Új Ifjúság, 1971. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1971-03-09 / 10. szám
ri ifjúsá" 9 • MUjfíőLcLS SLUŰÍÚS • A NAPOS OLDALON — Ha vársz egy pillanatot, én is veled jövökl — Sietek, szívem. A „szívem“ türelmetlenül, hidegen hangzott. Vitautas sehova sem sietett. — De hát már kész is vagyok! Egy perc az egész... Várjál egy picikét! Vitautas nem jelelt. Dana különben még sokáig könyörögne. Aztán fésülködik egy óra hosz- szat, közben elhullajtja a hajtűit. És mikor már lemennek a lépcsőn, az utcán kap majd észbe, hogy otthon hagyta a sálját vagy a kesztyűjét. Mindezek tetejében még a harisnyáján is leszaladhat a szem. Akkor tipegni kezd lábujjhegyen, gyámoltalanul, közben minduntalan hátrakapja a fejét, mint akinek kést döftek a hátába. Végül pedig térdét behajlítva lépked, mintha nem is széles járdán, hanem rugalmas kötélen táncolna, amelyről minden pillanatban lezuhanhat... A hibás persze ő, csakis ő, és a legrosszabb az egészben az, hogy hangosan nem tesz szemrehányást neki, csak boldogtalan, feldúlt képével adja értésére. Ö pedig a végén megsajnálja, hogy nem képes arra sem, hogy kiöntse a mérgét... — Jó — egyezett bele kelletlenül. A vasárnapi sétának mindenesetre befellegzett. Dana ezúttal gyorsan belebújt az utcai cipőjébe, meglepő gyorsasággal rúzsozta ki ajkát és púderozta be az orrát is. A sálról lemondott, és — csodák csodája — a harisnyáján sem szaladt le az átkozott szem — egyelőre. Vitautas elbámult felesége fürgeségén, az pedig majdnem bocsánatot kérőén mosolygott és elpirult. Jólesett neki férje csodálata. Vitautas hangsúlyozott udvariassággal előre engedte. Vidáman kopogtak a vékony cipősarkak a lépcső cementjén, mintha örültek volna, hogy gazdájuk megszabadult attól a kis gondtól, hogy bezárja maga után az ajtót, és kipróbálja, hogy jól be van-e zárva. Az utcán csudálatosán mámorító meleg őszi napsugár, bíborszín juharfák és az olvadt aszfalt izgató, nyári illata rohanta meg őket. — Nézd csak, milyen a nap, Vituka! Szép, ugye? A szavak, a hang homályosan valamire emlékeztette Vitautast. Dana ajkát és szemét mintha kifényesítette volna a nap. Az arc és a homlok bőre pedig elevenen lélegzett a púder alatt. „Vituka" — azt mondta néki. Máskor egyszerűen csak: „Vitautas", vagy legfeljebb ,fltya“. Ö meg, miközben egyre az járt az eszében, hogy milyen különösen cseng most az asszony hangja, fel sem fogta azonnal szavai értelmét. Egy percig hallgatott, majd a szokásos „igen, igen" vagy „a- ha“ helyett megérintette Dana köpenyének ujját és bólintott: — Nagyon szép, Danute. Az asszony elpirult, mintha a bók nem a városnak meg a szép időnek, hanem neki szólt volna. Pedig Vitautas tudott volna neki is kedveset mondani: milyen dallamosan kopoq most a cipőd sarka, mint egy hangszer, amelyen rég nem játszottak már, de most előszedték és gondosan felhangolták... Vitautas nem mondta ki, a- mit mondhatott volna. De megtoldotta valami kedvessel, amitől az asszonynak kipirult az arca: — Többet kellene a friss levegőn lenned, Danute! — Ugyan, hisz én sokat mászkálok. Még vásárolni is többször megyek... Ha Dana nem értette meg, azt jelenti, hogy nem azt mondta, amit akart —- valami egészen más, még maga számára sem egészen világos dolgot akart mondani. Az asszony szavaiból a hétköznapok prózája áradt, és újra nem találtak visszhangra benne, csak hangjának remegése késztette rá makacsul, hogy emlékezzék valamire. De hát mire, végül is? Egy ilyen tiszta, verőfényes napra, vagy épp ellenkezőleg, torongós, esős időre talán, vagy nem is egy napot, és nem is valami megtörtént dolgot, hanem egy elillant, szertefoszlott, eltékozolt érzést juttat az eszébe? Már a belváros felé jártak; egyre több volt az autó, az ember és az utcai zaj, és ködösen az is összeolvadt Vitautas ki nem mondott szavaival. A sűrűn épült házak, a lármás tömeg és az ablaküvegek sem bontották meg a nap harmonikus szépségét. Ragyogott az aszfalt, lángoltak a falevelek, a nők szépek voltak és fiatalok. — Beszaladok egy kis kenyérért meg húsért. Megvársz? Na persze, rögtön gondolta! Dana most futkosni kezd az üzletekbe, aztán cipeli az élelmiszerrel degeszre tömött, dagadt táskát. Cipeli, féloldalt dőlve súlya alatt, elrontja vele az e- gész sétát, mikor pedig olyan jó lenne gyönyörködni ezen a derűs napon. Vitautas összeráncolta homlokát, s csak azért fojtott visz- sza egy ingerült megjegyzést, mert zavarta a benne rekedt szavak furcsa hatása. Dana pedig, akit a vásárlás gondja kötött le — mivel eszébe jutott, hogy a hűtőszekrény félig tires —, már háziasszonyi gondjaiba merülve, sietősen vetette oda: — Sétálj egy kicsit, vegyél addig újságot. Találkozunk a napos oldalon... Nem felejted el? — Hol a napos oldalon? — morgott szemrehányóan, de Dana szavai váratlanul a leikébe hatottak, és tovább csengtek a fülében. Nem tudott megszabadulni a szavaktól, mintha valahol titkos érzelem rejtőzött volna mögöttük. De még annál is jobban izgatta Dana hangjának remegése, amit csak ő talált ki talán, vagy valóban hallotta volna a távol csalóka ködéből? — A könyvesbolt előtt? — kiáltott még egyszer utána, hogy megszabaduljon a homályos, nyomasztó érzéstől. Dana nem hallotta szavait és megismételte: — A napos oldalon! Találkozunk a napos oldalon! Átszaladt a másik oldalra, cipősarkai ismét, mint valami frissen hangolt hangszer, vidám dallamot kopogtak. Most ez a muzsika ismételgette a csacska szótársítást: „a napos oldalon." A csemegeüzlet kirakatánál Dana megfordult. Csillogó szemmel pillantott vissza, tekintetével könyörögve, hogy várjon rá a megjelölt helyen. Ez az! Az előbb csak úgy kiszaladt a száján, hogy többet kellene sétálnia, holott nem is ezt akarta mondani. Most, csak most világosodott meg benne, hogy mi az, amit nem mondott el ott a ház előtt. Kedveset a- kart mondani Danuténak, megmondani neki, hogy szép a szeme, és hogy gyakrabban kellene így néznie kitágult pupillával, mintha többet látna, mint amit látni lehet. Dana eltűnt, már nem lehet utólérni, és már nem mondhatja meg, pedig mennyire örülne neki. Hirtelen beléhasított a gondolat, hogy milyen keveset látja a feleségét, meg is feledkezik róla, és van úgy, mint most, is, hogy nem sikerült megmondani neki, amit gondol. Mindig meggátolja valami. S az asszony buzgalma, hogy az ő kedvére tegyen, s hogy legalább egy kevés dicséretet kiérdemeljen, mint valami láthatatlan kis kalapács kopácsolt most a férfi túlfeszített idegein. Rég nem szólította feleségét Danuténak, még gondolatban sem nevezte így. Miért? „A napos oldalon“ — Vitautas igyekezett emlékezetébe vésni, hogy ezúttal ne bántsa meg az asszonyt. — „A napos oldalon“... Tekintetével végigfutott a házakon, az embereken, a gépkocsikon, de nem látta a napos oldalt. Közvetlenül előtte széles, sűrű árnyék nyúlt el sötéten és hűvösen, mint egy folyó. Miért nem beszélték meg úgy, hogy az árnyékban találkoznak? Hol az a napos oldal? De hiszen ő egész idő alatt a napsütöttte járdán áll! Mellette piros szénsavas-szörpös automata, a ragacsos poharakon dongók mászkálnak. Nem volt értelme megijedni. A napos oldal is egyszerű dolog, még ha rossz is nézni ezeket a dongókat itt, ahogy mászkálnak a poharakon ... A, dehogy is rossz, ellenkezőleg! Hiszen ezek az utolsó őszi legyek... az utolsók ezen az őszön, akárcsak a meleg napsütés, az olvadó, meleg aszfalt illata... Megvárja a könyvesbolt előtt, elolvassa addig a könyvcímeket. Még jó, hogy sok a könyv a kirakatban. Tarkabarka ünnepi köntösben vannak, akár az emberek az utcán... Danute tudja, hogy ő szereti a könyveket, és mondhatta volna így is: találkozzunk a könyvesboltnál. De másképp mondta: „ Találkozzunk a napos oldalon." No jó, hát neki mindegy... s mégis, nem egészen... Ez ugyan csak hóbort, valami bogara Danának, ami persze nyugtalanítja az embert; a hangja is olyan szeszélyesnek tűnik ma folyton, de valami rég elfelejtett boldogság rejtőzik emögött a szeszély mögött. A meg nem fejtett hóbort izgatta Vitautast. Kényszerítette magát, hogy nézelődjék, újra megbámulja a lassú, bágyadt legyeket, és-úgy érezte, hogy szilárdan áll a napos oldalon, amelynek, úgy látszik, se vége, se hossza. „No jó, a napos oldalon fogom várni, és nem a könyvesboltnál, ha már egyszer így a- karta..." Megtetszett neki az asszony szeszélye, de a saját engedékenysége még jobban. Ügy é- rezte, hogy kiderítette végre, hogy mi hiányzott neki Danutében az utóbbi évek során — a szeszély, egy csöppnyi kis hóbort, ami viszonyuk higgadt menetét egy kissé felborzolta volna. Hiszen kívánhatna Da- nutétól olyasmit is, ami nincs. Persze, csak nagy ritkán. Vitautas összeszedte magát. Tőle akár most is követelhetne. Már nem olyan biztos mindabban, amiben olyannyira hitt. Körülvette a napos oldal, szépséggel, ifjúsággal és szeszélyekkel telve, ami itt nem ejtett ámulatba senkit — csak őt magát. Sietve elmosolyodott. Csak úgy, egyszerűen. „lehet, hogy Danute már rég szeretett volna találkozni velem a napos oldalon?“ Csak jöjjön már minél hamarabb, kereken megkérdezi tőle, hogy eltalálta-e a kívánságát. Nem. Most azt fogja neki mondani, amit még a ház előtt a- kart. Amit akart, és amit nem mondott el. Hogy gyakrabban nézzen ilyen szemmel... Nem, nem azt. Most már nem azt... Elszokott tőle. Már nem tud i- lyen szavakat kimondani... De lehet, hogy Dana nem szokott el, némán mondogatta magában, valahányszor ő egyedül ment sétálni. Azért is vibrált úgy a hangja, belopakodva a szívnek olyan zugába is, ahová különben nem jutnak be a szavak. És ezen a szívbe lopakodó hangon mondta: „Találkozunk a napos oldalon.“ S hogy ő ne ijedjen meg ezektől az ünnepi csengésű szavaktól, hát elszaladt kefirt venni. Pedig tizenhét évvel ezelőtt bizonyára odakiálthatta volna egész egyszerűen: „Találkozunk a napos oldalon!“ Vitautas úgy érezte, hogy a nap vakítja a szemét. Tizenhét év után újra találkoznak a napos oldalon, jóllehet ők maguk sem azok már, akik voltak tizenhét év előtt. Távolról sem azok. Legalábbis ő valóban nem az... És Dana? Dana sem ...Mit mondjon neki annyi év után? Vitautas nem régen várt. De egyre jobban elfogta az izgalom, nehogy az asszony túl gyorsan és váratlanul bukkanjon fel, mielőtt ő kiismerné magát saját gondolataiban, és el tudná határozni, mit mondjon neki. Lehet, hogy ugyanígy izgult tizenhét évvel ezelőtt is, de csak akkor, ha késett Dana. Ahogyan késik ma is. Akkor is szórakozott volt, de ő akkor nem haragudott. Tetszett neki a lány szórakozottsága. „Nem tesz semmit, kivárom...“ Egyenest megörült, hogy nyugodtan várhat. Már szaladt is Danute zihálva. Akkoriban is alig tudta kifújni magát, mivel rendszerint elkésett. De finom kis alakját nem húzta oldalra a táska súlya. A nap most is beragyogja a haját, a szemét, az ajkát, mint akkoriban... — Te most is épp olyan vagy... — mondta tompán a férfi. — A cukor... Azt hinné az ember, tudod, hogy egy kiló cukrot lemérni, az semmi, de hát, ezek a kiszolgálók. Vitautas kivette a táskát a kezéből, amit pedig sohasem tett azelőtt, és úgy pillantott az asszonyra, mini tizenhét év előtt: — Te most is épp olyan vagy... Mindig elkésel! Danutét szinte megrémítette férje felindult hangja. Mivel bánthatta meg vajon? , — Értsd meg, nemcsak én vásárolok. A háztartási cikkeknél is tömeg van. Szappant, fogpasztát is kellett vennem... A férfi nem is hallotta a magyarázatot. — Értsd meg, olyan régen vártalak... Vitautas hangja egészen körülfonta az asszonyt, úgy érezte, mintha megölelné a vállát, és maga felé fordítaná. Valósággal elámult, milyen szép és fiatal a férje, itt, a napos oldalon. — Es én mennyit pártám rádl — Tizenhét évet... Danutét megütötte a gyors és engedékeny válasz. Szinte jólesett volna hallani, hogy egy kicsit morog. A hosszú é- vek alatt még a dörmögését is megszerette. Mentek a napos oldalon, és olyan volt az egész, mintha így mennének már tizenhét év óta együtt: egyre vágyakozva egymás után. Batta György versei: HUSZADIK VILÁGHÁBORÚ Nesztelen özönlik el az eget a hópihék, a világ leggyönyörűbb bombázói, és fehéret virágzik alattuk a föld NAPRAFORGÓ-LÖVEG A tányér alakú fegyver körül csupa sárga füst a levegő; a cinkéket és rigókat még szebb Ívben, egészen az ég hasa alá röpíti a légnyomás. RÓZSAILLATÚ HARCI GÁZ Az elbódult katonák nők után vetik magukat; az őrmester, csillagfényben, heves rohamokat vezet a szakácsnő mellvédje ellen, s nem nyugszik addig, amíg le nem igázza a némber valamennyi fennsíkját. hegyét, völgyét, domborulatát, s ujja köröm-ablakán át le nem tekint az elfoglalt mell-vár magasából. Turcsim László rajza TULIPÁN-GÉPPUSKA Sárga és vörös golyóitól nem rogynak véres fővel a rét füvére a katonák, hanem ceruzát kotornak élő zubbonyaikból, és gyűrött cédulákra verset próbálnak írni. NAP-LÁNGSZÓRÓ Sárga csavarok rögzítik az éghez; barnára pörköli és kék vizek partjára tereli az ellenséget, de esős napokon a legravaszabb tábornok sem képes lángra lobbantani. FŰSZER-LŐPOR A paprika és a bors már a szájban, majd a gyomor üregeiben is robban. A gyönyörűségtől léggömb módján, megemelkedik a hadsereg, fénnyel telnek meg a szemek, ragyog a közlegény és a generális. Andriecska Károly illusztrációja.
