Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-06-29 / 26. szám
— új ifjúság 9 BAJOR ANDOR TOLDI SZAKTÁRS X. város vágóhídja réges-ré- gen égült: már nem is felelt meg a modern technikai igényeknek. Kajmán elvtárs jól tudta ezt, süt emiatt tanulmányozta egy fél évig a chicagói, denveri és más, fejlett technikájú vágócsarnokokat. Bár a hagyományos módszerek lói beváltak jsoha semmilyen baleset nem történt, és a munka zavartalanul folyhatottj: naptrendre került a csarnok korszerűsítése. A legmodernebb külföldi gépeket szerelték be, és a munkát tudományos alapokra helyezték. De az átmenet időszakában bekövetkezett a példátlan eset. Egy bika váratlanul megvadult a vágóhíd kapujában. Noha a szükséges munkavédelmi szabályokat a dolgozók most is tiszteletben tartották, a bika nekirugaszkodott, és amint az egyik technikus megállapította — kötél szakadt vala. A megvadult bika kirontott és felbecsülhetetlen károkat okozhatott volna ember-, nő- és gyermekéletben egyaránt. De ekkor hirtelen ott termett egyszerű dolgozó, aki Nagyfaluból jött be, mert úgy hallotta, hogy a városban rátermett falusiakat alkalmaznak éjjeliőrt beosztásban, esetleg fölveszik az építési munkához, ahol kalandos élete lesz, és a malterhordásban megmutathatja rendkívüli erejét. Toldi Miklósnak hívták az egyszerű dolgozót, ö meglátta a rohanó bikát, elébe ugrott, és megragadta szarvait. Emberfölötti erejével és öntudatával megfékezte a feldühödött állatot, ami által férfiak, nők és gyermekek életét mentette meg. Akik a bátor, önfeláldozó, de ugyanakkor lelkes dolgozókra oly jellemző cselekedetet látták, lelkesen megéljenezték Toldi szaktársat., Toldi szaktárs a bikát bevitte a korszerűen berendezett vágóhídra, ahol az állatot szakszerű elbánásban részesítették. Ugyanakkor az üzemi bizottság elnöke, aki Chicagóban tanulmányozta a korszerű marhavágást, szintén megjelent, és szerencsekivánatait fejezte ki az egyszerű szakképzetlen dolgozónak. — Nem fogjuk elfelejteni azt a segítséget, amellyel hibáink leküzdéséhez hozzájárult — mondta az üzemi bizottság elnöke. Toldi meghatódott. — Nem a dicséretért küzdöttem. Csak féltem, nehogy a bika kárt tegyen valakiben. Az elnök megveregette Toldi vállát. — Ezt tudjukI Mi önzetlenül eresztettük el, maga önzetlenül fogta meg. Rendben van. Toldi még mindig porolta a kabátját. — Nehéz ts volna egy bikát önzésből megfogni. Az elnök nyelt egyet, leeresztette a kezét, csak most vette szemügyre a fiatalembert. Nem látszott ravasznak, de ugyan ki tudja, mi van egy ifjú fejében? — Beszélünk mindjárt a könyvelővel, hátha kiutalhat valamit, mint kisegítő munkásnak... Toldi fölkapta a fejét. — A bikát egyedül fogtam meg. Ez lehet, hogy segédmunka volt. De amíg a bika dühöngött, egyetlen felelős se jött a közelébe. Nem értem, ki a főbikafogó, ha én segédbika- fogó vagyok? — Ne kiabáljon — szólt rá az üzemi bizottság elnöke — Öntudatos tettét, a bika megfékezését teljesen elrontja avval, hogy egyfolytában üvöltözik a bikáról. Maga a bőmbö- lésével: pánikot akar kelteni. De a vállalat nem ijed meg a saját árnyékától. Azzal csillapítólag karon fogta Toldit és az iroda felé tessékelte. — mondta —, de egy ilyen — Semmi ok sincs a pánikra apró, bár öntudatos munka jutalmából ne akarjon mindjárt Trabantot vásárolni magának. Sok bikát kell még addig megfognia! Az ügy valószínűleg lényegtelen maradt volna, ha váfit- lanul nem jelenik meg a vállalatnál egy riporter, aki öntudatos és hős dolgozókat keresett. Amíg jegyzetfüzetével erre- arra járt, egy fiatal technikus kísérte és magyarázott neki. Rövidesen talált hős éjjeliőrt, hős könyvelőt, hős disznótran- cslrozót. De tovább érdeklődött, és valaki szóba hozta Toldi bátor cselekedetét ts. — Ki az a Toldi és hol van? — Azt hiszem, a kantinban van és májat eszik — magyarázta a technikus. Erre az újságíró odasietett. Toldi elgondolkodva ült az asztalnál és a hős éjjeliőr kutyáját etette. — Mandori Tamás — mutatkozott be az újságíró. Aztán lázasan kérdezte: — Maga fogta meg a megvadult bikát? Toldi félrenézett. — Es mi van abban? Nem akartam én rosszat. —< Hová valósi és miért fogta meg a bikát? — Azért fogtam meg, mert nem szeretem, ha a bika felöklel valakit. — Vagyis a dolgozók eredményei iránti mérhetetlen szerétéiből — segítette az újságíró. — Abból. Meg általában azt ts szerelem, ha igazság van és rend. — Tehát társadalmunk törvényeinek öntudatos felismeréséből. — Abból. Továbbá a dühöngő bika arra ts késztetett, hogy megfogjam. Végtére ts, nem jó, ha egy megvadult bika szaladgál a városban. Nem tudom, mit kell ezen magyarázni. — Vagyis a fejlődő új típusú urbanisztikai városkép kialakítása érdekében! Valamint a lakosság sokrétű igényeinek fokozottabb kielégítéséért! Ezért fogta meg. — Lehetséges. De a bikát külön ts meg akartam fogni. Sőt főleg azt. A többi csak akkor jut eszembe, ha maga is mondja. — Még egy kérdést — vetette közbe Mandori Tamás. — A bikát véletlenül nem a gyermeknap tiszteletére fogta meg? Ugyanis az holnapután lesz. Toldi vállat vont. — Ezt már én nem tudhatom. Egyébként mindig védtem és védeni fogom a kisdedeket. Mandori Tamás nagyon meg volt elégedve. — Toldi szaktárs, három napon belül maga lesz a város pionírjainak az apja! Majd látva, hogy Toldinak még legénytoll sem pelyhedzik állón, kijavította: — Vagy inkább: maga lesz a legbátrabb pionír, akire minden egyes apa külön büszke lehet!. Másnap azonban Bondács, a Vörös Hang című megyei lap főszerkesztője behívatta Man- dorit. — Mi ez? — kérdezte mogor- •ván, a cikkre mutatva. — Mi az, hogy „A bika elszámította magát“?! — Ez a pionírnapi vívmány- riportom — magyarázta Mandori —, de a címet esetleg ki lehet javítani. A főszerkesztő legyintett, — Es akkor mtt csinál a bikával? A gyermekek napján nem helyes megvadult bikáról írni. Írjon stiglicről, eltévedt méhecskéről, világgá ment selyemhernyóról. írja meg, hogy egy házinyúl kiszökött az utcára, de egy pionír megfogta. — Akkor dolgozzam át nyálra? — kérdezte Mandori bi zonytalanul. A bika semmiesetre sem megy — közölte Bondács. — Pláne a mi városunkon. Most, amikor versenyben vagyunk más városokkal, hogy hol van kevesebb közlekedési szabálytalanság. Ilyen körülmények között: talán már a nyúl se megy. — Esetleg áttesszük az esetet egy másik megyébe. Es az lesz a címe, hogy „Teleorman- ban megmutatták.“ — fis mit szólnak majd hozzá a teleormaniak? Mert nem elég, hogy náluk vadul meg a bika, de még ráadásul egy másik megye dolgozója fogja meg?! Egy. adott bikát csak az annak..imegfelelő személy foghat meg: minden dolgozó a maga bikájával. Mandori nem adta jöl a harcot. — feleormanban nem olvassák a lapunkat. De ha esetleg valamiért nem megy Teleorman, akkor kivihet jtik a bikát a tengerpartra. Bondács mereven ránézett. — Komolyan gondolja? Es mit fog szólnt ehhez a Turista Szervezet? Bika a tengerpart fövényén! Ennek a cikknek legalábbis két hibája lenne... — Nem számít — bólintott Mandori —, két hiba még nem sok. Annyit ki lehet javítant. — A cikk nem segítené elő idegenforgalmunk fejlődését. Ez az egyik hiba. A másik hiba is elég súlyos: valójában nincs is bika a tulajdonképpeni tengerparton... — Egy hétig eljöhet a kantinba — magyarázta Toldinak egy tisztviselő. — Aztán annyi májat ehet, amennyit akar. De nem szabad hazavinni. Ezért ha két-három kilót mégis hazavisz; akkor kösse be a kabátujjába. Nehogy észrevegyék. — Nem viszem haza - mondta Toldi. > A tisztviselő zavartan figyelt. — Tudjuk, hogy nem akarja elvtnni. Csak ha mégis valamiképpen magához kerülne, akkor föltétlenül dugja el. Toldi a bakancsát nézte. — Kell a kutyának — jelentette ki végül. — En a törvényes és nyílt dolgokat szeretem. A tisztviselő halkra fogta a szavát. — Nézze, Kajmán elvtárs is tud róla. De másképp nem lehetett eltntéznt a dolgot. Szóval Kajmán elvtárs is beleegyezett, de azt mondta, hogy ő nem tud róla. — Miről? — Hát: a májról. Amiről beszélünk! — Miféle májról? A tisztviselő kivörösödve lehajolt és kivett a táskájából egy csomagot. — Szóval: ez az a máj... Amiről Kajmán elvtárs nem tud. Toldi kezébe vette és bámult. — Még most sem értem, hogy ez mijéle máj. Erre a tisztviselő körülnézett és bosszúsan megmagyarázta; — Ez az a máj, amit maga ki fog vinni, noha nem tud róla. De Kajmán elvtárs tudja, hogy kiviszi. — Akkor vigye ki Kajmán elvtárs — mormogta Toldi —, elvégre 0 tudja, miért kell kivinni. — Aztán a tisztviselőhöz fordult. — De hogyan vigyem ki a Kajman elvtárs máját? fis mit csináljak vele? Kinek adjam oda? — A kutyának — hörögte a tisztviselő. — Adja oda a kutyának! De kösse be a kabátja ujjába, mert csak úgy lehet, kivinni a májat! Tud róla Kajmán elvtárs Is, a könyvelő is, a portás is! Azonban csak így lehetett elintézni az ügyet, a maga munkájának kifizetését! Amiért megfogta nekünk a tehenet! Toldi erre elcsodálkozott. — De hisz bika volt — bámult a tisztviselőre. — Nézze — mondta a tisztviselő kapkodva —, maga most úgy tudja, hogy tehén volt, Ka/mán elvtárs pedig most úgy tudja, hogy maga nem viszi kt a májat. Es holnap se fogja tudni Kajmán elvtárs, maga pedig holnap megint bejön a májért... — De miért jöjjek májért? — kérdezte Toldi fájdalmasan. — Azért, mert maga nem bikát fogott, hanem tehenet — suttogta a tisztviselő. (Befejezés a következő számunkban) PAUL ELUARD: HELYÉN Egy napsugár ragyog köt gyémántszem között S makacs búzák fölött a hold olvadozik Egy mozdulatlan asszony foglalt helyet a földön A hőségben megvilágosul lassan Mélységesen akár egy rügy vagy egy gyümölcs A hőségben virul az éj érik a nappal. —0— NIKIFOROSZ VRETTAKOSZ: DÉL Megkérgedt nyári föld. Csak ott, ahol te szenderegtél, változott meg. Mintha az imént szült Volna téged a tavasz, s a föld legüdébb és legifjabb fénye lennél. A naptól elkápráztatott fenyő fölédhajolt, s amíg aludtál, tükrös fénye játszott a tenyeredbe hullt tülombokon. PAUL CHAULOT: HOSSZÚ, PERZSELŐ NAP Ott fog szétömleni majd szitakötő uralkodói röptében egy hosszú, perzselő nap. Ne közelíts e tűzhöz; mindig magadban égsz te, mindig magadban a sorscsapás. Oly gyorsan, oly félelmetesen a lápi nyílfű egy isten mélyén tévútra csal. xos Eh ELISZAVETA BAGRJANA: ARANYHÁLŐ Vibrál a tengeren a júliusi hő: aranyháló, cseles arany-gyehenna. Heves tekinteted oly fényes, bűvölő, hogy hánykódva egy szív zsákmánya lesz ma. Clcáz s mereng a víz, hullámok habosán egymáshoz buknak át a végtelenbe, velük mint albatrosz nagy ábrándod suhan, fehér szárnya a mennyet vízbe szelte. Hogy elcsitulj, a lót milyen vidéke kell? Tusakvó szellemednek milyen hajlék? Mint naprendszer, már minden pórusod tüzel, ajkad a só csillaga, hajad tajték! P1ERU BlUUNlilAKl: JÚLIUSI ÉJ Álmatlan hevertem s hallottam éjjel, amint rekedten cslvogott a fecske, alig derengett még a hamuszürke pirkadat, mint egy porral telt vihar. Évek, 6 éveim, az életem megérett, ezt rikkantja egy kis sárgarigó egyre s egyre a ház mögötti kertben és rázendít a kakas kissé arrébb egy pöffeteg felhő alatt dalolva. Eső lesz tán, vagy jó a megszokott fény, mit felvesznek a gyors kerék-agyak, a kerék-küllők pendülése közt? Majd elvisz még minket estefelé a kocsink, a Cascine feletti felhők lassú füzéhez s a tölgyekhez is, mik az idő komor emlékei, az aranyszárnyakhoz, a narancspalásthoz, — mozdulatlanok a földön. Ölöm boldogság, mely felszállsz a mélyből, képmutató, ólszent boldogság, napfényes látszatod hasítsd fel, mutasd meg, milyen vagy, képmutató boldogság, te, szúette deszka, a sűrűben fájó bagolykiáltás, kővé dermedt szellő a láthatáron, Calvana ködei s ti ég ködébe búvó sátortáborok, hegyibércek. Fény ring a halakon, ha visszatérünk, a falvakban őszlbarackfa-illat, a szirtek közt vad, tengeri szabadság... Könyörögjelek, utolsó emlékek, érettünk, rnóst és halálunk óráján.