Új Ifjúság, 1971. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1971-09-28 / 39. szám

új Ifjúság 9

E

gy keddi napon, 1970. szeptember 22-én Indultam el hosszabb körútra Délkelet felé. Nem mondhatom, hogy valami nagy lelkesedéssel vagy izgalommal indultam..., de ha már elhatároztam, vonatra szálltam. Valahogy éreztem, ha most nem megyek, akkor soha többé nem látom a Földközi-tengert.

Az utam azzal kezdődött, hogy a Budapestre indulő gyorsvonat két órát késett, majd kétnapi budapesti tartózkodás után, amikor a Belgrád felé tartó vonatra szálltam, ez több mint három órát késett. Nem tudom, ml baja volt a mozdonynak, de útközben az éjszakai sötétben egyszerre csak megállt, és órák hosszat nem mozdult. E késés miatt nem sikerült Belgrádban az Athénba Induló reggelt vonatot elérnem, kénytelen voltam hát egy másikkal utazni.

Ezen a vonaton jegyeztem le a sorokat:

Se hó, se fagy, se vihar nem volt, s a két vonat mégis késett. Nagyon bosszankodtam emiatt, úgy éreztem, mintha minden összeesküdött volna ellenem... ugyanekkor a szokatlan késések arra figyelmeztettek, hogy én ne késsek.

Első osztályú kocsira szálltam, de Itt Is olyan zsúfoltak a fülkék, mint a harmadik osztályon.

Egy érdekes esetem volt tegnap este, illetve 24-én, úgy éjféltájban Budapesten, a Keleti pályaudvaron. A nagy tumultusban, kavargásban, a hordár a Belgrád felé induló vonat egyik fülkéjébe helyezett el, ahol még egy ülőhely üres volt. A fülkében levő bolgár utasok hiába tiltakoztak az ellen, hiába hangoztatták, hogy a hely foglalt, a hordár kitartott elhatározása mellett. Rám parancsolt, hogy üljek le, a bolgárokra pedig ráordított, hogy ne lármázzanak, mert ez á v,-;- nat arra való, hogy a bolgár utasokon kívül más utas is ülhessen benne. Mindezt magyarul vágta a tejükhöz, és a bolgárok — nyilván parancsoló hangjától — megszelídültek. Már nem tiltakoztak, de azért továbbra is betolakodónak tekintettek engem, és a csomagtartón nem szorítottak bőröndjeimnek helyet, úgyhogy a hordár a folyosón hagyta őket.

Az ősz hajú hordár fellépése tetszett nekem. Arra gondoltam, hogy neki nem az a kötelessége, hogy nekem ülőhelyet szerezzen, és mégis... A folyosón szólt, ha akarom, ő a csomagtartón szorít helyet a poggyászomnak, de én kértem, hogy hagyja. Nem akartam még jobban elmérgesíteni a helyzetet. Kifizettem, és kemény kézszorítássat úgy búcsúztam el a hordártól, mintha régi ismerősöm vagy rokonom lett volna. Ű is szerencsés, sikeres utat kívánt nekem. Kívánsága jólesett, úgy éreztem magam, mintha hirtelen erőhöz jutottam volna, amire bizony szükségem volt. Bent a fülkében ugyanis, amikor visszatértem, hallottam, amint szomszédaim azon tanakodnak, hogyan szabadulhatnának tőlem. Ugyanakkor kintről benyitott egy bolgár utas, és azt mondta, hogy a hely, amelyen ülök, az övé.

Erre aztán én példát véve a pesti őszhajú hordártól, kitörtem. Szlovákul mondtam meg nekik a véleményemet, hogy szégyellhetlk magukat, sokkal fiatalabbak nálam, és tőlem kívánják, hogy álljak... Végül haragomban, mintha hirtelen világosság gyűlt volna az agyamban, hozzátettem, az ő helyükben ezt már azért sem tenném, mert Dimitrov, ez a bátor, nagy harcos is bolgár volt.

A hatás azt bizonyította, hogy minden szavamat megértettek. Kitörésem után nyomasztó csend lett, az a fiatalember, aki reklamálta az „ülőhelyet“, szó nélkül elhagyta a fülkét, de csak azért, hogy behozza a folyosóról a poggyászomat. Egy perc sem múlt el, és a fülke utasai mind segítségére siettek, hogy a csomagtartón helyet szorítsanak bőröndjeimnek.

Amikor a vonat elindult, és a bolgárok vacsorázni kezdtek, engem is megkínáltak paprikával, paradicsommal és kenyérrel, sőt szalámival Is. Én mindent köszönettel elfogadtam, és nagyon boldog voltam, hogy sikerült velük kibékülnöm, örültem, hogy sikerült őket az igazamról meggyőzni. És miközben vacsoráztam velük, arra gondoltam, hogy a szónak, a hangnak hatalmas ereje van, csak megfelelő módon kell tudni használni. Ügy ízlett a szegényes vacsora, mintha a legkitűnőbb szakács készítette volna.

Később kérdezgettek, honnan való vagyok, merre utazom, és én minden kérdésükre oly szívesen válaszoltam, akárcsak a jó tanuló az iskolában a feladott leckére. Később, amikor a vonat a szabad pályán megállt és három órát szuszogott egyhelyben, mintha valami miatt megsértődött volna, valamennyien elbóbiskoltunk és csak Belgrádban riadtunk fel. Ekkor a bolgárok felajánlották segítségüket, bőröndjeimet az ablakon keresztül kiadták nekem. Mosolyogva, mint szívélyes barátoktól köszöntem el tőlük.

Belgrádban hasonló helyzet alakult ki, mint Budapesten. A hordár segített rajtam. Ez azonban nem volt őszhajú, hanem erőteljes, jóképű fiatalember. Bőröndjeimet négykerekű kocsijára rakta és vitte a ruhatárba, mert néhány órát még várnom kellett az athéni vonatra.

Egy dinárom se volt, éppen azon gondolkoztam, hol váltsak be dollárt, amikor a ruhatárhoz értünk. A hordár elhelyezte ott a holmimat, és munkájáért nem kevesebbet, mint 10 dinárt kért. De mert tudtam, hogy egy dollár 12 dinár, s azt Is láttam, hogy a hordár egy hosszú szakállas görögkatolikus papnak két bőröndért mindössze öt dinárt számított, kézzel- lábbal tiltakoztam, magyarázgattam, hogy sok az az összeg, és széles mozdulattal szakállt is mutattam neki, amivel értésére adtam, hogy a papnak kevesebbet számított. A hordár megértette ezt a szemléltető beszédet, nem vette azonban a szívére, hanem elnevette magát. Erre aztán játszva megegyeztünk. Én egy dollárt adtam neki, ő meg visszaadott nekem hat dinárt. így jutottam életemben először jugoszláv pénzhez, s így barátkoztam össze a hordárral is, aki ezután leste minden szavamat. Pontosan tájékoztatott, mikor indul Athén felé a vonat, megmondta, hol várjam őt déltájban, hogy a csomagjaimat a ruhatárból a vonatra szállítsa. Nagyon örültem segítőkészségének, itt Belgrádban ő lett a megbízható támaszom, akárcsak ősz hajú kollégája a Keleti pályaudvaron.

Érdekesek itt az emberek. Szórakozottság jellemzi őket, úgy tűnik, mintha Idejük sem volna rá, hogy szegénységük miatt búskomorságba essenek. Ha valamit kérdeztem tőlük, gyorsan rávágták, hogy nem tudják. Ha azonban az ember dollárt mutatott nekik, olyan szívélyesen mosolyogtak rá, mint a gyermekek, amikor édességgel kínálják őket. Az a benyomásom , hogy a hordárt is a dollárral meg a pappal nyertem meg.

De hát mindegy, fontos, hogy betartotta a szavát, s a megbeszélt időben ott volt, a vonaton keresett egy kényelmes, tiszta fülkét, és az egész munkáért öt dinárt kért. Én kitűnő szolgálatáért egy csomag fecskével is megkínáltam, aminek igen megörült. Szívélyesen elbúcsúzott tőlem, megvárta a vonat Indulását és mint egy közeli rokon, sokáig integetett utánam.

Kinézek az ablakon, apró házacskák tapadnak egymáshoz, az jellemző rájuk, hogy a tető nagyobb a háznál. Belgrád állomása pedig nrajdnem olyan, mint nálunk egy kisvárosé. A látvány meglep. Magáröl Belgrádről lényegében nem mondhatok semmit, hisz nem láttam. de az állomása nagyon szegényes és nagyon poros. A meglepő az is. hogy az Információs Irodában nem beszélnek másképp, mint szerbül vagy horvátul. A vasúti hivatalnokokat és alkalmazottekat bizonyos fajta közöny jellemzi. A' vendéglőben például kértem egy kávét, erre az egyik kiszolgálőnő azt feleliHe, sajnos, nem adhat, nem főzhet kávét, mert nincs áram, más italt azonban nem kínált helyette.

Ennek ellenére nem éreztem magam rosszul a belgrádi állomáson. Az őszi napsüíésben, és a járókelők magatartáséban is volt valami megnyugtató., nem siettek, nem rohantak, és az ember úgy érette, hogy itt komolyabb baja nem t<»d;énhetik... Legfeljebb nem iszik kávét, mert nincs villanyáram.

A rohanó vonat homályos ablakán a tűző erős napfény úgy melegít. hogy szinte elkáblt. Olvasni próbálok, de nem tudok, egy légy bágyadt zümmögése zavar. Én viszont a legyet nem zavarom, hol az orromra, hol a kezemre száll, majd zümmög-re elillan, aztán újra vissza-visszatér... mintha értésemre adná, hogy játszadozni akar.... Roppant fürge akrobata mutatványokat végez. Megunom kitartó zümmögését, meg akarom fogni. Bevallom, már dühös vagyok, nincsenek többé szolid szándékaim, és úgy látszik, a légy is tudja ezt. A végén csak úgy szabadulhatok tőle, hogy teljesen kinyitom az ablakot.

Az őszi nap széles nyalábokban árasztja el fülkémet. Nézem a rohanó tájat, a vadul növő út menti poros bokrokat és az óriási gazok húsos, nagy leveleit, vastag szárait. Szívesen nézem elsuhanó fényességüket, meghittségüket, mert tele vannak emlékrajokkal. Ellenállhatatlanul ifjúságomra, szülővárosomra, sót a szülóudva- runkra kell gondolnom. Ott la volt egy kerítés nélküli elvadult kert, ahol tes«vérelmmel és az udvar gyerekeivel, az elhanyagolt szilva- és diófák árnyékában játszadoztunk... Emlékszem e fákon sosem ért meg a gyümölcs, még éretlen korban leszedtük vagy kövekkel levertük mind,.És arra is emlékszem, amikor az őszi nap a fűszálakat és a fák lombjait szárazra aszalta, a vastagszárú gazok még mindig friss, húsos leveleket hajtottak.

Most veszem észre, hogy a határban a szorgos munka nyomán egyre nőnek, egyre szaporodnak a cukorrépakupacok. Most gyűjtik be itt a cukorrépát, nyilván ettől olyan édesek az érlelő napsugarak.

(OTIJEGYZET)

Szabó Béla szeptember 21-én ünnepelte 65. születésnapját. Irodalmi pályafutását a 30-as évek elején költőként kezdte, s később tért át a próza művelésére. Az Itt közölt Írással tisztelgünk a OS éves Szabó Béla előtt, és még sok-sok alkotó évet kívánunk neki mind a magunk, mind olvasóink nevében.

A napsütéses, poros síkságot hirtelen hegyvidék váltja fel. Alacsonyak és ritkák itt a fák, sovány folyócskák és csörgedező patakok szelik át a kopár kővidéket, majd hirtelen ez a kép is eltűnik az alagutak mélyében, és sötétségében.

Amint a határban dolgozó sovány, szelíd embereket nézem, arra gondolok, hogy senki sem mondaná e munka- és békeszerető embe' rekre, hogy a második világháborúban elszánt és bátor partizánok voltak. Sok gondot okoztak Hitler gyilkos fasisztáinak. Mindenre képesek voltak e szegényes, sziklás szülőföldért, amely apróra szeletelt, hosszúkás, tégla alaM tarka kockákkal volt át és átszőve... MessziröL e vérrel áztatott föld. az otthpn házilag szőtt pokröcra hasonlított.

A jegyellenőrtől megkérdezem, mikor leszünk Athénban. Ö azonban kitérőn válaszol. Mosolyogva azt mondja, hogy először Szkopjéba érkezünk, s ha minden jól megy, este nyolckor ott leszünk. De Athénról nem esett szó. én nem mertem újra megemlíteni, attól tartottam, hogy esetleg megsértem... valahogy megsejtetttem, hogy szívesebben beszél Szkopjáról, mint Athénról.

Már alkonyodlk, sötét^ik, hat óra felé jár az idő. De a férfiak, asszonyok még mindig ott térdelnek, görnyednek a határban és ott maradnak a sötétség beálltáig.

Szép, vörösesarany árnyalatot kap az ég. Kiváncsi vagyok Szkopjéra, vajon szépen rendbehozták-e? Minden szenvedő város népe megérdemelné, hogy különös.' gonddal rendbehozzák házait, utcáit, iskoláit. A szegénységnek és a szenvedésnek még a nyomát is el kell tüntetni.

Szkopje 1970. IX. 25. este hat óra

Itt vagyunk végre Szkopjén, ahol húsz percig állunk. Persze alig látok valamit a városból. De ami a leginkább bosszant, az az utasok semmibevevése. A belgrádi állomáson azért nem kaptam kávét, mert nem volt áram, Itt az állomás kivilágított bódéjában, amely tele étellel és itallal, azért nem kaphatok zsemlét és limonádét, mert be van zárva. Az okát nem tudom, de a felháborodástól émelyeg a gyomrom. Most már Igazán nem tudom, hogyan fogom kibírni ezt a hosszú utat Athénig, étel és ital nélkül.

Kibírtam, ha az ember valamit erősen akar, éhezve és szomjasan Is eléri.

Pireuszban megviselten, nagy nehezen kászolódtara le csomagjaimmal a vonatról. Már nagyon fáradt voltara, hisz 36 órán át alig hunytam le a szemem, a poggyászommal való állandó költözködést már a csontjaimban éreztem. Most újra itt álltam ezen az idegen földön nagy terhemmel és nem tudtam kihez segítségért fordulni. Senki felém sem hederltett, a hordárok Is távozóban voltak.

— Mi a teendő most? — kérdeztem magamtól.

Ekkor észrevettem, hogy egy kopasz, alacsony, összezsugorodott öregember a túloldalról, a síneket átlépve közeledett felém. Amikor egymással szemben álltunk és tekintetünk találkozott, az Idegen németül szólt hozzám, letegezett és mint régi Ismerős, aki még gyerekkorom óta Ismer, szólt hozzám.

— Vártalak.

— Minek?

— Segíteni szeretnék neked.

— Mit segíthetsz — tegeztem le anélkül, hogy tudtam volna —, hisz te már százesztendős vagy.

— Nem vagyok százesztendős — válaszolta türelemmel — csak nyolcvanegy éves vagyok, és ha egyebet nem teszek, minthogy a legkisebb csomagot viszem neked, akkor is érdemes volt várnom. Igazam van? — mosolygott rám olyan öregen és bölcsen, hogy megfeledkeztem keserűségemről, egyedüllétemről és megadóan igent bólintottam, mintha elhittem volna, hogy az öreg valóban várt rám. Maga az a tény, hogy valaki Görögországban ezen a számomra Ismeretlen 'földön, amelynek csak halott isteneit és halhatatlan drámaíróit ismerem, valaki megszólít és letegez, a reménynek oly színes szö- kőkútjalt tárta fel szívem mélyén, hogy újra élveztem az ószi napot, és otthonosan kezdtem mozogni.

A sínek mentén elindultam az öreggel. Én a két nagy bó- röndöt vittem, ő pedig a harmadikat, a kisebbet. Fürgén lépegetett, mintha a bőrönd terhe nem esne nehezére. Én mégis, amikor átmentünk a síneken és a napos oldalra kerültünk, rászóltam, hogy ne siessen, van elég Időm. A napos oldalon ugyanis láthattam sápadt, vértelen, pergamenszfnű arcát, amely májfoltokkal volt tele, akárcsak keze feje. Amolyan öreg, nagy szeplők voltak ezek. úgy törtek át vértelen sápadtságán, mintha a halál légypettyel volnának. Engem

mélyen megrendítettek. Megkértem, álljon meg és pihenjünk egy keveset.

Megállt és lihegve mosolygott. Ekkor vettem észre, hogy az öregnek egyetlen foga sincs.

— Nem vagy éhes? — kérdeztem tőle. — Bemehetnénk valahová egy kávéra.

— Nem — válaszolta —, először a szállásodról kell gondoskodnom.

— De csak nem képzeled, hogy addig cipelni fogjuk a bőröndöket?!

— Türelem — csillapított az öreg —, mindjárt célhoz érünk.

Amint ezt kimondta, egy kisebbfajta teherautó jelent meg az úton, és az öreg intésére megállt előttünk. Néhány szót váltott a sofőrrel, akivel megegyezett, hogy egy dollárért elvisz egy olcsó szállodába. Én bólintottam, hogy rendben van, és amíg a sofőr bőröndjeimet az autóra rakta, 10 drachmát adtam az öregnek segítségéért. Az öreg az összeggel meg volt elégedve, hunyorogva mosolygott, és nézte, amint felszállók a kocsira. A sofőr már-már indított, ekkor eszembe jutott, hogy nem búcsúztam el az öregtől. A sofőrt megállásra bírtam, és az öregtől bocsánatot kértem.

— Nem baj — szólt. — Tőlem nem búcsúznak, de én már mindenkitől búcsúzom.

Meghatott az öreg. Kértem öt, szálljon fel s Jöjjön velem a szállodáig, örült a meghívásnak és velem tartott.

A szállodai szobában leraktam a holmimat és megmosdottam, majd kimentem, hogy az öreggel egy kicsit elbeszélgessek, a portás egy cédulát adott át nekem. Az öreg Irta, azt üzente, hogy csak egy fél óra múlva jöhet, ha Időm engedi, várjak rá. De mert semmi kedvem nem volt várni, a portástól megkérdeztem, hol kávézhatnék. A szobaaszony, aki a porta mellett volt éppen, kijött velem az utcára, és egy kávézóra mutatott, ahol kitűnő kávét főznek. Ez Igaz Is volt, Itt talált rám az öreg.

— Csakhogy rád találtam — lihegte.

— Nem várhattam, nagyon kellett már a kávé — mentegetőztem.

— Hát az bizony jólesik ilyen hosszú út után.

— Iszol te is egy feketét?

— Nem, én inkább forró tejeskávét rendelek és egy zsemlét hozzá.

— Ahogy tetszik.

Jó étvággyal és csendben fogyasztotta el a forró kávéba aprított zsemlét. Az egész Idő alatt egy szót sem szólt, csak utána, amikor a morzsákat is eltüntette, a márványasztalról, szólalt meg újra:

— Szomorú ember vagy te, barátom — mondta. — Ezt nyomban észrevettem, amint a vonatról leszálltál. Ezért akartam rajtad segíteni. Persze most már megmondhatom neked, hogy a tíz drachma, amit adtál, az bizony kevés egy nyolcvanegy éves ember munkájáért. Igaz, én elégedett arcot vágtam, de csak azért, mert nem akartalak még jobban elszomorítani, másrészt az vigasztalt, hogy a sofőrtől Is kapok öt drachmát a szállás közvetítéséért. Ezt éppen most hajtottam be, amíg távol voltam.

Egy kis Időre elhallgatott, mintha válaszra várt volna, aztán folytatta:

— Hiába hallgatsz és mosolyogsz fölényesen, az első perctől kezdve a vesédbe láttam. Ügy álltái bőröndjeid között a leszállás pillanatában, mintha süketnéma volnál. Nem izgultál és nem lármáztál, hordárt sem hívtál, pedig azok meghallják az utast, bármilyen nyelven is szól hozzájuk. De te néma voltál. A szomorúság némított el. Hiába, a poggyászhoz való viszony sok mindent elárul egy tapasztalt hordárnak. Sok utas gyanakvó tekintettel kíséri a hordár útját, a csomagjait és a hordár verejtékes mozdulatait figyeli... Nos, te nem tartozol ezek közé. Figyelmeztetlek — emelte fel csontos kezét, és reszkető mutatóujjával a szemem előtt hadonászott —, a szomorúság után törvényszerűen a magány következik, az az Időszak, amikor az ember .már nem visz magával az útra poggyászt. Én például már egyetlen bőröndöt sem cipelek, ha utazom. Az egész vagyonom már elfér a belsőzsebemben. Nézd, itt a pénztárcám — folytatta, miközben sápadt arcára helyezte olcsó szemüvegét, és belsözsebéből kiszedte kopott pénztárcáját, papírpénzt vett ki belőle és a márványasztalra rakta, majd remegő ujjaival számolni kezdett... Hangját Izgalom színezte. Amikor a végére ért, így folytatta. — Kilencvenhat dollárom van, és néhány drachmám. Szép kis összeg, ml — emelte rám szúrós, hunyorgó tekintetét. — Ennyit gyűjtöttem össze néhány hónap alatt. És hidd el nekem, ezért az összegért én nem akarok semmi jót, semmt örvendeztetőt vásárolni.

A dollárok ott hevertek a márványasztalon, a kávézó ven- dé.gel gyakran mohón feléjük pillantottak. Az öreg, mintha ezt a mohóságot megszimatolta volna, reszkető két kezét vé- döleg a dollárokra rakta.

— Már nem látok jól — szólt —, de azt hiszem, sokan lesik Itt ezt a keservesen összegyűjtött pénzecskét. Mind boldogan elfogadná, de én legszívesebben neked adnám.

— Nekem? — kiáltottam fel meglepetten.

— Igen neked, mert te megérdemled, te becsületes ember vagy. Csakis ilyen ember képes arra, hogy megbarátkozzék egy idegen, öreg, elhagyatott hordárral, és meghallgassa a panaszát... Ilyen vagy te, még egy mihaszna hordár szívélyességétől Is meg vagy hatva. Ezért a pénzt legszívesebben neked adnám, de ha éppen akarod, kölcsön Is adhatom.

— De nekem nem kell — tiltakoztam irrgerülten.

— Nézd — magyarázta higgadtan az öreg, mintha tiltakozásomat nem Is hallotta volna —, ón ezt a pénzt azért gyűjtögetem, hogy halálom esetén rendesen eltemessenek. De kérdem tőled, ml történne, ha nem temetnének el olyan rendesen, ahogy én azt óhajtom?... Semmi, nekem úgy is mindegy. Ezért sokkal helyesebb volna, ha egy árra érdemes, becsületes fiatalembernek adnám.

— De én már rég nem vagyok fiatal ember — tiltakoztam úlra.

— Ne beszélj — szólt rám szigorúan —, hozzám képest az vagy.

— Nos, nekem így sem kell. És ha tudni akarod, hogy miért, azt is megmondhatom. Az a véleményem, hogy a leghelyesebb, ha a pénzt megtartod a temetésre.

— Ha így van — csillant fel hirtelen az öreg szeme —, akkor az összeget valamivel kiegészítheted. Legyen legalább szép temetésem.

Jó — válaszoltam hűvösen —, egy dollárral hozzájárulok, — és nyomban átadtam neki a pénzt.

Az öreg. miközben kisimította a gyűrött dollár sarkalt és szakértelemmel a többi dollárhoz rakta, finom, ironikus mosollyal a következő megjegyzést tette: — Azért nem hittem volna, hogy ennyire a halálomat kívánod.

Erre a megjegyzésre már nem válaszoltam. Felálltam, és tisztességesen elköszöntem tőle. Távozóban arra gondoltam, hogy az öreg dlcséretreméltóan ügyes, sőt ötletes Is, ős bizonyára több utasnak kínálta már fel az „összegyűjtött összeget“, és az Is valószínű, hogy a vén kujon mindig tudta, kinek kínálja.