, de mostanában minden idejét a robbantószereknek szenteli. Elsősor­ban természetesen a bányák számára dolgozik és kísérletezik, de neked meg­súghatom, hogy nem állt meg a bá­nyáknál. Cronwil nagy katonai központ, és ott lehetőséget lát egy komolyabb megbízatásra is. Ha sikerül, akkor to­vább kísérletezhet. Margarett egy pillanatik mélyreható­an nézett a barátnője szemébe: — Mondd, Eveline..., te pénzeled az ö kísérleteit? Tudom, hogy van elég pénzed... — Dehogyis, szivem. Egyelőre arra nem adok pénzt. Téged nem kell meg­győznöm róla, hogy mennyire imádom Dicket. De az Imádattal is úgy vagyok, hogy nem szeretném, ha előbb győzne meg engem arról, hogy mennyire imád. Nincs okom a kételkedésre. Szeret, ked­ves, figyelmes, de... mégis... Ez azon­ban nem is fontos... ő sem erőlteti a dolgokat. Beszéltünk már néhányszor, de nem erőlteti. Nagyon tapintatos. Na­gyon vigyáz arra, hogy az életem szép és nyugodt legyen. Mert hidd el, hogy nekem is megvannak az ellenségeim. A 37. számban közölt Végzetes ebéd megfejtése: — Jöjjön, Jenkins! — Az ördögbe is, legalább azt várja meg, amíg kikeveri az l- talomatl — raéltatlánkodott az ezredes. Maxwell azonban könyör­telenül rákattintotta a karperecét Jenkins csuklójára. — Tudják — magyarázta —, Jenkins barátunk szerelmes Miss Ma- rybe. Erről egy pillanat alatt meggyőződtem, amint a kisasszony szóba került. Hogy vetélytársát, Mr. Prescottot eltegye az útból, megrendezte ezt a gyjlkosságot, s a gyanút mindvégig őrá terel­te. Én magam is majdnem hittem neki. — Mondja,, meg legalább, hol hibáztam el? — nyögte az inas. — Egyetlen szó okozta a vesztét — felelte Maxwell. — Azt mondta; „Az arzénból mindkettőnek jutott.“ Most beszéltem a Yarddal. A boncolás is arzént mutatott ki. De ezt akkor még csak egy ember tudhatta. A gyilkos — azaz ön, Mr. Jenkins! ★ ★ Könyvjutalmat az alábbi megfejtők nyertek: Finta Katalin, Kravany n/Dunajom, okr. Komárnn, Ing. Vajké Ferenc, Moldava n/Bodvou, Biok F/3, okr. Koáice, Szőcs Ida, VlCany, 941. okr. Galante. — Ellenségeid? — Igen. Kaptam egyszer, nem is olyan régen, egy névtelen levelet, hogy Dicknek Cronwllben nemcsak üzleti ügyei vannak, hanem szeretője is. Ezen mind a két barátnő őszinte szív­vel nevetett. Közben váratlanul megszólalt a tele­fon. Margarett vette fel a kagylót, és igen izgatottan felelt a vonal másik vé­gén felhangzó kérdésre: — Igen, ifit van. Miért érdekli önö­ket, hogy megérkezett-e? Eveline megérezte, hogy róla beszél­nek. — Kérem, mondja meg, hogy miért érdeklődik a hölgy iránt? Hogy ide jön? Mit tegyek? Ha úgy gondolja, kérem, megvárjuk. Margarett lassan letette a kagylót, s közben a barátnőjéhez fordult. — Nem értem. Igazán kínos dolog. A rendőrség volt. Téged keresnek, veled akar beszélni egy felügyelő... A nevét nem értettem. — Velem? — csodálkozott Eveline Is. — Ugyan, mit akarhat tőlem a rend­őrség? Aztán hirtelen elsápadt. — Margarett! Mire gondolsz? Csak nem... Csak nem történt Dicknek vala­mi baja? — Ugyan, kérlek — igyekezett Mar­garett megnyugtatni a vendégét. — Mi baja történhetett? Némán töltötték azt a tíz percet, amíg a rendörfelügyelő megérkezett. — Asszonyom — fordult a tglügyelö Eveimhez, ' —. sajnos, a férje megsé­rült. Évelnie sápadt arca remegni kezdett Sosem volt szép. Mindig színtelen volt az arcbőre, s gyulladásos a szemhéja, amely most sűrűn pislogott. Kezét a szivére szorította és várt. mert ha Eve­line csúnya is volt, de erős akaratú. — Meghalt? — kérdezte halkan. A rendőr nem válaszolt. — Lezuhant a repülőgép? — Nem — felelte a rendörfelügyelő élén- kebben. — Sajnos azonban, valőban nem élte túl a szerencsétlenséget. Margarett, akit eődig az ájulás kör­nyékezi, most hirtelen magához tért. — Miféle szerencsétlenségről beszél, felügyelő úr? — Talán a szállodában történt vala­mi? — kérdezte Eveline. — A férje nem a szállodában szállt meg. asszonyom — felelte a felügyelő, — egy magánlakáson szállt meg, és röviddel, legfeljebb néhány órával a megérkezése után... — Miféle magánlakáson? — csattant fel Eveline hangja. — Miss Linda Angela magánlakásán, asszonyom. így hívják azt a hölgyet, akinek a lakásán történt. Ö is elpusz­tult. Ügy látszik, hogy a férje bőrönd­jében robbanóanyag lehetett, és amikor felnyitotta, akkor az anyag felrobbant. Legalábbis ez a mi elgondolásunk. Ha csak nem akart Öngyilkosságot el­követni, így történt a dolog, de az ön- gyilkosság őszintén szólva kétséges. A felügyelő nem nézett Evelinre. Tud­ta. hogy minden szava fájdalmat okoz neki. — Rettenetes... rettenetes... — az asszony mintha csak önmagának beszél­ne. fennhangon sopánkodott, aztán a barátnőjéhez fordult: — Ne ellenkezz. Margarett... kérlek... azonnal utazom vissza. Kérlek, érdeklődd meg a repülő­téren. hogy mikor indul gépem. — Negyven perc múlva — válaszolta előzékenyen a felügyelő —. én már megérdeklödtem. — Kö.szönöm — felelte Eveline és halvány mosoly futott át az arcán. — Hozzad le a bőröndömet — fordult Mar- garetthez. Egy szobalány felment az emeleti szobába és lehozta Eveline érintetlen bőröndjét, valamint a kézitáskáját. Oda­helyezte a szoba közepére. — Ugyanilyen bőröndje volt Dicknek is, pontosan ilyen — mondta Eveline. Csak úgv mondta magának, hogy ne >- gyen szőtlan. Mintha csak vissza akar­ta volna idézni a búcsúz.ás pillanatát. Aztán valami az eszébe juthatott, mert odament a bőröndhöz, gépiesen felkat­tintotta a zárat és felnyitotta a fede­lét. Belemeredt, aztán összeesett. Egy­szerűen elájult. Margarettbe fájdalom nyilait. Azt gondolta, hogy mégiscsak nehéz elviselni az ilyen hírt. Szól' a lá.nynnk. hogy segítsen Eveline-t magá­hoz téríteni. A felug.velö is odament a bőröndhöz, és mépegyszer felnyitotta a fedelét. A bőröndben szépen, vasaltan simultak egymáshoz a férfi ruhadarabok. Nadrág, zakó, ingek, nyakkendők, borotvakész­let, (sz) % B. É. Bratislava: Most küldött versel közül a Véglet és az Amikor című a jobb, a sikerültebb, bár ezekben sem tudta a gondolatot maradék­talanul verssé lónyegíteni. Ö- rülnénk, ha megkeresne ben­nünket a szerkesztőségben. Úgy érezzük hasznos lenne el­beszélgetni verseiről. (Kérjük, hogy jövetelét előző nap jelez­ze telefonon.) % „Metty Laura": Ha netán verseim bonyodalmakba ütköz­nének, szívesen megírom a köl­temény eszmei mondanivalóját is.“ — írja levelében. Ne ha­ragudjon, de mi úgy gondol­juk. hogy azt a bizonyos „esz­mei“ mondanivalót magában a versben kellene megírnia. Kép­zelje el hová jutna a világ, ha minden költő használati utasí­tást mellékelne minden versé­hez... Tanulásra biztatjuk! % „Vérvörös rózsák“: Be­küldött rajzai inkább csak di­vatlap figurák, semmint művé­szi alkotások. Kiváncsiak len­nénk más tárgyú rajzaira. Ami kérését Illeti: Minden köny­vesboltban található ilyen tár­gyú szakirodalom. Járjon kiál­lításokra, tanulmányozza nagy mesterek alkotásait... % T. Sz. Kútniky (Hegyéte): / Vak szemeiddel ő, hogy for­gatod / vörös tekintetben úszó nyájasan kínzó életem, i stb. Úgy gondoljuk, ennyi is e- lég, hogy az írásról lebeszél­jük és a tanulást, az önműve­lést ajánljuk figyelmébe. % „Kaktusz“: / Miért va­gyok fiatal? — / — Hisz nagy cél áll előttem, / embereknek nagy vágya! / Én a verset sze­retem, / és írom is a mának. / stb. Verseit olvasva azt ajánl­juk, hogy maradjon meg In­kább a vers szeretete mellett. Túl naivak, túl nyersek ahhoz hogy valaha is költészet lehes­sen belőlük. Tanuljoiil # „Sötét jegenyék“: Versel naiv. Iskolás próbálkozások csupán. Hiányzik belőlük a köl­tészet. Tanulásra biztatjuki 4tztb VU. ASPIDISTRA A Gustav Slegfrid Eins adóállomás ,.likvidálásával“ természetesen Sef- tO'H Delmer nem kívánta befejezni a jól bevált „fekete“ propagandát. Rö­videsem Kurzwellensender Atlantik néven újabb „katonai“ adő jelentke­zett az éterben, majd később még egy: a Soldatemsender Galais. Mind­kettő a „delmeri“ módszer szerint dolgozott. A be nem avatott hallga­tóság a német hadsereg adóinak vél­te. Az adók ügyes propagandafogá­saikkal sok borsot törtek Goebbelsék orra alá. 1942-ben, amikor sűrűsödni kezd­tek az angol légi haderő támadásai Németország ellen, a Wehrmacht fő­parancsnoksága napiparancsban el­rendelte: minden katona, akinek csa­ládját bombatámadás érte, szabadsá­got kap! Természetesen ezt inkább amolyan pszlcholégiai „nyugtatóhak“ szánták, mert sokszor hetek teltek el, amíg a tábori postán keresztül a hozzátartozók értesíteni tudták á fronton harcoló katonákat a bombá- zásről. Annál nagyobb volt a meg­rökönyödés, amikor néhány nappal a parancs életbe lépése után a Kurz­wellensender Atlantik új szolgálatot vezetett be a fronton harcoló kato­nák számára: minden nap fölólvas­ta a városok és utcák névsorát, a- melyeket az előző éjszaka bomba­támadás ért. A német kémelhárítás arra a meggyőződésre jutott, hogy az angoloknak minden nőmet város­ban rövidhullámú leadőval rendelke­ző ügynökük van, aki azonnal a bombázás után értesíti az angolokat a támadás következményeiről. Pedig, nem így volt. A bombázás után a „Mosquito“ gyorsbombázók pontos légi felvételeket készítettek a bom­bázott területről. A filmek előhívá­sa után ezeket azonnal az adó erre berendezett különleges osztályára szállították. Úgyszintén tájékoztatták a bombák mennyiségéről és minősé­géről is. Ez az osztály azután a hí­rek és a légi felvételek kiértékelé­sével, valamint a német városok pon­tos térképeinek és a városokról ki­adott Beadecker-útlkalauzok segítsé­gével állapította meg a bombázások pontos színhelyét. Delmerék leghatásosabb propagan­daeszköze azonban egy nagyon erős, 600 kW-os adó volt, amely az „Aspi­distra“ fedőnevet kapta. Az adót egy amerikai cég készítette és az volt a különlegessége, hogy nagyon rö­vid időn belül bármilyen hullám­hosszra át lehetett hangolni. Amíg a szokásos adók áthangolása órákat, sőt néha napokat vett Igénybe, az Aspidistra műszaki személyzete ezt harminc másodperc alatt el tudta vé­gezni. Az adót eredetileg a német adóállomások zavarására szánták. Az Aspidistrát Delmerék két té­nyező figyelembevételével hasznosi tolták. Az egyik az a tény volt, hogy a német adók külön-külön hullám­hosszon dolgoztak, de ugyanazt "a műsort sugározták. A másik az, hogy amikor a szövetséges bombázók re­pültek be Németország területe fölé a repülök útjához közel eső állomá­sok elhallgattak, nyilván, hogy ne szolgáljanak tájékozási pontul a re­pülőknek. Ha például valaki a ham­burgi rádiót hallgatta és angol bom­bázók közeledtek, készüléke elné­mult, ha azonban átállftotta a készü­léket valamelyik másik német adóra, ugyanazt a műsort tovább hallgat­hatta. Egy bizonyos megfigyelési idő után Delmerék megállapították, mi­lyen séma szerint hallgatnak el a né­met adók, úgyhogy amikor megkap­ták a légi haderő operációs központ­jának bombázási terveit, a bombázá­sok időpontját és az -útirányokat, előre pontosan meg tudták határoz­ni, mikor melyik adó hallgat el. Az előre elkészített terv szerint áthangolták az Aspidistrát arra a hullámhosszra, amelyen a várhatólag elhallgató német adó sugárzott. Az Aspidistra átvette antennájára a né­met rádió műsorát, föl erősítette, és amikor a betervezett német adő el­hallgatott, ugyanazon a huUámhosz­szon sugározni kezdett. A hallgató Németországban nem is sejtette, hogy a birodalmi rádió adását már nem a német, hanem egy angol rá­dióadó antennájáről veszi. Ekkor léptek az adásba Delmerék. Megszakították az adást, és külön­böző utasításokat adtak a lakosság­nak. S az emberek hitelesnek tartot­ták az utasításokat, hiszen egy né­met adó műsorában hangzottak el. Amikor Goebbelsék fölocsudtak a meglepetésből, azonnal ellenakcióba léptek; — Az ellenség hamis utasításokat sugároz a német adók hullámhosz- szainl Ne higyjetek neki! Itt a biro­dalmi rádió hivatalos jelentése! Ez volt pontosan az, amire Delme­rék vártak. Néhány perc múlva az Aspidistra bemondója jelentkezett: — Az ellenség hamis utasításokat sugároz a német adók hulláhhosszain stb., stb. S utána ismét adták a zűrzavart okozó utasításokat. A hallgató o vé­gén nem tudta, ml az igazság és ki kicsoda. (Folytatjuk 1

Next

/
Oldalképek
Tartalom