Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1971-05-25 / 21. szám

A-kkor is pünkösd volt. Vérpezsdítő, szerelemre- gerjesztő, reményeket osztó május. Suttyó legények, csikó lányok ideje.

Poplúhár János bácsi is i- lyen suttyó legény volt akkor. Kurucz Mariskát kerülgette. Szándékát nem is nagyon rejtegette véka alá. Csakhogy aPALÄGYI LAJOS:

Akkor is pünkösd volt

zokban az időkben az ember korán megtanult józanul gondolkodni, és ő is úgy vélte, hogy minek csináljon egy koldusból kettőt.

Forró májusi éjszakákon szövögették a terveiket, álmodoztak, szebb, jobb jövőről, több kenyérről, meghitt családi fészekről. Még csoda, hogy az egész napi fárasztó robot után volt kedvük álmodozni.

Az igazság kedvéért meg kell azonban jegyezni, hogy Poplúhár János nemcsak álmodozott, ábrándozott, hanem tett is valamit a szebb és jobb jövőért. Akkor már három éve tevékenykedett a Kommunista Ifjúsági Szövetségben, úgyhogy a májusesti sétákon ilyesmiről is beszélgetett Mariskával.

Akkoriban már sötét vészfelhők tornyosultak a burzsoá köztársaság egén. Az egyre hatalmasodó gazdasági válság a robbanásig feszítette a helyzetet. Ezrével bocsájtották el a munkásokat, mások éhbérért dolgoztak, az árak pedig higany módjára emelkedtek. Egymást érték a sztrájkok, tüntetések. A burzsoá köztársaság urat nem átallották fegyvert használni a jogaikat követelő munkásokkal, parasztokkal szemben.

Legnehezebb volt a földmunkások helyzete. Látástól vaku- lásig dolgoztak. Napi 12-14 6- rás robottal legfeljebb 7-8 koronát kerestek, egy kiló zsír pedig 12 koronába került. A nőket és gyermekeket még ennél is rosszabbul fizették.

Poplúhár János bácsival a kosúti aggház kertjében idézgetjük a szomorú, letűnt múltat.

— Ezerkilencszázharmíncegyben a nyomor már elviselhetetlen volt — mondja keserűen a munkában, becsületben megőszült jó öreg. — Ha hét bőr lett volna rajtunk, azt is lenyúzták volna a nagybirtokosok. Ráadásul a kollektív szerződéseket sem akarták felújítani, és akkor mondhattak fel, amikor akartak, úgy szabták a béreket, ahogy akarták. Sztrájkot szerveztünk, és sikerült némi béremeleést elérnünk. De mi volt ez? Nesze semmi, fogd meg jól! Az elégedetlenség továbbra is nőt- tön-nőtt... ä

— Arra az emlékezetes pünkösdi napra úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Hetek óta szerveztük a nagygyűlést, és elvileg a hatóságoknak sem volt ellene kifogása. Major elvtársat még nem ismertem, de hallottam róla, hogy derék, bátor, rendíthetetlen kommunista. Néhány nappal a tervezett nagygyűlés Időpontja előtt azonban kiderült, hogy valami disznóság készül. Kelet-Szlovákiáből rengeteg csendőrt vezényeltek át Galán- tára. Persze arra gondolni sém mertünk, hogy a hatóságok a végső eszközhöz nyúlnak. Hétfőn reggel két csendőrökkel megrakott tehergépkocsi érkezett a félig-meddig még ünnepi hangulatban élő faluba. Röviddel később megérkezett a hatósági rendelet a nagygyűlés betiltásáról. Csakhogy akkor már nem tehettünk semmit, mert Major elvtárs Hegy- súron tartózkodott, ahonnét többedmagával elindult Kősóira. Diószegről és Vízkeletről is jöttek emberek.

— A kosútiak legtöbben a templomban tartózkodtak, éppen véget ért az istentisztelet, amikor Major elvtárs megérkezett a tüntetők élén. A cset- nyikek feltűzött szuronyú puskákkal állták útjukat. Major elvtárs előlépett és kérdőre vonta a csetnyikek parancsnokát, hogy miért akarják megakadályozni a nagygyűlést. Szóváltás támadt köztük, majd Major elvtárs elindult a tömeg felé, hogy közölje velünk a legújabb fejleményeket. Alig fordult sarkon, amikor a csendőrparancsnok a kardlappal fejbe vágta. A tömeg felmoraj- lott, de szinte egyidőben lövések dördültek, kövek záporoztak a gyilkos csetnyikek felé. Ezt meg kell jegyezni, mert a Major elvtárs ellen rendezett későbbi kírakatperben mindenáron reá, illetve „néhány felelőtlen személyre“ akarták hárítani a felelősséget. A csetnyi- kekkel betanították, hogy vallomásukban mondják azt, hogy az első lövés a tömegből dördült el, meg, hogy valaki arcul ütötte a parancsnokot. I- lyen aljas módon akartak kibújni a felelősség alól. Persze mondanom sem kell, hogy ebből egy szó sem volt igaz. A saját szememmel láttam mindent, itt történt — mutatott a kocsma előtti térre.

— A tér rövidesen kiürült, csak három élettelen ember, Zsabka Sándor, Thurzó István és Gyevát János maradt vérbe fagyva az út porában.

Gyevát János, vagy inkább Jancsi, mindössze 17 esztendős volt. Még csak ízlelgette az é- Ietet, és meghalt, mielőtt ki- teljesedett volna. Ami a leg- szomorűbb, a jelek szerint a hatóságok előre megfontolt szándékkal készítették elő a véres tragédiát. Elrettentő példának szánták a forrongó Dél- Szlovákiában. Szomorú példa volt.

Egyes szemtanúk szerint szegény Gyévát Jancsi véletlenül került a tömegbe. A mezőről tartott hazafelé, vállán kapával, s egyes állítások szerint a csendőrök éppen ettől a kapától ijedtek meg s nyitottak tüzet. Persze ez csak feltevés, nehezen, bizonyítható, de mindenesetre nevetséges, ha hatvan állig felfegyverzett csendőr megijed egy kapás embertől.

— Elkísértem a sebesülteket a trnavai kórházba. — folytatja Poplúhár bácsi. — Röviddel éjfél előtt tértem haza, akkor értesültem, hogy Major elvtársat letartóztatták. Alig hajtottam le a fejemet, egy szakasz állig felfegyverzett csetnyik rontott be hozzánk. Úgy, ahogy voltam, gatyában, kiráncigáltak az ágyból és elhurcoltak Ga- lántára. Később tudtam meg, hogy velem együtt még több kosúti kommunistát is letartóztattak. Másnap átszállítottak bennünket Bratislavába. Ahogy mentünk végig csendőri kísérettel Galánta utcáin, rengeteg járókelő állt az utak mentén.

és leköpködték a csetnyikeket. Nagyon jólesett az emberek együttérzése, mert még azt sem tudtuk, mi vár ránk. Bratisla- vában a híres Szedrián huszonegy napot húztam le. Szinte megállás nélkül vallattak, mindenáron azt akarták kihúzni belőlem, hogy tegyek tanúvallomást Major elvtárs ellen. Mondanom sem kell, hogy nem bántak velünk kesztyűs kézzel, még most is sajtig a hátam, ha rágondolok. Persze semmi terhelő bizonyítékot sem tudtak kihúzni belőlünk. Megfogadtam, hogy hallgatok, ha bele- gebedek, akkor is. Később többször is találkoztam Major elvtárssal, nagyon jól megismertem, tűzbe mentem volna érte. Különösen azt becsültem benne, hogy tanító létére jobb sora is lehetett volna, de ő vállalta a sok megpróbáltatást, hogy az igaz ügyért harcolhasson. Időközben megtudtam még azt is, hogy Mariskát is letartóztatták.

Mariska, a későbbi Popluhár- né, János bácsi felesége. U- gyancsak az aggházban dolgozik. Szakácsnő. Korát meghazudtoló fürge asszony.

— Zsabka Sándorral, az e- gyik áldozattal laktunk egy udvarban. Gyakran eljártam a gyűléseikre. Mi is szerveztünk gyűléseket, Huökónéval, a. párt diószegi vezető funkcionáriusával. A sortüzet követő napon is gyűlést akartunk tartani, sajnos, erre már nem kerülhetett sor. De azt megelőzően, május elsején piros ruhában vonultunk fel Diószegen. Piros szegfűt árultam, még az egyik csendőr gomblyukába is feltűztem. Ahol csak tehettük, igyekeztünk borsot törni a hatóságok orra alá — meséli a sok viszontagságot megért, három gyermeket felnevelt asszony.

— Én árván nevelkedtem, é- desapám a világháborúban e- sett el, édesanyám is meghalt. Nyolcéves koromban már szolgálni mentem. Nagyon boldog vagyok, hogy az én gyermekeimnek már jobb a sora.

A gyermekekre terelődik a szó. A két fiú, illetve már férfi, a vágsellyel öntözőrendszer alkalmazottja.

— Autójuk is van, Időnként elhozzák az unokákat — mondja János bácsi, és mosolyog a szeme — Hej, ha most lehetnék legény... De így Is jó. Egyáltalán nem irigylem a mai fiataloktól ezt a jólétet. Soha se ismerjék meg azt a nyomort, amelyben mi éltünk. Persze azért jó, ha ismerik és tisztelik a múltat. Ha az unokák egy kicsit értelmesebbek lesznek, sokat mesélek majd nekik róla, többek között a kosúti sor- tűzről is. Hadd válljanak ennek az ismeretében még derekabb emberekké. A fiaimat és a lányomat Is így neveltem. Ügy hiszem, derék emberek váltak belőlük.

Majd ezután a rövid családi „kifakadás“ után sugárzó arccal meséli, hogy a felszabadulás óta Kosúton jóformán minden ház újjáépült. Ö is új házat épített a vályogviskő helyett. Autónak, motorkerékpárnak se szeri, se száma. Ninrs

háztartás rádió, tévé, mosógép, hűtőszekrény nélkül.

— Nem is tudom, honnan veszik az emberek ezt a temérdek pénzt. Nem szemrehányásként mondom, de néha úgy tűnik, hogy a fiatalok nem is tudják kellőképpen becsülni ezt a sok jót.

—0—

Kosút takaros házai valóban jó módról tanúskodnak. Egyikmásik kisebb palotának is bediene. Például Thurzó György háza.

Thurzó György mindössze 14 hónapos volt, amikor édesapja életét kioltotta a csendőrszurony. Lényegében nem is ismerte, csecsemőeszébe még be sem vésődött a derék ember, a legdrágább apa markáns arcéle. Csak harcos emlékét érzi valahol a lelke mélyén.

— Szegény Gyurka, a rokonságnál nevelkedett. A derék rokonok igyekeztek mindent megadni neki. De hát hogy is adhattak volna, ha maguknak sem volt? — meséli Thurzó Györgyné, akinek szintén nem volt jobb sora. Zsenge gyermek korától szolgált.

— Hál’ístennek most már e- lég jól megvagyunk. Ezt a házacskát is sikerült felépítenünk. A gyerekek lassan felnevelkednek. A nagyobbik fiú inasiskolába jár, a lányka kilencedikes, a legkisebb fiú elemibe jár. A férjem a szövetkezetben dolgozik. Mit mondjak? Nem panaszkodha- tom.

—0—

A kosúti iskola ablakából éppen arra a helyre esik a pillantás, ahol negyven évvel ezelőtt, piros pünkösd napján eldördült a sortűz.

— Látja, ott a kocsma előtt azt a kétágú villanypóznát? — mutat az iskola előtti térre Vincze István iskolaigazgató. Annak a helyén állt egy lombos fa, az alatt a fa alatt gyülekeztek az emberek.

Az iskola legfelső emeletének egyik kis szobájában vagyunk. A kosúti gyerekek az igazgató elvtárs irányításával kiállítást rendeztek be benne. Korabeli felvételek, okiratok, fényképmásolatok, újságlapok, dokumentumok őrzik a gyűlölt burzsoá rendszer elleni harc emlékét.

— Hadd lássák a gyerekek, milyen áldozatok árán győzött a szocializmus — mondja az iskolaigazgató. — Sokat tanulhatnak belőle. A környékbeli, sőt a távolabbi iskolákból is gyakran ellátogatnak hozzánk.

Az iskolaigazgató fia, a mindössze 10 esztendős, ötödikes Attila kalauzol.

— Nagyapám, Szagah Mihály az 1931. évi pünkösdi nép- gyűlés egyik fő szervezője volt. Le is tartóztatták érte. Sokat mesélt nekem azokról az időkről, amikor egy napszámos a kemény szántással, kapálással, a- ratással egy nap egy kenyér árát is alig kereste meg. El sem tudom képzelni azt a helyzetet, hogy akkoriban már a kilenc-tíz éves fiúk is kénytelenek voltak elszegődni napszámba. Én már tízéves vagyok, de nem kell dolgoznom. A szüleim megadnak nekem mindent, amit csak kívánok.

így mondja ő, korát meghazudtoló értelemmel, magabiztossággal. S nekem Poplúhár János bácsi „kifakadása“ jut az eszembe. Ügy hiszem, Attila nem lesz háládatlan, és mindig megbecsüli azt, ami ősei vére árán született.

Popiuhárné Kurucz Mária, Poplúhár János, Thurzó Györgyné

JA szerző felvételsij

*• <>«

«I

Irigylésre méltó

Amikor elindultam reggel, a Csallóköz felső csücskében az elvirágzott almafák sárgásbarna szirmait szórta a szél. Itt, ahogy egyre közelebb jutok a Hluchá dolinához, lassan elmaradnak mellőlem a virágos almafák, és minden a visszájára fordul: itt csak most kezd levelet, bimbót bontani a fák egyike-másika.

— Valamit építenek ott fönn — mondja az első chvojnicei lakos, akivel találkozom.

A községben korábban német bányászok, telepesek laktak. A háború után elnéptelenedett, kiüresedett a falu, a házak nagy része elpusztult. Az ezerháromszáz-ezernégy- száz lakos helyett most mintegy háromszáz ember él csak a településen. Igaz, ez mit sem változtat a dolgon: négy kilométernyi hossza így is megmaradt, és Hluchá dolina fent, a falu fölött kezdődik.

Az út jobb oldalán néhány víkendház áll. Közöttük van a Somorjai (Samorín) Általános Műveltséget Nyújtó Középiskola üdülőközpontja is. És épp ez utam célja. Amikor megérkezem, már javában folyik az üdülőtelep átadása. Az iskola igazgatója, volt igazgatója, a somorjai körzet szövetkezeteinek elnökei, vezetői vannak jelen.

Szembetűnő, hogy ez nem afféle szokványos vizslató átadás. Nem kapirgálják a falat, nem néznek a padló alá, egyszóval nem keresik a kákán a csomót. Mindenki meg van elégedve, örül a lelke, és ez meglátszik a jelenlévők viselkedésén, beszédjén, mozdulatain. „Kicsire sikerült a lefolyócső? Ki kellene betonozni a forrásvíz körüli részt? Jó, meglesz! Nem is gondoltunk rá. Látszik, hogy mifelénk nincsenek hegyek, nem értenek ehhez a mi embereink.“

— ilyenek és ehhez hasonló válaszok, párbeszédek hangzanak el.

Még valamiben különbözik ez az épületátadás. Ez egyben valamiféle társadalmi esemény is. Nyolcvan ember ulazott ide, hogy megnézzék, mit „műveltek“ az iskola pedagógusai és a szövetkezet vezetői. Szépen sorjában megnéznek mindent, aztán pedig hírül viszik községükbe, hogy milyen is az a hely, ahová majd a gyerekeiket küldik nyaralni. Természetesen a szokásos ünneplés sem marad el.

Nyolcvan ember van jelen, a szövetkezetek küldöttel, szülők, vezetők, pedagógusok, iskolaigazgatók, hogy megismerjék a helyet és azután meg tudják beszélni a további teendőket.

Ez a mostani találkozó épp úgy része az üdülőtelep é- pllésének, mint mondjuk korábban a betonozás, a malterozás.

A Somorjai Általános Műveltséget Nyújtó Középiskola számára rezsiköltségben kilenc szövetkezet és egy helyi nemzeti bizottság, az Aranykalászt Hnb üdülőközpontot é- pített. Mindenki csak rezsiköltségvetésben számolta el kiadásait, elvégzett munkáját. Vagyis: mintha maguknak építették volna. Persze, ez nem kisebbíti, hanem nagyob- bítja a vállalkozás végeredményét, mert így is fél millió koronát ér, és ez nem kis összeg.

Különben az egész nagyon egyszerűen kezdődött. Az iskolának valaki ajándékozott egy orosz típusú faházikót. Az iskola vezetősége megkérte a környező szövetkezetek vezetőit, hogy segítsenek a faházikó szétszedésében, elszállításában, és újonnani felállításában.

És ekkor nagyon érdekes fordulat történt. A szövetkezetek vezetői azt kérdezték, mire lesz ez, elég lesz-e, nem kár-e ilyen kis építkezésbe kezdeni. „Ha már építünk, építsünk egy megfelelő, rendes, használható valamit.“ — mondja valaki, és megszületett az emlékezetes döntés. A kilenc szövetkezet, nevezetesen Aranykalász (Zlaté Klasy), Bacsfa (Báö), Béke (Mierovo), Csákány (Cakany), Gútor (Hamuliakovo), Lég (Lehnlce), Tejfalu (Mlieöno), Oj Élet, (Novy Zivot), Vajka (Vajka n/Duna- jom) községek szövetkezetei és a már említett Aranykalászt Hnb kötelezte magát, hogy az iskola számára felépít egy üdülőközpontot. A határozatot tettek követték. Kidolgozták a tervet,' az iskola pedig két-három hetenként tanácskozásra hívta a kötelezettséget vállalt szövetkezetek vezetőit. Megbeszélték, mikor mit kell elvégezni, és ment minden, mint a karikacsapás. Azt mondják az iskola vezetői, nem volt olyan, hogy valaki hiányzott volna az értekezletről. Mindenki becsületbeli kérdésnek tekintette az értekezeletet és magát az építkezést. A szövetkezetek saját lehetőségeik szerint munkaerőt és a meglevő vagy általuk beszerezhető építkezési anyagokat ajánlották fel és adták oda. Ha szükség volt rá, hát kavicsot, homokot szállítottak a Csallóközből fel a hegyekbe. A szövetkezet tagjai pedig önként jelentkeztek munkára, s tiltakoztak, ha az elnök ki akarta fizettetni nekik a ledolgozott órákért járó bért.

A szerződés szerint a szövetkezetek földterületük alapján vállaltak részt az építkezésben. Év közben azonban nem nézték, hogy ki mennyit és milyen értékben dolgozott a telepen. Akire több jutott, az az év végén a másik szövetkezettől megkapta a többletet, amelyik szövetkezet pedig kevesebbet adott, az megfizette a hiányzó részt.

A fél millió koronát érő telep negyven diák és tíz felnőtt — pedagógusok, szülők, szakácsok — számára nyújt helyet.

Az átadás megtörtént, de nem fejeződött be a telep építése. Szeretnék még kibővíteni fedett terasszal, felvonókötélpályával. Több mint valószínű, itt sem állnak meg. A jövőben néhány újabb épülettel, faházikóval bővítik majd a telepet, hogy a szülők és a szövetkezetek tagjai is eljárhassanak ide üdülni. A konyha és a többi szociális berendezés mindezt elbírja.

Érdekes a telep üzemeltetésének az elképzelése is. Á középiskola vezetősége úgy döntött, hogy nem csupán saját iskolája élvezi majd a szövetkezetek adományát, hanem a környező kilencéves Iskolák i.s ide hozhatják majd téli sítúrára és egyéb kirándu'ásokra a felsőbb osztálvok diákjait. Szünetben pedig az úttörők birodalma lesz. Úgy véljük, ez a terv még majdnem jelentősebb, mint maga a telep. Hiszen ez által Somorja és vidéke, de főleg a középiskola, kapcsolatot teremt a környező iskolákkal, és ennek bizonyára meglesz a pedagógiai hatása, eredménye Is.

Csak dicsérni lehet ezt a vállalkozást. Szinte dicshimnuszt lehetne énekelni ezekről az odaadó szövetkezetekről, amelyek kulturális pénzalapjukat, munkaerő-tartalékaikat ilyen hasznos célra fordítják.

A többi középiskola méltán írigyll majd a somorjaiak rendkívüli vagyonát. Mi is!

Németh István