Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-03-16 / 11. szám
8 új ifjúság V MINT RKárí XIII. — Ha úgy érti megsemmisítésüket: igen. — Kérem, mentsenek fel a további feladatok alól. Ez a kudarc arra késztet, hogy visszavonuljak. — Az ügy már folyamatban van. Meggyőződésünk szerint is ön a hibás, hogy kicsúszott kezünkből az illető. — Igen, sir. Ezzel megszakadt a vonal. Dawid- son megrendülve ült a székében és nem tudott mire gondolni. Akkor hirtelen kinyílt az ajtó, és Symp bukott be rajta. Haldoklott. — Mi történt? — ugrott hozzá Da- widson. — Peter Harway! — nyögte és kezei lassan lecsúsztak vérző sebeiről. Dawidson azonnal mentőkért telefonált s közben igyekezett meggátolni a vérzést. Amikor Sympet elvitték, fogta revolverét és taxiba ült: — Barrow Street 3121 Harway újból a paradicsomi szépségű sziget keskeny betonútján sétált Fedlerrel és pipázott. Jó ideig hallgattak, akkor Fedler megkérdezte: — Mondja, uram, mióta pipázik? — Ö, nem olyan veszélyes, kezdő vagyok... De ha úgy gondolja, hogy nem egészen testhezálló, én ebben a pillanatban felhagyok vele. Azt hiszem, ez az öregség első tünete. Az ember ilyenkor valami meghitt tárgyat szeretne kezében dédelgetni. — Igen, Igen... Akkor kérem, amíg az akciók véget nem érnek, hanyagolja a pipát. Harway elnevette magát: — Készséggel, uram. Szeretném ezzel is bebizonyítani, hogy nem minden angolszász önfejű. — Közölnöm kell önnel azt, amit különben ön is nagyon jól tud, hogy a Cape LiwingstonW akció nagyszerűen sikerült. Értesüléseink szerint egyetlen hiba nélkül ment. A felvevőkészülékek darabokra törtek. Ez nagyon jó. Most várni fogunk egy napig, a következő akcióig. Addig sajnos, kénytelen leszek önt itt tartani, remélem, nem esik nehezére . — Igen, uram, kimondhatatlanul tetszik nekem a sziget, — No, nemcsak a sziget... — Igen, bevallom: Ewelyn is... — Ű az unokahúgom. Harwaynak földbe gyökerezett a lába, de csak egy percre, s máris szélesen mosolygott: — Ennek nagyon örülök és egyben bocsánatot is kérek... — Ugyan miért? Ewelyn teljesen önálló lélek, azt tesz, azt csinál, a- mit akar. S eddig Igazán mindig bebizonyította, hogy minden tettemnek híve. Például azzal is bizonyította ezt, hogy önt elhozta nekem. Harway szótlanul ballagott a főnök mellett, aztán bocsánatot kért és visszatért szépen berendezett szállására, s a tilalom ellenére újból pipára gyújtott, szívta veszettül, de egy különös meghatározott ritmusban. Aztán kirázta a hamut, s a pipát bőröndjébe rakta. Épp idejében, mart abban a pillanatban feltárult az ajtó, és Sieger bukott be rajta lélekszakadva. — Kénytelen vagyok újból minden holmidat átkutatni. Valaki rádiójeleket adott le a szigetről, és te vagy a leggvanúsabb. — Kérlek, csak egész nyugodtan, rázz át mindent, valóban én vagyok a leggyanúsabb, de nem én leszek a hibás, ha időközben az igazi rádiós meglép. — Nem léphet meg, nem léphet meg. Sieger mindent szétdobált, Harway ruháit, cipőit szétdarabolta, de semmit sem talált. Később új öltönyt, új cipőt, új inget, új alsónadrágot hozott, s Dánielnek ebbe kellett átöltöznie. Harway már megint az üres pipával játszadozott s mutatóujját a pipa fémgyűrűjére helyezte. Apró, különös áramütések csiklandozták meg bőrét, ő meg lehunyt szemmel véste a- gvába ezeket a jeleket. Aztán dúdolni kezdett valami dalt: — Milyen jókedvű ez a medve! — szólalt meg az ajtóban Ewelyn. — Igen, boldog vagyok, végtelenül boldog... Hisz minden úgy megy, mint a vízfolyás. — Ezt nem hinném, kedves Harway úr, sőt meg vagyok róla győződve, hogy a dolgok egyre rosszabbul mennek. — Ne hivataloskodj, Ewelyn, és főleg ne csipkelődj. — Azt hiszem, nálad aljasabb és sötétebb lelkű ember nem létezik a világon. Mindent hittem rólad, de azt nem, hogy bérence legyél bárkinek is. Embereket gyilkolsz le pénzért, ez borzasztó! Ez elképesztő! Halomra gyilkolod az ártatlan embereket. Ez állati! Nem! Nem! Én ezt nem hittem róiadl — és a lány sírt, zokogott, tombolt dühében, elkeseredésében. Harway jókedve gyorsan kettébe tört: ezt ugyanis nem értette. Valami itt nem stimmel, de hogy mi, azt még nem tudta. Nem hisz a szemének. de a lánynak se nagyon. — Talán meg tudnám magyarázni — mondta csendben a férfi. — Talán megmagyarázhatom...., — Nincs mit magyaráznod, aljas gazember vagy! — Ezt csak te úgy hiszed. Ez csak ámítás. A lány megmerevedett. — Micsoda? — Ámítás, nem állnak a dolgok úgy, ahogy ti gondoljátok. A lány egész feléje fordult: — Hát hogy állnak a dolgok? Harway észbe kapott, de már késő volt. A lány futott ki az ajtón, Daniel úgy vetette magát utána, mint egy tigris, s amikor elcsípte, fogai közt szűrte a szavakat: — Hova galambocskám? — Úgyis megmondom neki, ha megölsz is, elárulom, miben set- tengsz. Daniel nagy tenyere kegyetlenül a lány arcába csapódott, s az összerogyott mint egy üres zsák, Fölemelte és bevitte az ágyra. Nem tudta, mitévő legyen. Amikor az ablakhoz lépett, Fedlert látta közeledni: teljesen tanácstalanul állt. Amikor a főnök fölébredt, Ewelyn épp föleszmélt: — Nos — vonta föl a szemöldökét Fedler. A lány szeme elhomályosodott a könnytől: — Mindig ilyen gyalázatos vagyok mindenkivel szemben. Mondja, bácsikéin, miért vagyok ilyen kegyetlen, és milyen átok ez rajtam? Harway éppen azt latolgatta, hogy nekiugrik és végez az öreggel, amikor Ewelyn fürgén felugrott és a nyakába borult: — Ne haragudj, ugye nem haragszol rám? Fedler fanyar mosollyal távozott, valószínű, egész mást várt, de a lány nem törődött vele, csak Dánielhez beszélt. Könyörgött, kérlelte, hogy bocsássa meg neki az előbbi kirohanását. — Ewelyn, én nem hiszek neked, és nem is értelek. — Ugye, becsületes ember vagy, ugye segítesz nekem elmenekülni ebből a pokolból? — Milyen pokolról van itt sző? A lány csodálkozva nézett rá, aztán karon fogta és kivezette a tengerpartra, ott sétáltak a nyirkos fövényen késő estig. A lány állandóan beszélt, Harway pedig összevont szemöldökkel bólogatott. Amikor este vacsorázni visszatértek a pálmaerdőben meghúzódó házhoz, Sieger fogadta őket gyanús mosollyal: — Nagy újság az, amit most hozok, kedves Don Juan. — Hadd halljuk. — Reggel Dijonba repülsz, uracs- káin. Itt a feladat! Harway átvette a papírlapot, egy percig tanulmányozta, s akkor, mint az első parancs, ez a cédula is hirtelen elporladt. — Tudomásul vettem, de valamit elfelejtett a főnök... Beszélni szeretnék vele. — Ez lehetetlen. —»Akkor nem megyek Dijonba. — Ez már nem tartozik rám — nevetett szélesen Sieger és mélyen meghajolt, majd komótosan elsétált a bambuszházikó irányába. 10. Ewelyn vacsora után karon fogta Harvvayt, és nem a tengerpart, sem a bambuszházikó felé, hanem északra, a vulkanikus eredetű hegykupola felé vezette. — Nem tudom, mi történik velem, de azt hiszem, hogy amióta arcul ütöttél, egész lényem megváltozott. Mintha ez az ütés felébresztett volna egy lidérces álomból. Harway maga sem tudta, hányadán áll a lánnyal, és hogy mit jelent különös magatartása, de ösztönszerűen hallgatott rá, hagyta magát vezetni. Több mint félórai gyaloglás után a fényes holdvilágban feltűnt előttük egy pár száz méter hosszú ablaktalan lapos betonépület. A lány most visszatartotta a férfit és egyedül o- sont előre. Egy keskeny nyíláson eltűnt, de alig fél perc múlva futva jött vissza: — Mehetünk — szólalt meg izgatottan a lány, s épp ebben a pillanatban futó lépteket hallottak maguk mögött. — Sietnünk kell, felfedeztek bennünket — szólalt meg Harwáy. — Te menj előre, én majd intézkedek. A lány azonban magával vonszolta Dánielt: — Ne bolondozz, nincs most arra időnk, hogy a mellékszereplőkkel foglalkozzunk. — A keskeny nyíláson Daniel alig tudott bepréselődni. A sötétben, a légáramlatról ítélve hamar felfedezte, hogy valami szellőztető berendezésben kúsznak előre. A hatalmas, hosszú cső végén egy piciny világos pont jelezte a távolságot, amelyet még meg kellett tenniük. Daniel valami apró, kivehetetlen műszerdarabokra tenyereit: tehát ezért jött előre a lány az előbb. Nem, fogalma sem volt róla, menynyi ideig kúsztak előre, s amikor megérkeztek a ráccsal ellátott szellőztetőnyílás végére, benn az óriási csarnokban több mint száz embert láttak dolgozni valami különös nagy gépeken. Három gép volt ez, háromszáz méter hosszú és ugyanolyan magas masina. Amikor a szellőztetőnyílás végére értek, szinte abban a pillanatban jelent meg odalenn a csarnokban von Richter és Sieger, a Daniel számára jól ismert repülőbeli emberekkel. A hatalmas csarnok szinte másodpercek alatt kiürült, s a gépek körül csupán valami különös fegyverzetű őrség maradt. — Hol vannak a franciák? — Abban az üvegketrecben, ott fenn a magasban — mutatott az 6- riásterem mennyezetére Ewelyn. Daniel csodálkozva nézte a meny- nyezetről lelógó üvegkalitkát, melyben hat csontváz-alak ült apatikusan az irányító táblák mellett. — Hol a hetedik? Heten voltak, nem? — A központi műszercsarnokban, ő félig-meddig szabad. — És hogy lehet eljutni oda? A lány egy percig gondolkozott, aztán megragadta a fiatalember kezét és visszafelé mutatott. Amikor újból a szabadban voltak, Dániel keze véletlenül a zsebébe tévedt, s ott valami mintha megsütötte volna az ujját. Előrántotta a pipát s a mutatóujját a fémgyűrűbe helyezte. A jelek meglepően erősek voltak. — Nos, mi történt? — vonta fel szemöldökét a lány. — Nincs semmi baj, no gyere, szabadítsuk ki az ártatlant. — Csak egyedül őt? — Igen, csak őt, ő pedig intézkedik, hogy az üvegkalitka sértetlenül földet érjen valahogy. (Folytatjuk) • „Démon“: Sajnáljuk,' de az „egyik“ barátjának van igaza. „Szirupos szóhalmaz!“ Hozzátehetjük még — sok-sok zavarossággal, értelmetlenséggel tetézve. Egy példa: / Gyűlölöm, mert olyan ö, / mint főúri dia- démot / ékítő brilliáns — hódító / stb. Valóban az! • „Törékeny“: Ha meg akart hökkenteni bennünket — sikerült. íme néhány sora: / És én bent ülök, arra / Gondolok milyen makulátlan / Voltál még mikor az ebédlőtökben / Masz- turbáltam. / stb. — Ha ilyen komoly foglalatossága van, minek ír verset? Vagy úgy gondolja, hogy a zseninek mindent a világ elé kell tárnia. • „OH DARLING“: Versein erősen érződnek az olvasmány- élmények. Túlságosan gyerekesek is. Hiányoznak a képek, a látó, láttató erő. • „Tulipán“: „Ha nem közük a versemet, lerendelem a lapjukat!“ — írja levelében. Borzasztóan megijedtünk, mert érdekünk, hogy minden olvasónkat megtartsuk. A versek elol- vastával viszont egyenesen kétségbeestünk — mert úgy látszik, egy olvasónkról mégis le kell mondanunk — hacsak ez a néhány sora jobb belátásra nem bírja: / Sárga virág, sárga virág / te vagy édes cigányleány / ülj az ölembe / szeretve / stb. Az írásról lebeszéljük, a tanulásról, a művelődésről a- zonban nem! • „Gyémánt és arany — 71“: Verseiben fiatal kora ellenére is tehetséget érzünk. Sokat kell azonban még olvasnia, tanulnia, hogy elfogadhatót írjon. Verseiben kevés a szín, hiányzanak az egyedi ízek. Gondolatilag is mélyülnie kell. Figyelmébe ajánlanánk Kassák, Weöres, Nagy László, Juhász Ferenc verseit. Tanuljon! • „Tél vége“: Szépen ír, csak éppen versnek kevés, a- mit mond. Ha öröme telik az írásban, nem beszéljük le! • B. L. katona: Először talán tanulnia kéne... • „Zátony": A tehetségét e- gyetlen verse alapján nem tudjuk megítélni... Ami a kérdését illeti, úgy látszik, a kicsi maradandóbbat alkotott, mert az örökíró-tintát az anyag megsértése nélkül nem lehet eltávolítani! Napjaink egyik legelterjedtebb és legtöbbet vitatott szenvedélye a dohányzás. A sajtó naponta foglalkozik vele, tanulmányokat írnak az ártalmasságáról, sőt kormányszinten tárgyalnak róla, ennek’ ellenére tonnaszámra gyártják a cigarettákat, kivétel nélkül minden országban. Nincs az emberiség történetében még egy szokás, amely olyan egyetemlegesen, szinte végzetszerűen, aránylag rövid idő alatt kerítette volna hatalmába az öt földrész lakóit, mint a dohányzás. Pedig elterjedésének útját könny és vérözön jelezte. Fejek hullottak porba, megszégyenítések, fenyítések, kínzások sújtották híveit, de minden erőszakos beavatkozás hiábavalónak bizonyult. A dohány olykor — mint politikai tényező — népek sorsát változtatta meg, máskor egyének életét terelte rossz mederbe, súlyos gazdasági válságok örvénylettek körülötte, de az emberek dühödten hódoltak a dohányzás szenvedélyének. Most induló cikksorozatunkban megpróbáljuk feleleveníteni a dohányzás történetét, foglalkozunk majd az ártalmasságá- val, közöljük az orvosok és egyszerű emberek véleményét e káros szenvedélyről, sőt azt se bánnánk, ha olvasóink is hozzászólnának a problémához. A DOHÁNYZÁS BÖLCSŐJE Primitív őseink már az időszámítás előtt ötezer évvel egyes növények leveleit „dohányzásra" használták. A mai értelemben vett dohányzás azonban a közép-amerikai indiánoktól származik, akik feltehetően őseiktől tanulták. Kimutatható továbbá, hogy a dohányt Kínában is ismerték. Oda valószínűleg szintén az indiánoktól, a Behring-szoroson át jutott el. Mexikó földjén, a maya indiánoknál, a papok a napisten dicsőségére tüzeket élesztgettek. Idővel megunták a füst maró bűzét és jó illatú füveket dobtak a tűzbe. Közben rájöttek, hogy a környezetükben dúsan termő dohány füstje élvezetes mámort ad. Innen származnak az első kőbe vésett emlékek a pipázó papokról. Az indiánok még gyógyításra is használták: fogfájás és ki- gyómarás ellen. A nyers nikotin valójában méreg, amelyből egyetlen csepp elég ahhoz, hogy néhány perc alatt megöljön egy embert. Két cigaretta éppen egy ember halálához elegendő nikotint tartalmaz. Elszívásuk csupán azért nem halálos, mert nem közvetlenül a nikotint fogyasztjuk, hanem annak égési gőzeit. KOLUMBUSZ FELFEDEZI A DOHÁNYZÁST A dohányról Kolumbusz adott először hírt. Amikor Kolumbusz partra szállt az Újvilágban, a bennszülöttek gyümölcsöt, gyapotot és nagy csomag különös illatú száraz levelet hoztak neki ajándékba. Kolumbusz mosolyogva nézte ezt a furcsa ajándékot, és nem tudta, mit kezdjen vele. A száraz levelek felkerültek a hajóra, de amikor a bennszülöttek eltávoztak, az egészet beszórta a tengerbe. Később ismét kapott néhány köteg dohánylevelet egy indiántól, akit felvett a fedélzetre, de még mindig nem tudta, mire használja. Hajónaplójába . ezt gondosan fel is .jegyezte. Novemberben, miután az Antillákon nem talált aranyat, kikötött Kuba szigetén, s ott látta először, hogy a bennszülöttek parázson meggyújtják az összesodort dohányleveleket és önfeledten szívják a füstjét. Az indiánok azt állították, hogy a füst képessé teszi őket arra, hogy meglegyenek táplálék nélkül, s ha a füstöt beszívják, eltávoznak testükből a betegségeket okozó nedvek. Kolumbusz és társai csodálkozva szemlélték, hogy a nyugatindiai szigetlakok orrán-száján dől a füst (kukoricaháncsba csavart szárított dohányleveleket szívtak). Más vidéken — mint már előzőleg írtuk — parázsra szórták a dohányt és a füstjét nádszálakon szívták nagy élvezettel. A tengerészek kíváncsiságát felkeltette a füstölés. Maguk is megkóstolták, később néhány tengerész rákapott a dohányzásra, és áthozta a szokást Európába. A krónika szerint Rodrigo Kolumbusz hajósa volt az első, aki honfitársainak megmutatta a pipát, és megtanította őket a dohányzásra. Más feljegyzések szerint a dohányt II. Fülöp spanyol király hozatta földrészünkre. Az indiánok dohányzása részben vallásos cselekedet volt, ugyanakkor védelmet nyújtott a veszedelmes moszkitók ellen. Az egyes indián törzsek életében már eleve szenvedéllyé vált. Európában az akkori társadalmi szokások nevetséges figurának tartották azt, aki orrán-száján fújta a füstöt. A dohányzás — mint unaloműző élvezet — eleinte s jobbára az óceáni hajósokat hódította meg. Az első könyv 1545- ben jelent meg a dohányról. írója egy spanyol orvos, Menar- dez. Ez a derék doktor is járt a Nyugatindiai-szigeteken. őt mint orvost, a dohány gyógyhatása érdekelte, mert akkoriban legendákat meséltek róla a hajósok. (Folytatjuk)
