Új Ifjúság, 1971. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1971-09-07 / 36. szám
Valamt három esztendeje láttam utoljára. Cikket kellett volna sürgősen Írnom, egy közeit földbirtokon sok volt nagyon a cselédség körüli hercehurca. De gondolataim odakint jártak az őszben, mert ősz volt akkor, hancürozó, fényekkel tobzódó ősz. Falevelek táncoltak, rovarok ctncogtak, mint a nádlhe- gedü. Vadlibák húztak a legelő fölött, és jellegek kóboroltak, erről szerettem volna írni. Az őszről. Nem pedig a béresekről. Hiszen a béreskiáltást itt nem hallottam. Végtelen békesség nyugodott a faluban és csendesség. Ezekről írni -jó és gyönyörűség. De akkor kellett nagyon a cikk. Már készülődtem is elmenésre, mikor egyszer csak valaki megcsattantot- ta a kilincset, fejét bedugta az ajtón, fél lábbal már bent is volt az udvaron, fél lábbal még kint az utcán, és azt mondta: — Vegyenek paprikát, asszonyoki Rozi volt, a paprikásasszony. Rozit régen ismertem már, még a gyermekkoromból.. Hátán lepedőbe csavart bő, nagy szájú szütyő, ami azonban mindig csak ügy harmadaformán volt megtelve paprikával. Rozi időközönként végigkllincselt a falun, megcsattantotta az utcaajtók kilincsét és mindenhova bekiáltott. Ahova behívták, ott szaporán gyűrte le a szütyő száját, telemerítette a bádog- csanakját, s közben Ilyeneket mondott: Böszörményi paprika, papucsban jár a liba... Vers volt ez, hosszú lére eresztett vers. De mert igen kicsi legény voltam, hát csak ez a két sor ragadt meg egyelőre bennem, imponálón, szinte áhí- tatosan. Riadozva keresgéltem az udvaron a libák papucsának nyomát, de nem találtam. Csak háromujjú tapicskolások helye maradt ott, mint széjjelszórt sütemények, sulymok. Mikor Rozi három éve bejött az udvarra, ezekről a sulymoknOl is szerettem volna írni. A versről. Meg arról, hogy teménte- len fiú élt a mi utcánkban a kezdődő időkben. Írni szeretem volna arról, hogyan álltuk ml körül a paprikásasszonyt, Gyulai Misi, Rózsa Lajcsi, Csordás Miska, Plnczés jóska, Dem- jén Ferenc, Pásztor Laci, Szító Pista, meg a többiek. De nem lehetett, mert kellett a cikk, várt az újság, és vártak a béresek. Pedig az is meglrnivaló lett volna, hogyan kísértük végig Rozit a falun. Nyomában ordítottuk a versét. Megcsudál- tuk hófehér bőrét,, amelybe nagy foltokban ette be magát a paprika. Most aztán újra itt van Rozi az ajtóban, fél kézzel fogja a kilincset, fél lábbal bent, fél lábbal kint áll Rozi, a régi batyuval, a régi ajtóban, és bekiált a régi szóval, a régi hangsúllyal: — Vegyenek paprikát, asszonyoki A régi szín, a régi íz, a régi vers jött vissza az udvarra a paprikásasszonnyal. Behívom Rozi nénit. Szétterült előttem a Szabó Pál: paprikásasszony régi szütyő. Csak magam állok a régi gyermekek közül előtte, csak a Rozi bőrén lettek nagyobbak a paprikafoltok. Tenyeremet sem csapkodom ösz- sze örömömben. — Régen nem láttam, Rozi néném — mondom. — Hát hol volt, mikor az ég zengett? — Mert így beszéltünk mi ezelőtt. Ilyen volt egymáshoz az édes anyanyelvűnk. — Hun voltam, galambom? Kicsit oda vótam Nyárittyenben ... — mondja ő, s én csudál- kozvaa gondolkodom, hogy melyik világrész is lehet ez a Nyárittyen. Persze, nincsen Ilyen, olyasvalami ez, mint Ku- kutyln. De aztán gondolkozva babrál a keszkenőjén, és azt mondja, hogy ő bizony férjhez ment. Azért nem árulta három esztendeig a paprikát. — Férjhez? Na lám. És aztán kihez ment férjhez? — Kihez? Nem a fancslkal ispánhoz, biztosan, hanem ehhez a tekergő köszörűshöz, hogy a tűz égesse meg, hogy a főd vesse ki, hogy a kutyák cibálják széjjel a csizmáját — mondta bőségesen tovább. Persze, a köszörűs. Most már arra is emlékszem, a köszörűsre. A falunak éppen olyan árnyékfigurája, mint a paprikás- asszony. Minden évben más és más asszonnyal vonul keresztül a falun, megállnak az utcasarkokon, leginkább a sikátorok előtt és a szövetkezetnél és az artézi kútnál. Az asszony máris ott ólálkodik a legközelebbi ház ablaka alatt, a köszörűs a lábával meglódítja a talpallót, a kőre ráfog egy vaskói, és hajtja szilajon, vadul. A kő éktelen csikorgó hangot ád. A népek tudják már. Hozzák az ollót, kést, borotvát. Az assz- szony krumplival, pár fej hagymával jön kifelé az első házból. Hát így élnek ők. Faluja, gazdája, asszonya válogatja. Honnan jönnek ezek a köszörűsök, ezek a paprikásasszonyok? Honnan jönnek, hova mennek? főnnek, keresztülvonulnak a falun, mint valami árnyékok. A kutya sem ugat többé utánuk. Itt marad egy-egy szavuk, kalandjuk, tovább nő, szépül, s nagy emberekké színesíti őket az emlékezés. — Szóval, összetépték a bábruhát — mondom a paprikás- asszonynak, mert rengeteg dolgot szeretnék megkérdezni még. — össze? Nem volt annak még magának se ruhája, azon kezdem. Rongy ember volt. Nem kell annak asszony. Nem tudja az eltartani úgyse. — Izé... pedig ez volt az első ura, ugye? — Nekem? Aj lelkem, dehogy ez volt. Először férjhez mentem egy kOtélverőhöz. Ez az, a kötélverő. A kötélverö is egyik bolyongó árnyéka a falunak, külön kis ér, ahonnan a köszörűsök, paprikásasszonyok, fazékfolto- zók folydogálnak. Zárt kaszt, osztály, amely nem keveredik házasságra zártságán kívül. Hazája az országút, szállása.nyár- tdőn az út árka, télvíz idején a bikaistálló. . — Másodszor pedig férjhez mentem egy pocosemberhez... Ez az igazi, a pocosembert Rendszerint kilenc kutyával megyen által a síkon, tanyáról tanyára. A kutyák kisebbek, nagyobbak, loholnak körülötte nagyság szerint. Summába szokta felvállalni a pocok irtását a gazdaságtól, de úgy Is csinálja, hogy csak egyszerűen elküldi őket más határra, más tanyára. Rájuk olvassa este az igéket az istállóban, reggelre híre sincsen a pocnak. Legalábbis ezt állítják a tanyában a béresek. Bárhogy is van: a paprikásasszony számára ez a pocosember a kötélverő után határozottan emelkedés. — Most aztán hozzámentem ehhez a tekergőhöz. Én nem tudom, hova tettem akkor a szememet. Szedi sorba Rozi az élete sodrát, közben újra beköti a paprlkásszUtyöt. A lepedői Osz- szecsavarja, egyet kavarodlk,és a batyu a hátára kerül. Menéshez készülődik. Valahogy úgy érzem, ha most elmegyen, soha nem látom többet. Es akkor pedig soha nem tudom megtanulni azt a régi, régi verset... — Hát esendő az ember, Rozi néném. Hanem tudja, mit kérek én magától? Mondja el nekem még egyszer azt a verset, Hiszen tudjál A paprikáról meg a liba papucsáról-. — A verset, lelkem? Hászen azt lehet... A ponyva újra lekerül a hátáról, csípejét kicsit oldalra billenti, rázendíti: Böszörményi paprika, papucsba jár a liba... Itt megáll, elhallgat, gondolkozik. Elkeseredve szólal meg, de csak majd sokára: — Hogy a gálya vigye el! Hát nem elfelejtettem? Nézze meg az ember, nai Küszködik még, de hiába, nem megy, nem megy. Szomorúan keríti hátára aa batyut, indul az utcán elfelé. En is szomorúan állok a ház előtt, nézem a távolodó asszonyt a- hogy viszi a batyuját, és viszi a régi emlékeimet örökre a há- hán.Kmeczkó Mihály versei: TÜKRÖM TESTEM VÁLTÓIHOZ ŐSI RÖGESZMÉK SORAKOZNAK mítoszaim lenyalják rólam a mozdulatot fejtává faragnak nyelvükkel a pillanat lábán zászlönyl sebhelyek ujjaln és nyelve hegyén szirmot bont a kopárság magamra maradtam düledezó világ a lakásom mosdövlzem a félelem törülközöm emlékeimmel négymllliárd ember » a tükröm pórusaim röneszánsz ablakok voltak ma elmés betonbunkerek szögesdrót terem tenyerem barázdáiban loholok az Idö társaként árvábban MINT a TÉR HOMLOKOMON SIKOLTÖ ALBATROSZOK A FŐHŐS nylkolrgö térddel kapaszkodik a lépcsőn táska leng bütykös kezén ágon az őszi levél vésökoccanást hallok a cserzett faarcon feneketlen-mély ráncok partjukon kacag a kin NEKROLOG TÜDEJÉT LABORATÓRIUMNAK ADTA BÉRBE KORONASOKRA cserélte szemét lábából kötelet fonatott hogy erősebben kösse magát a világhoz poharába tenger szökött hegyeket hívott üdülni tájaira egy váratlan kanyarban találkozott a teljességgel HÁLÁBÓL EMLÉKMŰVET EMELT GYÖNGE SZERVEIBŐL AZ ANYATEJ MESÉJE DÖGROZSA NYÍLIK ÜRÜLÉKLEVELEK KÖZT KÖRÜLÜLIK didergő belek tátott katonahas sípol zamat himnusza zeng sánta tankok vaskos lába toccsan a csendben rozsdaruhás puska pihen szájára fagyva a tűz vlgyora szuronyélen zizzen a vénrojt menekül füvek lábára pólyaként tekerik agg bakancsok fogatlan szája szirénáz termel a pestis nagyüzeme vállpántok szíjak félelmükben szürkére fakulnak földre hasalva vért köp egy ágyú alatta rendíthetetlen hangyakatonák menetelnek két pisztoly felesel magabiztos hangon a haldokló sóhaja kés párolgó velő csordogál egy fenyőfa kérgén a fa alatt katona pihen zúzott feje a térdén mellette rögtönzött karácsonyfa ágain lógó karok csillogó belek tört koponya fejbe lőtték a napot Is sánta baromként vánszorog lefelé sebét nyaldosva a hegytarajon földbe gyökérzett lábát nyűvi az ember szófián mint a bütykös fűzek szeme szomorú rendjel szuronyos szúnyogra! őrzi megy mint a tankok fegyelmezetten előre tekint puskacső gyanánt vércsepp az ég arcán a hold kékké dermed a szél szurkos nyelve nyalja a tájat elaltatja a síró patakot ragálytenyér takarja a csillagokat csillogó sznrokrózsák kék pestislombok nyiladoznak bűzkarok szervezkednek bősz karmuk égig ér gennyfolyó hömpölyög holt füvek lábukat mossák sasok suhannak dióként feltört katonafejre szomjukhan szürke velőt szippantanak ürülékrendjelt tűznek a késhldeg mellre a sík fölé hurkos kötelet rajzolnak s a göncöt rúdjára akasztják szurokként csöpög az égből a morcos csend csillagokkal pitykézett szemfedőt terít a tájra az éj koporsöfödele alatt tanácsot ÜLNEK A HALOTTAK SZÁJUKBAN EGYÉVES HÚSOD IZEI IRÁNY Shavallan eligazította terhét csontos, öreg vállán, és tovább küszködött. Vánszorgó lába por- hanyós agyagpalán csúszkált. Kimerítette a Csendes Országba való utazás; de most már szinte szeme előtt volt a cél. Ködfelhő szállt a Sllevena-mo- na felső lejtőin; de a hegyek csúcsa tisztán látszott, s mikor kikerült a ködből, Shavt’lan megpillantja snee király trónusát. Az egész udvar összegyűlt, érkezését várva: a szívéről súlyosabb teher szakad le, mint ami a vállát nyomta, amikor meglátta a magc népét, s nagyszámú rokonságát, akik távolt országokból gyűltek itt össze. Két északi manó sietett feléje, hogy segítsenek, de Shavallan félreintette őket. A trón lábához lépett, és a megkönyPeter Phillips: A varázslatos mérő nyebbülés sóhajával tette le a- jándékát. A csomag majdnem olyan nagy volt, mint ö maga. A tündérek csintalanul tépdes- ni kezdték ujjaikkal a papírt és a zsineget. — Ez mi? Ez- mi? Ezmi? — Shavallan elhessegette őket, és meghajolt Shee király előtt. — Ülj le — mondta a király. — Ti, többiek pedig maradjatok csendben. Adjatok időt, hogy kilthegje magát a fickó. Shavallan hálásan leült és nekitámaszkodott csomagjának. — Milyen volt? — kérdezte a király. Shavallan felcsippentett egy kis burnótot, tüsszentett egyet és megborzongott. — Hatalmas varázslat — mondta. — Még annál is hatalmasabb varázslat, minden tiszteletem mellett, mint amit te tudsz művelni, uram. Mindenütt csend van: még madárdal sem hangzik, sem az egerek cincogása. — Es Azok — Akik — Nem látnak — Minket? — Nem — Is — Fognak — Már — Minket — Látni — mondta Shavallan egyszerűen. Letérdelt és kezdte kibontani csomagján a zsineget. A király előrehajolt, s a többiek izgatottan húzódtak közelebb. — Ez — mondta Shavallan egy csöpp büszkeséggel —, egy nagy varázslat, a Varázslatos Mérő. Ennek segítségével szabadon és sértetlenül mehetünk házaikba és lakóhelyeikre, használhatjuk ruháikat és táncolhatunk utcáikon. Lassan felmutatta ajándékát az Apró Nép felé. — De hát mi ez? — kérdezte türelmetlenül a király. — Ez — mondta Shavallan, visszahajtva a papírt — egy Gelger-mérő, amely jelzi az esetleg még megmaradt rádió- aktivitást. BAL JOBB rlpp-ropp recseg a hóhid PUSKÁT VÄLLHOZ HASALJ CÉLOZZ keresed önmagadat JOBBRA ÁT BALRA ÁT Jégcsappá válnak a szavak GRÁNÁTOT DOBJ SZURONYT SZEGEZZ szuronyt szegezz a bópihehad ÁLARCOT ELŐ arcod már évek óta az HASAL] SZÖKEL] HASALJ TŰZ TŰZ égyúcső a kabátujj KÚSZVA ELŐRE IN-DUL] eszmélés kúszik a perccel EGY KETTŐ TALP-RA SZURONYT SZEGEZZ ELŐ RE öntudat szuronya villan SZAKASZ Vt-GYASSZ szoborrá merevedik a pillanat IRÁNY A SZEMÉLYTELENSÉG KOPÁR CSÚCSA GENERÁCIÓKÉNT SO-RA-KO-ZÖÖO KÖMÜVESBALLADA RÜGY FAKAD FAGY FAKAD FÁZIK A FÉNY PAPlRKOPORSÓBAN vígan rakjuk rakjuk a falat Jelszó hörög dátum vigyorog papirfalon kövül a habarcs megszállottként rakjuk rakjuk a falat kezünk hullat szlromkönnyet 8 TŰZFALNAK MÉG ÖSSZELOP KÉT KOROSZTÁLYT rügy fakad fagy fakad fény didereg rakjuk a téglát RAKJUK A TÉGLÁT ÁLMODUNK PIROS CSEREPET
