Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-03-16 / 11. szám
dj ifjúság 9 ANA MARIA MATUTE: Boldogság Mikor a menetrendszerű busz- szal a faluba érkezett, már esteledett. A patak víztükrén mint porszemek fénylettek az apró csillagok. A csupasz, sötét fák a kékesszürke, testtelen égbe nyúltak. A busz épp a csendőrséggel szemben állt meg. Az épület ajtóit és ablakait becsukták: hideg volt. Csak az ajtó fölötti feliratot megvilágító árva villanykörte sugárzott némi fényt és melegséget. A megállónál csapatnyi asszony, a levélhordó és egy csendőr várta a posta érkezését. Mikor leszállt, úgy érezte, mintha dér reccsenne meg a foga között. A hideg az arcába mart. Miközben levették bőröndjét a csomagtartóból, odajött hozzá egy ember: — Ön don Lorenzo, az új orvos? — kérdezte. Bólintott. — En Atilano Ruigomez hivatalsegéd vagyok, szolgálatidra. Ezzel elvette tőle a bőröndöt, s faluvégi házak felé indultak. A születő éjszaka nyirka mindenre rátelepedett: a falakra, a kövekre, az egymáshoz tapadó apró háztetőkre. A falu mögött enyhén hullámzó síkság nyúlt el, a távolból pontnyi fények viliództak, jobbra egy fenyves árnyéka fullasztott mindent sötétbe. Atilano Ruigomez szapora léptekkel haladt mellette. — El kell mondanom valamit, don Lorenzo. — Mondja csak. — Már bizonyára elmondták önnek, hogy baj történt a lakással. S tudja, ebben a községben fogadó sincs... — De nekem azt mondták... — Persze, mondtákl Nézze, az a helyzet, hogy senki sem akar senkit befogadni a lakásába, még ha orvosról van ts szó. Tudja, nehéz idők járnak. Mindenki azt mondja, hogy nem akar szégyenben maradni, mikor enni kell adni... Nekünk magunknak megteszi bármi: egy darabka szárított hús, pár szem krumpli. Az asszonyok ugyanúgy dolgozni járnak, mint ml. S télen néha igencsak akad munka. Sose fogynak ki belőle. Így nem terhelhetik maqu- kat azzal, hogy meleg ételt készítsenek valakinek. Tán főzni se tudnak már... Bocsásson meg, don Lorenzo. Ilyen az élet. — Értem, de valahol csak kell laknom... — Természetesen nem marad az utcán. Sajnos, azok, akik kezdetben vállalták, hogy befogadják önt, az utolsó pillanatban meggondolták magukat. De majd elrendeződik... Lorenzo döbbenten megállt. Atilano Ruigomez, az elöljáróság hivatalsegédje megfordult és ránézett. Milyen fiatalnak látta az orvost ott, a faluba vezető köves úton, göndör hajával, kerek verébszemével, amint kezét kopott kabátjának zsebébe mélyeszti. — Ne haragudjék rám... Nem marad az utcán. De el kell mondanom, hogy pillanatnyilag egyetlen asszony tud csak szállást adni magának. S szeret- ném figyelmeztetni, don Lorenzo; az az asszony egy szegény bolond. — Bolond?! — Igen, de ártalmatlan. Ne aggódjék. Csak azért figyelmeztettem, hogy ne lepődjék meg azon, amit majd összehord magának. Különben tiszta, békés természetű, nagyon rendes asszony... — De bolond! Milyen fajta? — Nem veszélyes, don Lorenzo. Tudja... bogarai vannak és zagyvaságokat beszél. Mindössze két-három napról van szó, míg jobb helyet nem találunk magának... Nem hagyhatjuk, hogy a szabad ég alatt töltsön egy ilyen hűvös éjszakát! A ház egy meredek kis utca végén állt. Apró házacska: a tenyérnyi erkély fakorlátját jócskán kiszívta a nap, kimarta a hó. A földszintet üres istálló foglalta el. Az asszony petróleumlámpával a kezében jött le ajtót nyitni. Alacsony volt, úgy negyven év körüli. Széles arca derűt sugárzott, haját az álla alatt megcsomózott kendő takarta. — Isten hozta a házamban — szólt kedveskedő mosollyal. Filoménának hívták. Fent, a jól megrakott kandalló mellett terített. Szegényes volt minden, de. tiszta és gondozott. A konyha hófehérre meszelve, és a lángok pirosán csillantak meg a fényesre súrolt rézfazékon és a mázas cserépedényeken. — A fiam szobájában fog a- ludni — magyarázta kissé megfakult hangon. — ö most a városban van. Majd meglátja, hogy milyen csinos kis szoba! Az orvos elmosolyodott. Sajnálat s valami furcsa könyörü- let ébredt benne ez iránt a gyors mozgású, fürge, aprócska asszony iránt. A szoba kicsi volt, egy hosz- szú pirosrojtos terítővei letakart fekete vaságy állt benne. A padlót szalmaesutakkal sikálták tisztára. A komód fölött lógó tükör egyik sarkára három papírrózsa volt tűzve. Az asszony összefonta kezét a mellén. — Itt alszik az én Manolom — mondta. — Elképzelheti, mennyire vigyázok erre a szobára! — Hány éves a fia? — kérdezte Lorenzo, csakhogy mondjon valamit, s közben levetette a kabátját. — Augusztusban tölti be a tizenhármat. De sokkal ügyesebb ám a koránál! Es olyan szeme van...! Lorenzo mosolygott. Az asz- szony elvörösödött: — Bocsásson meg, tudom, hogy ostobaságokat fecsegek... Csak hát Manuelen kívül senkim sincs a világon! Szegény férjem — tudja — meghalt, mikor a gyerek kéthónapos volt. S azóta... Megvonta a vállát és felsóhajtott. Fakó kék szeméből valami lágy, mélyről jövő szomorúság áradt. Aztán hirtelen visszaindult az előszobába: — Bocsásson meg, tálalhatom a vacsorát? — Igen, azonnal megyek. Mikor visszament a konyhába, az asszony egy tál levest tett elébe. Jó étvággyal megette. Nem volt rossz. — Van egy kis borom — mondta az asszony félénken. — Ha akarja... Mindig akkorra tartogatom, amikor Manuel jön. — Mit csinál Manuel a városban? — kérdezte Lorenzo. Valami különös béke szállta meg, mióta belépett ebbe a házba.' Mindig úton volt, magas, szürke falak fojtogatta lehangoló külvárosok bűzös penzióiban lakott, itt pedig szabad föld vette körül a házat, a gyönyörű, végtelenbe vesző föld, mindenki ősanyja. S ebben a bolond — bár nem tudni, miért tartják annak? — asszonyban is van valami rokon a földdel: széles, barna tenyere, derűt sugárzó fürge szeme. — Suszterinas egy mesternél. Ö a legügyesebb! Meglátja, milyen szép pár cipőt csinált nekem a múlt karácsonyra. Fel sem merem vengi. A borral és egy kartondobozzal tért vissza. A bort a finom dolgokat becsben tartó háziasz- szony lassú, kimért mozdulataival töltötte ki. Aztán felnyitotta a dobozt, amelyből friss bőr és keserűmandula szaga á- radt. — Látja, az én Manolom... A dobozban egy pár egyszerű antilopcipő volt. — Nagyon csinos. — Semmi sem ér annyit a világon, mint egy fiú — mondta Filomena, maga előtt tartva a dobozt. — En mondom, nem ér annyit semmi... Asztalra tette a húst, és karját keresztbe vetve a térdén, leült a tűz mellé. Keze megpihent, s Lorenzo úgy érezte, mintha valami különös, andalító béke áradna kérges tenyeréből.-— Látja — szólalt meg az asszony, tekintetét a tűzre függesztve. — Nem volna nekem okom annyira örülni, mindenki azt mondja. Az uram napszámos volt, nekem se volt semmim. Állandó munkában telt az életünk. De látja, az, hogy született egy fiam, nagyon boldoggá tett. Igen, higy- gye el, boldoggá. Látom, amint nő, járni, beszélni kezd. Hát nem ezért dolgozik minden asz- szony, míg csak bele nem szakad? Már maga is tudja: a faluban azt mondják, bolond vagyok. Bolond, mert nem hagyom, hogy földhözragadt legyen, mert mesterségre taníttatom. Bolondnak neveznek, mert nem akarom, hogy őt is tönkre tegye a föld, mint szerencsétlen apját. Azért is bolondnak tartanak, mert sose pihenek, mindig azon töröm a fejem, hogy küldhetnék neki pénzt, lakbérre, ruhára, könyvekre. Hisz úgy szeret olvasni! Es olyan rátarti! A vaskereskedőnél vettem neki két könyvet, szép színes képek vannak benne. Még nem küldtem el, majd később megmutatom... En ugyan nem ismerem a betűt, de bizonyosan jó könyvek. Hogy örül majd neki! Az iskolában mindig a legjobb osztályzatokat kapta. Időnként meglátogat. Itt volt húsvétkor s karácsonyra megint eljön. Lorenzo csöndben hallgatta, s közben figyelte az asszony arcát, aki a tűz mellett mintha óriássá nyúlt volna, s a lángok fényénél olyan volt, mint a vulkánból kicsapó tűz. Hangja csendes, mintha maga az elfojtott föld szólt volna. „Nagyon jő itt" — gondolta Lorenzo. — „Nem hiszem, hogy elköltözöm innen." Az asszony fölállt és elvitte a tányérokat. — Majd maga is megismeri, ha eljön karácsonykor. — Nagyon szeretném megismerni — mondta Lorenzo. — l- gazán nagyon szeretném. — Azt mondják, bolond vagyok — folytatta az asszony, s elmosolyodott. Lorenzo úgy érezte, hogy ebben a mosolyban benne van az életet adó föld minden bölcsessége. — Azért mondanak bolondnak, mert se ruhára, se cipőre, semmi cicomára nem költők. De nem tudják, hogy ez nem áldozat, hanem önzés. Hát nem magamnak adok mindent, amit ráköltök? Hát nem több ő, mint jómagam? HEzt nem értik a faluban. Nem értik az emberek, de az asszonyok se! — Ök a bolondok! — szólalt meg Lorenzo, akit végképp hatalmukba kerítettek az asszony szavai. — A többiek bolondok. Felállt. Az asszony tovább bámult a tűzre, mintha elbó- biskolt volna. Mikor Manuel ágyában a frissen keményített takaró alá bújt, úgy érezte, hogy az elérhetetlen, röpke, igazi boldogság, mint valami finoman szárnyaló halk zene, a ház minden szögletét betölti, s öt magát is átjárja. Másnap reggel nyolc óra körül Filomena félénken kopogtatott az ajtaján: — /I kisbíró keresi, don Lorenzo. Vállára terítette a kabátját és kinyitotta az ajtót. Atilano állt ott, sapkáját a kezében szorongatta: — Jó napot kívánok, don Lorenzo. Már minden rendben van. fuanánál, Guadarramaréknél megszállhat. Meglátja, hogy mindennel meg lesz elégedve. Lorenzo szárazon félbeszakította: — Nem megyek sehová. Nagyon ,jól érzem itt magam. Atilano a konyha felé nézett. Pohárcsörgés hallatszott: az asszony a reggelit készítette. — Itt...? Lorenzo kamaszos dühöt érzett. — Ez az asszony nem bolond! — mondta. — Ez egy nagyon rendes asszony, jó anya. Nem lehet bolond az a nő, aki csak azért él, mert van egy fia... s mert van egy fia, telve van boldogsággal... Atilano szomorúan lehajtotta a fejét, aztán ujját felemelve magyarázta: — Nincsen ennek fia, dón Lorenzo. Legalább négy éve, hogy meghalt agyhártyagyulladásban. Olasz költők versei MICHELANGELO BUONAROTTI: MILY CSODA Mily csoda, hogy ki a tűz közelében olvadtam-égtem, most, mikor a lángja kívül kihunyt, belül váltam parázsra, s hevemtől lassan hamuvá enyészem. Úgy fénylett előttem, míg érte égtem, kínom fakasztó minden arcvonása, hogy boldoggá tett puszta látomása, s ünnep s öröm volt holtra gyötretésem. De most, hogy az ég elrabolta tőlem a fényes tüzet, mely égetve táplált, úgy maradtam itt, mint hunyó zsarátnok. S egy árva szikra nem maradt belőlem úgy elhamvadok, ha szítani lángját Amor nem vet tüzemre új hasábot. * UMBERTO SABA: SZOMORÚSÁG UTÁN Emlék bujkált a kenyér zamatéban, mit a gyarló kocsmába térve kaptam, a kikötő szűk, néptelen zugában. s még számban érzem nyers ízét a sörnek, ahogy pihenek, ülve félutamban. Szemközt az őrtorony, meg a ködös hegy. Lelkem már megbirkózott bánatával, s új szemmel néz az antik alkonyatban egy révkalauzt terhes asszonyával, meg egy hajót, amelynek ócska fája revesen meg-megcsillámlik a napban, s kéménye két árbocnyi nagy, akárha gyermekrajz volna, mit húsz éve róttam. S ki gondolta volna, hogy életemben ennyi édes-szép gondban fáradozzam, s ennyi magányos boldogság teremjen! SANDRO PENNA: ELÉG A SERDÜLŐ SZERELMESEKNEK Elég a serdülő szerelmeseknek, ha birtokukban érzik a napot, mozdulatlanul a meleg homokban. Minden így van. És nem támad heves szél, fölforgatni a szikrázó nyugalmat. A katedrális árnyékában este játszó fiúk visongnak, kiabálnak. De a nagy csöndben minden hang hiába, még a harangoké is. ♦ A Westermann utazási iroda kizárólag luxusutazásokra specializálta magát. A Wester- mann-irodákban is minden fényűző volt: a berendezés, a reklámprospektusok — és az árak is. Es mindenek)ölött fényűző, pompás jelenség volt az i- roda alkalmazottja, a bájos Weidner kisasszony. Most éppen Gonsonius bank- igazgató feleségéhez fordult, és még a szeme is felcsillant, amint megkérdezte: — Talán egy „Róma 14 nap alatt" megfelelne, nemde, nagyságos asszony? A bankigazgatóné leintette: — Róma, tizennégy nap a- latt? Kedves kisasszony, maga megőrült! Mit csináljak én tizennégy napig egyetlen városban? Talán sorra járjam gyalog a templomokat? Az Amphiteát- rumban nincs is előadás. Es csak egyetlenegy Vatikán létezik? Nem, kedvesem. Ajánljon valami mástI — Anglia tíz nap alatt... — Anglia tíz nap alatt? — Gonsonius bankigazgatóné arcára veríték ült. — Ugyan, mit gondol?! Az ilyesmi egylábúak- nak való. Tíz napig ücsörögni egy icike-picike szigeten, ahol még ráadásul mindig köd van. Nem, kisasszony, Anglia szóba sem jöhet. Mit tud még ajánlani? —- Svájc három nap alatti — kiáltott fel Gonsoniusné sértődötten. — Az ég szerelmére, hát milyen időket élünk? Az a Svájc olyan kicsi, hogy ha az ember átröpül felette, már kívülről tudja az egészet. Ez minden, amit ajánlani tud, kedvesem? Weidner kisasszony óvatosan megszólalt: — Talán Spanyolország két nap alatt? — Két nap Spanyolországban...? Kedves lányom, maga nyilván azt hiszi, nincs agyvelő a fejemben. Spanyolország egyetlen érdekessége a bikaviadal és az három óra hosszat tart. Nem mondaná meg, mit csináljak a hátralevő negyvenöt óra alatt? Weidner kisasszony mély lélegzetet vett. — Hollandia egy nap alatt? — szólt szorongva. — Ugyan, Hollandia nagyon közel van. Különben ts, hívja ide a főnökét, ő ismeri az ízlésemet, bizonyára tud ajánlani valamit. — Sajnálom — mondta Weidner kisasszony elcsigázva —, de dr. Westermann két órára elhagyta az irodát. — Ebédelni ment? Ekkor ördög bújt a bájos Weidner kisasszonyba. — Ebédelni? — szólt csodálkozó tekintettel. — Ugyan, nagyságos asszonyom, dr. Westermann most indult villámkör- utunkra: „Ázsia két óra alatt!" MARIO LUZI: DIANA, ÉBREDÉS A szétszórt szél meg-megcsillán a síkság folyói közt, a hegy oszlatja árnyát egy-egy mosollyal, fölsejlik a víz lágy derengése, Üzenet van-e drágább? Ideje fölkelni, ideje élni. A tükrökön sugár lobban suhanva, s a tárt ablakon egy-egy rebbenő fény, a fület egy-egy hang ejti zavarba. S te vígan odafutsz és a halálnak ellene mondasz. Mint amikor ajtó nyílik, s egyszerre boldogan beárad a sok szín és eloszlik a kialvó homály. Derűs, könnyű képek születnek, belénk szűrődve a nap lelke vet vak vérünkbe fényt, s friss, fuvalmak sodornak magukkal; élni, és kihúnyni egy nap. inbüyyerőohget
